Ez az alfejezet Pakisztán 1958 és 2008 közötti politikai történetét tekinti át a katonai hatalomátvételek, a civil kormányzati ciklusok és a köztük formálódó intézményi minták szempontjából. A korszak azért kulcsfontosságú, mert ekkor rögzültek azok a civil–katonai viszonyok, alkotmányos törésvonalak és biztonságpolitikai prioritások, amelyek a 21. századi Pakisztánt is meghatározzák. A fejezet nem a „katonai uralom” és a „demokrácia” egyszerű váltakozását írja le, hanem azt vizsgálja, hogyan változott a hadsereg, a bürokrácia, a pártok, a bíróságok, a vallási intézmények és a külföldi szövetségesek viszonya. A kiindulópont az 1947: felosztás és államalapítás alfejezetben tárgyalt intézményi örökség: a gyors felosztás, a kasmíri konfliktus, a menekültválság és a központosító államépítés már az 1950-es évekre a hadsereg és a bürokrácia erős szerepét alapozta meg.
Pakisztán első évtizedében nem sikerült tartós parlamenti kormányzást kialakítani. Az 1956-os alkotmány elvileg parlamentáris keretet hozott létre, de a pártok közötti versengés, a tartományi-etnikai feszültségek és a hadsereg politikai szerepe folyamatosan destabilizálta a rendszert. 1958. október 7-én Iszkander Mirza elnök szükségállapotot hirdetett, és Ayub Khan tábornokot nevezte ki a statárium fő katonai kormányzójává. Néhány héten belül Ayub Khan Mirzát is eltávolította, így a hatalom ténylegesen a hadsereg főparancsnokának kezébe került. A puccsot a hivatalos indoklás a politikai zűrzavar, a korrupció és a nemzeti széthullás veszélyének felszámolásaként mutatta be; az ellenzék ezzel szemben alkotmányos törésként és a civil politika felszámolásaként értékelte.
Ayub Khan rendszere nem teljes katonai diktatúra volt, hanem olyan elnöki berendezkedés, amelyet a kormányzat „basic democracies” (alapszintű demokráciák) néven hirdetett. Az 1959-ben bevezetett helyi tanácsi rendszerben a lakosság alulról építkező testületeket választott, ezek a testületek azonban elsősorban a helyi ellenőrzést és a központi hatalom beágyazását szolgálták, nem pedig a pártpolitikai pluralizmust. Az 1962-es alkotmány elnöki rendszert hozott létre, amelyben a törvényhozás és a bíróságok formálisan működtek, de a döntő hatalom az elnöknél és a hozzá hű igazgatási elitnél összpontosult. A pártokat időszakosan betiltották, majd újraengedték, de a választási verseny korlátozott maradt.
A korszak hivatalos gazdaságpolitikai önértelmezése a modernizáció és a gyors növekedés volt. Az 1960-as években valóban látványos ipari és mezőgazdasági fejlesztések indultak, részben az úgynevezett zöld forradalom (green revolution) új búza- és rizsfajtáinak, öntözési beruházásainak és műtrágya-használatának köszönhetően. A növekedés azonban egyenlőtlen volt: a hivatalos statisztikák a makrogazdasági bővülést hangsúlyozták, míg a kritikai elemzések szerint a vagyon és a lehetőségek Nyugat-Pakisztán városi és nagyüzemi elitje, valamint a kelet-pakisztáni kisebbségi vállalkozói réteg kezében összpontosultak. A Kelet- és Nyugat-Pakisztán közötti regionális különbség nem szűnt meg, sőt a központosított fejlesztéspolitika a bengáli elit egy részében azt az érzést erősítette, hogy Kelet-Pakisztán gyarmati helyzetben él.
A külpolitikában Ayub Khan a Nyugathoz, elsősorban az Egyesült Államokhoz fűződő katonai szövetséget ötvözte a kínai kapcsolatkereséssel. A kasmíri vita 1965-ben nyílt háborúvá eszkalálódott India és Pakisztán között. A háború katonailag patthelyzettel zárult, és az ENSZ által támogatott taskenti nyilatkozat (1966) sem oldotta meg a területi vitát. A háború után Ayub Khan támogatottsága gyengült: a diákmozgalmak, a szakszervezetek, a kelet-pakisztáni autonómiatörekvések és a nyugati tartomány ellenzéki pártjai egyre hangosabban bírálták az elnöki rendszert. 1969 márciusában Ayub Khan lemondott, és a hatalmat Jahja Khan tábornok vette át, aki újra statáriumot hirdetett, és országos választásokat ígért.
Az 1970-es általános választások fordulópontot hoztak. Az akkori szövetségi struktúrában a kelet-pakisztáni Avami Liga (Awami League) szerezte meg a nemzetgyűlési többséget, míg a nyugati szárny legerősebb pártja a Zulfikar Ali Bhutto vezette Pakisztáni Néppárt (Pakistan Peoples Party, PPP) lett. A választási eredmény körüli hatalomátadási vita, majd a keleti tartomány elleni katonai fellépés az 1971-es háborúhoz és Banglades elszakadásához vezetett. Ennek részletes regionális és emberi következményeit a bangladesi fejezet tárgyalja; itt annyi fontos, hogy a vereség után a pakisztáni hadsereg politikai presztízse mélypontra került, és a hatalom a nyugati országrész legerősebb civil politikusára, Bhuttóra szállt.
Bhutto 1972-ben előbb elnök, majd az 1973-as alkotmány után miniszterelnök lett. Kormányzása egyszerre volt populista, központosító és reformkísérletekkel teli. A PPP jelszava a kenyér, ruha és lakhatás ígéretét kapcsolta össze az „iszlám szocializmus” (Islamic socialism) programjával. Bhutto államosította a nagyipart, a bankokat, a biztosítótársaságokat és az oktatás egy részét, földreformot hirdetett, és kiterjesztette az állami szektor foglalkoztatási szerepét. A reformok célja a hagyományos földbirtokos és ipari elitek hatalmának megtörése volt, de a végrehajtás gyakran bürokratikus túlhatalomhoz, klientelizmushoz és a gazdasági hatékonyság romlásához vezetett. A szakszervezetek, a vidéki szegények, a fiatal értelmiségiek és a városi középosztály egy része támogatta Bhuttót, míg az ipari tőke, a nagybirtokosok, a vallási pártok és a hadsereg egyes körei fenyegetésként élték meg a baloldali retorikát.
Az 1973-as alkotmány Pakisztán máig meghatározó alkotmányos dokumentuma. Parlamentáris köztársaságot hozott létre, amelyben a miniszterelnök felelős a nemzetgyűlésnek, az elnök szerepe pedig korlátozott. Az alkotmány az iszlámot államvallásként jelölte meg, de emellett rögzítette az alapvető jogok egy részét, és a tartományok számára is megfogalmazott hatásköröket. A dokumentum tehát egyszerre tükrözte a többségi vallási identitás megerősítését és a föderális, parlamentáris állam ígéretét. A gyakorlatban azonban Bhutto kormányzása egyre inkább a miniszterelnöki hatalom koncentrációja felé mozdult: politikai ellenfelei szerint a PPP kormányzat visszaélt az állami erőszakszervezetekkel, sajtóval és adminisztrációval, miközben a parlament formális működése megmaradt.
A Bhutto-korszak egyik legsúlyosabb belpolitikai konfliktusa a beludzsisztáni felkelés volt. Beludzs nacionalista csoportok már az 1970-es évek elején autonómiát és nagyobb részesedést követeltek a tartomány földjének erőforrásaiból, egyes fegyveres csoportok pedig gerillaharcot indítottak. A szövetségi kormány 1973-tól nagyszabású katonai műveleteket hajtott végre. A térségben tömeges kitelepítések, falvak elpusztítása és emberi jogi jogsértések történtek; az áldozatok számáról és a műveletek minősítéséről máig eltérő álláspontok vannak. A pakisztáni állami narratíva a lázadást szeparatista fenyegetésként kezelte, a beludzs nacionalista emlékezet pedig állami elnyomásként és kollektív büntetésként írja le. A történeti elemzés számára fontos, hogy a hadsereg intézményes hatalma e műveletek során ismét megnőtt, és Bhutto kormánya épp azzal erősítette a hadsereg politikai súlyát, amelytől a civil kormányzás függetlenségét remélte.
Az 1977-es választásokon a PPP győzelmet hirdetett, de az ellenzéki Pakisztáni Nemzeti Szövetség (Pakistan National Alliance, PNA) széles körű választási csalást állított. Az országos tiltakozások, utcai összecsapások és a politikai erőszak nyomán a hadsereg 1977. július 5-én Mohammad Zia-ul-Haq tábornok vezetésével puccsot hajtott végre. Bhutto kormányát megbuktatták, és az ország újra katonai irányítás alá került.
Zia-ul-Haq puccsa után hosszú katonai kormányzás következett, amely a korábbi Ayub-korszaknál mélyebb nyomot hagyott a pakisztáni állam és társadalom jogi, oktatási és biztonsági szerkezetén. A rezsim 1977-ben választásokat ígért, de azokat többször elhalasztotta. 1979-ben kivégezték Zulfikar Ali Bhuttót, miután egy vitatott perben gyilkosságra való felbujtás vádjával halálra ítélték. A per és az ítélet mind nemzetközi, mind pakisztáni jogvédő körökben erősen vitatott maradt: Bhutto hívei politikai leszámolásként, a kormányzat pedig jogállami eljárásként mutatta be. A Bhutto-kivégzés a PPP-t mártíromságra épülő politikai identitás felé terelte, és hosszú távon növelte a párt választói hűségét.
Zia-ul-Haq politikájának központi eleme az iszlamizáció volt. Ezt a folyamatot nem lehet egyszerűen „vallásosabbá válásként” leírni, mert a kormányzat jogi, oktatási, adó- és büntetőpolitikai eszközökkel alakította át az állam és a vallás viszonyát. 1979-ben vezették be az úgynevezett Hudood-rendeleteket, amelyek a Koránhoz és a hagyományos joggyakorlathoz kötött büntetőtételeket emeltek be a pakisztáni büntetőjogba. A rendeletek különösen a nőket és a szegényebb csoportokat érintették: a házasságtörés, a nemi erőszak és a bizonyítási szabályok új keretei miatt sok nő került kiszolgáltatott helyzetbe a rendőrségi és bírósági eljárásokban. A nőjogi szervezetek, például az 1981-ben megalakult Women’s Action Forum, tiltakozó kampányokat indítottak, és jogi reformokat követeltek. A kormányzat viszont az iszlám jogrend helyreállításának nevezte a változtatásokat, és a vallásos konzervatív körök egy része támogatta azokat.
Ezzel párhuzamosan bővült a blaszfémiatörvény szabályozása. A pakisztáni büntető törvénykönyvbe az 1980-as években olyan rendelkezések kerültek, amelyek a vallási jelképek megsértését, különösen Mohamed próféta gyalázását súlyos büntetéssel, akár halálbüntetéssel fenyegették. A törvényeket a kormányzat a vallási érzékenység védelmeként indokolta; a kritikusok szerint viszont gyakran használták személyes viták, kisebbségellenes zaklatás és vallási üldözés eszközeként. Különösen az ahmadik közösség vált célponttá: 1974-ben alkotmányos rendelkezés mondta ki, hogy az ahmadik nem muszlimok, 1984-ben pedig további rendelet tiltotta meg számukra, hogy muszlimként határozzák meg magukat, vagy vallási jelképeket használjanak. Az ahmadi közösség és jogvédő szervezetek ezt vallásszabadságot sértő, üldöző intézkedésnek tekintették; az állami álláspont szerint a szabályozás a muszlim identitás védelmét szolgálta.
A Zia-korszak másik meghatározó eseménye a szovjet beavatkozás Afganisztánban 1979 decemberében. Pakisztán az Egyesült Államokkal és Szaúd-Arábiával szövetségben a szovjetellenes afgán fegyveres csoportok fő tranzit- és hátországává vált. A pakisztáni katonai hírszerzés, elsősorban az ISI (Inter-Services Intelligence), központi szerepet kapott az afgán mudzsahedin csoportok támogatásában. A résztvevők saját nyelvükön „szabadságharcosként” határozták meg magukat, míg a szovjet és afgán kormányzati narratíva „ellenforradalmárként” vagy „terroristaként” írta le őket. A nemzetközi szakirodalomban a támogatás ténye dokumentált, de annak hosszú távú következményei vitatottak: egyes elemzések a pakisztáni afganisztáni politikát a szovjet kivonulás sikeréhez, mások a későbbi fegyveres iszlamista hálózatok megerősödéséhez kötik.
A háború alatt Pakisztán több millió afgán menekültet fogadott be; a leggyakrabban idézett becslések 3 millió körül mozognak, de a számok a különböző összeírásokban jelentősen szórtak. A menekültek jelenléte átalakította Északnyugat-Pakisztán és Beludzsisztán térségét: új városi és tábori települések jöttek létre, bővült a feketegazdaság, és megerősödtek a fegyverkereskedelmi hálózatok. A hadsereg és a hírszerzés politikai befolyása ebben az időszakban újra növekedett, miközben a civil politikai élet erősen korlátozva maradt.
Zia-ul-Haq 1984-ben népszavazást tartott, amelyet saját elnöksége és iszlamizációs politikája megerősítéseként értelmezett. Az ellenzék a referendumot manipulatívnak nevezte, mert a kérdés összekapcsolta a vallási legitimációt a hatalom meghosszabbításával. 1985-ben pártonkívüli választásokat tartottak, és Mohammad Khan Junejo lett a miniszterelnök, de a hadsereg és az elnök továbbra is meghatározó hatalmi tényező maradt. Zia 1988 májusában feloszlatta Junejo kormányát, majd 1988 augusztusában repülőgép-szerencsétlenségben meghalt. A baleset oka a mai napig nem tisztázott: több vizsgálat és elmélet létezik, de nincs egyértelmű, széles körben elfogadott magyarázat.
Zia halála után Pakisztán visszatért a választott polgári kormányzás kereteihez, de a rendszer mégsem konszolidálódott. Az 1988-as választásokat a PPP nyerte, és Benazir Bhutto lett a miniszterelnök. Ezzel ő lett a modern kor első női kormányfője egy muszlim többségű országban. Kormányzása erős ellenzékkel, elnöki akadályokkal és a hadsereg befolyásával nézett szembe. 1990-ben Gulam Iszhak Khan elnök alkotmányos jogkörével élve feloszlatta a kormányt, korrupciós és kormányzati alkalmatlansági vádakra hivatkozva. A PPP a döntést politikai indíttatásúnak nevezte, és a kormányfő eltávolítását a nem választott államfő hatalmi túlkapásának tekintette.
Az 1990-es választások után Nawaz Sharif, a Pakisztáni Muszlim Liga (N) vezetője került kormányra. Sharif gazdaságpolitikája a privatizációt, a deregulációt és a vállalkozói középosztály megerősítését hangsúlyozta. Kormányzása alatt feszültség alakult ki az elnök, a hadsereg és a miniszterelnök között. 1993-ban alkotmányos válság bontakozott ki: az elnök feloszlatta a nemzetgyűlést, a legfelsőbb bíróság azonban visszaállította, végül mind az elnök, mind a miniszterelnök lemondott. A válság megmutatta, hogy a demokratikus intézmények formális működése mellett a hatalom valódi megoszlása továbbra is bizonytalan.
1993 és 1996 között újra Benazir Bhutto kormányzott, de második ciklusát is korrupciós vádak, gazdasági nehézségek és etnikai erőszak kísérték, különösen Karacsiban. 1996-ban Faruk Legári elnök újra feloszlatta a kormányt. Az 1997-es választást Nawaz Sharif nyerte meg nagy többséggel, és kormánya alkotmányos reformokkal próbálta csökkenteni az elnök feloszlatási jogkörét. Sharif retorikája a civil felsőbbséget hirdette, de kormányzása maga is egyre inkább konfrontálódott a bíróságokkal, a sajtóval és az ellenzékkel.
Az 1990-es évek két nagy biztonságpolitikai fordulata hosszú távon átalakította Pakisztán helyzetét. 1998 májusában India nukleáris robbantásokat hajtott végre, mire Pakisztán a Chagai térségben maga is kísérleti atomrobbantásokat hajtott végre. A pakisztáni hivatalos narratíva a teszteket a nemzeti biztonság és a stratégiai elrettentés szükséges lépésének tekintette; India a maga tesztjeit ugyancsak biztonságpolitikai szuverenitásként keretezte. A nemzetközi közösség jelentős része elítélte a kísérleteket, és több állam szankciókat vezetett be. A nukleáris ütőképesség megítélése azóta is vita tárgya: egyes elemzők stabilizáló elrettentésként, mások a regionális válságok eszkalációs kockázataként értelmezik.
1999 tavaszán fegyveres konfliktus robbant ki a Kargil térségben. Az indiai kormányzat pakisztáni katonai behatolásról beszélt, a pakisztáni kormányzat eleinte kasmíri felkelők akciójaként mutatta be, majd a későbbi dokumentumok és elemzések széles körben pakisztáni katonai szerepet tártak fel. A harcok után nemzetközi nyomásra tűzszünet és visszavonulás következett. A kargili válság tovább mérgezte a pakisztáni civil-katonai viszonyt: Sharif kormánya és a hadsereg közötti bizalmatlanság mélyült, és ez közvetlenül hozzájárult az 1999. októberi puccshoz.
A 2001. szeptember 11-i egyesült államokbeli merényletek után a Musharraf-rezsim stratégiai fordulatot hajtott végre: Pakisztán csatlakozott az Egyesült Államok által vezetett afganisztáni beavatkozáshoz és a Washington által terrorizmus elleni háborúnak nevezett globális fellépéshez. A döntés mögött amerikai nyomás és a nemzetközi elszigeteltség elkerülésének szándéka állt. A pakisztáni állam hivatalos megfogalmazása szerint a hadsereg a szélsőséges fegyveres csoportok ellen harcolt; a kritikusok szerint azonban a pakisztáni állami politika szelektív maradt, és egyes fegyveres hálózatok továbbra is mozgástérhez jutottak. A kormányzat ezt az elemzést gyakran igazságtalan vádként utasította el.
Pakisztán északnyugati határvidékén a 2000-es években a pakisztáni hadsereg több katonai műveletet indított, elsősorban a Szövetségi Közigazgatású Törzsi Területeken (FATA). A harcok, a légicsapások és a fegyveres csoportok erőszaka súlyos civil következményekkel járt: becslések szerint több százezer ember kényszerült lakóhelye elhagyására, és a halálos áldozatok száma a mai napig vitatott. A pakisztáni hadsereg a műveleteket az állam biztonságának helyreállításaként mutatta be, míg a helyi lakosok, jogvédő szervezetek és ellenzéki politikusok egy része a civil lakosságot sújtó erőszakot és a jogi garanciák hiányát hangsúlyozta.
A Musharraf-korszak belpolitikailag a 2007-es évben fordult éles válságba. Musharraf 2007 márciusában felfüggesztette Iftikhar Mohammad Csoudri legfelsőbb bírósági elnököt, ami országos jogászmozgalmat indított el. Az ügyvédek, bírák, emberi jogi aktivisták és ellenzéki pártok a bírói függetlenség védelmét tűzték zászlajukra. A tiltakozások nyomán a hatalom egyre inkább represszív eszközökhöz nyúlt: 2007 novemberében Musharraf rendkívüli állapotot hirdetett, felfüggesztette az alkotmány egyes rendelkezéseit, és több bírót elmozdított. A rezsim a lépést a belső biztonsági fenyegetéssel indokolta; a tüntetők alkotmányos puccsról beszéltek.
Ebbe a válságos időszakba tért vissza Pakisztánba Benazir Bhutto 2007 októberében, hogy a PPP élén induljon a választásokon. December 27-én a Ravalpindiben tartott nagygyűlés után merényletben meghalt. A gyilkosság körülményei és a felelősség kérdése máig vitatott. A pakisztáni hatóságok és a nemzetközi vizsgálatok eltérő értelmezéseket adtak a merénylet hátteréről; egyes jelentések tálib és al-Káida-közeli köröket, mások a biztonsági apparátus bizonyos elemeit vagy mulasztását tették felelőssé. A tényleges láncolat nem tekinthető lezárt történeti kérdésnek.
A Benazir Bhutto elleni merénylet és a jogászmozgalom nyomása megváltoztatta az erőviszonyokat. A 2008-as választásokon a PPP és a Pakisztáni Muszlim Liga (N) koalíciója került többségbe, és megkezdődött Musharraf elszámoltatása. Musharraf 2008 augusztusában lemondott az elnökségről, miután az új kormányzat alkotmányos vádemelési eljárást indított ellene. Távozása nem jelentette a hadsereg politikai befolyásának végét, de lezárta a nyílt katonai kormányzás 1999 óta tartó időszakát. A 2008 utáni fejleményeket a Pakisztán 2008–2026 alfejezet tárgyalja.
A korszak megismeréséhez többféle elsődleges forrás áll rendelkezésre: az 1962-es és 1973-as alkotmány szövegei, a statáriumot elrendelő hivatalos közlemények, a választási bizottsági dokumentumok, a bírósági ítéletek, a pártprogramok, a parlamenti jegyzőkönyvek, valamint a kormányzati statisztikai kiadványok. A katonai rezsimek időszakából emellett fontosak a vezető katonai és civil szereplők visszaemlékezései, amelyeket azonban önigazoló forrásként kell kezelni. A másodlagos irodalom angol és urdu nyelvű történeti munkákból, politikatudományi elemzésekből, emberi jogi jelentésekből és újságírói oknyomozásokból áll.
Több adat bizonytalan. A gazdasági növekedésről szóló hivatalos számokat az adott kormányzatok gyakran politikai célra használták, ezért a regionális és osztályszintű eloszlási adatokat kritikusan kell kezelni. A beludzsisztáni felkelés áldozatainak és kitelepítettjeinek száma, a Hudood-törvények hatása, a blaszfémiaügyek statisztikája, a FATA-műveletek civil áldozatai és az afgán menekültek száma mind eltérő forrásokban eltérő becslésekkel szerepel. A választási csalás kérdése az 1977-es és az 1990-es évek választásainál szintén politikai vita tárgya, nemcsak technikai megállapítás.
A fogalmi minősítések sem semlegesek. A „puccs” és a „katonai beavatkozás” kifejezések mögött eltérő alkotmányos és politikai álláspontok vannak. Az „iszlamizáció” hivatalos önértelmezésben az iszlám jogrend helyreállítása, a kritikus elemzésekben pedig hatalomtechnikai és kisebbségellenes folyamat. A nukleáris tesztek értékelése, a kargili háború felelősségének megítélése és a Musharraf-kori biztonságpolitika eredménye ugyancsak vitatott. Az alfejezet ezért kerüli az olyan megfogalmazásokat, amelyek a katonai rezsimeket egységesen „jó” vagy „rossz” korszakként, a civil kormányokat pedig automatikusan demokratikus konszolidációként mutatják be.