A 7. századi arab–muszlim hódítás nem csupán egy új vallás megjelenését jelentette az Iráni-fennsíkon, hanem a térség politikai, nyelvi és társadalmi rendjének mélyreható átalakulását is. A szászánida állam katonai összeomlása után az iszlám birodalom perzsa tartományaiban fokozatosan egy sajátos iráni–iszlám szintézis jött létre. Ez a folyamat a 9–10. században a perzsa nyelvű udvari kultúra és irodalom újjáéledéséhez vezetett, amely a későbbi török és mongol hódító dinasztiák (szeldzsukok, ilhanidák, timuridák) alatt is meghatározó maradt. A következő évszázadokban Irán területe nem egyszerűen az iszlám világ peremvidéke volt, hanem olyan központi térség, ahol az államigazgatás, a tudomány, a művészet és a vallási irányzatok fejlődése az egész iszlám civilizációra kisugárzott.
A 7. század első évtizedeiben a Szászánida Birodalom kimerült állapotban volt. A Bizánccal vívott, évtizedeken át tartó nagy háborúk (különösen Huszrau Parvéz uralkodása idején, 590–628 között) hatalmas emberi és anyagi erőforrásokat emésztettek fel, az uralkodóházon belüli trónviszályok pedig aláásták a központi hatalom tekintélyét. Ebbe a vákuumba érkezett az arab félszigetről kiinduló, az iszlám zászlaja alatt egyesült hódító haderő.
A döntő katonai összecsapások az arab krónikás hagyományban dokumentáltan zajlottak, bár a résztvevők számát illetően a források jelentősen eltérnek. A kádiszijjai csatában (i. sz. 636 vagy 637) az arab seregek legyőzték a szászánida főerőket, majd a nihávandi csatát követően (i. sz. 642) a birodalom központi területei gyakorlatilag védelem nélkül maradtak. A szászánida udvar és az uralkodó, III. Jazdagird kelet felé menekült, és 651-ben Merv környékén meggyilkolták – ezzel a Szászánida-dinasztia uralma formálisan is véget ért. A hódítás azonban nem egyetlen roham, hanem hosszú, több évtizedes folyamat volt: a helyi arisztokrácia egy része ellenállt, más része szerződéseket kötött az új hatalommal, és megőrizte birtokait, illetve adóbeszedő szerepét.
A korai iszlám állam számára Irán meghódítása nem jelentette a lakosság azonnali tömeges áttérését az iszlámra. A muszlim hadseregek helyőrségi városokat (amszár) hoztak létre, így például Kúfát és Bászrát Irakban, míg a fennsík belső területein a győztesek elsősorban az adóztatás rendszerét vették át a szászánida adminisztrációtól. A nem muszlim alattvalók (elsősorban zoroasztriánusok, keresztények és zsidók) a dzimma (védettség) intézménye alá tartoztak: vallásukat megtarthatták, cserébe dzsizját (fejadót) fizettek. A földadó (harádzs) behajtása a szászánida kataszteri nyilvántartásokra támaszkodott, amelyeket az Omajjád kalifátus (661–750) arab hivatalnokai kezdetben közvetítőkön keresztül használtak. Az iszlamizáció évszázadokon át tartó, egyenlőtlen ütemű folyamat volt: a városi központokban és az arab helyőrségi városok környékén gyorsabban haladt, míg a hegyvidéki és vidéki területeken a zoroasztriánus és más közösségek még évszázadokig jelentős kisebbséget alkottak.
A hódítás emlékezete a későbbi iráni történeti tudatban kettős: egyes hagyományok traumaként, a nemzeti függetlenség elvesztéseként értelmezték, míg a muszlim iráni hagyomány az iszlám felvételében isteni gondviselést látott. A mai történetírásban vita folyik arról, hogy a szászánida állam bukása mennyiben volt „elkerülhetetlen”, és mennyiben magyarázható a birodalom belső válságával a külső támadással szemben.
Az Omajjád kalifátus időszakában Irán a birodalom keleti tartományaiként, elsősorban Horászán néven ismert hatalmas régióként működött. Horászán stratégiai jelentősége abban állt, hogy innen indultak a keleti irányú hódítások (Transzoxánia, Szind), és itt állomásozott az egyik legütőképesebb arab hadsereg. A helyi arab helyőrségi elitek és a meghódított iráni népesség közötti kapcsolat korántsem volt harmonikus. Az Omajjádok központosító adópolitikája, valamint az arab törzsi arisztokrácia és a nem arab (főleg iráni) muszlimok közötti jogi-katonai egyenlőtlenségek fokozták az elégedetlenséget.
E feszültségek robbantak ki a 740-es években az Abbászida forradalomban (746–750), amely Horászánból indult ki, és megdöntötte az Omajjádok damaszkuszi kalifátusát. A mozgalom vezetője, Abu Muszlim (Abu Muslim al-Hurászani) horászáni arab és iráni származású híveket egyaránt maga mögött tudott. A forradalom sikerét követően az Abbászida kalifátus politikai súlypontja keletre tolódott: az új főváros, Bagdad 762-ben az egykori szászánida főváros, Ktésziphón közelében épült fel. Az Abbászida udvarban iráni származású hivatalnokcsaládok, például a Barmakidák emelkedtek fel, akik a szászánida hivatali hagyományok közvetítőiként a kalifátus adminisztrációjának megszervezésében játszottak kulcsszerepet. A bürokrácia nyelve azonban ekkor még az arab maradt, és a kalifa vallási tekintélye a muszlim közösség egységét jelképezte.
A 9. század végétől a bagdadi központi hatalom fokozatos meggyengülésével párhuzamosan Iránban és a szomszédos területeken helyi dinasztiák vették át a tényleges hatalmat. A Számánidák (819–999) bukharai és szamarkandi székhellyel Transzoxániát és Horászánt kormányozták, formálisan az Abbászida kalifátus alattvalóiként, valójában önálló uralkodókként. A dinasztia a perzsa származású önképét hangsúlyozta, és udvara a perzsa nyelv és kultúra újjáéledésének egyik legfontosabb központjává vált. Itt alkotott Rudaki, akit a hagyomány az újperzsa költészet első nagy alakjaként tart számon, és a Számánida udvar támogatásával kezdte el Firdauszí a Sáhnáme („Királyok könyve”) című monumentális eposz megírását. A Sáhnáme a mitikus és történeti iráni múltat a zoroasztriánus kozmológiától a szászánida kor végéig foglalja keretbe, és a mai napig az iráni kulturális identitás egyik alapszövege.
A Bújidák (934–1055) a Kaszpi-tenger déli partvidékéről, Dajlamból származtak, és a 10. század közepére elfoglalták Nyugat- és Közép-Iránt, valamint Irakot. 945-ben bevonultak Bagdadba, és az Abbászida kalifátus tényleges urává váltak. A kalifa formális vallási tekintélyét meghagyták, de a politikai és katonai hatalmat a Bújida emírek gyakorolták. A dinasztia tagjai felvették a sahinsah („királyok királya”) címet, ami a szászánida uralkodói hagyomány tudatos felelevenítése volt. A Bújidák emellett a tizenkettes síita irányzatot támogatták, és ekkor vált a múharrami gyászszertartás és a síita teológiai irodalom egy része intézményesebbé a mai Irak területén. Fontos azonban, hogy a Bújida uralom nem járt a lakosság erőszakos síitizálásával: a szunnita közösségek intézményei tovább működtek, és a kalifátus szunnita jogi iskolái megőrizték helyüket.
A számánida és bújida korban tehát kettős folyamat zajlott: az iszlám civilizáció keretei között a perzsa nyelv az udvari reprezentáció és a szépirodalom nyelveként visszanyerte presztízsét, miközben az arab megmaradt a vallástudomány, a jog és a filozófia elsődleges nyelvének. Ezt a „perzsa reneszánszt” a modern iráni nacionalista történetírás gyakran az „idegen uralommal” szembeni nemzeti ellenállásként értelmezi; a tudományos konszenzus szerint azonban inkább egy regionális udvari kultúra megszilárdulásáról van szó, amely arab, iráni és iszlám elemeket ötvözött.
A 11. század közepén új, török nyelvű hódítók érkeztek: a Nagyszeldzsuk Birodalom (1038–1194) a közép-ázsiai oguz török törzsszövetségből emelkedett fel, és 1055-ben Togril bég elfoglalta Bagdadot. A szeldzsukok szunnita vallási-politikai programot hirdettek, és a kalifa nevében léptek fel a Bújidák, valamint a síita Fátimida kalifátus ellen. A nagyszeldzsuk uralom alatt Irán az iszlám világ központi hatalmi térségévé vált, a birodalom fővárosa pedig Iszfahán lett Maliksah (ur. 1072–1092) idején.
A szeldzsuk állam működésének kulcsa a török katonai elit és a perzsa bürokrácia együttműködése volt. A birodalom tényleges adminisztrációját iráni származású vezírek irányították, közülük a leghíresebb Nizám al-Mulk (1018–1092), aki Szijászatnáme („Kormányzás könyve”) című művében az iszlám uralkodói etika, az adóigazgatás és a hadsereg megszervezésének alapelveit foglalta össze. Nizám al-Mulk nevéhez fűződik a Nizámijja nevű főiskolák hálózatának létrehozása, amely a szunnita jogtudomány (fikh) és teológia oktatásának intézményesítését szolgálta. Ezek a medreszék a szunnita ortodoxia megerősítését célozták a síita iszmáilita és tizenkettes irányzatok befolyásával szemben, és mintaként szolgáltak a későbbi iszlám oktatási rendszer számára.
A szeldzsuk korban a perzsa nyelvű történetírás is felvirágzott. A Nizám al-Mulk és Maliksa udvarában működő Abu l-Fazl Bajhaki (995–1077) a Táríh-i Bajhaki című krónikájában a Gaznavida és szeldzsuk udvari politikát a hivatali iratokra és személyes tapasztalataira támaszkodva örökítette meg; munkásságát a modern iranisztika a perzsa történeti próza egyik csúcspontjának tekinti, noha a teljes műnek csak töredékei maradtak fenn.
A szeldzsuk uralom ugyanakkor nem volt egységes központosított állam. A birodalom hamar tartományokra bomlott, és a helyi atabégek, helytartók és török törzsi csoportok közötti versengés a 12. század folyamán állandósult. Az iszmáilita mozgalom radikális ága, a nyugati forrásokban asszaszinokként emlegetett nizári csoport az Alburz-hegységben, Alamút várában rendezkedett be (1090-től), és célzott politikai gyilkosságokkal igyekezett befolyásolni a szeldzsuk elitek küzdelmeit. A nizárikat a szeldzsuk udvar és a szunnita vallási elit eretnekeknek és lázadóknak tekintette; modern kutatásuk a források egyoldalúságára figyelmeztet, mivel a mozgalomról fennmaradt beszámolók szinte kizárólag ellenfeleiktől származnak.
A 13. század elején Dzsingisz kán mongol seregei 1219–1221 között lerohanták Transzoxániát és Horászánt. A mongol hódítás a térség városi civilizációját példátlan pusztítással sújtotta: Nisápur, Merv, Balh és Herát városait a források szerint szinte teljesen elpusztították, lakosságukat lemészárolták. A korabeli perzsa és arab krónikák (például Ibn al-Aszír, Dzsuvajni) százezres vagy akár milliós áldozatszámokról írnak, ám ezeket a modern történettudomány részben retorikai túlzásnak, részben a kollektív trauma kifejeződésének tekinti. A régészeti és településtörténeti kutatások egyértelműen hosszú távú demográfiai és gazdasági visszaesést mutatnak ki a 13. századi Kelet-Iránban, de a pontos veszteségek meghatározása a források jellege miatt lehetetlen.
A mongol birodalom felosztásával Irán, Irak és a Kaukázus térsége az Ilhanida államhoz (1256–1335) került, amelynek alapítója, Hülagü kán 1258-ban elfoglalta Bagdadot és kivégeztette az utolsó Abbászida kalifát. Ezzel a szunnita iszlám világ egyik legfontosabb intézménye formálisan megszűnt; a kalifátus intézményének helyreállítására később Egyiptomban került sor, de az ilhanida területeken a kalifa nélküli iszlám politikai rend vált normává.
Az Ilhanidák kezdetben a mongol vallási hagyományokat követték, és adóztatásuk, valamint katonai irányításuk súlyos terheket rótt a mezőgazdasági termelőkre és a városi lakosságra. Gázán kán (ur. 1295–1304) azonban felvette az iszlámot, és ezzel az ilhanida állam hivatalosan is muszlim dinasztiává vált. Gázán kán és vezíre, Rasíd ad-Dín (1247–1318) átfogó közigazgatási, adó- és földreformokat kísérelt meg, amelyek célja a paraszti termelés helyreállítása és a kincstár bevételeinek stabilizálása volt. Rasíd ad-Dín emellett Dzsámi at-taváríh („A történetek gyűjteménye”) címmel világtörténeti művet állított össze, amely az ilhanida udvar többnyelvű, perzsa és arab hivatalnokokból, valamint különböző vallású tudósokból álló szellemi környezetét tükrözi. A mű a kínai, indiai, zsidó és keresztény történelemnek is teret szentel, és a modern kutatás az egyik első kísérletnek tekinti egy globális, összehasonlító történeti enciklopédia megalkotására.
Az Ilhanida állam a 14. század közepén a belviszályok és a trónutódlási harcok következtében szétesett. Helyén regionális dinasztiák (Dzsalájiridák, Muzaffaridák, Szarbadárok) osztoztak, amelyek között gyakoriak voltak a területi villongások. Ebben a széttagolt időszakban a társadalmi és vallási mozgalmak – például a síita irányultságú, városi kézműves és vidéki csoportokra támaszkodó Szarbadár mozgalom – rövid életű, de a későbbi iráni valláspolitika szempontjából fontos kísérleteket tettek helyi hatalmuk intézményesítésére.
A 14. század végén Timur Lenk (ur. 1370–1405) közép-ázsiai török-mongol hadvezér egyesítette a térséget, és Irán nagy részét is uralma alá vonta. Timur hódításai ismét óriási pusztítással jártak: a városok ellenállása esetén tömeges megtorlást alkalmazott, és a helyi lakosság egy részét rabszolgaként hurcoltatta el. Ugyanakkor a timurida uralom alatt a perzsa udvari művészet, építészet és tudomány új virágkornak indult. Timur fővárosa Szamarkand a korszak egyik legnagyobb építészeti központjává vált, ahol a birodalom különböző tartományaiból – így Iránból, Indiából és a szíriai területekről – hozatott mesteremberek dolgoztak.
Timur fia, Sáhruh (ur. 1405–1447) uralkodása alatt a birodalom súlypontja Herátba helyeződött át, amely a 15. században a perzsa nyelvű költészet, irodalom és a miniatúrafestészet fellegvárává vált. Itt működött Dzsámi költő, aki a klasszikus perzsa irodalmi hagyomány egyik utolsó nagy alakja, és itt bontakozott ki a timurida miniatúrafestészet azon iskolája, amely a későbbi szafavida és mogul udvari művészet alapjait meghatározta. A perzsa nyelv ekkor már nem csupán Iránban, hanem az Oszmán Birodalom és a Mogul Birodalom udvari kancelláriáiban is a diplomácia és a magas irodalom közvetítő nyelve volt. Ez a „perzsa kozmopolita” kultúra – amelyet a modern történetírás gyakran Persianate (perzsa jellegű) világként ír le – az Indiai szubkontinenstől Anatóliáig terjedt, és a 19. századi nacionalista mozgalmak megjelenéséig alapvetően meghatározta a régió elitkultúráját.
Az iszlám hódításról és a későbbi iráni dinasztiákról szóló ismereteink alapvetően három forrástípusra támaszkodnak: (1) korabeli vagy közel korabeli arab és perzsa krónikákra (például at-Tabari, Ibn al-Aszír, Dzsuvajni, Rasíd ad-Dín), amelyek gyakran udvari megrendelésre készültek, és szerzőik politikai-vallási álláspontját tükrözik; (2) irodalmi és költői művekre, amelyek a kulturális reprezentáció és az önértelmezés forrásai, nem pedig tényszerű eseménytörténeti beszámolók; (3) régészeti leletekre, numizmatikai anyagokra és építészeti emlékekre, amelyek a mindennapi élet, a gazdaság és a településszerkezet változásait dokumentálják.
A modern történetírásban három nagy vitaterület emelhető ki. Először is, a hódítás természete: a korábbi orientalista és részben a mai nacionalista történetírás hajlamos volt az arab hódítást vagy civilizációs törésként, vagy felszabadításként elbeszélni; a mai tudományos konszenzus ezzel szemben a folyamatosság és a fokozatos átalakulás elemeit hangsúlyozza. Másodszor, a népességi és áldozati adatok: a mongol pusztítás mértékére vonatkozó forrásadatok retorikai túlzásai miatt a történészek a nagyságrendek meghatározását is vitatják; a régészeti bizonyítékok a településhálózat visszaesését igazolják, de a holttestek száma becsült, nem mért adat. Harmadszor, a perzsa identitás és az iszlám viszonya: a „perzsa újjáéledés” fogalma a 20. századi iráni nacionalista történetírásban politikai töltetet kapott, és a modern kutatásnak el kell választania a középkori udvari kultúra önértelmezését a mai nemzeti emlékezetpolitikától.