Az 1979-es iráni forradalom nem egyetlen előre eltervezett puccs vagy pártvezérelt felkelés volt, hanem több, egymástól eltérő társadalmi csoport – síita vallási ellenzék, baloldali értelmiség, bazári kereskedők, diákok, munkások és városi szegények – együttműködéséből és egymással is versengő törekvéseiből kialakult államösszeomlás és hatalomváltás. A forradalom közvetlen előzménye a Mohammad Reza sah és a fehér forradalom alfejezetben tárgyalt állami modernizáció, az elnyomó belbiztonsági gépezet, a földreform és a gyors városiasodás volt. A folyamat 1977-től fokozatosan bontakozott ki, 1978 folyamán többször is fordulópontra jutott, és 1979. február 11-én a fegyveres felkeléssel zárult. A forradalom történetírása mindmáig vitatott: az egykori ellenzéki csoportok emlékiratai, az iráni állami narratíva és a külföldi diplomáciai források más-más szereplőket helyeznek a középpontba.
Ruhollah Homeini (perzsa átírása szerint Khomeini) az 1960-as évek elején került a síita vallási ellenzék élére. A sah 1963-as reformcsomagjai és a nők szavazati jogáról szóló döntése ellen nyíltan fellépett, ezért rövid börtönbüntetés után 1964-ben előbb Törökországba, majd az iraki Nadzsafba deportálták. A száműzetés éveiben kidolgozta a velaját-e fakih (a vallástudós gyámsága; wilayat al-faqih) koncepcióját, amely szerint a rejtőzködő tizenkettes imám távollétében a legképzettebb síita jogtudós gyakorolhatja a legitim politikai hatalmat. Ez a tanítás eltért a síita hagyomány főáramától, amely a politikai hatalmat legfeljebb ideiglenesen, a hívők védelmében tartotta elfogadhatónak. Homeini nézetei ezért vita tárgyát képezték a vallási hierarchián belül is.
Az 1970-es években a sah rendszerével szembeni elégedetlenség több, egymástól elkülönülő csatornán szerveződött. A bazári kereskedők a gazdasági liberalizáció, az infláció és a nagyvállalati konkurencia miatt veszítettek befolyásukból. A világi értelmiség egy része – írók, jogászok, egyetemi hallgatók – az 1975-től egypártrendszerűvé tett politikai élet, a cenzúra és a kínzások ellen tiltakozott. A baloldali szervezetek, köztük az illegális Tudeh Párt és a gerilla típusú Népi Mudzsahedin Szervezet (Mujahideen-e Khalq), szintén a rendszer megdöntésére törekedtek, de ideológiai és taktikai okokból nem tudtak egységes frontot alkotni. Homeini a kazettás prédikációk segítségével – amelyeket a határon átcsempészve sok iráni otthonban lejátszottak – a vallási hálózatokon keresztül vált az elégedetlenség legszélesebb körben ismert szimbólumává.
A forradalmi koalíció tehát kezdettől fogva heterogén volt. Ezt a heterogenitást a későbbi hatalmi harc nem szüntette meg, hanem erőszakosan lezárta.
1977-ben az Egyesült Államok új elnöke, Jimmy Carter az emberi jogok ügyét helyezte a külpolitika homlokterébe. Ez a nemzetközi nyomás, valamint a belső gazdasági nehézségek – 1976 után a kőolajbevételek növekedése lelassult, az infláció magas maradt – hozzájárultak ahhoz, hogy a sah rendszere engedékenyebb taktikát választott. Írók, költők és értelmiségiek nyílt levelet írtak a miniszterelnöknek a cenzúra ellen. A Kanoon-e Nevisandegan (Írók Szövetsége) 1977 őszén a németországi Goethe Intézetben tartott felolvasóestek során követelte a szólásszabadságot. A biztonsági erők ekkor még nem léptek fel erőszakosan. A rendszeren belüli reformerek – köztük az állambiztonsági szervezet, a SZAVAK (Szazman-e Etelaat va Amniat-e Keshvar) egyes tisztviselői – is jelezték, hogy az elnyomás nem fenntartható. Ez a viszonylagos nyitás azonban nem vezetett rendszerszintű liberalizációhoz, hanem teret adott a tiltakozások nyilvános megjelenésének.
A tiltakozáshullám társadalmi bázisa kibővült. A bazári kereskedők 1978 nyarán sztrájkba léptek, bezártak az üzletek, a piacok. Augusztusban a rex mozi abadani tűzvész – amelyben több száz ember égett benn – megrázta az országot. Az ellenzék a SZAVAK-ot gyanúsította, a kormány az iszlamistákat; a felelősség kérdése máig nem tisztázott egyértelműen. A tűzvész után a tüntetések még radikálisabb jelszavakkal folytatódtak, és egyre nyíltabban követelték a sah távozását.
A sah válaszul hadiállapotot vezetett be, és katonai kormányt nevezett ki. A hadsereg és a SZAVAK járőrözött, de a mozgósítást már nem tudta megállítani. Októbertől az olajipari munkások, a vasutasok, a tanárok és a köztisztviselők sztrájkjai bénították az ország gazdaságát. A sztrájkbizottságok gyakran Homeini nevében fogalmazták meg követeléseiket, noha a munkahelyi elégedetlenség sok esetben gazdasági jellegű volt.
Az amerikai kormányzat 1978 novemberében már nem tartotta fenntarthatónak a sah uralmát, de nem volt egységes álláspontja arról, milyen utódrendszert támogasson. A sah 1979. január 16-án elhagyta az országot, hivatalosan „ideiglenes távozásra”. Február 1-jén Homeini visszatért a franciaországi Neauphle-le-Château-ból; fogadására több millió ember gyűlt össze Teheránban. Február 5-én Homeini ideiglenes kormányt nevezett ki Mehdi Bazargan vezetésével. Azonban a tényleges hatalom már ekkor sem a kormány kezében volt: a fegyveres felkelők, a bazári sztrájkbizottságok, a mecsetek körül szerveződő komiték (helyi forradalmi bizottságok) és a dezertált katonák saját úton jártak.
Február 9-11. között a teheráni laktanyák körüli összecsapások fegyveres felkeléssé szélesedtek. Február 11-én a hadsereg felső vezetése semlegességet jelentett be, és a forradalmi erők elfoglalták a rádiót, a tévét, a rendőrségi és kormányzati épületeket. A monarchia összeomlott. Ezt a napot a mai Iráni Iszlám Köztársaság hivatalosan a forradalom győzelmének tekinti.
A győzelem után hatalmi vákuum keletkezett. Bazargan kormánya a liberális és nemzeti erőket képviselte, de nem rendelkezett sem fegyveres erővel, sem az utcai mozgósítás feletti ellenőrzéssel. A tényleges hatalom a Forradalmi Tanácsban, a forradalmi bíróságokban és a komitékben összpontosult, amelyek sokszor Homeini híveiből álltak. A vallási vezető párhuzamos intézményeket épített: 1979 májusában létrehozta a Forradalmi Gárdát (Sepah-e Pasdaran-e Enghelab-e Eszlami), amely a hadseregtől független, a forradalom védelmére szakosodott fegyveres erő lett. A forradalmi bíróságok a régi rendszer tisztviselői és a fegyveres ellenfelek ellen gyorsított eljárásokban halálos ítéleteket hoztak; az Amnesty International és más szervezetek dokumentálták a kivégzések tömeges jellegét.
Az 1979 augusztusában megválasztott Szakértők Gyűlése (Majles-e Khobregan) – amelynek összetételében a Homeinihez hű vallástudósok domináltak – kidolgozta az új alkotmányt. A dokumentum intézményesítette a velaját-e fakih elvét: a legfelsőbb vezető (rahbar) a legfőbb politikai, katonai és vallási tekintély. Az alkotmány emellett választott elnököt, parlamentet, miniszterelnököt és igazságszolgáltatást is létrehozott, de a legfelsőbb vezető föléjük került. Az 1979. decemberi alkotmányos népszavazás után az új rendszer intézményi keretei létrejöttek.
Homeini a foglalást utólag jóváhagyta, és a nagykövetséget „kémfészeknek” nevezte. A túszválság belpolitikai célja a forradalmi szélsőség megerősítése és a liberális Bazargan-kormány félreállítása volt. Bazargan miniszterelnök november 6-án lemondott. A válság megszüntette az amerikai–iráni diplomáciai kapcsolatokat, és hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok gazdasági szankciókat vezessen be, befagyassza az iráni vagyonokat, és megszakítsa a katonai együttműködést.
A túszdráma eseményei dokumentáltak: a nagykövetség elfoglalásának körülményeit amerikai és iráni résztvevők is leírták, a túszok naplói, a diplomáciai táviratok és a későbbi kongresszusi meghallgatások bőséges forrást jelentenek. A válság értelmezése azonban vitatott. Az amerikai narratíva szerint a túszszedés a nemzetközi jog durva megsértése volt, míg az iráni állami narratíva a 1953-as CIA-puccs és a sah támogatása elleni forradalmi válaszként állítja be. A történészek egy része a túszügyet elsősorban belpolitikai eszköznek tekinti, amely lehetővé tette Homeini számára a rivális erők kiszorítását.
1980 áprilisában az amerikai kormány titkos katonai mentőakciót indított Eagle Claw néven, de a művelet egy homokvihar miatt repülőgép-összeütközésbe torkollott, és nyolc amerikai katona életét vesztette. A túszok végül 1981. január 20-án, percekkel azután, hogy Ronald Reagan letette az elnöki esküt, szabadultak ki. A szabadulás időzítésének okairól – az algériai közvetítés, az amerikai elnökváltás, az iráni belpolitikai megfontolások – a történeti szakirodalomban éles vita folyik. Az algíri megállapodás rendezte a vagyon egy részének visszaszolgáltatását és a peres ügyek egy részét, de az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolat azóta is ellenséges maradt.
A forradalom és a túszügy közben a szomszédos Irakkal fokozódott a feszültség. Az iraki elnök, Szaddám Huszein 1980. szeptember 22-én megtámadta Iránt. A háború okai összetettek: a Satt al-Arab vízi út határvitája, az iraki síita többség esetleges fellázadása miatti félelem, az iráni forradalom exportjának veszélye, valamint Szaddám Huszein regionális hatalmi törekvései egyaránt szerepet játszottak. A támadás kezdeti szakaszában az iraki hadsereg mélyen benyomult az iráni Huzesztán tartományba, elfoglalta Horramsahr városát, és ostrom alá vette Abadant. Szaddám Huszein arra számított, hogy a forradalom utáni káoszban az iráni hadsereg összeomlik, és az arab lakosságú Huzesztánban felkelés tör ki a teheráni kormány ellen.
Ez a várakozás nem teljesült. A forradalmi kormány mozgósította a Forradalmi Gárdát, a Baszidzs (perzsa: Basij, önkéntes népi erők) és a hagyományos hadsereg maradványait. 1981-től Irán ellentámadásba lendült, és 1982 tavaszára visszafoglalta a megszállt területeket. A háború ezt követően hosszú, állóháborús szakaszba lépett. Az iráni vezetés a konfliktust a forradalom exportjának eszközeként is felfogta, és követelte Szaddám Huszein lemondását, ami lehetetlenné tette a gyors tűzszünetet.
A háborúban mindkét fél tömeges emberveszteséget szenvedett. A halottak számát a különböző források eltérően becsülik: Irán esetében gyakran 300 000 és 500 000 közötti halottról írnak, Irak esetében 150 000 és 400 000 közöttiről; ezek a számok azonban becslések, és a hadseregek valamint az állami propaganda közlései miatt pontosan nem ellenőrizhetők. A polgári áldozatok száma szintén vitatott, különösen a kurd és a déli síita területeken. A háború során a hadviselő felek ballisztikus rakétákkal támadtak városokat, és a vegyi fegyverek bevetése is dokumentált: az iraki rezsim az 1980-as évek második felében a határ menti kurd és iráni célpontok ellen mustárgázt és ideggázokat vetett be; az ENSZ vizsgálati jelentései megerősítették a vegyi fegyverek használatát, bár a felelősség megállapítása és a nemzetközi jogi következmények évtizedes vitát jelentettek.
A háború alatt a nemzetközi szereplők hozzáállása változó volt. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió hivatalosan fegyverembargót hirdetett, de a gyakorlatban mindkét fél kapott fegyvereket különböző közvetítők révén. Az Egyesült Államok 1985–1986-ban titokban fegyvereket adott el Iránnak – ez az úgynevezett Irán–Contra ügy –, miközben Irakot is támogatta hírszerzési és pénzügyi eszközökkel. Az Öböl menti arab monarchiák, elsősorban Szaúd-Arábia és Kuvait, jelentős kölcsönökkel segítették Irakot, mert az iráni forradalom exportjától tartottak.
Az 1988-as év fordulópontot hozott. Irak visszafoglalta a Faw-félszigetet, és a nemzetközi kereskedelmi hajózás elleni támadások – a tankerháború – egyre több külföldi hadihajót vontak be. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1987-ben elfogadta a 598-as határozatot, amely tűzszünetet és tárgyalást írt elő. Homeini 1988 júliusában végül elfogadta a tűzszünetet – döntését a maga környezetében „méregpohár kiürítésének” nevezte –, és 1988. augusztus 20-án érvénybe lépett a fegyverszünet. A háború tehát nem Irán győzelmével vagy Irak megsemmisítésével ért véget, hanem mindkét állam kimerülésével.
A háború belpolitikai hatása Iránban kettős volt. Egyrészt a konfliktus megerősítette a forradalmi rendszert, mert a nemzeti egység és az iraki agresszió elleni védekezés jelszavaival a kormányzat elhallgattatta a belső bírálatokat, és a hadiállapot ürügyén leszámolt a fegyveres ellenzékkel. Másrészt a háború súlyos gazdasági és emberi terheket rótt az országra: az infrastruktúra romba dőlt, az olajbevételek csökkentek, és a társadalom mélyen traumatizálódott. A vallási vezetés a háború mártírjainak kultuszát intézményesítette, ami a mai napig az állami emlékezetpolitika része.
A forradalom és az iráni–iraki háború forrásbázisa erősen egyenetlen és politikailag terhelt. A sah-kori iratok nagy része megsemmisült, elveszett vagy magánkézbe került, az iráni állami levéltárak pedig szelektíven hozzáférhetők. Az amerikai nagykövetség elfoglalása után az iráni kormány kiadta a „Documents from the U.S. Espionage Den” című iratgyűjteményt, de a válogatás és a fordítás elfogult, ezért csak más forrásokkal együtt használható. A túszdráma amerikai forrásai – a túszok memoárjai, a kongresszusi anyagok, a külügyminisztériumi táviratok – bőségesek, de az iráni résztvevők szempontjai kevésbé kutatottak.
A forradalom áldozatainak száma minden szakaszban vitatott. A qomi áldozatok, a rex mozi tűzvész, a fekete péntek halottai esetében a kormányzati és ellenzéki számok között nagyságrendi különbségek lehetnek. A forradalmi bíróságok kivégzéseinek összesített számát nem lehet pontosan meghatározni, mert az iráni állam nem tett közzé megbízható statisztikát, a nemzetközi szervezetek becslései pedig eltérő időszakokra és kategóriákra vonatkoznak.
Az iráni–iraki háború hadi és polgári áldozatainak becslése is bizonytalan. A szemben álló felek propagandája felfelé vagy lefelé torzította a veszteségeket. A vegyi fegyverek használata dokumentált, de az áldozatok pontos száma és a felelősség egyes részletei mindmáig vita tárgyát képezik. A háború kitörésének okairól is megoszlanak a történészi értelmezések: egyesek Szaddám Huszein agresszióját, mások a forradalmi Irán destabilizáló politikáját, ismét mások a hidegháborús hatalmi logikát és az olajgeopolitikát hangsúlyozzák.