Amikor 1989 júniusában Ruhollah Homeini (Ruhollah Khomeini) nagyajatollah elhunyt, az Iszlám Köztársaság egyszerre volt forradalmi állam, háborúban megedződött társadalom és súlyos gazdasági válságban lévő olajexportőr. Az iráni–iraki háború (1980–1988) több százezer áldozatot követelt iráni oldalon, a városokat bombázták, az infrastruktúra jelentős része lerombolt. A külpolitikai elszigeteltség és az alacsony olajár egyszerre kényszerítette ki a forradalom intézményeinek stabilizálását és a gazdaság újjászervezését. Az 1989 és 2026 közötti időszak az Iszlám Köztársaság történetében nem egyszerűen a radikális forradalomból a mérsékelt technokráciába való átmenet története: a vallási-jogi intézményrendszer („velájat-e fakíh”, azaz a vallástudós gyámsága) és a köztársasági választások, a parlament, a kormány közötti feszültség végig meghatározta a belpolitikát. A fejezet azt vizsgálja, hogyan változott Irán a poszt-homeini időszakban, milyen gazdasági szerkezet jött létre a forradalmi jelszavak mögött, milyen társadalmi tiltakozási hullámok alakultak ki, és hogyan formálta a nukleáris program, a szankciók és a regionális politikák az állam mozgásterét.
Homeini halála után a hatalom két központba került. A vallási főhatóságot Ali Hámenei (Ali Khamenei) kapta, aki addig a köztársasági elnöki tisztséget töltötte be, bár vallási rangja alacsonyabb volt az iráni síita hierarchiában, mint amit a funkció hagyományosan megkívánt. Ezzel párhuzamosan, 1989 júliusában az alkotmány módosításával megszüntették a miniszterelnöki posztot, és megerősítették az elnöki végrehajtó hatalmat. Az elnöki választást Ali Akbar Rafszandzsáni (Ali Akbar Hashemi Rafsanjani) nyerte meg, aki a rendszer egyik legbefolyásosabb gyakorlati politikusa volt.
Rafszandzsáni nevéhez köthető az 1990-es években az újjáépítés politikája, amelynek célja a háború utáni infrastruktúra helyreállítása, az állami ipar részleges privatizációja, a külföldi befektetések ösztönzése és az árak fokozatos liberalizálása volt. Első két ciklusában (1989–1997) az olajbevételek, a világgazdasági kapcsolatok és a nemzetközi kölcsönök mozgósításával a kormányzat megpróbálta a forradalmi elosztórendszert technokratikus, államközpontú piacgazdasággal vegyíteni. A dokumentált gazdaságpolitikai intézkedések között szerepeltek az 1993–1995-ös stabilizációs programok, a valutaleértékelések és a devizaellátás reformja. A valós növekedés és infláció adatai azonban nagy szórást mutatnak; a hivatalos iráni statisztikák és a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank) becslései gyakran eltérnek, részben a támogatások, az állami nyomás alatt működő jegybank és a feketepiaci árfolyam miatt.
A belpolitikában Rafszandzsáni kormányzása nem nyitotta meg a rendszert, de teret adott a pragmatikus konzervatívoknak. Kulturális téren az enyhülést számos területen visszavágta a parlamenti konzervatív többség és a Forradalmi Gárdával (Szepáh-e Pászdárán) összefonódó apparátus. Az 1990-es években folytatódtak a politikai gyilkosságok, amelyek iráni ellenzéki emigránsok és kurd aktivisták ellen irányultak. Az iráni állami szerepvállalást ezekben az ügyekben számos európai igazságügyi eljárás dokumentálta, azonban az iráni kormány ezt tagadta, vagy nem ismerte el. Ez a korszak tehát nem a nyitás története, hanem a forradalmi intézményrendszer gazdasági kényszerű alkalmazkodásának időszaka.
A regionális politikában Irán az 1991-es öbölháború alatt hivatalosan semleges maradt, de a háború után igyekezett enyhíteni viszonyát a Perzsa-öböl monarchiáival. A szomszédos Afganisztánban a szovjet kivonulás után (1989) és a polgárháborúban Irán korlátozott regionális hatalomként volt jelen, támogatva egyes síita és perzsa nyelvű csoportokat. A korszak értelmezése vitatott: egyes szerzők szerint Rafszandzsáni volt a modern iráni gazdaság megteremtője, mások szerint kormányzata csupán a forradalmi elitek átmentését biztosította, és a privatizáció a kormányhoz hű vállalkozói köröket gazdagította.
1997-ben a választók meglepetésre Mohammad Khatamit (Mohammad Khatami) választották elnökké. Khatami a reformista és mérsékelt értelmiségi diskurzus alakjává vált, aki a „jogállamiság”, a „civil társadalom” és a „párbeszéd a civilizációk között” fogalmaival kampányolt. Elnöksége alatt (1997–2005) a nyilvánosság, a sajtó és a kulturális élet érezhetően megélénkült, és számos reformpárti lap, egyesület és civil szervezet jött létre. A társadalomtudományi elemzések egyöntetűen a politikai mobilizáció és a nyilvános viták korábban nem látott kiterjedését dokumentálják.
A reformfolyamat ugyanakkor intézményi korlátokba ütközött. Az Őrállók Tanácsa (Showrá-je Negahbán) számos reformpárti törvényjavaslatot és jelöltet minősíthetett alkotmányellenesnek, a bíróságok pedig sorra zárták be a reformpárti lapokat. A konzervatív elit a média, az igazságszolgáltatás és a biztonsági szervek feletti ellenőrzésével szűkítette a kormány mozgásterét. Az 1999. júliusi diáktüntetések, valamint a 2003-as országos diáklázadások során a rendszer erőszakkal lépett fel; a tiltakozókat és aktivistákat bebörtönözték, egyes esetekben a biztonsági erők túlkapásait független emberi jogi szervezetek dokumentálták.
Khatami elnöksége alatt vetődött fel a nukleáris program ügye is. 2002–2003-ban emigráns ellenzéki csoportok és nyugati hírszerzési források nyilvánosságra hozták, hogy Irán nem jelentett be bizonyos urándúsító létesítményeket – köztük a natanzi dúsítót és az arak-i nehézvizes reaktort – a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek (NAÜ). Az iráni kormány a programot polgári célúnak nevezte, és hangsúlyozta az atomsorompó-egyezmény keretében fennálló jogát a nukleáris technológia békés felhasználására. Az Egyesült Államok és számos európai ország viszont attól tartott, hogy a dúsítási képesség lehetővé teszi a nukleáris fegyverhez szükséges hasadóanyag előállítását. A vita azóta is tartó nemzetközi válságot indított el.
A 2005-ös elnökválasztást Mahmud Ahmadinezsád (Mahmoud Ahmadinejad) nyerte meg, az iráni politika kevésbé ismert, alacsonyabb hivatali múltú szereplője. Elnöksége alatt a belpolitika radikálisabb, ideologikusabb retorikát kapott, és megerősödtek a hadsereghez, a Forradalmi Gárdához kötődő gazdasági érdekeltségek. Retorikájában az „elnyomottak” és a „forradalmi osztály” állt szemben a korrupt elit képzetével. Izrael kapcsán tett kijelentései és a holokauszt történetiségét kétségbe vonó megnyilvánulásai nemzetközi felháborodást váltottak ki; ezeket a könyv nem szó szerint idézi, mivel a pontos magyar fordítás és kontextus vitatott, de a kijelentések tartalma és hatása a nemzetközi sajtó és diplomáciai források által jól dokumentált. Az iráni külpolitika a Nyugattal szembeni konfrontatív retorikát erősítette, míg a nukleáris programot felgyorsította.
A 2009-es elnökválasztás és az azt követő tömegmozgalom a korszak legfontosabb belpolitikai cezúrája. A hivatalos eredmény szerint Ahmadinezsád nagy arányban győzte le Mir Hoszein Muszavit (Mir-Hossein Mousavi) és Mehdi Karrubit (Mehdi Karroubi). Az ellenzék választási csalást állított, és országszerte több százezres tüntetések kezdődtek. A rendszer a biztonsági erők, a Baszidzs (Basij) milícia és a Forradalmi Gárda erőit vetette be, a tüntetések halálos áldozatokat követeltek. A pontos áldozatszám vitatott: az iráni hatóságok alacsonyabb számot adtak meg, az emigráns ellenzéki szervezetek és független emberi jogi csoportok több tucatnyi halálos áldozatról szólnak, a bizonytalanság a hivatalos információs zárlat miatt fennmaradt. Az események megítélése ma is emlékezetpolitikai vita tárgya Iránban és a diaszpórában.
A nemzetközi színtéren a 2000-es évek végére kialakult a nukleáris válság többpólusú kerete. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2006 és 2010 között több szankciós határozatot fogadott el (1737, 1747, 1803, 1929), amelyek korlátozták az iráni atom- és rakétaprogramhoz kötődő technológiák, pénzügyi tranzakciók és egyes katonai jellegű tevékenységek körét. Az iráni kormány ezeket a szankciókat jogellenesnek nevezte, és fenntartotta, hogy a NAÜ-egyezmény keretében nincs rejtegetnivalója. Ugyanakkor a NAÜ több jelentésében jelezte, hogy nem tudja ellenőrizni a program teljes békés jellegét, mert Irán nem tett eleget bizonyos átláthatósági kötelezettségeknek. Az ellentmondás a nukleáris program értékelésében a mai napig forráskritikai alapvetésű, és a vitatott értelmezések közé tartozik.
A 2013-as elnökválasztást Haszan Róháni (Hassan Rouhani) nyerte, aki a nukleáris tárgyalások újranyitását és a szankciók feloldását ígérte. Róháni kormánya 2014–2015 folyamán intenzív tárgyalásokat folytatott az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaival és Németországgal (a P5+1 csoport). Az eredmény a közös átfogó cselekvési terv (Joint Comprehensive Plan of Action, JCPOA) lett, amelyet 2015. július 14-én fogadtak el. A dokumentum szigorú korlátokat állapított meg az iráni urándúsításra, a dúsított uránkészletre és a nehézvizes létesítményekre, cserébe a nukleáris szankciók jelentős részének feloldásáért. Az iráni nukleáris programot a nemzetközi ellenőrzés keretei közé terelte, de nem szüntette meg, és a fegyverkezési dimenzióra vonatkozó vita is megmaradt.
A megállapodás megítélése a részes felek között sem volt egységes. Az iráni kormány azt hangsúlyozta, hogy a JCPOA elismeri a békés atomenergia-programhoz való jogot, és a szankciók feloldásával gazdasági fellendülést hoz. Az Egyesült Államokban a Barack Obama-adminisztráció szerint a JCPOA a legjobb elérhető eszköz volt a nukleáris fegyverhez vezető út lelassítására, míg az amerikai republikánus kritikusok és az izraeli kormány szerint a megállapodás túl sok teret hagyott Iránnak, és nem kezelte a ballisztikus rakétaprogramot, sem Irán regionális katonai jelenlétét. A könyv nem foglal állást e vitában, hanem jelzi: a JCPOA egyszerre technikai egyezmény, diplomáciai kompromisszum és belpolitikai csatatér volt minden aláíró országban.
A 2016–2017-es években Irán számára a szankciók enyhülése átmeneti gazdasági fellendülést hozott. Az olajexport felfutott, a nemzetközi cégek egy része visszatért a piacra. Ugyanakkor a reformpárti várakozásokat hamar korlátozta a rendszer belső hatalmi szerkezete. A 2017-es elnökválasztáson Róháni újraválasztása azt jelezte, hogy a társadalom egy része még mindig a fokozatos reformot támogatta, ám az ezt követő tüntetések 2017–2018 fordulóján már a gazdasági elégedetlenséget és a politikai elittel szembeni bizalmatlanságot mutatták.
Donald Trump amerikai elnök 2018. május 8-án bejelentette az Egyesült Államok kilépését a JCPOA-ból, és új, „maximális nyomásnak” nevezett szankciópolitikát vezetett be. A lépést az iraki állam, az európai aláíró felek (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország) és az Európai Unió nem követte; ők a JCPOA fenntartását szorgalmazták. Irán kezdetben a megállapodás keretein belül maradt, majd 2019-ben fokozatosan csökkenteni kezdte kötelezettségvállalásai teljesítését. A folyamat pontosan nyomon követhető a NAÜ negyedéves jelentéseiben, amelyek a dúsítási szint, az uránkészlet és az ellenőrzési együttműködés változásait regisztrálták.
A régióban a 2010-es évek végén Irán a szíriai polgárháborúban, Irakban, Libanonban és Jemenben is jelen volt. A Forradalmi Gárda és az általa támogatott fegyveres csoportok szerepe ezekben a konfliktusokban dokumentált; ennek értelmezése azonban élesen vitatott: az iráni állam szövetségesei védelmét és a „terrorellenes” harcot hangoztat, míg az Egyesült Államok, Izrael, Szaúd-Arábia és más államok szerint Irán beavatkozik a szomszédos országok belügyeibe. A 2019–2020-as eszkaláció során amerikai dróntámadásban megölték a Forradalmi Gárda Kudsz-erejének parancsnokát, Kászim Szulejmánit (Qasem Soleimani). Az esemény megnövelte az iráni belpolitikai feszültséget, és a kormányzat a „mártír” retorikáját erősítette.
A 2019. novemberi országos tüntetéseket a benzinár emelése váltotta ki, de hamar általános rendszerellenes közhangulattá nőtte ki magát. A tüntetéseken a biztonsági erők és a Baszidzs számos helyen éles lőszerrel léptek fel; a halálos áldozatok száma az iráni hivatalos források szerint alacsonyabb, a nemzetközi emberi jogi szervezetek (például Amnesty International, Human Rights Watch) szerint több száz lehetett. A pontos szám a mai napig nem ellenőrizhető, mert a hatóságok korlátozták a független vizsgálatokat.
2022 szeptemberében Mahsza Amini (Mahsa Amini) halála országos tiltakozási hullámot indított el. Aminit az erkölcsrendészet vette őrizetbe Teheránban a kötelező fejkendő viselésére vonatkozó előírások megsértése miatt; a rendőrségi őrizetben eszméletét vesztette, majd a kórházban meghalt. A halál okát az iráni hatóságok szívrohammal magyarázták, a család és a független orvosi beszámolók szerint azonban a testén látható sérülések erőszakra utaltak. A haláleset pontos körülményei a mai napig nem tisztázottak, mivel nem volt független igazságügyi vizsgálat.
A tiltakozások gyorsan átterjedtek az országra. A jelszó – „Zan, Zendegi, Ázadi”, azaz „Nő, Élet, Szabadság” – a társadalmi ellenállás egyik legismertebb szimbólumává vált. A tüntetők soraiban jelentős számban voltak nők és fiatalok, de a mozgalom társadalmi bázisa széles volt. A rendszer a tiltakozó mozgalomra tömeges őrizetbe vételekkel, lövöldözéssel, internetkorlátozásokkal és kivégzésekkel válaszolt. A halálos áldozatok száma a hivatalos iráni források szerint alacsonyabb, az emberi jogi szervezetek szerint több száz volt; a bizonytalanság itt is a hivatalos ellenőrzés és az újságírók kizárása miatt áll fenn. A letartóztatottak közül sokakat az iszlám büntetőjog szerint halálra ítéltek, és egyes ítéleteket végre is hajtottak. Az iráni bíróságok ezt az „ellenséggel való együttműködés” és a „korrupció a földön” vádjaira alapozták; a nemzetközi közösség és emberi jogi szervezetek a tárgyalásokat tisztességtelennek, a kivégzéseket pedig politikai megtorlásnak minősítették.
A 2022-es tiltakozás a könyv szempontjából nem egyszeri esemény, hanem a rendszer és a társadalom közötti strukturális feszültség kifejeződése. A mozgalomnak nem volt egységes politikai programja, de követelései között szerepelt a kötelező fejkendő eltörlése, a rendszer reformja, egyes jelszavakban a vezetőváltás is. A tiltakozások idején a szolidaritási hullám a diaszpórában és a nemzetközi nőjogi mozgalmakban is megjelent. Az iráni állami média és hivatalos narratíva ezzel szemben a tüntetéseket „külföldről szervezett lázadásként” mutatta be, és a résztvevőket terroristáknak, banditáknak nevezte. A könyv ezt a minősítést nem veszi át semleges leírásként, hanem a rezsim kommunikációjaként kezeli.
A nukleáris fronton a 2020-as évek elején a helyzet tovább bonyolódott. Joe Biden amerikai elnök kormánya 2021-ben kinyilvánította szándékát a JCPOA visszaállítására, ám a tárgyalások nem vezettek megállapodáshoz. A NAÜ jelentései szerint Irán a 60%-os dúsítási szintet is elérte, ami technikai értelemben közelebb viszi a fegyver-minőségű hasadóanyaghoz, bár ez önmagában nem jelenti nukleáris fegyver meglétét. A szakértői konszenzus szerint a 60%-os dúsítás növeli a biztonsági dilemmát, de a becslések eltérnek abban, hogy mennyi időre van szüksége Iránnak egy esetleges nukleáris robbanószerkezethez, ha ezt az utat választaná. Az amerikai, európai és izraeli hírszerzési értékeléseknek ezt a „kiszakadási időt” (breakout time) 2023-ban néhány héttől néhány hónapig terjedően adták meg, ám ezek a becslések bizonytalanok és politikai kommunikációval is terheltek.
A 2023. október 7-i Hamász-támadás Izrael ellen és az azt követő gázai háború új regionális dinamikát nyitott. Irán hivatalosan üdvözölte a támadást, de tagadta, hogy előzetes tudomása lett volna annak pontos időzítéséről. A dokumentált tények – a Hamász fegyveres szárnyának iráni kiképzése, a Hezbollah iráni támogatása, a jemeni húti mozgalom iráni rakétái – arra utalnak, hogy Irán regionális hálózata szerves részét képezi az izraeli–iráni konfrontációnak. Ugyanakkor a pontos parancsnoklási viszonyok, a finanszírozás összegei és a befolyás mélysége titkosszolgálati és fegyverexport-dokumentumok hiányában nehezen becsülhetők.
2024-ben Irán először hajtott végre közvetlen rakétatámadást izraeli terület ellen. Az áprilisi és októberi támadásokat Izrael légvédelme és szövetségesei nagyrészt elhárították; a rakétatámadások politikailag eszkalációs lépésnek számítottak, de a könyv lezárásáig (2026) nem vezettek tartós regionális háborúhoz. A 2024-es izraeli megtorlások, valamint a Hezbollah vezetőinek és egyes iráni parancsnokok elleni csapások meggyengítették az Irán által támogatott „ellenállási tengely” rétegét. A szíriai rezsim 2024. decemberi gyors összeomlása, Bassár al-Aszad elnök elmenekülése után Irán elvesztette legfontosabb szíriai szárazföldi összeköttetését a Hezbollahhoz. A Hezbollah kelet-szíriai és libanoni infrastruktúrája súlyos veszteségeket szenvedett. Ennek ellenére az iráni kormányzat hivatalosan továbbra is a „ellenállási front” túléléséről beszél.
A 2024–2025-ös iráni belpolitikában a körülmények a 2022-es tiltakozások óta nem konszolidálódtak. A gazdasági válság, a magas infláció, a riál értékvesztése, az energiaellátási zavarok és a nemzetközi elszigeteltség egyszerre növelték a társadalmi elégedetlenséget. 2024-ben egy helikopter-balesetben meghalt Ibrahim Raiszi (Ebrahim Raisi) elnök és kísérete, ami előrehozott elnökválasztást tett szükségessé. A választást a mérsékelt konzervatív Masúd Pezeskiján (Masoud Pezeshkian) nyerte, aki a nukleáris tárgyalások újrafelvételét és a szankciók enyhítését ígérte. 2025-ig azonban nem született tartós megállapodás, és az amerikai politika bizonytalan maradt.
2026-ban Irán egyszerre rendelkezik a régió egyik legnagyobb katonai és technikai kapacitásával, és küzd a belső társadalmi, gazdasági és ökológiai feszültségekkel. Az Iszlám Köztársaság politikai rendszerének intézményei – a legfelsőbb vezető, a Forradalmi Gárda, az Őrállók Tanácsa, a választott parlament és elnökség – változatlanul működnek, de legitimitásuk a tömegtüntetések, a szankciók és a regionális kudarcok nyomán folyamatos vita tárgya. A nukleáris program kérdése nem zárult le; a JCPOA felmondása, a 60%-os dúsítás és a NAÜ ellenőrzési korlátozásai miatt a nemzetközi közösség számára Irán a legfontosabb nukleáris kockázatok közé tartozik.
A dokumentált tények közé tartozik, hogy Irán a 2020-as években is fenntartotta a kötelező fejkendő jogszabályi keretét, és az erkölcsrendészet működését a nők és lányok elleni erőszak egyik eszközeként dokumentálták a tiltakozások során. Ugyanakkor a társadalmi ellenállás kiterjedtsége, a diaszpóra aktivitása és a gazdasági kényszerek folyamatosan nyomás alatt tartják a rezsimet. A regionális hatalmi átrendeződés – a szíriai rezsim bukása, a Hezbollah gyengülése, a török–szaúdi normalizáció, az izraeli–öbölbeli együttműködés – csökkentette Irán befolyását a levantei térségben, bár Irakban és Jemenben továbbra is jelen van.
A források bizonytalansága e fejezetnél kiemelten fontos. A hivatalos iráni statisztikák, a nemzetközi intézmények becslései, az emigráns ellenzéki beszámolók és az emberi jogi jelentések között rendszerszerű eltérés van. A nukleáris program részletei nagyrészt a NAÜ jelentésein alapulnak, de a hírszerzési értesülések gyakran nem ellenőrizhetők független forrásból. A 2020-as évek eseményeinél a közösségi média és a propagandafrontok keveredése a tények és a narratívák közötti határt is elmossa. Ezért a fejezet minden fontos állításánál jelzi a forrás típusát és a vita természetét.
Az 1989–2026 közötti iráni történelem feldolgozása számos forrástípusra támaszkodik, amelyek elérhetősége és megbízhatósága időben változik. Az 1989–2015 közötti időszak vonatkozásában rendelkezésre állnak az iráni parlament és kormány hivatalos közlönyei, a NAÜ éves jelentései, amerikai és európai diplomáciai dokumentumok, valamint szemtanúk visszaemlékezései. A gazdasági adatok tekintetében az Iráni Központi Bank, az IMF és a Világbank becslései elérhetők, de a konkrét számok a támogatások, a kettős árfolyam és az állami statisztikai gyakorlat miatt bizonytalanok.
A 2010-es évek végétől a forráshelyzet romlott. Az iráni kormányzat korlátozza a független újságírók bejutását és a nemzetközi megfigyelők működését, a tüntetések alatt az internet-hozzáférést is gyakran korlátozza. Az emberi jogi szervezetek jelentései ezért nagymértékben támaszkodnak túlélők, aktivisták és diaszpórabeli beszámolók keresztezett elemzésére, valamint a közösségi médiában terjedő, ellenőrizhetetlen videókra. A halálos áldozatok és a letartóztatások száma ezért becslési intervallumként értendő, nem pontos statisztikaként.
Viták és nyitott kérdések: (1) mennyire egységes az Iszlám Köztársaság politikai elitje, illetve mekkora feszültség van a legfelsőbb vezető és az elnöki kormány között; (2) milyen célt szolgál a nukleáris program – a polgári energia, a fegyverképesség vagy a tárgyalási alku; (3) mi magyarázza a 2009-es és 2022-es mozgalmak tartósságát és vereségét; (4) milyen szerepe van a külföldi beavatkozásnak az iráni belpolitikában; (5) fenntartható-e a jelenlegi gazdasági modell a klímaválság és a fosszilis energiafordulat időszakában. E kérdésekben a tudományos konszenzus csak részleges, és a nemzeti, emigráns és nemzetközi emlékezetpolitikai keretek tovább formálják az értelmezést.