Az előző alfejezet Katonai rezsimek és demokrácia azt mutatta be, hogyan vált Pakisztán a hidegháború végétől 2008-ig egy olyan civil-katonai hibrid rezsim mintapéldájává, amelyben a választott kormányok hivatalosan működnek, de a hadsereg, a hírszerzés és a bíróságok informális hatalma meghatározza a kül-, biztonság- és belpolitika kereteit. A 2008 utáni korszak ezt a képet tovább árnyalja: egymást követő civil kormányok töltik ki mandátumukat, alkotmányos decentralizáció indul, ugyanakkor a pakisztáni tálibok (Tehrik-i-Taliban Pakistan, TTP) elleni háború, az afganisztáni újjárendeződés, a Kasmír-vita kiéleződése, a Kínával kötött infrastrukturális partnerség és a súlyos éghajlati-gazdasági válságok új típusú bizonytalanságot hoznak. Ez az alfejezet a 2008–2026 közötti időszakot elsősorban négy metszetben tárgyalja: a civil kormányzás és a hadsereg viszonya, a határvidéki erőszakhullám, a regionális geopolitika, valamint a gazdasági és társadalmi törésvonalak.
A 2008-as választások előtt a pakisztáni politika újabb gyilkossági hullámmal szembesült: Benazír Bhutto volt miniszterelnököt 2007 decemberében egy választási nagygyűlésen gyilkolták meg Ravalpindiben. Az ENSZ által felállított vizsgálóbizottság későbbi jelentése szerint a hatóságok nem biztosítottak megfelelő védelmet, a megbízók kiléte azonban vita tárgya maradt. A 2008. évi választáson Bhutto pártja, a Pakisztáni Néppárt (PPP) szerezte a legtöbb mandátumot, és koalíciót kötött a Pakisztáni Muszlim Liga-Navaz (PML-N) párttal. A kormányfő Juszuf Raza Gilani lett, az államfő pedig Aszif Ali Zardari, Bhutto özvegye. A rendszer jellegét jól mutatja, hogy a katonai hatalomátvétel után távozó Pervez Musarraf elnök 2008 augusztusában lemondott, de ez nem jelentette a hadsereg visszahúzódását.
A PPP-kormány legfontosabb intézményi eredménye a 2010-ben elfogadott 18. alkotmánykiegészítés volt. Ez a dokumentált jogalkotási aktus visszaszorította az elnöki jogköröket, megerősítette a miniszterelnöki kormányzást, a tartományok szélesebb adó- és igazgatási autonómiát kaptak, az Északnyugati Határprovinciát pedig átnevezték Khyber Pakhtunkhwa tartománnyá. A reform a kutatók egy része szerint az egyik legjelentősebb decentralizációs kísérlet Pakisztán történetében, mások szerint azonban a pártközi és civil-katonai egyensúly nem változott érdemben. A kormányzást ebben az időszakban a Legfelsőbb Bíróság aktivizmusa is feszítette: a 2007–2009-es jogászmozgalom után a bíróság több kormányzati döntést helyezett hatályon kívül, és Gilanit 2012-ben elmozdította. A törvényhozás és a bírói hatalom konfliktusa vitatott értelmezésű folyamat volt: a bírák függetlenség védelméről beszéltek, a PPP-tábor pedig bírói túlhatalomról.
A gazdasági helyzet 2008–2013 között rendkívül törékeny volt. A 2008-as pénzügyi világválság, a magas energiahiány, az adóbevételek alacsony szintje és a biztonsági kiadások miatt Pakisztán ismét az IMF-hez fordult. A hivatalos kormányzati és IMF-adatok szerint a mentőcsomag feltétele az energiaárak és adók emelése volt, ami városi tüntetésekhez vezetett. 2010-ben az országot sújtó Indus-árvíz a pakisztáni hatóságok és az ENSZ becslése szerint mintegy 20 millió embert érintett, és a halálos áldozatok száma 1700–2000 körül mozgott; a károk mértéke tízmilliárd dolláros nagyságrendűre becsülhető. A katasztrófa felszínre hozta az állami katasztrófavédelem gyengeségét, valamint a földbirtokos elitek és a vidéki szegények közötti egyenlőtlenségeket.
A nemzetközi helyzetet 2011-ben az abbottábádi amerikai katonai művelet rázta meg. Az Egyesült Államok hivatalos bejelentése szerint a haditengerészeti kommandó (Navy SEAL) Pakisztán területén ölte meg Oszama bin Ládent. A pakisztáni kormány tiltakozott a szuverenitás megsértése miatt, de nem vitatta a halál tényét. Az incidens súlyos diplomáciai és belpolitikai válságot okozott: a hadsereg és a hírszerzés (ISI) vezetői azt állították, hogy nem tudtak a műveletről, míg az amerikai döntéshozók egy része a pakisztáni rejtekhely lehetőségét a helyi támogató hálózatok létezésével magyarázta. Az esemény értelmezése máig vita tárgya.
Ebben az időszakban erősödtek a vallási kisebbségekkel kapcsolatos feszültségek is. 2010-ben egy iszlámábádi bíróság halálra ítélte Asia Bibi keresztény nőt istenkáromlás vádjával; a per nemzetközi figyelmet kapott, és az emberi jogi szervezetek szerint a blaszfémiatörvény gyakori eszköze a magánleszámolásoknak. 2011-ben egy testőr meggyilkolta Szalman Taszír pandzsábi kormányzót, aki nyilvánosan kiállt a törvénnyel való visszaélés ellen. A gyilkosság rávilágított arra, hogy a vallási radikalizmus és az állami jogalkalmazás közötti határ egyes ügyekben elmosódott. A dokumentált tény az emberölés; az, hogy a tett mögött milyen szervezett hálózatok álltak, a pakisztáni hatóságok vizsgálatai ellenére is bizonytalan.
A 2013-as választást a PML-N és Naváz Sarif (Nawaz Sharif) nyerte, így Sarif harmadszor lett miniszterelnök. A választás abban az értelemben mérföldkő volt, hogy egy demokratikusan megválasztott kormány adta át a hatalmat egy másiknak. Ugyanakkor a választás előtti erőszak és a hadsereg befolyása körüli vita ekkor sem szűnt meg. 2014 nyarán Imrán Hán, a Pakisztáni Mozgalom az Igazságért (Pakistan Tehreek-e-Insaf, PTI) vezetője tömegdemonstrációt hirdetett a kormány ellen; a tiltakozók hónapokig blokkolták Iszlámábád egyes intézményeit. A válságot végül a hadsereg közvetítése zárta le, ami a civil kormány gyengeségét mutatta.
A biztonságpolitikai fordulatot a TTP elleni Zarb-e-Azb nevű katonai hadművelet jelentette Észak-Vazirisztánban 2014 júniusától. A pakisztáni hadsereg hivatalos közlései szerint a művelet több ezer fegyveres ellen irányult, és nagyszámú militáns meghalt; ezek a számok azonban ellenőrizhetetlenek, mert a területre újságírók és független megfigyelők alig juthattak be. A hadművelet százezres nagyságrendű belső kitelepítést okozott: a lakosság egy része Afganisztánba vagy Pakisztán más tartományaiba menekült. A kormány a hadműveletet terrorellenes szükségszerűségként mutatta be, a határvidéki civil szervezetek pedig a civil áldozatok és a kollektív büntetés aránytalanságát bírálták.
A 2010-es évek közepén ismét felerősödött a pakisztáni politika egyik visszatérő témája: a hadsereg és a kormány közötti hatásköri vita. Naváz Sarif 2013-ban a törökországi katonai hatalom korlátozását hozta fel példaként; 2015–2016-ban pedig az India-barátnak tartott katonai döntésekkel szemben próbált önálló külpolitikát folytatni. A feszültség a 2017-es Panama Papers botrányba torkollott. A kiszivárogtatott dokumentumok szerint Sarif családtagjai offshore vállalatokon keresztül londoni ingatlanokkal rendelkeztek; a Legfelsőbb Bíróság végül elmozdította a miniszterelnököt. A bírósági döntés dokumentált, az értelmezése viszont két táborra oszlik: a kormány hívei politikai leszámolást láttak benne, mások a korrupcióval szembeni elszámoltatás példáját.
2018-ban alkotmánymódosítással beolvasztották a Szövetségi Törzsi Területeket (Federally Administered Tribal Areas, FATA) Khyber Pakhtunkhwa tartományba. Ezzel jogilag megszűnt a gyarmati korból örökölt, a brit indiai határigazgatásra visszanyúló különleges jogrend: a FATA lakói formálisan ugyanazokat az állampolgári és bírósági jogokat kapták, mint a tartományok lakói. A jogi változás fontos, de a gyakorlati integráció lassú. A katonai terrorellenes műveletek, a helyi törzsi viták rendezését végző szokásjogi tanácsok (dzsirga) és a gazdasági elmaradottság továbbra is megkülönböztetik a térséget Pakisztán többi részétől. A reform támogatói szerint a FATA-egyesítés az állampolgárság kiterjesztése, kritikusai szerint formális, mert a hadsereg továbbra is rendkívüli jogkörökkel van jelen.
A 2018-as választáson a PTI szerezte a legtöbb mandátumot, és Imrán Hán alakított kormányt. A kampány középpontjában a korrupció elleni harc, az állami jóléti programok bővítése és a „Naya Pakistan” (Új Pakisztán) ígérete állt. A választás tisztasága azonban vitatott: a nemzetközi megfigyelők és emberi jogi szervezetek arról számoltak be, hogy a választás előtt az ellenzéki médiát és egyes jelölteket nyomás alá helyezték, és a hadsereg informálisan a PTI-t támogatta. A PTI ezt cáfolta, és a győzelmét a választók felhatalmazásaként mutatta be. A választási folyamat dokumentáltan lezajlott, de annak minősége és a hatalommegosztás mögötti valódi erőviszony vita tárgya.
Hán kormányzása alatt a gazdaság 2019-ben recesszióba került, és Pakisztán újabb IMF-programot írt alá. A hivatalos adatok szerint az infláció és a külső adósság nőtt, a devizatartalékok ingadoztak. A kormány a jóléti transzferekre, például az Ehsaas készpénztámogatási programra hivatkozott, az ellenzék pedig a gazdaság rossz állapotát és a munkahelyek hiányát vetette a kormány szemére. A 2020-as COVID-19-világjárvány alatt a kormány a gazdasági kár minimalizálását választotta a hosszú, szigorú lezárásokkal szemben; az egészségügyi rendszer túlterheltségét és az adathiányt azonban egészségügyi szakemberek bírálták.
A külpolitikában 2021 augusztusa döntő fordulatot hozott: Afganisztánban másodszor is hatalomra került a tálib mozgalom. Pakisztán hivatalosan a békés átmenetet és a befogadó afgán kormányzást szorgalmazta. A nemzetközi elemzők egy része szerint a pakisztáni biztonsági establishment – elsősorban az ISI – történetileg szoros kapcsolatot ápolt az afgán tálibokkal, amit Pakisztán hivatalosan tagad vagy összetett geopolitikai kényszerként magyaráz. A tálib hatalomátvétel után a TTP is megerősödött: a pakisztáni hatóságok szerint a TTP afgán területen rendezkedett be, és támadásai 2021-től ismét emelkedtek. A TTP nem azonos az afganisztáni tálib mozgalommal, de a köztük lévő kapcsolat jellegét a szakirodalom eltérően értékeli.
Imrán Hán bukása alkotmányos eljárásban következett be: 2022 áprilisában a Nemzetgyűlés bizalmatlansági indítványt fogadott el ellene. A PTI és Hán azt állította, hogy az indítványt az Egyesült Államok által szervezett „külföldi összeesküvés” részeként nyújtották be; az amerikai kormány cáfolta a vádat. A független újságírói vizsgálatok és a bírósági eljárások nem erősítették meg az összeesküvés-tézist. A bukás mögött elsősorban a parlamenti szövetségesek lemorzsolódása és a hadsereggel való viszony megromlása állt. Ezt követően Shehbaz Sarif, Naváz Sarif öccse alakított koalíciós kormányt a PML-N, a PPP és más szövetségesek részvételével.
A Kasmír-vita a 2010-es évek második felében ismét éles konfliktussá vált. 2016-ban a kasmíri tüntetéshullám Burhan Vani, egy indiai biztonsági erők által megölt fegyveres csoportvezető halála után erősödött fel; India a műveletet terrorellenesnek nevezte, a helyi politikai szervezetek a kasmíri önrendelkezés elnyomásaként értékelték. 2019. február 14-én az indiai Pulwamában öngyilkos támadás ért egy indiai biztonsági konvojt; az indiai hatóságok hivatalos közlése szerint több mint 40 biztonsági erő halt meg, a támadásért India a Jaish-e-Mohammed (JeM) nevű, Pakisztánban betiltott szervezetet tette felelőssé. Pakisztán állami részvételt tagadott, és vizsgálatot ígért. A támadás után India légicsapást hajtott végre a pakisztáni területen lévő Balakot közelében; Pakisztán ezt légtérsértésnek és a szuverenitás megsértésének minősítette. A két ország légi összecsapásában egy indiai pilóta fogságba esett, majd India és Pakisztán diplomáciai csatornákon keresztül visszaadták. Az események tényei dokumentáltak, a felelősség és a csapások katonai jelentőségének értékelése azonban erősen vitatott.
A kasmíri kérdésben 2019 augusztusában következett be a legnagyobb jogi fordulat. India elnöki rendelettel megszüntette Dzsammu és Kasmír különleges alkotmányos jogállását, amelyet az indiai alkotmány 370. cikke biztosított, majd a területet két szövetségi területre osztotta. Az indiai kormány szerint a lépés a terület teljes integrációját szolgálta; Pakisztán és a kasmíri pártok egy része illegitimnek nevezte, mert szerintük a helyi lakosság bevonása nélkül történt. India tömeges letartóztatásokat és kommunikációs blokádot rendelt el, amit a helyi lakosok és emberi jogi szervezetek a kasmíri politikai tér felszámolásaként értékeltek. A nemzetközi jogi álláspontok megoszlanak: India belső alkotmányos ügyként kezeli, Pakisztán a vitatott terület nemzetközi jellegére hivatkozik, és a kérdést az ENSZ elé vitte. A konfliktus befagyott feszültsége 2021 februárjában enyhült, amikor India és Pakisztán katonai vezetői közös nyilatkozatban megerősítették a 2003-as tűzszünetről szóló megállapodást a tényleges ellenőrzési vonal (Line of Control) mentén.
A 2010-es évek másik nagy geopolitikai fejleménye a kínai–pakisztáni gazdasági folyosó (China–Pakistan Economic Corridor, CPEC) volt. 2015-ben Kína és Pakisztán keretmegállapodást írt alá; a hivatalos közlések szerint a beruházáscsomag kezdetben mintegy 46 milliárd amerikai dollár volt, később a bejelentésekben 60 milliárd dollár fölé bővült. A CPEC a pakisztáni Gwadar mélyvízi kikötőjétől a kínai Hszincsiang felé vezető infrastrukturális folyosót ígér, amely magában foglal utakat, vasútvonalakat, energiai projekteket és ipari zónákat. Kína számára a folyosó az Indiai-óceán felé vezető alternatív útvonalat, Pakisztán számára az energiahiány enyhítését és a gazdasági növekedést jelenti.
A CPEC megítélése erősen megosztott. A pakisztáni kormány gazdasági életmentőként mutatja be; Kína és Pakisztán hivatalosan tagadja az „adósságcsapda” tézist, amelyet egyes nemzetközi elemzők és jogvédő szervezetek hangoztatnak. A kritikusok szerint a projektek átláthatósága korlátozott, a kivitelezés jelentős része kínai vállalatokhoz és munkaerőhöz kötődik, és a finanszírozási feltételek hosszú távon növelik Pakisztán külső adósságterhét. A vita nemcsak gazdasági, hanem regionális: a beludzs nacionalista szervezetek Balúzsisztánban a CPEC-t a tartomány erőforrásainak központi elvonásaként, a helyi lakosság kiszorításaként és a kínai jelenlét militarizálásaként értelmezik. A pakisztáni állam Belúzsisztán egyes fegyveres csoportjait – köztük a Beludzsisztáni Felszabadító Hadsereget (BLA) – terrorszervezetnek minősíti. A 2020-as években kínai állampolgárok ellen több támadás történt; a kínai diplomácia és a pakisztáni hadsereg a biztonsági együttműködés fokozásával válaszolt. A kínai jelenlét tehát egyszerre gazdasági lehetőség, biztonsági kockázat és a tartományi elégedetlenség újabb gyújtópontja.
A 2020-as évek elején Pakisztán több párhuzamos válsággal szembesült. 2022 nyarán az ország történetének egyik legsúlyosabb árvíze sújtotta az Indus-medencét: a pakisztáni kormány és az ENSZ becslése szerint az ország területének mintegy egyharmadát érintette, több mint 30 millió embert érintett, a halálos áldozatok száma 1700 körül/felett volt, és mintegy 8 millió ember kényszerült lakóhelye elhagyására. A hivatalos újjáépítési felmérések a kárt több tízmilliárd dolláros nagyságrendre becsülték; a pontos szám becslésenként eltér. Az árvíz a klímaváltozásról szóló pakisztáni és nemzetközi vita egyik központi példája lett, ugyanakkor az egyedi esemény klímaattribúcióját a tudósok óvatosan kezelték, mert a monszunárvizek természetes változékonysága is jelentős.
A gazdasági törékenység 2023-ban tetőzött: a devizatartalékok kritikus szintre süllyedtek, az infláció kétszámjegyű maradt, és a kormány ismét IMF-program feltételeit teljesítette. Az energiaárak és adók emelése a városi alsó középosztályt és a vidéki szegényeket érintette legerősebben. A kormányzat ezzel párhuzamosan 2023 végén bejelentette, hogy az engedély nélkül tartózkodó afgán állampolgárokat hazaküldi. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) közleményei szerint ez több százezer embert érintett, köztük olyan afgánokat, akik a tálib kormányzás elől menekültek. A pakisztáni hatóságok szerint a program a biztonsági kockázatok és a belső erőforrás-védelem miatt szükséges; az emberi jogi szervezetek a deportálások embertelen körülményeit és a védelemre szorulók kényszerű visszaküldését bírálták.
A 2024. februári választás a politikai legitimáció mély válságát hozta. A PTI-t a választási bizottság megfosztotta pártjelképétől, és sok jelöltje csak függetlenként indulhatott. A választás napján a mobilinternetet időszakosan leállították; a hatóságok szerint biztonsági okból, a kritikusok szerint az eredmény befolyásolása érdekében. A független jelöltek – akiknek többségét a PTI támogatta – a legtöbb mandátumot szerezték, de a kormányt végül a PML-N és a PPP, valamint kisebb szövetségesek alakították Shehbaz Sarif vezetésével. A pakisztáni választási bizottság az eredményt alkotmányosnak és jogszerűnek minősítette; a PTI választási csalást kiáltott; a nemzetközi megfigyelők és emberi jogi szervezetek szerint a választási környezet nem felelt meg a szabad és tisztességes választás normáinak. A választás tehát jogilag lezárult, de politikai értelemben nyitott vita maradt.
A 2023–2024-es években a TTP elleni erőszak is újjáéledt. 2023 januárjában egy pesavari mecsetben öngyilkos merénylet következett el; a pakisztáni hatóságok hivatalos közlése szerint több mint 100 ember halt meg, a támadást a TTP köréhez kötötték. A kormány 2024-ben újabb, Azm-e-Istehkam néven meghirdetett terrorellenes műveletet jelentett be, amelynek keretei és emberi jogi következményei a könyv lezárásának időpontjában még nem voltak független forrásból pontosan értékelhetők. A tálib afgán kormány a határon átnyúló támadásokért a pakisztáni hadműveleteket is okolta, Pakisztán pedig az afgán kormányt azzal vádolta, hogy nem lép fel a TTP ellen.
A könyv lezárásának időpontjában, 2026-ban Pakisztán egyszerre tekinthető stabil államnak és súlyosan feszített társadalomnak. Az állami intézmények működnek, a hadsereg, a bíróságok és a választott kormány közötti hatalommegosztás azonban továbbra is az úgynevezett hibrid rezsim logikáját követi. A politikai életet a PTI és a kormányzó koalíció közötti polarizáció, valamint a bírósági eljárások sorozata határozza meg. A 2025–2026-os folyamatok – köztük a választási reform, a TTP-vel folytatott fegyvernyugvási kísérletek, az IMF-program végrehajtása vagy a kínai beruházások biztonsága – e sorok írásakor gyorsan változnak; a tankönyv ezeket csak ellenőrzött források alapján tekinthetné lezártnak, ezért itt nem közöl megalapozatlan lezárást.
Ami bizonyítottnak tekinthető: a 2008–2013-as polgári ciklus után a civil kormányok hosszabb időre hatalomban maradtak, a 18. alkotmánykiegészítés a tartományi önállóság irányába hatott, a FATA jogilag beolvadt Khyber Pakhtunkhwa tartományba, a 2014. évi pesavari iskolatámadás országos traumává vált, a 2019-es indiai alkotmánymódosítás pedig újra befagyasztotta a Kasmír-vitát. Az is bizonyos, hogy a TTP elleni háború nem zárult le, a CPEC nem oldotta meg a pakisztáni gazdaság strukturális függőségeit, és a 2022-es árvíz rámutatott az állami kapacitások határaira. Vitatott viszont, hogy a 2024-es választás mennyire tükrözte a választók akaratát, hogy a hadsereg befolyása milyen mértékben alakította a kormányváltásokat, és hogy a kínai beruházások hosszú távon a fejlődést vagy a külső függőséget erősítik-e.
Ez az alfejezet elsősorban a pakisztáni nemzetgyűlés és a tartományi gyűlések jegyzőkönyveire, a pakisztáni választási bizottság közleményeire, a Legfelsőbb Bíróság nyilvános ítéleteire, az IMF és a Világbank országjelentéseire, valamint az ENSZ humanitárius szervezeteinek (OCHA, UNHCR) dokumentumaira támaszkodik. Ezek közül a legtöbb hivatalos intézményi állítás; a könyv nem minden esetben tudta függetlenül ellenőrizni a mögöttes nyers adatokat, ezért a statisztikákat becslésként kezeli. A TTP-támadások áldozatszámai, a belső kitelepítettek és az árvízkárok adatai forrásonként eltérhetnek, mert a pakisztáni hatóságok hozzáférése a konfliktuszónákhoz korlátozott, és az ENSZ is gyakran kormányzati adatokat használ fel.
Különösen nagy bizonytalanság övezi a választási folyamat minőségét: a pártok és a nemzetközi megfigyelők számos állítása nehezen bizonyítható, a bírósági ügyek pedig a könyv lezárásakor nem minden esetben zárultak le. A CPEC-ről szóló hivatalos adatok a projektértékre és a finanszírozási feltételekre vonatkozóan sem teljes körűek. A „terrorizmus” és „felszabadítás” megnevezés körüli vita szintén nem oldható fel: a könyv a szervezetek önmeghatározását, a pakisztáni jogi minősítéseket és az ENSZ, illetve az egyes államok terrorlistáit külön kezeli, anélkül hogy ezeket saját álláspontként venné át.