Omán a 19. században nem egyszerűen egy távoli, periférikus terület volt, hanem egy átmeneti állapotban lévő tengeri kereskedőbirodalom központja. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a század folyamán az Ománi Birodalom tengeri hálózata egyre inkább a Brit Birodalom informális ellenőrzése alá, miközben a belső területek politikai és vallási hatalmi központjai – az imámátus intézménye köré szerveződve – megőrizték vagy éppen visszaszerezték autonómiájukat. A fejezet kitér a brit szerződések rendszerére, a szultán és az imám közötti feszültségre, valamint az olajkoncessziók előkészítésének korai szakaszára, amely a 20. századi Omán sorsát alapozta meg.
A 19. század elején Maszkat kikötője az Indiai-óceán északnyugati részének egyik legfontosabb kereskedelmi csomópontja volt. Az ománi flotta – amely a 18. század végére Kelet-Afrika partjaitól a Perzsa-öbölig terjedő kereskedelmi útvonalakat ellenőrizte – rendszeresen közvetített rabszolgákat, elefántcsontot, datolyát, szárított halat és indiai textíliát. A brit Kelet-indiai Társaság már az 1790-es évek óta jelen volt a térségben, elsősorban azért, hogy megvédje az Indiába vezető hajózási útvonalakat a helyi tengeri fosztogatásoktól – amelyeket a brit források gyakran „kalózkodásnak” neveztek, noha a helyi törzsi és kereskedelmi szereplők ezt részben a tengeri kereskedelemből való részesedés legitim módjának tekintették.
A brit befolyás intézményesülése fokozatosan, szerződések sorozatán keresztül ment végbe. Az 1822-es brit–maszkati egyezmény (amelyet a Kelet-indiai Társaság képviselői írtak alá) először korlátozta az ománi rabszolga-kereskedelmet: megtiltotta a rabszolgák szállítását az ománi hajókon Indiába és a brit fennhatóság alatti kikötőkbe. Az egyezmény azonban nem szüntette meg a rabszolgaságot magát, és a végrehajtás kezdetben esetleges volt, mert az ománi gazdaság jelentős része a kelet-afrikai rabszolgapiacokra épült. A brit nyomás az 1839-es és 1845-ös szerződésekben tovább erősödött: az előbbi az ománi területeken élő brit állampolgárok jogi védelmét biztosította, az utóbbi pedig kiterjesztette a rabszolga-kereskedelem tilalmát a teljes ománi fennhatóságú vizekre. Ezek a szerződések nem voltak egyenlő felek közötti megállapodások: a brit flotta jelenléte és a Kelet-indiai Társaság gazdasági súlya egyértelműen aszimmetrikus viszonyt hozott létre.
Szaid ibn Szultán (uralkodott kb. 1806–1856) uralkodása alatt Maszkat gazdasági jelentősége tovább nőtt, de a szultán hatalmának súlypontja fokozatosan áthelyeződött Kelet-Afrikába. Szaid 1840 körül Zanzibárba tette át székhelyét, ahol a szegfűszeg-ültetvények és a rabszolga-alapú mezőgazdaság jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a dél-arábiai kikötővárosok kereskedelme. Maszkat így ugyan megőrizte formális fővárosi rangját, de a szultán személyes jelenléte és a politikai döntéshozatal súlya egyre inkább a zanzibári szultánságra helyeződött át. A brit hatóságok számára ez a kettős központú birodalom egyszerre volt előnyös és problematikus: előnyös, mert a zanzibári kereskedelem ellenőrzése révén nagyobb befolyást szerezhettek a kelet-afrikai partvidéken; problematikus, mert a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelem így nehezebbé vált.
Az ománi államiság alapvető kettőssége a 19. században is meghatározó volt: a partvidéki szultáni hatalom mellett az ország belső, hegyvidéki és sivatagi régióiban az ibádí iszlám imámátus hagyománya élt tovább. Az ibádí irányzat (arabul al-ibāḍiyya) Ománban a 8. század óta sajátos politikai teológiát alakított ki: az imámot a közösség elismert vallási és politikai vezetőjeként választották, és legitimitása az igazságos uralkodáshoz, nem pedig a vérségi örökléshez kötődött. A 18. század végén és a 19. század elején az imámátus intézménye meggyengült, de a belső törzsi szövetségek – különösen a Bani Rijám, al-Harith és más hegyi törzsek – továbbra is elutasították a maszkati szultán közvetlen uralmát.
Szaid ibn Szultán halála után (1856) az öröklési vita nyílt konfliktusba torkollott. Fiai közül egyikük, Szuvajni, Maszkatban, másikuk, Mádzsid, Zanzibárban próbálta megszilárdítani hatalmát. A brit közvetítéssel 1861-ben létrejött megállapodás (a Maszkat–Zanzibár felosztás) formálisan kettéválasztotta a birodalmat, és Maszkat szultánja kötelezettséget vállalt arra, hogy évente pénzbeli kompenzációt fizet a zanzibári félnek. Ez a kompenzáció azonban a maszkati államkincstár számára súlyos terhet jelentett, és a század második felében hozzájárult a szultáni hatalom pénzügyi kiszolgáltatottságához a britekkel szemben.
A belső területeken a 19. század második felében több alkalommal is felkelések törtek ki a szultáni hatalom ellen. Az 1860-as és 1870-es években az imámátus eszméjét képviselő helyi vezetők – akiket a törzsi közösségek imámként ismertek el – időszakosan ellenőrzésük alá vonták Nizvát, Bahlát és más belső oázisvárosokat. A szultán katonai ereje elsősorban a partvidéki helyőrségekre és a brit támogatású flottára támaszkodott, ezért a hegyvidéki régiókban gyakran csak korlátozott ellenőrzést tudott gyakorolni. A század végére a tényleges hatalommegosztás úgy alakult, hogy a szultán a partvidéki kereskedővárosok, a kikötők és a brit érdekszférához közeli területek ura maradt, míg a belső Omán törzsi-vallási autonómiája gyakorlatilag fennmaradt. Ez a kettősség a 20. századi politikai fejlemények alapja lett.
A 19. század utolsó harmadában a brit befolyás Ománban a szerződéses korlátozásokon túl egyre inkább pénzügyi és katonai függőséggé alakult át. A Maszkati Szultánság bevételei a kereskedelmi vámokból, a hajózási illetékekből és a zanzibári kompenzációból származtak, de ezek a források a század második felében csökkentek, miközben a belső lázadások leverése és a kikötői infrastruktúra fenntartása növekvő kiadásokat igényelt. A szultánok ismétlődően brit pénzügyi kölcsönökhöz folyamodtak, amelyek fejében a brit kormányzat és a Kelet-indiai Társaság utódai beleszólást kaptak a vámok kezelésébe és a költségvetés ellenőrzésébe.
Az 1873-as brit–maszkati egyezmény tovább szigorította a rabszolga-kereskedelem tilalmát, és gyakorlatilag brit hadihajóknak adott jogot az ománi felségvizeken történő ellenőrzésre. Ezt a szerződést a brit források humanitárius eredményként ünnepelték, de az ománi gazdaság számára súlyos csapást jelentett: a kelet-afrikai rabszolga-kereskedelmi hálózatok felszámolása a maszkati kereskedőházak egy jelentős bevételi forrását szüntette meg. Ráadásul a rabszolga-kereskedelem betiltása nem jelentette a rabszolgaság azonnali felszámolását; a háztartási és mezőgazdasági rabszolgaság Ománban még évtizedekig fennmaradt, és a brit hatóságok ezt – politikai okokból – gyakran szemet hunytak felette.
A század végére a Maszkati Szultánság de facto brit védnökség alatt állt, jóllehet a formális protektorátusi státusz soha nem jött létre olyan egyértelmű jogi aktussal, mint például a Perzsa-öböl egyes kisebb emírségeiben. A brit politika hivatalosan „független” államként kezelte Ománt, de a konzuli hivatal, a katonai tanácsadók és a pénzügyi ellenőrzés révén a tényleges döntéshozatalban jelentős befolyást gyakorolt. Ezt a korszakot a történetírás gyakran „informális birodalomként” (informal empire) írja le, megkülönböztetve a közvetlen gyarmati uralomtól. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az „informális” jelleg nem jelentett kisebb beavatkozást: a brit érdekek – a hajózási útvonalak biztonsága, a helyi hatalmi egyensúly fenntartása, később az olajkutatási jogok – mindvégig elsődlegesek maradtak.
A belső imámátus szempontjából a brit jelenlét kettős hatást gyakorolt. Egyfelől a brit politika a szultáni hatalom támogatásával közvetve hozzájárult a partvidéki és belső területek közötti szakadék mélyüléséhez, mivel a szultán a brit fegyverek és pénz birtokában nem volt hajlandó tárgyalni a törzsi követelésekről. Másfelől a britek sem akartak teljes körű katonai beavatkozást a hegyvidéki régiókban, mert az költséges és politikailag kockázatos lett volna. Ezért a 19. század végére gyakorlatilag hallgatólagosan elfogadták, hogy a belső területek saját törzsi-vallási rend szerint élnek, amennyiben nem fenyegetik a partvidéki kereskedelmi útvonalakat.
Az olajkutatás gondolata nem a 19. századi Ománban született meg, de a század utolsó évtizedeiben a Brit Birodalom stratégiai tervezésében egyre nagyobb szerepet kapott a Perzsa-öböl térsége, mint potenciális kőolaj-lelőhely. A 19. század végén a brit kormányzat és magántársaságok geológiai felméréseket kezdtek végezni a régióban – elsősorban Iránban és Mezopotámiában –, és ezek a felmérések felkeltették az érdeklődést az Arab-félsziget keleti része, így Omán iránt is. Bár az ománi olaj felfedezése csak a 20. század második felében történt meg, a koncessziós tárgyalások előzményei a brit informális ellenőrzés időszakára nyúlnak vissza.
A 19. század végén a Maszkati Szultánság uralkodói – pénzügyi nehézségeik enyhítésére – hajlandóak voltak tárgyalni nyugati társaságokkal ásványkincsek feltárásáról. Az első ismert koncessziós jellegű megállapodások nem kifejezetten olajra, hanem általában „ásványi anyagokra” vonatkoztak, és gyakran brit vagy brit–indiai tőke érdekeltségű vállalkozásokkal kötötték őket. Ezek a szerződések azonban többnyire papíron maradtak, mert a tényleges geológiai kutatásokhoz nem álltak rendelkezésre megfelelő technológiák, és a belső területek politikai instabilitása is elriasztotta a befektetőket. A 19. században tehát az olajkoncessziók előkészítése elsősorban jogi és diplomáciai keretek kialakítását jelentette: a brit protektorátusi gyakorlat, a szultáni szuverenitás formális elismerése és a koncessziós szerződések mintája mind később, az 1920-as évektől kezdődő tényleges olajkutatási megállapodások alapjául szolgált.
Érdemes megjegyezni, hogy az olajkoncessziók előkészítésében a brit kormányzat nem csupán gazdasági, hanem stratégiai érdeket is látott: a térség feletti ellenőrzés biztosította az India felé vezető hajózási útvonalak és a gyarmati kommunikációs vonalak védelmét. Az 1900-as évek elején – még mindig a 19. századi előzmények talaján – a brit hatóságok kifejezetten ösztönözték a szultánt, hogy csak brit alattvalóknak adjon koncessziót, kizárva ezzel más európai hatalmakat. Ez a gyakorlat jól mutatja, hogy az „olajkoncessziók előkészítése” nem egyszerűen gazdasági folyamat volt, hanem a brit informális birodalom intézményesítésének egyik eszköze.
A 19. századi Omán történetének rekonstrukciója egyenlőtlen forrásadottságokra támaszkodik. A brit konzuli jelentések, a Kelet-indiai Társaság levelezése és a szerződések szövegei viszonylag jól dokumentálják a partvidéki és diplomáciai eseményeket, de ezek a források szükségszerűen brit szempontból íródtak. Az ománi belső területek történetéről elsősorban helyi krónikák, törzsi genealógiák és ibádí jogi munkák állnak rendelkezésre, amelyek közül sok csak későbbi másolatban maradt fenn. Az imámátus és a törzsi felkelések kronológiája gyakran bizonytalan, mert a különböző krónikák eltérően datálják az eseményeket, és a szóbeli hagyományok keverednek az írott forrásokkal.
A rabszolga-kereskedelem volumenére vonatkozó adatok becslések, és a források gyakran ellentmondanak egymásnak. A brit jelentések – amelyeket gyakran a rabszolgaság elleni küzdelem igazolására használtak – hajlamosak alábecsülni a brit alattvalók részvételét a rabszolga-kereskedelemben, és túlbecsülni az omániak szerepét. A demográfiai adatok a 19. századi Ománban megbízhatatlanok, így a lakosság számát illetően csak hozzávetőleges becslésekkel rendelkezünk. Az olajkoncessziók előkészítésének dokumentumai részben fennmaradtak a brit levéltárakban, de a szultáni udvar belső iratai töredékesek, ezért a tárgyalások részletei nem mindig ismertek.
A történetírásban vitatott kérdés, hogy mennyire volt „önkéntes” az ománi szultánok együttműködése a britekkel. Egyes szerzők a brit befolyást elsősorban kényszerként, mások a helyi elitek stratégiai választásaként értelmezik. A belső imámátus és a törzsi autonómia megítélése is eltérő: egyes történeti munkák az imámátust a szultáni zsarnoksággal szembeni ellenállásként, mások a partvidéki modernizáció akadályaként mutatják be. A tankönyv ezeket a vitákat nem dönti el, hanem jelzi az értelmezési lehetőségeket.