Az Ománi Szultanátus 20. századi története gyakran két, egymástól élesen elütő korszakra tagolódik a történeti emlékezetben: a Said bin Taimur szultán uralkodása alatti, sok szempontból a 19. századi viszonyokat konzerváló elzárkózás, majd az 1970-es hatalomátvételt követően Kábúsz bin Szaíd szultán nevével fémjelzett gyors modernizáció időszakára. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan vált egy elszegényedett, belső háborúval küzdő, nemzetközileg elszigetelt szultanátus néhány évtized alatt a Perzsa-öböl egyik legstabilabb, sajátos fejlődési modellt követő államává. Az átalakulás nem érthető meg kizárólag az olajbevételek növekedéséből; ehhez szükség van az államépítés, a legitimáció, a törzsi és vallási hálózatok, a hidegháborús regionális környezet, valamint az ománi társadalom különböző csoportjai közötti alkuk elemzésére is. A fejezet kapcsolódik az előző rész A 19. századi Omán és a brit kapcsolat című alfejezetéhez, amely bemutatta, hogyan került a szultanátus fokozatosan a brit informális befolyás övezetébe, miközben belül a szultán hatalma és a belső csoportok közötti viszonyok gyakran feszültek maradtak.
A Kábúsz-korszak megértéséhez röviden vissza kell tekinteni az 1970 előtti évtizedekre. Said bin Taimur 1932-ben került a szultáni trónra, egy olyan időszakban, amikor a Brit Birodalom a Perzsa-öbölben és az Indiai-óceánon még meghatározó katonai és politikai erő volt. Brit részről a szultanátussal fenntartott viszony elsősorban a tengeri útvonalak biztosítását és a helyi uralkodóval kötött szerződéses kapcsolatokat jelentette; Omán formálisan független állam maradt, de külpolitikájában és katonai ügyeiben erős brit befolyás alatt állt. Ezt a viszonyt a korszakban exkluzív szerződéses kapcsolatnak (exclusive treaty relationship) nevezték, bár maga a kifejezés a brit adminisztráció nézőpontját tükrözi, és nem jelentett de jure protektorátust.
Said bin Taimur uralkodását a források egyöntetűen az elzárkózás, a költségvetési szigor és a társadalmi konzervativizmus politikájával jellemzik. Az 1930-as, 1940-es és 1950-es években a szultán ellenezte az utak, kórházak, iskolák és más modern infrastruktúra kiépítését, mert attól tartott, hogy a gyors változás aláássa a hagyományos társadalmi rendet és a saját hatalmát. Az oktatás terén ez különösen szembetűnő volt: az 1960-as évek végén az országban csupán néhány fiúiskola működött, állami leányiskola gyakorlatilag nem létezett, és a kórházi ellátás nagyrészt külföldi misszionárius vagy katonai intézményekre korlátozódott. A gazdaság alapja a datolya-, hal- és szárított citromexport, valamint a belső kereskedelem maradt. Az 1960-as évek közepén az olajbevételek ugyan megindultak, de a szultán a bevételeket többnyire tartalékba helyezte, és nem fordította széles körű fejlesztésre.
Ugyanakkor ezt az időszakot nem lehet kizárólag a „lemaradás” narratívájával leírni. Said bin Taimur politikája részben a belső törzsi lázadásokra, az 1950-es évekbeli szaúdi és egyiptomi befolyásra, valamint az olaj előtti gazdaság törékenységére adott válasz volt. A szultán a belső hatalmi viszonyokat a törzsi vezetőkkel kötött informális alkuk, a vallási tekintélyek támogatása és a brit katonai jelenlét kombinációjával tartotta fenn. Ezzel párhuzamosan azonban az ománi társadalom fiatalabb, városi és részben külföldön tanult rétegei egyre inkább elégedetlenné váltak. Az elégedetlenség nem feltétlenül demokratikus követelésekben öltött testet, hanem inkább a fejlődés, az iskolázás, a munkahelyek és a modern állami szolgáltatások hiányában.
A legsúlyosabb kihívást azonban az 1962-től kibontakozó Dhofári felkelés (Dhofar Rebellion) jelentette. A déli Dhofar tartományban indult mozgalom gyökerei részben a helyi elégedetlenségben, részben a arab nacionalista és baloldali eszmékben rejlenek. A felkelést nem lehet kizárólag külső beavatkozással magyarázni. Az 1960-as évek közepétől a Dhofar Felszabadítási Front (Jabhat at-Tahrir ad-Dhofariyya), később a Népi Front Omán Felszabadításáért és az Arab-öböl elfoglalásáért (Al-Jabha as-Saabiyya li-Tahrir Uman wa-l-Khalij al-Arabi) nevű szervezet marxista-leninista fordulatot vett, és a harcot a szultán rendszerének megdöntése, valamint az „angol befolyás” elleni nemzeti felszabadító küzdelemként határozta meg. A lázadók 1969–1970-re Dhofar jelentős részét ellenőrzésük alá vonták, miközben a szultán hadereje, a brit és iráni támogatás ellenére, képtelen volt a felkelést elfojtani. A harcok dokumentálása részben brit katonai forrásokban, részben a felkelők által kiadott közleményekben található; a polgári áldozatokra és a kitelepítésekre vonatkozó adatok bizonytalanok, ezért a becslések széles skálán mozognak.
A hatalomátvétel értelmezése körül a történeti irodalomban alapvetően két megközelítés él egymás mellett. Az egyik szerint Kábúsz elsősorban brit támogatással, gyakorlatilag London érdekeit képviselve került hatalomra; ezt az értelmezést a baloldali és arab nacionalista kritikák hangoztatták az 1970-es években. A másik szerint Kábúsz hatalomra kerülése belső ománi koalíciós folyamat eredménye volt, amelyben a törzsi vezetők, a kereskedőcsaládok és a szultáni család egy része egyaránt a változást támogatta. A két értelmezés nem zárja ki teljesen egymást: a brit kormány valóban komoly aggodalommal figyelte a dhofári felkelés előretörését, és érdekében állt egy reformképes, modernizáló, de a brit biztonsági jelenlétet elfogadó uralkodó; ugyanakkor maga a hatalomátvétel nem brit csapatokkal, hanem ománi és közvetlenül Kábúsz köréhez tartozó szereplőkkel történt. A történészi konszenzus ma inkább a két tényező együttes hatását hangsúlyozza: a belső válság és a brit érdekek egyaránt a hatalomváltás irányába hatottak, de a döntő cselekvők omániak voltak.
Ami azonban nem vitatott, az a politikai irányváltás mélysége. Kábúsz már 1970. júliusi első beszédeiben a fejlődést, az oktatás kiterjesztését, a kórházak építését és a Dhofarban élők jogainak elismerését ígérte. Az ország neve is megváltozott: a korábbi Maszkat és Omán Szultanátus (Sultanate of Muscat and Oman) elnevezés helyett hivatalosan az Ománi Szultanátus (Sultanate of Oman) lett, ami a szimbolikus integrációt, a tengerparti és belső területek egységének hangsúlyozását szolgálta. Ez a névváltozás nem pusztán formai aktus volt, hanem egy államépítési program első lépése, amely a belső regionális identitások fölötti egységes ománi állampolgárság kialakítását célozta.
A Kábúsz-korszak első évtizede – az 1970-es és az 1980-as évek – az államépítés szakasza volt. Ezt a folyamatot a történeti irodalom gyakran a rentier állam (dawla riayya) fogalmával írja le, amelynek lényege, hogy az állam bevételei nem elsősorban a belső adókból, hanem külső járadékból, jelen esetben az olajexportból származnak. Omán esetében ez a modell sajátos vonásokkal párosult: az ország olajkészletei szerényebbek voltak, mint Szaúd-Arábiáé vagy Iraké, ezért a bevételi bőség kisebb és rövidebb ideig tartott, ugyanakkor a fejlesztési stratégia hangsúlyosan nemzeti, állami irányítású volt, kevésbé hagyatkozott külföldi magántőkére, mint más öbölbeli országok.
Az új állam kiépítésének közigazgatási alapjait Kábúsz fokozatosan alakította ki. Az 1970-es években létrejöttek az első modern minisztériumok – többek között az egészségügyi, oktatási, munkaügyi, közlekedési és lakásügyi tárcák –, és kiépült a központi tervezés intézményrendszere. A hivatalos központi tervezési ciklusokhoz kapcsolódó ötéves tervek a korszakban a legtöbb fejlődő országban elterjedtek voltak, Omán sem volt kivétel. Az első ötéves fejlesztési terv időszakára (1976–1980) a kormányzat a bevételek növekedését és a Dhofar utáni újjáépítést helyezte a középpontba; a dokumentum ténye és fő irányai ma már jól ismertek, de a terv gazdasági adatainak értelmezése óvatosságot igényel, mivel a statisztikai rendszer ekkor még kialakulóban volt.
Az infrastruktúra terén rövid idő alatt látványos változás következett be. Az 1970 előtti hiányos úthálózat helyébe a parti sávot a belső településekkel összekötő aszfaltutak, majd az 1980-as években a hegyvidéki és sivatagi szakaszok épültek. A főváros, Maszkat, valamint a tengerparti városok – Szúr, Szuhár, Szalála – fejlesztése a korabeli urbanizációs politika kulcselemei voltak. A kikötők és repülőterek kiépítése a külkereskedelem és a zarándokforgalom mellett a hadsereg logisztikai igényeit is szolgálta. A távközlés, a rádió és a televízió terjedése nem csupán technikai modernizációt jelentett, hanem a szultán által kezdeményezett központi nyilvánosság és az egységes arab nyelvű nemzeti diskurzus megteremtését is. Az oktatás kiterjesztése az egyik legjelentősebb társadalmi változás volt: az 1970-es évek elején még alig néhány tucat iskolai végzettségű felnőtt volt az országban, az 1980-as évek közepére azonban az általános iskolai beiskolázási arány a fiúk körében már magas volt, a lányok esetében pedig folyamatosan emelkedett. A leányok oktatásának kiterjesztése a Kábúsz-korszak egyik legtöbbet vitatott, de dokumentálhatóan létező programja volt; nem csupán a munkaerőpiaci szükséglet, hanem a szultán legitimitásának megerősítése szempontjából is fontos szerepet játszott.
A modern állam kiépülése nem volt kizárólag „felülről” vezényelt folyamat. Az ománi társadalom különböző rétegei – kereskedők, vallástudósok, törzsi vezetők, a kialakulóban lévő városi középosztály – eltérő módon kapcsolódtak a fejlesztéshez. A kormányzat által osztott földek, az állami foglalkoztatás, az iskolák és egészségügyi intézmények létrehozása az új rendszerhez való lojalitás megszilárdításának eszközei voltak. A törzsi vezetők egy része állami pozíciókba került, mások megtartották helyi befolyásukat, de immár a központi állammal alkudozva. A vallási intézmények – az ibádí jogtudósok, a mecsetek, a vallási oktatás – nem szakadtak el a hagyományos szerepüktől, de mindinkább állami felügyelet alá kerültek. Ez a folyamat ellentmondásos volt: egyrészt az állam a vallási legitimációt is felhasználta, másrészt a hagyományos vallási tekintélyek egy része fenntartásokkal fogadta a gyors iskolázást, a nők munkába állását és a nyugati fogyasztási minták terjedését. A kormányzat ezeket a feszültségeket nem nyílt konfrontációval, hanem fokozatos engedményekkel és a vallási diskurzus állami kontrolljával kezelte.
A Kábúsz-korszak első évtizede nem volt kizárólag a fejlesztésről szóló békeidőszak. A dhofári felkelés az 1970-es évek közepéig elhúzódott, és a harcok intenzitása átmenetileg még nőtt is. A szultán kormánya a felkelést nem csupán katonai, hanem politikai és gazdasági eszközökkel is igyekezett elszigetelni. A lázadók által ellenőrzött területek lakossága amnesztiát kapott, a szabályos hadsereg mellett létrehoztak helyi milíciákat, és a kormány széles körű fejlesztési ígéreteket tett Dhofar számára. A katonai műveletekben a brit hadsereg tanácsadói és a Perzsa-öböl más államai – elsősorban Irán, kisebb mértékben Jordánia – is részt vettek. A háborúban a harcok, a bombázások és a kitelepítések civil áldozatainak száma a források eltérései miatt becsült adat, és a mai napig vita tárgya. Azt azonban a legtöbb történész és emberi jogi szervezet egyaránt dokumentálta, hogy a konfliktus súlyos emberi szenvedéssel járt, és a falvak egy része évekre vagy évtizedekre elnéptelenedett.
A dhofári háború lezárása – amelyet a kormányzati közlések szerint 1975–1976-ra sikerült elérni – a nemzetbiztonsági állam megerősödéséhez vezetett. A hadsereg, a rendőrség és a hírszerzés fejlesztése a hidegháborús regionális környezetben kiemelt prioritássá vált. Omán ebben az időszakban a nyugati szövetségi rendszerhez közeledett: 1980-ban az Egyesült Államokkal katonai hozzáférési megállapodást kötött, amely lehetővé tette amerikai erők állomásozását és a légibázisok használatát, cserébe biztonsági garanciákért és katonai támogatásért. A brit katonai jelenlét is fennmaradt, bár formailag tanácsadói és szerződéses keretek között. A nemzetközi kapcsolatoknak ez a szövetségi iránya a szultán belpolitikai legitimitását erősítette a régió konzervatív monarchiáinak körében, ugyanakkor az ománi baloldali és arab nacionalista emigráns csoportok kritikáját is kiváltotta.
Az olajbevételek szerepét a modern állam megszilárdulásában nem lehet csupán a közvetlen finanszírozásra korlátozni. Az 1973-as olajárrobbanás, majd az 1979–1980-as második árrobbanás időszakában az ománi kormány bevételei gyorsan nőttek, és ez lehetővé tette a hadsereg, a közigazgatás és az infrastruktúra egyidejű fejlesztését. Ugyanakkor az olajár 1986-os összeomlása megmutatta a rentier modell sebezhetőségét: a költségvetés hiányba fordult, a fejlesztési kiadásokat vissza kellett fogni, és a kormány először kényszerült komolyabb megszorításokra. Ez az ingadozás jól mutatja, hogy a modern ománi állam nem egyszerűen „olajállam”, hanem olyan állam, amelynek intézményei és politikai rendje a járadékbevételek ingadozásaihoz alkalmazkodva alakultak ki. A gazdasági diverzifikáció ígérete – a halászat, a mezőgazdaság, a kikötői szolgáltatások, a réz- és kromitbányászat, később az idegenforgalom – már az 1980-as évek közepétől megjelent a kormányzati retorikában, de a tényleges szerkezetváltás lassan haladt, és az olaj továbbra is a kivitel és az állami bevételek legnagyobb tétele maradt.
A Kábúsz-korszak politikai rendszere az abszolút monarchia keretein belül alakult ki. A szultán kezében összpontosult a külügy, a védelem, a pénzügy és a központi kinevezések joga, törvényhozó parlament nem létezett. Az 1990-es években azonban a rendszer fokozatosan kiegészült konzultatív intézményekkel. 1991-ben létrehozták a Konzultatív Tanácsot (Majlis as-Sura), amelynek tagjait kezdetben a szultán nevezte ki, később – 1994-től – a választópolgárok korlátozott köre választhatta. Ez az intézmény nem rendelkezett törvényhozó hatalommal, csupán véleményezési és tanácsadói jogkörrel. Az 1996-os alaptörvény (an-Nizam al-Aszászí) – amelyet egyes fordításokban „alapokmánynak” vagy „alaptörvénynek” neveznek – rögzítette a szultán hatalmi jogköreit, a törvényesség, a sajtó és a tulajdon alapelveit, valamint az állampolgárság és a közélet néhány keretét. Az alaptörvény azonban nem hozott létre valódi hatalommegosztást, és a kormányzati döntések továbbra is a szultán szűk körében születtek. Az emberi jogi szervezetek – mint az Amnesty International vagy a Human Rights Watch – az 1990-es és 2000-es években is bírálták a szólásszabadság, a gyülekezési jog és a politikai pártok hiányát, valamint a munkaerő-migránsok, különösen az ázsiai vendégmunkások kiszolgáltatott helyzetét.
A politikai rendszer legitimitása a történészi elemzések szerint három pilléren nyugodott: a dinasztikus-ibádí hagyományon, a jóléti szolgáltatások kiterjesztésén és a szultán személyes tekintélyén. A szultán a 20. század végére a „nemzet atyjaként” jelent meg a hivatalos emlékezetben, amely kép a modernizáció, a stabilitás és a hagyomány harmóniáját hangsúlyozta. Ez az emlékezetpolitikai konstrukció bizonyos fokig valós társadalmi tapasztalatokat tükrözött: sok ománi család számára a Kábúsz-korszak a szegénységből való kilépést, az iskolázást és az állami ellátást hozta el. Ugyanakkor a kritikus történetírás felhívja a figyelmet arra, hogy a politikai jogok szűkössége, a társadalmi egyenlőtlenségek, a nők jogi helyzetének korlátai és a vendégmunkások kizsákmányolása a fejlődés árnyoldalai voltak. Ezt az árnyoldalt a hivatalos narratíva gyakran elhallgatta vagy csupán technikai, fejlődési kérdésként kezelte.
Külön figyelmet érdemel a nők helyzete. A ománi nők a 20. század második felében fokozatosan megjelentek az iskolákban, az egyetemeken, a kórházakban és a közszférában; női minisztert először 2003-ban neveztek ki, és a 2010-es évekre a diplomás nők aránya elérte, sőt meghaladta a férfiakét egyes felsőoktatási szakokon. Ez a folyamat nem volt konfliktusmentes: a családjogi szabályozás, a férfi gyám engedélyéhez kötött döntések, a családon belüli erőszakkal szembeni védelem és a politikai képviselet alacsony aránya mind olyan terület, ahol a nemzetközi emberi jogi jelentések és a helyi nőjogi aktivisták továbbra is hiányosságokat dokumentáltak. A nők szerepének elemzése rávilágít arra, hogy a modernizáció nem egységes, lineáris folyamat volt, hanem nemek szerint, régiók szerint és társadalmi osztályok szerint egyenlőtlenül ment végbe.
Kábúsz bin Szaíd szultán uralkodása a 21. század első két évtizedében is folytatódott, így az alfejezet tárgyalása logikusan átnyúlik a jelenkorba. Halála 2020 januárjában történt, és ezzel a modern Omán történetének egyik legnagyobb politikai bizonytalansága oldódott meg: az utódlás kérdése. A szultánnak nem volt gyermeke, és nem jelölt ki nyilvánosan örököst. Az alaptörvény azonban rendelkezett arról, hogy a szultáni családnak a szultán halála után három napon belül meg kell egyeznie az utódról; ha nem sikerül, a tanács a szultán által lezárt borítékban hagyott jelölést hozza nyilvánosságra. 2020-ban a tanács Haitham bin Tárikot, Kábúsz unokaöccsét választotta meg, aki korábban kulturális miniszteri és más állami tisztségeket töltött be. Az átmenet békés volt, de a nemzetközi elemzők hangsúlyozták, hogy a stabilitás nem automatikus, hanem az elitek közötti előzetes alkuk eredménye.
A Kábúsz-korszak mérlege tehát összetett. A dokumentált tények közé tartozik az 1970-es hatalomváltás, a központi állami intézmények kiépítése, az iskolázás és az egészségügyi ellátás kiterjesztése, a dhofári háború lezárása, valamint a nemzetközi szövetségi rendszerbe való fokozatos beilleszkedés. A régészeti és statisztikai becslések az olajbevételek nagyságára és a lakosság életkörülményeinek javulására vonatkozóan rendelkezésre állnak, de a korai időszak adatainak megbízhatósága korlátozott. A tudományos konszenzus a modernizáció gyorsaságát és az állam központi szerepét nem vitatja, abban azonban megoszlanak a vélemények, hogy ezt a folyamatot „felzárkózásnak”, „fejlődésnek”, „rentier államépítésnek” vagy éppen „a társadalmi kontroll kiterjesztésének” kell-e nevezni. Az emlékezetpolitikai állítások – mint a „reneszánsz” vagy az „ománi csoda” – a hivatalos retorika részei, és nem tekinthetők semleges történészi kategóriáknak.
A Kábúsz-korszak történetének megírásában a legnagyobb forrásprobléma az állami levéltárak hozzáférhetősége. Az ománi állami iratok egy része nem kutatható, a szultáni udvar belső döntéshozataláról alig maradt fenn elsődleges dokumentum, és a brit – később az amerikai – levéltári anyagok is csak lassan nyílnak meg. A szóbeli történeti interjúk, a helyi krónikák, a külföldi diplomaták jelentései és a nemzetközi szervezetek dokumentumai pótolhatják ezt a hiányt, de mindegyik forrástípus sajátos nézőpontot és érdeket tükröz. Ezért a jelen alfejezet több állítása csak ellenőrzött, stabil elsődleges források alapján volna tovább finomítható, és a dhofári háború polgári áldozatainak pontos száma, az 1970-es hatalomátvétel belső dinamikája, valamint a szultán személyes döntéseinek szerepe továbbra is nyitva marad a történeti kutatás számára.
Az 1970-es hatalomátvétel és a Kábúsz-korszak államépítésének rekonstrukciója több forráscsoportra támaszkodik, amelyek eltérő megbízhatósággal és elfogultsággal rendelkeznek. A brit és amerikai diplomáciai levéltárak – mindenekelőtt a Foreign and Commonwealth Office, illetve a US State Department anyagai – fontosak a külkapcsolatok, a dhofári háború és az olajipar eseménytörténetéhez, de a hatalmi döntések belső ománi vonatkozásait csak közvetve tükrözik. A hivatalos ománi közlemények, a szultán beszédei, az ötéves fejlesztési tervek és az állami statisztikai évkönyvek a rendszer önképét mutatják, ezért a tényekre vonatkozóan is kritikusan kezelendők. A nemzetközi szervezetek jelentései – a Világbank, az IMF, az ENSZ fejlesztési szervezetei, illetve emberi jogi szervezetek – az 1970-es évek végétől állnak rendelkezésre, és hasznos keresztmetszetet adnak a gazdasági és társadalmi folyamatokról, bár az egyes adatsorok módszertani tartalma időben változó.
A történészi szakirodalom a 2000-es évek óta jelentősen bővült. A modern Ománról szóló angol nyelvű munkák közül különösen fontosak a politikai gazdaságtan és a társadalomtörténet területén született elemzések, amelyek az olajjáradék, a törzsi hálózatok, a migráció és a nemzeti identitás kérdéseit vizsgálják. A régió más országait tárgyaló összehasonlító tanulmányok – például a rentier állam elméletéről vagy a Perzsa-öböl monarchiáiról – szintén hasznos keretet adnak. Ugyanakkor az ománi belső, arab nyelvű történetírás egy részét még nem dolgozták fel a nemzetközi kutatásban, ezért a helyi nézőpontok bemutatása gyakran másodlagos forrásokon vagy eseti interjúkon keresztül történik.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: 1) az 1970-es hatalomátvétel brit és ománi szereplőinek pontos súlya és döntési mechanizmusa; 2) a dhofári háború civil áldozatainak és kitelepítettjeinek száma, amelyre vonatkozóan az ománi kormány, a felkelők és a független kutatók adatai jelentősen eltérnek; 3) az olajbevételek korai statisztikáinak pontossága és a valós gazdasági növekedés becslése; 4) a társadalmi elégedettség vagy elégedetlenség mértéke, amelyet a közvélemény-kutatások hiányában elsősorban közvetett jelekből, tiltakozásokból és kivándorlási adatokból lehet rekonstruálni. A fejezetben közölt számok ezért – ahol nem dokumentált eseményt rögzítenek – becslésként kezelendők, és a jövőbeli levéltári kutatások módosíthatják őket.