Az 1970–1990 közötti ománi gazdaságpolitika talán legfontosabb vonása, hogy az olajbevételekből néhány évtized alatt egy rendkívül alacsony jövedelmű, a régiót tekintve kivételesen elszigetelt, alig városiasodott területből modern, a lakosság többsége számára is érzékelhető állami jóléti rendszert épített ki. Ezt a folyamatot nem lehet elválasztani az előző alfejezetben tárgyalt Kábúsz-rezsim politikai központosításától: a szultán 1970-ben egy patrimoniális monarchia élén átvett egy olyan államot, amelynek bevételei korlátozottak voltak, ám az olajexport gyors felfutása lehetővé tette a központi állam kiépítését és a lakosság lojalitásának megszerzését szolgáltatásokkal, állami munkalehetőségekkel és támogatásokkal. Ez a fejezet azt vizsgálja, milyen szerkezetű gazdaság jött létre ebből, miért vált szükségessé a diverzifikáció viszonylag korai meghirdetése, és milyen feszültségeket hozott az omanizáció, vagyis a külföldi munkaerőt fokozatosan ománi állampolgárokkal helyettesíteni kívánó foglalkoztatáspolitika. A gazdasági adatok értelmezésénél a fejezet végig jelzi, hogy a hivatalos ománi statisztikák és a nemzetközi intézmények becslései olykor eltérnek, a bizonytalanságok pedig különösen nagyok az 1970-es évek elején, amikor még alig létezett modern állami adatgyűjtés. Az omanizáció és a munkapiaci átalakulás ráadásul nem csupán gazdasági, hanem politikai és társadalmi kérdés is volt: az a mód, ahogyan az állam a munkaerőpiacot kezelte, közvetlenül kapcsolódott a rezsim legitimitásához, a jóléti elvárásokhoz és ahhoz a szerződéshez, amelyet az olajjáradék tett lehetővé. Az itt bemutatott folyamatok alapozták meg a későbbi reformvitákat és a 2011-es tiltakozási hullámot is, amit a következő alfejezet tárgyal.
Az 1960-as években Omán a mai jemeni és dél-ázsiai mércéhez képest is szegény, túlnyomórészt vidéki, önellátó mezőgazdaságra és halászatra épülő országnak számított. A modern oktatás és egészségügy rendkívül korlátozott volt: a szultán hatalma alatt a lakosság túlnyomó többsége életkörülményei alig változtak a második világháború előtti időkhöz képest. Az olajexport 1967-es megindulása után az állami bevételek gyorsan nőttek, de a rezsim politikája miatt ebből a lakosság széles körei alig részesültek. A Kábúsz 1970-es hatalomra kerülése utáni első évek éppen ezért a „fejlesztési állam” látványos kiépítésének időszaka volt: a kormány az olajbevételeket útépítésre, kikötőkre, iskolákra, kórházakra, telefonhálózatra és a főváros, Maszkat modernizálására fordította. A beruházások mögött részben az a politikai szándék állt, hogy a szultán meggyőzze az ország sokszínű, törzsi és vallási tagoltságú lakosságát arról, hogy a központi állam képes a hétköznapi élet javítására. Ebben az értelemben az 1970-es évek jóléti fordulata nem egyszerűen gazdasági program, hanem államépítési eszköz is volt: a szolgáltatások és a munkahelyek elosztása a lojalitás megerősítését szolgálta.
Az olaj jövedelmezőségét az 1973-as olajárrobbanás tovább növelte. A hordónkénti ár emelkedése Omán kis termelői kapacitása ellenére is jelentős kormányzati bevételeket hozott. A rendelkezésre álló, egymástól némileg eltérő becslések szerint Omán kőolaj-kitermelése az 1970-es évek eleji napi néhány százezer hordós szintről az évtized végére napi 300 ezer hordó fölé emelkedett, a kormányzati bevételek túlnyomó többsége pedig az olajexportból származott. A pontos arányok bizonytalanok, de a szakirodalomban gyakran idézett becslések szerint az 1970-es évek közepén az állami bevételek 80–90 százalékát tette ki az olaj. Ez a függőség azt is jelentette, hogy a jóléti rendszer kiépítése extrém módon sebezhető maradt a világpiaci áringadozásokkal szemben. A korabeli ománi vezetés sok szempontból tudatában volt ennek, ám a politikai stabilitás megteremtése rövid távon a jóléti kiadások bővítését igényelte.
A jóléti állam intézményeinek kiépülése ebben az időszakban a következő területekre terjedt ki: alapfokú és középfokú oktatás, egészségügyi ellátás, lakhatási programok, vezetékes víz- és villamosenergia-szolgáltatás, valamint a közszférában való foglalkoztatás. Az oktatás bővülése látványos volt: az 1970-es évek elején alig néhány állami iskola működött, az évtized végére azonban az iskolába járó gyermekek száma több tízezerre nőtt. A lányok oktatása is megindult, bár a társadalmi ellenállás miatt egyenetlenül. Az egészségügyben a vidéki rendelőintézetek és a városi kórházak hálózata jött létre. A lakhatási támogatások elsősorban az alacsony jövedelmű ománi állampolgárok számára biztosítottak telket vagy kedvezményes hitelt; ezek a programok a későbbi évtizedekben is a jóléti rendszer fontos részét képezték. A szubvenciók, például az üzemanyag, a víz, az elektromos áram és az alapvető élelmiszerek ártámogatása, fokozatosan épültek ki, és az 1980-as évektől váltak a jóléti szerződés meghatározó elemévé. A támogatások politikai funkciója különösen fontos volt: a lakosság jelentős része számára az olajbevételek visszaosztásának kézzelfogható jelei voltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a politikai részvétel hiányát a gazdasági előnyök kompenzálják.
Az 1970-es években a gazdasági növekedés üteme látványosan magas volt, de ennek a statisztikai értelmezése is óvatosságot igényel: az alacsony kiinduló bázis miatt a százalékos növekedési adatok torzíthatnak, és a hivatalos nemzeti számlák még nem voltak bejáratva. A munkaerő nagy része a hagyományos mezőgazdaságban és halászatban dolgozott, miközben az állami szektor foglalkoztatása gyorsan bővült. A városi lakosság aránya nőtt, Maszkat és a part menti városok vonzották a vidéki munkakeresőket, de az ország társadalmi szerkezete továbbra is erősen vidéki maradt. A hagyományos mezőgazdaság, például a datolyatermesztés, az állattenyésztés és a halászat, az olajláz éveiben viszonylagos háttérbe szorult, mert az állami foglalkoztatás és a városi szolgáltatások jobb jövedelmet és életkörülményeket ígértek. A vidéki térségek stagnálása, illetve a városok és a vidék közötti egyenlőtlenségek már ekkor kirajzolódtak, és később a regionális feszültségek egyik forrásává váltak.
Az 1980-as évek elején az olaj árát a világpiaci túlkínálat és a fogyasztói országok takarékossági intézkedései lefelé szorították. Az 1985–1986-os áresés idején az olajbevételek csökkenése Ománban is súlyos költségvetési feszültségeket okozott. A kormány kénytelen volt visszafogni a nagy infrastrukturális beruházásokat, és a jóléti kiadások növekedési üteme is lassult. Ez a sokk világossá tette, hogy az 1970-es évek gyors bővülése nem tekinthető automatikusan fenntarthatónak. Az 1980-as évek közepén a szultán kormányzata egyrészt a pénzügyi egyensúly helyreállítására törekedett, másrészt a gazdasági szerkezet diverzifikációját kezdte szorgalmazni. A diverzifikáció kifejezés itt elsősorban azt jelentette, hogy az állam a nem olajalapú ágazatokat — a feldolgozóipart, a halászat feldolgozását, a mezőgazdasági termelést, a pénzügyi szolgáltatásokat és a kikötői/kereskedelmi tevékenységeket — fejleszteni kívánja, hogy csökkentse az exportbevételek olajtól való függőségét. Ugyanakkor a diverzifikáció korlátait már ekkor jól mutatta, hogy a beruházások nagy része továbbra is az olaj- és gáziparhoz, illetve az ahhoz kapcsolódó infrastruktúrához kötődött. A feldolgozóipari és szolgáltató fejlesztések tőkeigényesek voltak, és munkaerőhiánnyal küzdöttek, mert az ománi fiatalok a biztos állami állásokat részesítették előnyben.
Az 1980-as években született meg az Ománi Állami Általános Tartalékalap (State General Reserve Fund, SGRF), amely a kormányzati olajbevételek egy részének külföldi befektetésére szolgált. Ennek pontos alapítási éve és korai tőkéje a forrásokban némileg eltérően szerepel, de a lépés a korszak jól dokumentált tendenciáját mutatja: az olajjáradékot nem pusztán folyó kiadásokra, hanem tartalékképzésre is fordítani próbálták. A tartalékalap létrehozása a kormányzati önértelmezés szerint a generációk közötti igazságosságot is szolgálta, ám a gyakorlatban az átláthatóság és az elszámoltathatóság korlátozott maradt. A tartalékok pontos nagyságát a kormány nem folyamatosan hozta nyilvánosságra, és az adatok ellenőrzése a külső elemzők számára nehéz volt. Ez a minta a rentier államok egyik jellegzetes vonása: az adófizetőktől független bevételek csökkentik az állampolgári ellenőrzés hagyományos érveit, mert az állam nem a lakosság adójából finanszírozza a közkiadásokat.
A diverzifikációs célok ellenére az 1980-as évek végén a gazdaság továbbra is erősen olajfüggő maradt. A kormányzati bevételek döntő hányada az olaj- és földgázexportból származott, az export szerkezete pedig alig változott. A magánszektor fejlődése korlátozott volt, és sok vállalkozás az állami megrendelésektől függött. A külföldi munkavállalók aránya a magánszektorban magas maradt, sőt a nagy építkezések és a szolgáltatások bővülése miatt nőtt is. Az ománi állampolgárok foglalkoztatása elsősorban a közszférában, azon belül is a közigazgatásban, a rendőrségnél, az oktatásban és az egészségügyben koncentrálódott. A magánszektor számos ágazata, különösen az építőipar, a háztartási alkalmazás, a kiskereskedelem és a vendéglátás, szinte teljesen külföldi munkaerőre épült. A kormány ezzel a szerkezettel egy időre elég elégedett volt, mert a gazdasági növekedést biztosította, miközben az ománi lakosság számára fenntartott állami állások a jóléti szerződés részét képezték.
A szociális mutatók az 1980-as években tovább javultak, bár a javulás üteme lassult. A csecsemőhalandóság csökkent, az írástudás nőtt, és a nők oktatásban való részvétele tovább emelkedett. Az adatok itt is bizonytalanok, mert az egészségügyi és oktatási statisztikákat eleinte nem gyűjtötték egységes módon. A nők munkavállalása az 1980-as években még alacsony volt, de az állami szektorban, különösen a tanári és egészségügyi pályákon megindult a női munkavállalók beáramlása. Ez a folyamat feszültségeket is keltett, mert a konzervatív társadalmi normák és az iskolázott nők karriervágya ütközött. A jóléti állam azonban éppen a nők oktatásának támogatásával járult hozzá a társadalmi attitűdök lassú átrendeződéséhez, amit a szultán modernizációs diskurzusa is segített.
Az 1990-es évek elején az öbölháború és az azt követő időszak ismét megmutatta, hogy az ománi gazdaság számára a külső sokkok gyorsan átgyűrűznek. Az 1990–1991-es konfliktus idején ugyan az olajárak átmenetileg emelkedtek, de a hosszabb távú tendencia bizonytalan maradt. A kormány ekkor már világosabban fogalmazta meg, hogy a jóléti állam fenntartásához a munkaerő szerkezetét is meg kell változtatni, mert az állami foglalkoztatás bővítése korlátokba ütközik. Ennek jegyében hirdették meg az 1995-ös keltezésű, 2020-ig szóló gazdasági jövőképet, a Vision 2020-t. A dokumentum céljai között szerepelt a GDP növelése, a magánszektor szerepének erősítése, az oktatás színvonalának emelése, a külföldi befektetések vonzása és a munkaerőpiac omanizációjának felgyorsítása. A Vision 2020 ugyanakkor nem demokratikus tervdokumentum volt: a szultán abszolút hatalma alatt a döntések jellemzően szűk tanácsadói körben születtek, és a nyilvánosság részvétele minimális maradt.
A privatizáció az 1990-es években szerény keretek között indult meg. Az áramszolgáltatás, a vízellátás, a távközlés és bizonyos kikötői szolgáltatások egyes részeit magánbefektetőknek nyitották meg, de a stratégiai ágazatok, különösen a kőolaj- és földgáztermelés, állami ellenőrzés alatt maradtak. A magánosítás célja kettős volt: a kormány a költségvetési terhek csökkentését és a hatékonyság növelését remélte, miközben a jóléti állam alapvető szolgáltatásait továbbra is fenntartotta volna. A gyakorlatban a privatizáció lassan haladt, mert a magánbefektetők számára a kicsi belső piac és a bürokratikus akadályok kevésbé voltak vonzók. Ráadásul a jóléti rendszer ártámogatásai nehezítették a piaci árazást, így a magáncégek belépése gyakran állami garanciák nélkül nem volt kifizetődő.
A rentier állam fogalma Ománra az 1990-es években különösen jól illeszkedik, ha nem mechanikusan, hanem elemző kategóriaként használjuk. A rentier jelleg azt jelenti, hogy az állam bevételei nem elsősorban a belső termelés és adóztatás, hanem a külső olajjáradék révén keletkeznek, ezért a kormányzat elosztó szerepe erősebb, mint a képviseleti intézmények ellenőrző képessége. A jóléti kiadások, az állami foglalkoztatás és a szubvenciók olyan elosztási hálót alkotnak, amely a politikai nyugalmat a gazdasági juttatásokhoz köti. Ománban ezt a modellt a szultán személyes, patriarchális hatalmi stílusa egészítette ki: a juttatások és a fejlesztési projektek sok esetben a „szultán ajándékaként” jelentek meg, nem pedig állampolgári jogosultságként. Ez a retorika a hivatalos médiában erősen jelen volt, és hozzájárult a rezsim legitimitásához, ám a gazdasági tervezést és az elszámoltathatóságot is gyengítette.
Az 1990-es évek végén a kormányzati kiadások és az olajbevételek közötti mérleg ismét feszesebbé vált. Az olajárak az évtized közepén alacsonyak maradtak, és bár a termelés némileg nőtt, az államháztartási hiány és az adósságállomány megnövekedett. A közszférában foglalkoztatott ománi állampolgárok száma tovább emelkedett, ami a jóléti rendszer egyik legdrágább eleme volt. A fiatalok körében a munkanélküliség növekedni kezdett, mert az állami szektor már nem tudta felszívni az oktatási rendszerből kilépő évente növekvő létszámot. Ez a feszültség a 2000-es években és különösen a 2011-es tiltakozások idején vált látványossá, de a gyökerei az 1990-es évek foglalkoztatási és oktatási politikájában keresendők. A kormány azzal az ellentmondással szembesült, hogy a jóléti állam fenntartása egyre több állami állást igényelt volna, miközben a diverzifikációhoz éppen a magánszektorban kellett volna felszívni a munkaerőt. Ez az ellentmondás az omanizációs politika központi kérdésévé vált.
Az omanizáció kifejezés az ománi kormány azon politikáját jelöli, amelynek célja a külföldi munkavállalók fokozatos helyettesítése ománi állampolgárokkal a munkaerőpiacon. A politika gyökerei már az 1980-as évek elején megjelentek, de intenzívebbé az 1988-as évek végétől és az 1990-es években vált, amikor a kormány ágazati kvótákat és időbeli célokat fogalmazott meg. Az intézkedések hátterében az a felismerés állt, hogy a magánszektorban dolgozó külföldiek aránya rendkívül magas, és az ománi fiatalok számára a munkaerőpiac kínálati oldala alig bővül. A kormányzat szerint az omanizáció nem csupán gazdasági, hanem nemzetépítési cél is volt: a fiatal ománi állampolgárok munkához juttatása a nemzeti kohéziót erősítette volna, és csökkentette volna a munkanélküliségből fakadó társadalmi elégedetlenséget. A munkaadók ugyanakkor gyakran vonakodtak az ománi munkavállalók foglalkoztatásától, mert a külföldi munkaerő gyakran képzettebb vagy alacsonyabb bérköltségű volt, és a kafala (szponzorációs) rendszer nagyobb ellenőrzést biztosított a munkavállaló felett.
A kvóták konkrét szintje ágazatonként eltért, és a források nem mindig egységesek. A köznyelvben gyakran hivatkoztak arra, hogy egyes ágazatokban a kormány 30–60 százalékos ománi foglalkoztatási arányt tűzött ki célul, de ezek a számok időről időre változtak, és a végrehajtás gyengesége miatt a tényleges arány sokszor elmaradt a céltól. A bankozásban és a pénzügyi szolgáltatásokban az omanizáció viszonylag korán érvényesült, mert az állami tulajdonú bankok és a jegybank nyomást tudott gyakorolni, más ágazatokban azonban, például az építőiparban vagy a háztartási alkalmazásban, a kvóták betartatása alig volt lehetséges. A kormány adminisztratív eszközökkel próbálta korlátozni a külföldi munkavállalók beáramlását, de a kiskapuk és a szponzorációhoz kötődő gazdasági érdekek miatt a rendszer számos ponton átjárható maradt. A munkavállalási engedélyek kiadását olykor a kormányzati célok szerint szigorították, máskor a cégek nyomására lazították; a szakpolitika így ciklikusan ingadozott.
A munkaerőpiac szerkezetében az 1990-es években egyértelműen kettősség érvényesült: az ománi állampolgárok döntően az állami szektorban helyezkedtek el, míg a magánszektorban a külföldiek domináltak. A külföldi munkavállalók többsége Dél- és Délkelet-Ázsiából érkezett, elsősorban Indiából, Pakisztánból, Bangladesből és Srí Lankából, de jelentős volt a más arab országokból, különösen Egyiptomból, Szíriából és Jemenből érkező munkaerő is. Az alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörökben a dél-ázsiai munkások aránya magas volt, a szakértői és műszaki pozíciókban pedig európai, észak-amerikai és más arab országokból érkező munkavállalók is dolgoztak. A háztartási alkalmazotti szektor különösen a dél- és délkelet-ázsiai nőkre épült, akik a kafala rendszerben gyakran rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A kafala intézménye a munkavállaló tartózkodását a szponzorhoz kötötte, ami visszaélésekhez, például a munkabér visszatartásához, az útlevél elvételéhez és a mozgásszabadság korlátozásához vezethetett. Az ománi törvények formálisan tartalmaztak munkavédelmi szabályokat, de a végrehajtás gyenge volt, és a kiszolgáltatott csoportok, különösen a háztartási alkalmazottak, kevés jogorvoslati lehetőséggel rendelkeztek. Az emberi jogi szervezetek és a nemzetközi munkajogi intézmények rendszeresen bírálták ezt a rendszert, de az ománi állam a kafalát hosszú ideig a gazdasági modell szerves részének tekintette.
Az omanizáció feszültségei nem csak a munkaadók és a kormány, hanem az ománi fiatalok és az állam között is felszínre kerültek. A fiatalok egy része a biztos állami állást részesítette előnyben, és vonakodott a magánszektorban alacsonyabb bérrel, kiszámíthatóbb munkaidő nélkül dolgozni. A kormány ezért ösztöndíjakkal, képzési programokkal és némi bértámogatással próbálta a magánszektort vonzóvá tenni, de az eredmények korlátozottak voltak. A nők foglalkoztatási rátája az 1990-es években alacsony maradt, különösen a magánszektorban, ahol a családok gyakran nem tartották megfelelőnek a munkakörnyezetet. Ugyanakkor az oktatásban és az egészségügyben a nők száma nőtt, és az 1990-es évek végére a női munkavállalók jelenléte a közszférában már érzékelhetővé vált. A foglalkoztatási adatok pontossága korlátozott, mert sok nő a mezőgazdaságban és a háztartáson belüli termelésben dolgozott, amit a statisztikák gyakran nem rögzítettek. Ez a láthatatlanság a gazdasági elemzések torzításához is vezetett.
A jóléti állam és az omanizáció összefonódása a 2000-es évek elejére új ellentmondást hozott felszínre: a kormányzati kiadások növelése és a külföldi munkaerő szűkítése egyszerre nem volt lehetséges anélkül, hogy a magánszektor versenyképessége romlott volna. A magáncégek számára a kvóták betartása gyakran drágább munkaerőt és alacsonyabb termelékenységet jelentett, míg az állami szektorban a foglalkoztatás bővítése a büdzsé terheinek növekedését hozta. A diverzifikáció ezért nem egyszerűen az olajtól való gazdasági függés csökkentését, hanem a munkaerőpiac szerkezetének átalakítását is igényelte, ami a jóléti állam logikájának újragondolását kényszerítette ki. Az 1970–1990-es évek tapasztalata így két tanulsággal szolgált: az olajbevételekből finanszírozott jóléti állam látványos társadalmi fejlődést hozott, de egyszersmind olyan gazdasági és politikai függőségeket épített ki, amelyek a későbbi reformok mozgásterét erősen behatárolták. A következő alfejezetben a 2011-es tiltakozások és a reformok kapcsán ezek az ellentmondások éleződnek tovább.
Az itt bemutatott gazdasági folyamatok rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik: az ománi kormány költségvetési és statisztikai kiadványaira, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank országjelentéseire, a BP és más iparági statisztikákra, valamint a korabeli sajtó- és szakirodalomra. Az 1970-es évek adatai különösen bizonytalanok, mert a modern állami statisztikai rendszer még kiépülőben volt, és a hivatalos közlések gyakran nem tettek közzé egységes módszertant. A gazdasági növekedésre, az olajkitermelésre és a bevételekre vonatkozó számok ezért inkább nagyságrendi becslésnek tekintendők, mint pontosan dokumentált adatoknak. A különböző intézmények módszertani eltérései miatt a GDP-arányos olajfüggőségre vonatkozó értékek is széles sávban mozognak. A kormányzati források által közölt omanizációs kvóták és eredmények szintén ellenőrzést igényelnek: a hivatalos közlések hajlamosak voltak a sikerek hangsúlyozására, míg a külső elemzők a végrehajtás hiányosságait emelték ki. A külföldi munkavállalók számáról szóló statisztikák is módszertani kérdéseket vetnek fel, mert a kafala rendszerben a munkavállalói engedélyek száma nem azonos a ténylegesen jelen lévő személyek számával, és a háztartási alkalmazottakat sokáig nem is regisztrálták megbízhatóan. A jóléti állam teljesítményének értékelésekor ugyancsak óvatosságra van szükség: az egészségügyi és oktatási mutatók javulása valós folyamat, de a számok mögött egyenlőtlenségek húzódnak, különösen a vidéki térségek és a városok között. A fejezetben említett 80–90 százalékos olajbevételi arány és a napi 300 ezer hordós kitermelési szint a szakirodalomban leggyakrabban idézett becsléseket tükrözi, de az eltérő források miatt nem kezelhetők egzakt mérésként. A Vision 2020 szövegének tartalma dokumentált, de annak hatásvizsgálata vitatott: a kormányzati retorika szerint a célkitűzések számottevő része megvalósult, a kritikus elemzők szerint a diverzifikáció és az omanizáció alapvetően elmaradt a várakozásoktól. Az 1990-es évek privatizációs és tartalékalap-kezelési gyakorlatának részletei pedig a nyilvánosság számára csak korlátozottan érhetők el.