Ahogy az előző alfejezetben láttuk, az Achaemenida Birodalom bukása után Irán területe előbb Nagy Sándor hódítása, majd a szeleukida uralom alá került. Ez az időszak azonban nem jelentette a perzsa politikai hagyomány megszűnését: a hellenista városalapítások, görög nyelvű igazgatás és a keleti – nyugati kereskedelmi kapcsolatok mellett fokozatosan olyan helyi dinasztiák emelkedtek fel, amelyek önmagukat részben az óperzsa örökség folytatóinak, részben új birodalmi hatalmaknak tekintették. Ebben az alfejezetben két olyan iráni birodalmat tárgyalunk, amelyek a hellenista korszak és az iszlám hódítás közötti évszázadokban meghatározták a térség politikai, vallási és kulturális arculatát: a parthus (Arsakida) és a szászánida birodalmat. A kettő együtt mintegy nyolc évszázadon át alakította Irán, Mezopotámia, a Kaukázus és Közép-Ázsia történetét, és intézményi, vallási, valamint ideológiai örökségük a későbbi iszlám kori államokban is tovább élt.
A parthusok eredete a Kaszpi-tengertől délkeletre fekvő, részben sztyeppei, részben letelepült életmódot folytató parnosz törzshöz köthető. A törzs az i. e. 3. században a Szeleukida Birodalom északkeleti peremvidékén, Parthia tartományban jelent meg, és onnan vette későbbi uralkodó dinasztiájának nevét. A rendelkezésre álló források – elsősorban görög és római szerzők, kisebb részben helyi érem- és feliratanyag – alapján a parthus állam első megszilárdítójaként I. Arszakész (Arsakēs) uralkodót tartják számon, akinek nevéből a dinasztia Arsakida elnevezése is származik. Az alapítás hagyományos dátumát az i. e. 247 körüli időszakra teszik, de a korai időrend bizonytalan, mivel a legkorábbi évtizedekről alig áll rendelkezésre egykorú szöveg. A hellenista történetírás későbbi hagyománya a parthus államalapítást gyakran a szeleukida hatalom gyengülésével magyarázza, ez azonban részben utólagos, római szempontú értelmezés.
A parthus hatalom csak fokozatosan, az i. e. 2. században vált regionális nagyhatalommá. I. Mithridatész (i. e. 171–138) hódításai során a parthusok elfoglalták Médiát, Mezopotámia jelentős részét és a mai Irán délnyugati területeit, így az állam a Kaszpi-tengertől a Perzsa-öbölig, illetve az Eufráteszig terjedő birodalommá vált. A parthus uralom alatt a Nagy Khorászán és a mai Türkmenisztán területe is fontos hatalmi bázist jelentett. Az Eufrátesz folyó hosszú időn át a római és parthus érdekszférák ütközőzónájaként működött: a két birodalom közötti határ nem volt pontosan kijelölt, a terület feletti befolyás pedig a háborúk függvényében váltakozott.
A parthus állam berendezkedését a görög–hellenista és az iráni hagyományok együttélése jellemezte. Az Arsakida királyok pénzeiken gyakran görög nyelvű feliratokat használtak, és a „philhellén” (görögbarát) címet is felvették, ami a hellenista városok és a helyi görög nyelvű elitek megnyerését szolgálta. Ugyanakkor az udvari kultúra, a lovasnomád harcmodor, a tartományi arisztokrácia és a dinasztia legitimációja erősen iráni, részben sztyeppei hagyományokat követett. A nagykirályi hatalom mellett a nemesi családok – köztük a Szúrén, a Kárén és más nagybirtokos dinasztiák – jelentős befolyással bírtak, és időnként a központi hatalommal szemben is felléptek. Emiatt a parthus birodalom több szempontból lazább, konföderatív jellegű állam volt, mint az achaemenida előd vagy a későbbi szászánida állam.
A parthus és római viszony a hellenista világ örökségéhez kapcsolódott: mindkét fél a keleti kereskedelem, a mezopotámiai városok és a kaukázusi hágók ellenőrzésére törekedett. Az i. e. 1. században a római hadvezér Crassus i. e. 53. évi carrhae-i csatában elszenvedett veresége a parthusok katonai erejét mutatta meg a római közvéleménynek, bár a csata részleteiről elsősorban római szerzők beszámolói maradtak fenn, így az elbeszélés erősen római emlékezetű. A parthus hadsereg alapját a nehézfegyverzetű lovasság, a kataphrakta, valamint a nagy mozgékonyságú lovasíjászok alkották. Ez a hadrend a nyílt mezei ütközetekben több római sereg ellen is hatékonynak bizonyult.
A parthus–római háborúk azonban egyik fél számára sem hoztak tartós döntést. A hadjáratok többsége a mezopotámiai városok, például Szeleukia-Ktésziphón és az örmény, illetve szíriai határvidék ellen irányult. A két birodalom időnként kiegyezett, időnként rivális jelölteket támogatott az ütközőállamokban. Örményország ebben a korszakban különösen fontos vitatott terület volt: a római és a parthus befolyás váltakozása az örmény elit belső megosztottságát is növelte. A római források a „parthus fenyegetést” gyakran retorikusan nagyították fel, ezért a római–parthus viszony egyoldalú római ábrázolása forráskritikával kezelendő.
A parthus birodalom belső életéről kevesebb egykorú forrás szól, mint a római, illetve a későbbi szászánida államról. A régészeti leletanyag, a pénzérmék és a mezopotámiai városi iratok arra utalnak, hogy a kereskedelem, a kézműipar és a városi élet a parthus korban is számottevő maradt. A selyemút ekkoriban már összekötötte a kínai, közép-ázsiai, iráni és római térséget, és a kereskedelemből származó vámbevételek a parthus elit számára is fontos jövedelmet jelentettek. Ugyanakkor a központi hatalom gyengesége miatt a tartományi kormányzók és a nagy nemesi családok olykor önálló külpolitikát folytattak.
A parthus korszak vallási viszonyai összetettek voltak. A hivatalos udvari ideológia részben a zoroasztriánus hagyományra támaszkodott, de a hellenista istenvilág, a mezopotámiai kultuszok, a buddhizmus és a zsidó közösségek is jelen voltak a birodalom területén. A zoroasztrianizmus ebben az időszakban inkább egy több helyi hagyományból álló, változatos rendszer volt, semmint egységes, központilag irányított államvallás. A parthus uralkodók a vallási sokszínűséget általában nem számolták fel; a birodalom kormányzásában a helyi elitek és a helyi kultuszok iránti pragmatikus türelem fontos szerepet játszott.
A parthus birodalom a 3. század elejére belső viszályok, tartományi lázadások és a római támadások miatt meggyengült. A Szászánida dinasztia felemelkedése a mai Irán délnyugati területén, Fársz tartományban gyökerezett, ahol egy helyi uralkodócsalád az achaemenida és a zoroasztriánus hagyományokhoz kapcsolta magát. A dinasztia névadója Szászán volt, akiről azonban csak kevés egykorú forrás maradt fenn; a korai családtörténet részben későbbi, legitimáló célú elbeszélés.
I. Ardasír (Ardašīr) 224-ben legyőzte az utolsó Arsakida nagykirályt, IV. Artabanoszt, és 226-ban királlyá koronáztatta magát. Ezzel kezdetét vette a szászánida uralom, amely egészen a 7. századi arab–muszlim hódításig tartott. Ardasír uralkodását a központosítás és a tartományi hatalmasságok megfékezésére irányuló törekvés jellemezte. A szászánida állam ideológiája szerint a birodalom a perzsa királyság helyreállítása volt, amely szemben állt a hellenista és római – bizánci hatalommal, valamint a korábbi parthus tagoltsággal. A hivatalos reprezentációban a király a Mazda által kiválasztott uralkodó (kay) képében jelent meg, és a tűztemplomok, a papság, valamint az udvari történetírás egyaránt ezt az igényt közvetítette.
I. Sápúr (Šābuhr, 240/241–270/272) hosszú uralkodása alatt a szászánida állam nagyhatalommá vált. Sápúr hadjáratai elérték Szíriát és Kis-Ázsiát, és a hagyományos szászánida hivatalos reprezentáció szerint a római császár, Valerianus is fogságba esett. Az erről szóló sziklafeliratok, például a Bísápúr közelében és Naqs-e Rosztam mellett fennmaradt domborművek a szászánida királyi propagandát jelenítik meg, ezért a vereség arányairól és körülményeiről a római és a szászánida források eltérnek. Sápúr nevéhez fűződik számos város alapítása, valamint a mezopotámiai és iráni tartományok intézményesítése is.
A szászánida állam sokkal erősebben központosított volt, mint a parthus. A királyi hatalom a dabīr (írnok), a mōbad (zoroasztriánus pap) és a sipahbed (hadparancsnok) intézményei köré szerveződött. A tartományokat királyi hercegek vagy megbízott helytartók irányították, és a nemesi családok ugyan továbbra is jelentős földbirtokokkal rendelkeztek, de az uralkodó a parthus korszaknál szorosabban próbálta őket ellenőrizni. Az adózás, a hadsereg és a vallási intézmények megszervezésében a szászánida állam a későbbi muszlim kalifátusok számára is mintaként szolgált.
A szászánida kor egyik legfontosabb változása a zoroasztrianizmus államvallássá formálása volt. A folyamat nem egyetlen királyi rendelettel zajlott le, hanem az intézményesülést, a szövegkánon kialakítását és a papi hierarchia megerősítését több nemzedék munkája eredményezte. A hagyomány szerint a Mazda-hit az igazság és a hazugság küzdelmén, a jó gondolaton, jó beszéden és jó cselekedeten, valamint a tűz szakrális tisztaságán alapult, ám a helyi közösségi gyakorlatok, a háziszentélyek és a térségi változatok tovább éltek. A szászánida papság – különösen a 3–4. században – a tanítás egységesebbé tételére, a naptár rendezésére és az istenkáromlásnak tekintett gyakorlatok üldözésére törekedett.
A valláspolitika azonban nem volt egyenletesen türelmetlen. A birodalomban jelentős zsidó közösségek éltek, különösen Mezopotámiában, és a babilóniai Talmud keletkezése is ebben az időszakban, szászánida fennhatóság alatt zajlott. A kereszténység elterjedése ugyanakkor új feszültséget hozott: mivel a Római, majd Bizánci Birodalom a 4. századtól keresztény állammá vált, a szászánida hatóságok egyes keresztény közösségeket politikai lojalitásuk szempontjából gyanúval kezeltek. II. Sápúr (309–379) korában keresztényellenes intézkedésekre került sor, amelyek egy részét a szászánida állami kényszerítés és a római–bizánci háborúk kontextusában kell értelmezni. A későbbi évszázadokban azonban a szászánida birodalomban a keresztények a 410. évi szeleukiai zsinat után saját egyházi szervezettel rendelkeztek, és a nesztoriánus (keleti szír) egyház fontos szereplővé vált a mezopotámiai, iráni és közép-ázsiai kereskedelemben, valamint a missziós mozgalmakban.
Mani (216–276/277) tanítása, a manicheizmus is a szászánida kor vallástörténetéhez tartozik. Mani magát Jézus, Buddha és Zarathustra nyomába lépő prófétának tekintette, tanításában a jó és a rossz, a fény és a sötétség kozmikus küzdelmét hirdette. A szászánida állam és a zoroasztriánus papság időnként tolerálta, időnként üldözte a manicheus közösségeket; Mani halálának körülményei is bizonytalanok, mert a fennmaradt hagiografikus források és a későbbi vitairatok eltérően ábrázolják. A manicheizmus a birodalom határain túl, a Római Birodalomban, Közép-Ázsiában és később a keleti térségekben is elterjedt, ezért a szászánida valláspolitika hatása jóval túlmutatott a birodalom határain.
A szászánida állam külső kapcsolatait hosszú időn át a római, majd a Bizánci Birodalommal való versengés határozta meg. Ez a viszony nem egyszerűen katonai konfliktus volt: a két birodalom között intenzív diplomáciai érintkezés, kereskedelmi kapcsolat és kulturális kölcsönhatás is létezett. A határvidékek, különösen Mezopotámia északi része, Örményország, Kaukázusi Albania és Iberia (a mai Grúzia területén) többször cseréltek gazdát, és az ott élő elitek a két nagyhatalom közötti térben saját érdekeik szerint is mozogtak. A 4. században I. Sápúr utódai, majd I. Huszrau (Chosroes) elődei is rendszeres háborúkat vívtak a rómaiakkal; a békeszerződésekben gyakran nem a modern országhatárokhoz hasonló vonalakat rögzítettek, hanem erősségek, városok és adófizetési kötelezettségek összefüggését.
Az 5. században a szászánida birodalom keleti határain heftaliták – közép-ázsiai, a forrásokban „fehér hunok”-ként is említett csoportok – okoztak súlyos veszteségeket. V. Bahrám Gór és utódai a keleti határ védelmére kényszerültek, miközben nyugaton a bizánci nyomás is fennmaradt. A kettős front miatt a birodalom erőforrásai időnként túlfeszültek, és a belső nemesség egyes csoportjai a központi hatalommal szemben saját tartományi hatalmukat erősítették.
A 6. század a szászánida állam egyik kiemelkedő időszaka volt. I. Huszrau Anósírván (531–579) uralkodása alatt adóreform, hadseregreform és közigazgatási újítás történt. A hagyományos történeti emlékezet szerint ezek a reformok növelték a birodalom hatékonyságát, és az uralkodó a későbbiekben az „igazságos király” vonatkoztatási alakjává vált. Huszrau hadjáratai a Bizánci Birodalom ellen részben a keleti kereskedelem ellenőrzéséért, részben a határ menti városok biztonságáért folytak. A régészeti és felirati adatok azonban a reformok mértékéről és hatásáról nem adnak egyértelmű képet, ezért a hagyományos képet részben udvari tükrök, részben későbbi muszlim történetírók közvetítették.
A 6–7. század fordulóján II. Huszrau Parvíz (590/591–628) hatalmas katonai sikereket ért el a Bizánci Birodalommal szemben: a szászánida seregek elfoglalták Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot, és 614-ben rövid időre behatoltak Jeruzsálembe is. Az eseményekről bizánci, örmény és későbbi muszlim források eltérően emlékeznek meg; a jeruzsálemi események ábrázolását utólagos vallási és emlékezetpolitikai értelmezések is befolyásolták. A szászánida sikerek azonban nem bizonyultak tartósnak. Hérakleiosz bizánci császár ellentámadása visszavetette a szászánida hadsereget, és a hosszú háború mindkét birodalmat kimerítette.
A belső helyzet is megrendült: II. Huszrau meggyilkolása után rövid idő alatt több uralkodóváltás történt, és a birodalom elitjei, a papság, a hadsereg és a tartományi arisztokrácia közötti feszültség felerősödött. Ez a válság közvetlenül megelőzte az arab–muszlim hódítást, amely a 7. század 630-as és 640-es éveiben a szászánida állam fokozatos összeomlásához vezetett.
A szászánida gazdaságot a mezőgazdasági termelés, az öntözéses földművelés és a távolsági kereskedelem határozta meg. Mezopotámia, Huzesztán és a mai Irán belső medencéi a birodalom legsűrűbben lakott és legfontosabb élelemtermelő területei voltak. Az öntözőcsatornák karbantartása állami és helyi feladat volt, mivel a vízhiány, a szikesedés és az árvíz a termelést közvetlenül fenyegette. A források erre vonatkozóan részben a későbbi földrajzi írók és jogi szövegek adataira támaszkodnak, ezért a termelékenységről és a népességszámról alkotott képet becslésként kell kezelni.
A selyemút ebben a korban is meghatározó szerepet játszott. A szászánida birodalom ellenőrizte az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl felől érkező kereskedelem egy részét, és a selyem, a fűszerek, a drágakövek, valamint a kézművestermékek közvetítéséből jelentős jövedelemre tett szert. A selyem Bizáncban különösen keresett cikk volt, ezért a két birodalom közötti gazdasági verseny is állandó feszültségforrást jelentett. A szászánida állam olykor kereskedelmi tilalmakkal és diplomáciai nyomással próbálta korlátozni Bizánc közvetlen hozzáférését a távol-keleti árukhoz.
A társadalmi rend erősen hierarchizált volt. A szászánida ideológia a társadalmat rendekre – papok, harcosok, írnokok, földművesek és kézművesek – osztotta, bár a gyakorlatban a társadalmi mobilitás és a helyi közösségek helyzete változatos volt. A nagybirtokos nemesség elsősorban a királyi udvarban és a tartományi hadseregben játszott szerepet. A városi kereskedők, kézművesek és a vidéki parasztság életviszonyairól azonban sokkal kevesebb forrás maradt fenn, és a rendelkezésre álló források túlnyomórészt az elit szempontjait tükrözik. A nők jogi helyzetét korántsem lehet egységesen megítélni: a jogi iratok bizonyos tulajdonosi és öröklési jogokat ismernek, ám ezek a társadalmi osztály és a vallási közösség szerint eltérőek voltak. Az udvari nők, különösen az anyakirálynék és a királyi feleségek, olykor komoly politikai befolyást gyakoroltak, de a fennmaradt ábrázolásuk többnyire férfi szerzők és hivatalos állami reprezentációk közvetítésén alapul.
A városok közül Ktésziphón a Tigris folyó mentén a szászánida birodalom egyik legnagyobb városa és királyi székhelye volt. A metropolisz és környéke központi szerepet játszott a mezopotámiai kereskedelemben és igazgatásban. Emellett olyan városok, mint Bísápúr, Gundésápúr vagy a Fársz tartományi központok a királyi alapítású városi terek és a birodalmi hatalom reprezentációjának jellegzetes példái voltak. A későbbi iszlám kori történetírás Gundésápúrhoz kapcsolta az orvosi és filozófiai iskola hagyományát, ám ennek korai jellegéről a források szűkszavúak, és a város képét a későbbi emlékezet idealizálhatta.
A szászánida uralkodók kiterjedt vizuális és építészeti propagandát használtak. A sziklareliefek – például Naqs-e Rosztam, Bísápúr és Ták-e Bosztán emlékei – a királyi győzelmet, a koronázást és az isteni kiválasztottságot jelenítették meg. A képeken a király rendszerint nagyobb alakban, a legyőzött ellenség vagy az alattvaló csoportok fölött áll; ez a hierarchikus ábrázolás az állami ideológiát közvetítette, nem a valóságos események semleges dokumentálását. A ezüstedények, a pecsétkövek, a selyemszövetek és az éremképek a birodalom távoli területeire is eljutottak, és a szászánida forma- és motívumkészlet a későbbiekben az iszlám művészetben, valamint a középkori Kaukázusban és Közép-Ázsiában is tovább élt.
Az udvari kultúrában fontos szerepet játszott a történeti és erkölcsi hagyomány. A királytükrök műfaja az uralkodó kötelességeit, az igazságosság és a zsarnokság határait, valamint a vallási kötelességeket tárgyalta. A későbbi muszlim udvari irodalom számos elemet átvett ebből a hagyományból, és egyes szászánida királyok – különösen Anósírván – az iszlám kori perzsa és közel-keleti történetírásban is ideális uralkodó-példaként jelentek meg. Itt tehát nem egy folyamatos perzsa nemzeti azonosságról van szó, hanem a birodalmi emlékezet olyan későbbi újrafelhasználásáról, amelyet a muszlim udvarok és írástudók a saját igényeik szerint alakítottak.
A szászánida birodalom öröksége tehát nem egyszerűen „az iszlám előtti Irán dicsősége”, hanem intézmények, igazgatási gyakorlatok, tájhasználati minták, vallási intézmények és emlékezeti panelek összessége. A későbbi muszlim kalifátusok a szászánida adórendszer, pénzverés, kancelláriai gyakorlat és tartományszervezés egyes elemeit átvették, de azokat új vallási és politikai keretbe helyezték. Az iráni fennsík és Mezopotámia története az iszlám korban ezért nem érthető meg a parthus és szászánida alapok ismerete nélkül.
A parthus és szászánida korról rendelkezésre álló források egyenetlenek. A parthus időszakra vonatkozóan a görög és római történetírók – például Sztrabón, Plutarkhosz, Cassius Dio és Tacitus – beszámolói meghatározóak, de ezek a szerzők gyakran római szempontból írtak, és a parthus állam belső viszonyait csak részben ismerték. A parthus saját forrásai közül elsősorban pénzérmék, rövidebb feliratok és régészeti leletek állnak rendelkezésre; a birodalom központi státusa, az udvari intézmények és a tartományi kormányzás részletei ezért bizonytalanok.
A szászánida korhoz több saját forrás kapcsolódik: közép-perzsa feliratok, sziklareliefek, érmék, jogi és közigazgatási szövegek, valamint a későbbi zoroasztriánus hagyomány iratai. Ugyanakkor a legtöbb narratív szászánida történet csak későbbi muszlim szerzők, például Tabari és más udvari történetírók közvetítésében maradt fenn, ezért az események időrendje és főleg a királyok személyes indítékai körül bizonytalanság van. A római–bizánci források a háborúkról részletes képet adnak, de a vereségeket és győzelmeket saját közönségük elvárásai szerint formálták.
Vitás kérdés a szászánida valláspolitika jellege. A zoroasztrianizmus „államvallássá” válását a szakirodalom egy része hangsúlyos állami projektekhez köti, más része inkább fokozatos intézményesülésként írja le. Az üldözések mértékét és a manicheus, keresztény, illetve zsidó közösségek mindennapi helyzetét nem egységesen ítéli meg. A kora szászánida kronológia egyes uralkodói dátumai is eltérést mutatnak a forrásokban, ezért a tankönyv a leggyakrabban elfogadott időpontokat közli, de a bizonytalanságot jelzi. A parthus és szászánida állam társadalomtörténete a források jellege miatt sokkal kevésbé ismert, mint a hadtörténet vagy az udvari reprezentáció; a parasztság, a városi szegények és a nők többségének életét csak közvetve, részben régészeti adatokból, részben későbbi jogi szövegekből lehet rekonstruálni.
A hellenista örökség és az „iráni jelleg” szembenállását sem szabad leegyszerűsíteni. A parthus és szászánida udvari kultúrában a görög, római, iráni, mezopotámiai és közép-ázsiai elemek egyaránt jelen voltak. A modern nemzeti történetírásban időnként a Szászánida Birodalmat „perzsa nemzeti államként” ábrázolják, ez azonban visszavetítés, mert a birodalom soknyelvű, sokvallású politikai képződmény volt, amelynek legitimációja nem a mai értelemben vett nemzeti azonosságon nyugodott. Ugyanígy a római–parthus, illetve bizánci–szászánida viszonyt sem szabad a „Kelet” és „Nyugat” állandó civilizációs harcaként bemutatni, mert a határ menti elitek és a kereskedelmi hálózatok gyakran éppen a két birodalom közötti mozgásban és cserében voltak érdekeltek.