A 2020-as évek Ománját gyakran a Kábúsz utáni korszak (post-Qaboos era) kezdeteként emlegetik, ám a váltás nem hozott éles fordulatot a szultánátus szerkezetében. Az új uralkodó, Haitham bin Tárik (Haytham bin Tariq Āl Saʿīd) hatalomátvétele 2020. január 11-én, Kábúsz halála után, a dinasztián belüli alkotmányos utódlási mechanizmus szerint történt. Ez az esemény egyszerre zárta le az ománi államépítés 1970 és 2020 közötti, Kábúsz nevéhez kötött szakaszát, és nyitotta meg az Vision 2040 (arabul: Rúja 2040) reformprogram végrehajtásának időszakát. A kérdés, amely a 2026-ig terjedő éveket meghatározza: mennyire képes az ománi politikai rendszer megőrizni a Kábúsz alatt kialakult külpolitikai mozgásteret és belső stabilitást akkor, amikor az állami bevételek olaj- és gázfüggősége csökkenni kényszerül, a növekvő fiatal munkaerő számára pedig nem áll rendelkezésre elég állami munkahely? Ez az alfejezet a trónváltás, a gazdasági reformok, a külpolitikai semlegesség és a belpolitikai korlátok kérdését tárgyalja a fent jelzett forráskritikai keretben.
Omán a Kábúsz-korszakban formailag abszolút monarchia volt, ahol a szultán egyesítette a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom csúcsait, noha a Tanácskozó Gyűlés (Madszlisz as-Súrá) és a Vének Gyűlése (Madszlisz ad-Davla) konzultatív szerepet töltött be. Az utódlás a modern Ománban korábban rendezetlen maradt: Kábúsznak nem volt kijelölt örököse, és a hivatalos indoklás szerint a családi tanács döntését várta. 1996-ban a Fehér Könyv néven ismert alkotmányos dokumentum rögzítette, hogy a királyi család férfitagjai közül kell utódot választani; a döntést a családi tanácsnak kellett meghoznia, és ha nem jutott egyezségre, a szultán által lezárt borítékban elhelyezett nevet kellett felbontani. Ez a kettős eljárás 2020 januárjában működött: Kábúsz halálának bejelentése után rövid időn belül Haitham bin Tárikot, a kultúráért és örökségvédelemért felelős minisztert és a szultán unokatestvérét választották meg. A tényt a ománi állami hírügynökség aznap közölte; a trónátadás katonai és polgári elit támogatásával, nyilvános kihívás nélkül zárult.
A legitimitás tekintetében a 2020-as trónváltás kétféle értelmezést kapott. A hivatalos ománi narratíva szerint az eljárás a dinasztikus folytonosságot és a stabilitást bizonyította, összhangban a szultánátus hagyományaival. A nyugati és arab politikai elemzők egy része arra hívta fel a figyelmet, hogy a döntés ténylegesen a család szűk körében született meg, és a választást nem előzte meg nyilvános vita; ezt a kritikusok a politikai részvétel korlátjaként értelmezték. A dokumentált tényekhez tartozik, hogy Haitham bin Tárik ugyanazon a napon letette a hivatali esküt, és 2020. január 23-án, Kábúsz negyvennapos gyászának lezárulta után, televíziós beszédben erősítette meg a külpolitikai semlegesség és a belső reformok irányvonalát. Ezt a beszédet a nemzetközi sajtó azonnal a folytonosság jeleként értelmezte, ám a hosszú távú hatásokat a 2026-os helyzetből visszatekintve is csak kellő óvatossággal lehet értékelni.
A korszak első belpolitikai döntései közé tartozott a kormányzati szerkezet finom átrendezése. Haitham elrendelte a szultáni udvarhoz tartozó egyes hivatalok összevonását és a költségvetési kiadások csökkentését, amely lépést a nemzetközi hitelminősítők és a Nemzetközi Valutaalap a szükséges fiskális kiigazítás kezdeteként üdvözölt. Ugyanakkor a tömeges elbocsátások nem következtek be; az ománi állam továbbra is a legnagyobb foglalkoztató maradt. Az uralkodó 2021 januárjában kinevezte fiát, Dzsalál bin Haithamot (Dhiyazen bin Haytham) koronahercegnek, ezzel első alkalommal tette írott formában örökölhetővé a trónt az 1996-os alkotmányos szerkezetben. A koronahercegi tisztség bevezetését a hivatalos narratíva a „stabilitás intézményesítésének” nevezte, míg a kritikai elemzések szerint ez a monarchikus centrum további koncentrációját jelezte, ami csökkentette a család többi ágának hagyományos befolyását.
A Vision 2040 stratégiai tervét a Kábúsz-korszak utolsó éveiben készítették elő, és a szultán halála előtt, 2019 végén hagyták jóvá, majd 2020-ban Haitham alatt vált hivatalos hivatkozási ponttá. A dokumentum célja, hogy Omán gazdaságát 2040-re kevésbé olajfüggővé tegye, növelje a magánszektor szerepét, javítsa az oktatás minőségét, bővítse a fenntartható energiaforrások arányát, és munkahelyeket teremtsen az évente munkába lépő fiatal ománi állampolgárok százezreinek. A dokumentum nem törvény, hanem kormányzati stratégiai keret; a végrehajtásért 2020-tól ötéves cselekvési tervek felelnek, amelyeket az ománi Pénzügyminisztérium, a Gazdasági Minisztérium és a kormányközi bizottságok hangolnak össze.
A gazdasági kihívások közül a legjelentősebb a fiskális reziliencia hiánya. Omán az öbölbeli monarchiák közül a kisebb, mérsékelt olajtartalékkal rendelkező országok közé tartozik; termelése a 2020-as évek elején napi 0,9–1,0 millió hordó körül mozgott, a nemzetközi energiapiaci adatok szerint. Az olaj- és gázbevételek a költségvetés 70–80%-át tették ki, ami szokatlanul magas arány még a rentier államok között is. A 2020-as olajárzuhanás és a Covid–19 világjárvány egyszerre csökkentette a bevételeket és növelte az egészségügyi, logisztikai kiadásokat. A költségvetési hiány a 2020-as évre a GDP 15–20%-ára emelkedett a Nemzetközi Valutaalap becslése szerint, majd a következő években 2–6% közé süllyedt, az olajár és a kiigazítások függvényében. Ezek a számok becslések, amelyeket az ománi kormány auditált pénzügyi kimutatásai és a nemzetközi pénzügyi intézmények jelentései kereszteznek; az év végi tényadatok gyakran eltérnek az évközi előrejelzésektől.
A fiskális nyomás kezelésére 2020-ban bevezették a hozzáadottérték-adót, bár az öbölbeli szomszédoknál később és alacsonyabb kulccsal, korlátozott termékkörrel. A lépést a kormány a bevételek diverzifikálásának eszközeként mutatta be, a kritikusok pedig a fogyasztási adók növekedésére és a kisvállalkozók terhelésére hívták fel a figyelmet. A társadalmi feszültséget az adó bevezetése nem váltott ki nagyobb tüntetéshullámot, ami részben a politikai részvétel korlátozottságával, részben a kormányzati kompenzációval és a kommunikációs stratégiával magyarázható.
A diverzifikáció terén a legnagyobb nemzetközi figyelmet a zöldhidrogén-projektek kerültek. Omán 2023–2024-ben több nagy területű, állami földre kiírt pályázatot hirdetett meg, amelyeken európai, japán, dél-koreai és közel-keleti konzorciumok indultak. A kezdeti szerződések szándéknyilatkozatok, nem garantált beruházások; a 2026-os állapot szerint több megvalósíthatósági tanulmány lezárult, de a teljes termelési kapacitás kiépítése még a 2030-as évek elejére is csak részben valósulhat meg. A turizmus bővítése – különösen Szalála és a keleti, tengerparti régiók – szintén a Vision 2040 pillére, ám a 2020-as évek első felében a szektor a világjárvány és a regionális biztonsági bizonytalanság miatt nem ért el áttörést.
Az ománosítási politika (a külföldi vendégmunkások, többnyire dél-ázsiai, bengáli, pakisztáni és indiai állampolgárok fokozatos leváltása ománi munkavállalókkal) a 2020-as években is folytatódott. A kormány kvótákat és foglalkoztatási ösztönzőket alkalmazott bizonyos ágazatokban, például a kiskereskedelemben és a közigazgatásban. A munkanélküliségi ráta a hivatalos ománi statisztika szerint 2023–2025 között 2–4% körül mozgott, de a fiatalok és a nők körében ennél többszörösen magasabb volt; a nemzetközi munkaügyi szervezetek szerint a „nem munkától elutasított” és az alulfoglalkoztatott ománi állampolgárok aránya jelentős. A hivatalos adat és a valóságos munkaerőpiaci helyzet közötti feszültséget a kormányzat azzal magyarázza, hogy a statisztika a regisztrált álláskeresőket méri, nem a teljes munkaképes korosztályt. A kritikai elemzések szerint a magánszektor alacsony bérszínvonala és az állami szektor magasabb juttatásai miatt az ománi állampolgárok egy része nem fogadja el a magánszektorbeli állásokat, ami strukturális munkanélküliséget és a vendégmunkások további foglalkoztatását eredményezi.
A gazdasági reformokat nem szabad kizárólag a makroadatok felől olvasni. A 2020-as évek társadalmi jelei közé tartozott a megélhetési költségek emelkedése, a lakhatási támogatások átalakítása, az üzemanyagtámogatások korábbi csökkentése, valamint a kisvállalkozások finanszírozási nehézségei. A kormány 2021-ben bejelentett szociális csomagjai, ideértve a nyugdíjak és a közszféra béreinek részleges kompenzációját, arra utalnak, hogy a fiskális megszorításokat politikai szempontból is érzékenyen kellett adagolni. Az emberi jogi és fejlődési jelentések szerint az ománi szegénységi ráta hivatalosan alacsony, de a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése és a fiatalok késleltetett házasodása, lakhatási nehézségei olyan hosszú távú feszültségforrások, amelyeket a makrogazdasági mutatók nem mindig tükröznek.
Omán a 2020-as években is azt a külpolitikai mintázatot követte, amelyet a Kábúsz-korszakban kialakított: nem csatlakozott a regionális katonai beavatkozásokhoz, nem vett részt a szaúdi vezetésű jemeni koalíció harci műveleteiben, és nem szakította meg kapcsolatait sem Iránnal, sem az Egyesült Államokkal. Ez az irányvonal a hivatalos ománi szóhasználatban a „párbeszéd és a semlegesség” (al-ḥiwār wa-l-ḥiyād) elve. A könyv szempontjából fontos, hogy ezt a semlegességet ne passzivitásként, hanem aktív közvetítői diplomáciaként értelmezzük.
A 2020-as évek ománi közvetítői tevékenységének dokumentált elemei közé tartozik a jemeni béketárgyalások csendes támogatása. Omán nem volt hivatalos tárgyalásvezető, de a húti mozgalom és a nemzetközi szereplők közötti informális csatornákat nyitva tartotta, és a szultánátus területén több konzultációs találkozót rendeztek. Ezt a szerepet az ománi kormány hivatalosan humanitárius és béketeremtő célként mutatta be; a kritikusai szerint a szultánátus így olyan fegyveres csoporttal tartott fenn csatornát, amelyet a nemzetközi koalíció és az ENSZ egyes tagállamai terrorszervezetként vagy politikai frakcióként, eltérő minősítéssel kezelnek. Az ENSZ Biztonsági Tanács vonatkozó határozatai és a nemzetközi humanitárius jelentések alapján a jemeni háború humanitárius következményeit Omán a tárgyalásos megoldás szükségessége mellett hangsúlyozta, ami eltért a szaúdi és emírségi narratívától.
A iráni nukleáris tárgyalásokkal kapcsolatban Omán a 2010-es évek közepén már bizalmas közvetítői szerepet játszott a 2015-ös közös átfogó cselekvési terv (JCPOA) előkészítésében. Ez a szerep a 2020-as évek elején, az Egyesült Államok 2018-as kilépése után, megmaradt, de kevésbé látható módon. A 2021–2025 közötti osztrák és katari tárgyalási fordulók idején ománi diplomaták rendszeresen konzultáltak mind az iráni, mind a nyugati felekkel, és a nemzetközi sajtó számos, nem hivatalosan megerősített találkozóról számolt be Maszkatban. A tényleges ománi részvétel mértékét nehéz pontosan rekonstruálni, mert a tárgyalások nagy része bizalmas; a nyilvános nyilatkozatok inkább a párbeszéd fontosságát hangsúlyozták, mint a konkrét diplomáciai lépéseket.
A 2020-as Ábrahám-megállapodások (Abraham Accords) hullámára Omán nem válaszolt a kapcsolatok normalizálásával Izraellel. A szultánátus hivatalos álláspontja szerint a palesztin kérdés rendezését és a kétállami megoldást a normalizálás elé kell helyezni. Ez az álláspont egybeesett az ománi külpolitika hagyományos, az 1990-es években már formálisan képviseleti irodát nyitó óvatos magatartásával, de a 2020-as években a szaúdi–emírségi–bahreini normalizálástól való tartózkodás nemcsak a palesztin kérdés miatt, hanem a szultánátus regionális önállóságának jelzéseként is értelmezhető. Azt, hogy ez a távolságtartás mennyire volt elvi vagy taktikai döntés, a 2026-os nyilvános források alapján nem lehet egyértelműen eldönteni. A Közös Átfogó Cselekvési Terv körüli bizonytalanság, a jemeni háború megmerevedése és az Öböl menti monarchiák dinamikája mind azt mutatják, hogy Omán semlegessége egyaránt fakadt meggyőződésből és kiszolgáltatottságból.
A biztonságpolitikai dimenzió az Egyesült Államokkal való viszonyt is alakította. Omán a 2020-as években is megengedte az amerikai haditengerészet és légi erők korlátozott jelenlétét a szultánátus területén, bár a bázisok méretéről és funkciójáról nem hozott nyilvánosságra részletes adatokat. A Washingtonnal való együttműködés elsősorban logisztikai, hírszerzési és tengeri biztonsági területekre terjedt ki, miközben a szultánátus nem csatlakozott az Egyesült Államok által kezdeményezett regionális légvédelmi koalícióhoz. Ez a kettős magatartás a nemzetközi kapcsolatok elemzői számára a klasszikus ománi egyensúlyozás modern megnyilvánulása: katonailag kiszolgáltatott kis állam, amely a nagyhatalmak közötti mozgástér megőrzésével próbálja elkerülni az egyoldalú besorolódást.
A 2020-as évek ománi belpolitikáját a fentiek fényében nem jellemezte tömeges politikai mobilizáció; a 2011-es tiltakozások és a 2018–2020 közötti szórványos munkaügyi elégedetlenség nem ismétlődött meg országos méretű, a rezsimet kihívó mozgalomként. Ugyanakkor a szólásszabadság és a politikai részvétel továbbra is a leginkább vitatott kérdések közé tartozik. A hivatalos ománi keretek szerint a Tanácskozó Gyűlés tagjait közvetlen választáson választják, ám a testület törvényhozási jogköre korlátozott, és a kormány nem tartozik neki felelősséggel. A választási részvétel a 2020-as években is alacsony maradt: a 2023-as parlamenti választáson a hivatalos adatok szerint a regisztrált választók kevesebb mint fele szavazott, ami a korábbi ciklusokéhoz hasonló, tartós közönyre utal. A rendszer kritikusai szerint a részvétel alacsony szintje a politikai verseny hiányának és a gyenge intézményi hatalomnak a jele; a kormánypárti értelmezés szerint a törzsi és lokális lojalitások természetes módon csökkentik a pártalapú mobilizáció igényét.
A sajtó- és internetszabadság tekintetében a Freedom House és a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezetek a 2020-as években is a „nem szabad” vagy „részben szabad” kategóriába sorolták Ománt. A letartóztatások, az online kritikusok kihallgatása és a közösségi médiás elemzések nyomán indult büntetőeljárások dokumentáltak, ám a pontos esetszámok és a vádak érvényesülése gyakran nem nyilvános. Az ománi kormányzat a nemzetbiztonsági és a társadalmi harmónia védelmére hivatkozik. Ezt a feszültséget a tankönyv nem „nyugati értékítéletként”, hanem a nemzetközi emberi jogi instrumentumok és a helyi jogszabályok közötti feszültségként mutatja be; a konkrét ügyeknek a 2026-os nyilvános forrásokban elérhető részleteit az ománi emberi jogi bizottság és a nemzetközi NGO-k jelentései alapján lehet rekonstruálni, ám ezek módszertana és pártatlansága is vita tárgya.
A nők jogi helyzete a 2020-as években lassú, de dokumentált fejlődést mutatott. A Vision 2040 program a nők gazdasági részvételének növelését célul tűzte ki, és a nők oktatási aránya a felsőoktatásban meghaladta a férfiakét. Ugyanakkor a családjogi rendszerben a férfi gyámság elemei, a házassági és öröklési szabályok, valamint a munkaerőpiaci szerepek továbbra is egyenlőtlenségeket rögzítenek. A 2021–2025 közötti törvénymódosítások közé tartozott a nők bizonyos önkormányzati tisztségekhez való hozzáférésének könnyítése, de a parlamenti és kormányzati pozíciókban a nők aránya továbbra is alacsony maradt. A nőjogi aktivizmus nyílt tere szűk; a civil szervezetek bejegyzése nehézkes, ezért a témáról szóló nyilvános vita gyakran a közösségi média felületeire és a diaszpóra csatornáira szorul.
A vendégmunkások helyzete a 2020-as években összetett maradt. A kafála (szponzorációs) rendszer formális reformjáról a kormány 2021–2023 között több lépést is bejelentett, de a nemzetközi munkaügyi szervezetek és a migráns jogvédő csoportok szerint a munkáltatóval szembeni strukturális függés fennmaradt. Az ománosítási politika tovább erősítette egyes külföldi munkavállalói csoportok kiszolgáltatottságát: amikor a kormány bizonyos ágazatokban korlátozta a külföldiek foglalkoztatását, több ezer vendégmunkás veszítette el állását, és távozott az országból. A leépítések a 2020-as Covid-válság idején felgyorsultak, és a hatóságok a járványügyi intézkedéseket is felhasználták a migrációs kontroll szigorítására. Az emberi jogi szervezetek a kényszerű távozások és a fizetetlen bérek eseteit dokumentálták, ám ezek hitelességét az ománi hatóságok cáfolták vagy egyedi esetekként kezelték.
A környezeti és éghajlati nyomás az Ománt érintő hosszú távú kihívások közül a legmeghatározóbb a 2020-as években is. A tengeri hőhullámok, a korallfehéredés és a part menti erózió a halászati közösségek megélhetését fenyegeti; a szárazföldi vízhiány a mezőgazdasági termelést és a városi vízellátást nehezíti. A Masirah-sziget és a déli monszunvidék ökoszisztémái a nemzetközi klímakutatási jelentések szerint sérülékenyek. A Vision 2040 környezeti pillére, a zöldhidrogén-projektek és az energiatermelés diverzifikációja részben erre a sérülékenységre adott kormányzati válasz, de a tervezett ipari fejlesztések új víz- és földigényekkel járnak, amelyek konfliktusba kerülhetnek a helyi közösségek hagyományos erőforrás-használatával.
A 2020–2026 közötti Ománról szóló képünk összetettségét a forrásadottságok határozzák meg. A hivatalos ománi közlemények – a szultáni rendeletek, a Pénzügyminisztérium éves jelentései, a statisztikai hivatal adatsorai, a külügyminisztérium nyilatkozatai – elsődleges forrásként használhatók a döntések és a hivatalos álláspontok rekonstruálásához. Ugyanakkor ezek a források nem függetlenek a kormányzattól, és nem mindig teszik közzé a módszertani háttérinformációkat. A Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az ENSZ Fejlesztési Programja és a nemzetközi hitelminősítők rendszeres jelentései makrogazdasági becsléseket adnak, de ezek is függnek az ománi kormányzati adatszolgáltatástól. A 2020-as évek gazdasági mutatóinál ezért a könyv a „becslés” és a „dokumentált tény” kategóriákat élesen elkülöníti: a szultáni rendelet dátuma dokumentált tény, a jövőbeli zöldhidrogén-termelés volumene pedig projektált becslés.
A belpolitikai folyamatok elemzésekor a legnagyobb bizonytalanság a civil társadalom és az ellenzéki hangok hivatalos leképezésében van. A nyilvános ománi médiatér nem közli a kritikai álláspontokat olyan formában, mint egy plurális médiapiac; az elemzők ezért a diaszpóra sajtótermékeire, az Ománban működő emberi jogi szervezetek nemzetközi jelentéseire és a helyi aktivisták közösségi médiafelületeire támaszkodnak. Ezek a források maguk is elfogultak lehetnek, és az események eltérő elbeszélései nem mindig ellenőrizhetők függetlenül. A 2020–2026 közötti időszakról szóló történeti ismereteket tehát élő, alakuló és vitatott forrásbázisra kell alapozni; a hosszú távú trendek megítéléséhez a későbbi levéltári hozzáférés és a módszeresen gyűjtött interjúanyagok hiányoznak.
A külpolitikai semlegesség szerepére vonatkozóan a nemzetközi sajtóforrások és a diplomáciai elemzők munkái az elsődlegesek, de a konkrét tárgyalási részletek jellemzően bizalmasak. A maszkati közvetítő szerepéről szóló állítások tehát gyakran a „nem hivatalos forrás szerint” kategóriába esnek, és nem kezelhetők dokumentált tényként. A tankönyv ezért a jelenkori eseményeknél mindig jelzi, mely állítás alapul hivatalos ománi nyilatkozaton, mely nemzetközi intézményi jelentésen, és mely származik sajtóértesülésből vagy elemzői következtetésből. Az alfejezet nem törekszik a 2025–2026-os viták lezárására, mert azokhoz hiányoznak a történetírói távlat feltételei.