Az ókori Bengália földrajzi és fogalmi meghatározása azért fontos, mert a mai Banglades területe nem azonos a történeti Bengália egészével, és a 20. századi államhatárok visszavetítése félrevezető lenne. A történeti Bengália (Bengal, bengáliul Banga/Bangla) a Gangesz–Brahmaputra–Meghna folyórendszer deltavidékét és a környező, elsősorban folyóvízi ártéri síkságokat foglalta magában; mai megfelelője nagyjából a Banglades és az indiai Nyugat-Bengál, valamint Asszám, Bihár, Orissza és Tripura egyes határvidékeinek együttese. Ebben a fejezetben az ókori Bengália alatt elsősorban a mai Banglades területét és közvetlen nyugati, illetve északi szomszédságát értjük, de jelezni kell, hogy a források gyakran nem választják el élesen a mai országhatároktól eltérő történeti régiókat. A bengáli alföldet a folyók egyszerre kötötték a Gangesz-medence észak-indiai birodalmaihoz és a tengeri kereskedelem délkelet-ázsiai, valamint indiai-óceáni hálózataihoz; ez a kettős kapcsolat az ókortól a kora újkorig meghatározta a régió politikai, vallási és gazdasági vonásait.
Az ókori forrásokban a mai Banglades területére több, egymással részben átfedő elnevezést használtak. A legfontosabbak a Vanga (bengáliul Bongo, szanszkrit Vanga), a Gauda (Gaura/Gaur) és a Szamatata (Samatata); mellettük megjelenik a Harikela és a Csandradvipa név is. Vanga elsősorban a deltavidék keleti, tengerhez közelebbi részét jelölhette; Gauda inkább a mai Nyugat-Bengál és a Gangesz-menti északi területek felé mutat, de a későbbi évszázadokban a „Gauda” elnevezés egész Bengáliát is jelölhette. Szamatata a kelet-bengáli, Meghna és Karnafuli közötti partvidékre, illetve a Csittagong környéki hátországra utal. A nevek használata a forrásokban változó, ezért az ókori bengáliai politikai egységek rekonstrukciója nem a mai térkép, hanem a szöveges, régészeti és numizmatikai adatok együttes mérlegelésén alapul.
A régészeti kutatások alapján a Gangesz-delta és a mai Banglades keleti térsége nem volt elszigetelt vidék. Bár a régió az Indus-völgyi civilizáció közvetlen vonzáskörzetén kívül feküdt, a korai földművelő közösségek, majd az i. e. 1. évezredtől kibontakozó városiasodó települések a Gangesz-medence távolsági kereskedelmébe és a tengerparti útvonalakba is bekapcsolódtak. A mai Banglades régóta ismert lelőhelyei – például a Vhari-Badesvar (Wari-Bateshwar) lelőhely Narayangandzs közelében, illetve a Mahaszthangarh (Mahasthangarh) városromja Bógura körzetben – azt mutatják, hogy a térségben már az i. e. 1. évezredben és az első századokban léteztek olyan központok, amelyek kapcsolatban álltak a Gangész-völgyi államokkal és a tengeri kereskedelem indiai-óceáni hálózatával. A leletek közül a lyukasztott pénzérmék, a polirozott északi feketekerámia és a délkelet-ázsiai, illetve mediterrán eredetű gyöngyök egy része árucserére utal; ezeket azonban régészeti kontextusukkal együtt, nem pedig elszigetelt tárgyként kell értelmezni.
A korai Bengália elsősorban folyóvízi és tengerparti régió volt, ezért az ókori gazdaság alapja a rizstermesztés, a halászat, a folyami szállítás és a kereskedelem volt. A viszonylag sűrű vízhálózat elősegítette a kis helyi központok között mozgást, de nehezítette is a nagy, egységes szárazföldi birodalmi ellenőrzést. A hatalom ezért gyakran inkább a folyami kikötők, a termékeny árterek és a tengeri kereskedelmi csomópontok fölött összpontosult, nem pedig egy folyamatosan ellenőrzött, zárt szárazföldi terület fölött.
Bengália ókori múltjának korai szakasza jóval kevésbé dokumentált, mint a Gangesz középső völgyének története. A mai Banglades területén a neolitikum és a kőrézkor bizonyítékai szórványosak, és a feltárások sok helyen a folyóvízi üledékképződés miatt nehezek. A korai földművelő falvak, a kagylóeszköz-használat, a csiszolt kőszerszámok és a kézzel formált kerámia előfordulnak, de ezekből nem rekonstruálható olyan összefüggő településhálózat, mint az Indus-völgyből vagy a Gangesz középső szakaszáról. Az i. e. 2. évezred végétől és az i. e. 1. évezred elejétől fokozatosan jelenik meg a vas használata, a síkvidéki állandó települések sűrűbbé válása és az észak-indiai védikus kor kultúrájával való kapcsolat; ez a folyamat azonban a forráshiány miatt inkább régészeti trendként, mint pontosan keltezhető eseménysorként ismert.
A Vhari-Badesvar lelőhely az egyik leggyakrabban idézett érv arra, hogy Kelet-Bengália már az i. e. 4–3. század előtt is részt vett a távolsági kereskedelemben. A helyszínen előkerült, kifúrt lyukú apró ezüstpénzek és más leletek alapján egyes régészek feltételezik, hogy itt egy szodzsanagara (Suvarnagrama?) vagy más, forrásokban nem egyértelműen azonosítható kereskedőállomás lehetett. A lelőhely jelentőségét azonban több kutató vitatja: a rétegtani adatok, a leletek pontos kora és a település szerepe nem minden ponton tisztázott. Emiatt Vhari-Badesvart nem szabad a későbbi „első bengáliai város” címkével ellátni, amíg a publikált ásatási jelentések és a leletegyüttesek részletes elemzése nem támasztják alá.
Az i. e. 6–4. században a Gangesz-medencében kialakuló nagy államalakulatok, a mahádzsanapadák közül több is érintette a bengáliai térséget. Az Anga nevű állam a Gangesz és a Csampa folyó mentén terült el, és a mai Bihár, illetve Nyugat-Bengál határvidékéről kelet felé nyúlt; a Vanga mahádzsanapada pedig a delta keleti részéhez kapcsolódott. A régió tehát nem egyetlen hatalom alatt állt, hanem kisebb törzsi, illetve korai monarchikus központok tagolták. A források – elsősorban a későbbi buddhista és dzsaina szövegek – visszavetítik a saját koruk vallási térképét, ezért az egyes nevekhez kapcsolt határokat kritikusan kell kezelni.
A buddhista kánon és a későbbi páli irodalom Bengáliában is a buddhizmus terjedésének egyik korai területét látja. A hagyomány szerint a történeti Buddha tevékenysége ugyan a Gangesz középső völgyéhez kötődik, de a hittérítő szerzetesek már a korai századokban eljutottak keletre. Ez a kép összhangban van a későbbi, régészetileg is megfogható buddhista kolostorokkal, de az i. e. 1. évezred középső szakaszára nem áll rendelkezésre olyan egykorú felirat vagy ásatási réteg, amely pontosan bizonyítaná a buddhista intézmények jelenlétét a mai Banglades területén.
Az i. e. 4. század végén és az i. e. 3. században a Maurja Birodalom a Gangesz-völgyből kiindulva Dél-Ázsia nagy részére kiterjesztette hatalmát. A mai Banglades területének nyugati és északi része a rendelkezésre álló források alapján a Maurja befolyási övezethez tartozott. A Maurja kori közigazgatásról a legfontosabb szöveges forrás Kautilja Arthasásztrája és Megaszthenész indikája; ezek azonban nem elsősorban Bengáliáról szólnak, hanem a birodalmi központ és az általános államszervezet működését írják le.
A Maurja jelenlétnek Bengáliában nincs olyan sűrű feliratos nyoma, mint a birodalom központi területein. A Mahaszthangarh felirattöredéke – egy i. e. 3. századra keltezett, prákrit nyelvű bráhmi írásos szöveg – azonban a Maurja közigazgatás keleti jelenlétének egyik kulcsfontosságú bizonyítéka. A felirat, amelyet a város egyik korai rétegében találtak, egy gabonatárolásra vagy éhínség idején való segélyezésre vonatkozó rendelkezésre utal, de a szöveg töredékes, ezért a pontos intézkedés tartalma rekonstrukció. Mahaszthangarh a mai Banglades egyik legismertebb régészeti lelőhelye; a későbbi évszázadokban is lakott maradt, így a korai városi folytonosság kérdése jól tanulmányozott, de a rétegtani korhatárok továbbra is vitatottak.
Az Asóka császár idejéhez kötött buddhista hittérítés hagyománya szerint Bengália is a buddhista tanítás elterjedésének területe lett. Asóka feliratai nem említik név szerint Bengáliát, bár a birodalom keleti területeinek ellenőrzése közvetett. A buddhista hagyomány később a ma Banglades területén lévő Pundravardhana térségét is a buddhizmus korai központjai közé sorolta. Az Asóka-kori térítések történetiségét óvatosan kell kezelni: elsősorban a vallási közösségek emlékezetét és a későbbi legitimációját mutatják, nem pedig független közigazgatási dokumentumot.
A Maurja Birodalom felbomlása után az i. e. 2. századtól a Gangesz-medence keleti része ismét több kisebb politikai egységre tagolódott. A bengáliai területeken helyi uralkodók, illetve a Sunga-dinasztia és a Kanva-dinasztia által ellenőrzött magterület körüli törzsi, illetve városi elitek vetélkedtek. A közép- és dél-indiai Szatavahana kereskedelem felfutása a tengeri útvonalakra is hatott, így a kelet-bengáli kikötők fokozatosan bekapcsolódtak a Bengáli-öböl kereskedelmébe. A korszakból azonban kevés olyan feliratos vagy irodalmi forrás maradt fenn, amely kifejezetten a mai Banglades területét nevesítené.
A tengeri kereskedelem régészeti lenyomata elsősorban kerámiában, üveggyöngyökben, féltárgyakban és a partvidéki települések szerkezetében mutatkozik meg, de sok lelőhely feltáratlan vagy folyóvándorlás miatt elpusztult. A tengerparti Csittagong környéke és a Meghna-torkolat vidéke a későbbi évszázadokban vált fontos hajózási csomóponttá; a korai időszakban a településhálózat belső, folyó menti központjai is meghatározóak voltak.
A Pála-dinasztia (kb. 8–12. század) felemelkedése mérföldkő a bengáliai történelemben: a Pála uralkodók a Gangesz–Brahmaputra deltavidék és a mai Banglades jelentős részének első olyan regionális hatalma közé tartoztak, amely tartósan összekapcsolta a keleti területeket a bengáli politikai magterülettel. A Pála államot a források hagyományosan Góphala (Gopala) alapításához kötik, akiről a későbbi feliratok azt állítják, hogy a káoszból emelkedett ki, és a bengáliai hatalmi elit választotta uralkodóvá. Góphala pontos születési és uralkodási évszámai bizonytalanok; a kutatók általában a 8. század közepére vagy második felére teszik a dinasztia kezdeteit.
A Pála-dinasztia legnagyobb kiterjedése idején – hozzávetőleg a 8–10. században – ellenőrzése alatt tartotta a Gangesz alsó folyását, a mai Bihár és Nyugat-Bengál egy részét, illetve a kelet-bengáli, ma bangladesi deltavidéket. A dinasztia hatalma ugyanakkor nem a modern értelemben vett központosított állam volt, hanem olyan uralmi hálózat, amelyben a királyi központ a helyi földbirtokosok, buddhista és hindu vallási intézmények, valamint a katonai elit támogatására támaszkodott. A Pála hatalom súlypontja a Gangesz-medence keleti része, míg a tengerparti és a Meghna-menti területek bizonyos időszakokban viszonylag önálló helyi központok alatt álltak.
A Pála-uralkodók közül a legjelentősebb, Dharmapála és Dévapála nevéhez kötik a birodalom katonai és kulturális csúcspontját. Dharmapála a Gangesz középső völgyének politikai küzdelmeibe is beavatkozott, és – a későbbi feliratok szerint – Észak-India egy részén a maga jelöltjét ültette trónra. Ez a kép azonban részben a dinasztia propagandájából származik, ezért a Pála uralom tényleges kiterjedését nem lehet kizárólag a magasztaló feliratok nyomán megrajzolni. A bengáli alföldön a Pála uralom jól dokumentálható eleme a nagyszámú földadományozó réztábla, amelyek a vallási intézményeknek – buddhista kolostoroknak, bráhmanáknak és templomoknak – juttatott birtokokat rögzítik. Ezek a réztáblák a birtokjog, a faluhatárok és a helyi hatalmi viszonyok miatt elsősorban az elit nézőpontját mutatják, de egyben a mezőgazdasági településhálózat bővülésére is utalnak.
A Pála-korban a mai Banglades területén a buddhizmus kiemelkedő intézményi támogatást élvezett. A dinasztia hagyományosan buddhistaként ismert, de a réztáblák és a templomi adományok azt mutatják, hogy a hindu isteneknek, bráhmana közösségeknek és visnuista, illetve saiva intézményeknek is birtokokat adtak. A bengáliai buddhizmus elsősorban a mahájána irányzathoz és a későbbi vadzsrajána, illetve szahadzsajána hagyományokhoz kapcsolódott. A kor egyik legjelentősebb buddhista központja a mai Bihár államban fekvő Nálanda volt, de a Pála birtokok és a kolostorhálózat Bengáliában is sűrű maradt.
A mai Banglades területén a Pála-kor jelentős buddhista központjai közé sorolják – a későbbi források és régészeti maradványok alapján – a Szompura Mahávihára (Somapura Mahavihara) romjait a mai Paharpurban. Ez a hatalmas, kereszt alaprajzú kolostor ma az UNESCO világörökségi listáján szereplő régészeti helyszín; a lelőhely a Pála-kori vallási építészet és a nemzetközi buddhista kapcsolatok egyik legismertebb bizonyítéka. A paharpuri ásatások azonban többször megszakadtak, a telek egy része újkori építkezéssel bolygatott, és a keltezés egyes rétegei továbbra is vitatottak. A régészeti lelőhely elsősorban a kolostor alaprajzát, a sztúpa és a szentélyek elrendezését, valamint a terrakotta díszítményeket tárta fel; a benne élő szerzetesi közösség mindennapjairól keveset tudunk.
A Pála-kori írásbeliség nyelve a szanszkrit volt; a feliratok és az udvari irodalom ezen a nyelven született, miközben a helyi beszélt nyelvek, például a korai bengáli és más középső indoárja nyelvjárások fokozatosan önállósultak. A fennmaradt buddhista kéziratok, például a pálmalevélre írt szövegek, jelentős része nem Bengáliából, hanem a későbbi tibeti és nepáli gyűjteményekből ismert, mert a nedves éghajlat miatt a helyi szerves anyag rosszul őrződik meg. A Pála-udvar támogatta a buddhista filozófiát és a tantrikus irodalmat; a híres buddhista tudós, Atísa (Atisa/Dípamkara Srídzsnyána) a kelet-indiai, bengáli térségből származott, és a 11. században Tibetbe utazott, ahol meghatározó szerepe volt a buddhizmus második tibeti elterjedésében. Atísa alakja jól mutatja, hogy a bengáliai buddhizmus nem zárkózott be Dél-Ázsiába, hanem a himalájai és közép-ázsiai hálózatokkal is összekapcsolódott.
A Széna-dinasztia a Pála hatalom fokozatos hanyatlása után, a 11–12. században emelkedett fel Bengáliában. A Szénák a mai Banglades északnyugati, illetve a mai Nyugat-Bengál területéről indultak, és a 12. századra a Gangesz alsó völgyének, valamint a deltavidék nagy részének meghatározó hatalmává váltak. A dinasztia alapítójának általában Vidzsaja Szénát (Vijaya Sena), legjelentősebb uralkodójának pedig Laksmana Szénát (Lakshmana Sena) tartják; utóbbi uralkodásához kötik a hindu udvari kultúra és a brahmanikus intézményrendszer megszilárdítását.
A Széna uralom forrásai elsősorban a Pála-korhoz hasonlóan réztábla-feliratok, templomi feliratok és későbbi irodalmi emlékek. A dinasztia magát a hindu ortodoxia és a bráhmana rend védelmezőjeként mutatta be; a feliratok hangsúlyozzák a királyok védikus áldozatait, a bráhmanáknak adott falvakat és a kasztrend fenntartását. A Széna királyság ebben az értelemben a Pála-kor sokszínű, buddhista és hindu elemeket egyaránt támogató udvari politikájától eltérő, erőteljesebben brahmanikus hindu ideológiát képviselt. A gyakorlatban azonban a buddhista közösségek nem tűntek el egyik napról a másikra; a buddhista kolostorok és a hindu templomok párhuzamosan léteztek, és a vidéki vallásosságot továbbra is erősen alakították a helyi istennőkultuszok, a folyami és termékenységi rítusok, valamint a tantrikus hagyományok.
A Széna-dinasztia idején a bengáli irodalom és a szanszkrit udvari kultúra együtt élt a korai bengáli nyelv fejlődésével. A Széna udvarhoz kapcsolják Dzsajadéva (Jayadeva) Gíta Govinda című művét, amely a Krisna–Rádhá-történetet dolgozza fel, és a későbbi visnuista bhakti vallásosság egyik alapműve lett. A mű szanszkrit nyelven íródott, de témája és érzelmi világa a bengáli, illetve kelet-indiai bhakti hagyományhoz kapcsolódik. A Széna-kor tehát nem egyszerűen a buddhizmus hanyatlása, hanem a hindu bhakti-vallásosság és a brahmanikus udvari reprezentáció megerősödése is volt.
A régészeti és feliratos források szerint a Széna uralom alatt a deltavidék keleti része, a mai Banglades középső és déli területe nem mindig állt közvetlen királyi ellenőrzés alatt. A Csandra-dinasztia, a Varman-dinasztia és a Déva-dinasztia helyi uralkodói a kelet-bengáli partvidék, illetve Szamatata és Harikela térségét irányították. Ezek a dinasztiák gyakran házassággal, katonai szövetséggel vagy adózással kapcsolódtak a nagyobb bengáliai hatalmakhoz, de saját felirataikban és pénzeikben önálló uralkodóként jelennek meg. A középső és délkelet-bengáli területek tehát továbbra is több központú politikai térség voltak, nem pedig egyetlen birodalom szerves részei.
A 12–13. század fordulóján a bengáli deltavidék a Gangesz-medence felől érkező hódítások peremére került. A gúrida hadjáratok, majd a Delhi Szultanátus előretörése megnyitották az utat az iszlám elterjedése és a bengáli szultánátus kialakulása előtt. Erről a későbbi fejezet, Az iszlám Bengália részletesebben szól; itt elég azt rögzíteni, hogy az ókori bengáliai buddhista és hindu dinasztiák nem a belső „hanyatlás” elkerülhetetlen áldozatai voltak, hanem a dél-ázsiai hatalmi átrendeződés, a nagyobb hadseregek, a tengeri kereskedelem átalakulása és a regionális elitek közötti verseny együttes nyomása alatt veszítették el befolyásukat.
Az ókori Bengália vallási térképe nem írható le a mai „hindu” és „buddhista” fogalmakkal úgy, mintha azok a korban élesen elhatárolt, egymástól elkülönülő közösségek lennének. A buddhista és hindu intézmények párhuzamosan részesültek földadományokban, a hívők és a patrónusok pedig gyakran többféle szent helyet, szerzetest és istenséget kerestek fel. A Pála-korban a mahájána buddhizmus és a tantrikus irányzatok mellett jelen voltak a siva- és visnu-kultuszok, valamint a női istenségek, például Durga, Káli és a helyi folyamistennők tisztelete. A Széna-kor udvari retorikája a brahmanikus hinduizmust emelte ki, de a vidéki vallásosságot továbbra is a helyi rítusok, a termékenységi kultuszok és a szent folyók tisztelete szőtte át.
A buddhizmus bengáliai történetében különösen fontos szerepe volt a kolostoroknak, amelyek nemcsak vallási, hanem birtokigazgatási, oktatási, kereskedelmi és hiteleshelyi központok is voltak. A kolostorok földjeiről származó jövedelmek lehetővé tették a szerzetesi közösség fenntartását, a zarándokok és diákok fogadását, valamint a kéziratok másolását. A Pála kor buddhista intézményei kapcsolatban álltak a délkelet-ázsiai és himalájai buddhista központokkal; ezek a kapcsolatok azonban nem jelentettek politikai egységet, hanem hálózatszerű, változó intenzitású viszonyok voltak.
A hinduizmus a bengáli deltavidéken a brahmanikus rituálé és a helyi népi vallásosság keveredéséből épült fel. A folyó és a termékenység kulcsszerepet játszott: a Gangesz és a Brahmaputra szent folyónak számított, és a deltavidék lakói a folyó áradását, a monszun megérkezését és a termést ünneplő rítusokat alakítottak ki. A kasztrend a bengáli társadalomban is jelen volt, de a folyóvidéki, mezőgazdasági és halászó közösségekben a helyi foglalkozási csoportok és a földbirtokos–paraszt viszony legalább ennyire meghatározó maradt. A bráhmanák a feliratokban kedvezményezett adományosként jelennek meg, de a bengáli bráhmanizmus nem írható le egységes, változatlan rendszerként.
A buddhizmus és a hinduizmus mellett a forrásokban időnként megjelennek más hagyományok is, például a dzsainizmus nyomai, de a mai Banglades területén a dzsaina közösségek régészeti emlékei gyengébben ismertek. A tengeri kereskedelemben részt vevő kikötőkben a vallási sokszínűség minden bizonnyal nagyobb volt, mint a belső vidéki területeken, de a hiányos feltárás miatt ezt nehéz pontosan mértékben kifejezni.
Az ókori Bengália gazdasági szerepe a mezőgazdaság mellett a távolsági kereskedelemből fakadt. A deltavidék rizs- és haltermelésre alkalmas ártéri földjei eltartották a sűrű falusi lakosságot, miközben a folyami utak olcsó szállítást tettek lehetővé. A bengáli folyórendszer összekötötte a himalájai előteret a Bengáli-öböllel, így a belső indiai termékek – gabonafélék, textíliák, vas, gyöngy, elefántcsont – és a tengeri kereskedelem árui – fűszerek, gyöngy, korall, üveg, nemesfém – egyaránt áthaladtak rajta.
A kereskedelem egyik legfontosabb régészeti jelzője a lyukasztott pénz (punch-marked coin) és a későbbi, helyi veretű ezüst- és rézpénzek. A pénzek elterjedése azonban nem jelenti automatikusan a piaci pénzgazdálkodás teljes kiépülését: sok vidéki ügylet cseréhez, terményjáradékhoz vagy adóhoz kötődött, és a pénz elsősorban a városi, kereskedői és udvari rétegek eszköze volt. A bengáli érmék egy része felirat nélküli, illetve nehezen olvasható, ezért a keltezés és a kibocsátó azonosítása gyakran vita tárgya.
A tengeri kapcsolatok irányát a későbbi források és a külföldi leletek segítenek megrajzolni. Délkelet-Ázsiában, Srí Lankán és a Maldív-szigeteken talált bengáli vagy kelet-indiai eredetű tárgyak, illetve a kelet-bengáli partvidéken előkerült külföldi kerámiák arra utalnak, hogy a Bengáli-öböl már az első évezredben élénk hajózási térség volt. A pontos útvonalak, a kikötők rangsora és a hajózás intézményi háttere azonban alig dokumentált; a régészeti adatok sokhelyütt szórványosak, a hajómaradványok pedig a nedves, eróziós környezetben ritkán őrződnek meg.
A mai Banglades déli partvidéke az ókorban a mostaninál is mozgó, folyóvízi medrek által átalakított táj volt. A torkolatvidék és a szigetek folyamatosan változtak, ezért a kikötők helye, a partvonal és a településhálózat rekonstrukciója jelentős bizonytalansággal terhelt. Ugyanez igaz a Meghna és a Padma-meder vándorlására: a mai folyómedrek nem azonosíthatók automatikusan az ókori medrekkel, ezért egy-egy feliratban említett folyó vagy kikötő lokalizálása gyakran tudományos vita tárgya.
Az ókori Bengália történetének legfontosabb forrásai: a réztábla-feliratok, a templomi és birtokadományozó oklevelek, a Mahaszthangarh-i töredékes bráhmi felirat, a régészeti lelőhelyek (Mahaszthangarh, Vhari-Badesvar, Paharpur és mások), a lyukasztott és helyi veretű érmék, a kínai utazók beszámolói – különösen Hszüan-cang (Xuanzang) 7. századi leírása –, valamint a későbbi buddhista, dzsaina és hindu irodalmi hagyomány. A kínai utazó beszámolója ugyan egy évszázaddal a Pála-kor előtt keletkezett, de a kelet-bengáli és szamatatai viszonyokra vonatkozó leírása fontos külső nézőpont.
A legfontosabb bizonytalanságok a régió földrajzi azonosításából, a dinasztiák kronológiájából és a régészeti rétegek keltezéséből adódnak. A feliratok gyakran nem adnak teljes évszámot, hanem az uralkodó évét rögzítik, ezért a királyok uralkodási sorrendje és abszolút dátumai részben becslésen alapulnak. A Pála- és Széna-dinasztia genealógiáját több kutató rekonstruálta, de az eltérő feliratok és a későbbi irodalmi hagyományok között ellentmondások vannak. A régészeti lelőhelyeken a folyóvízi üledékképződés, a modern településnyomok és a korlátozott feltártság miatt a rétegtani sorok nem mindig zártak.
Külön vita övezi a Pála-kori buddhista hegemónia képét. A Pála uralkodók valóban jelentős adományokat tettek buddhista intézményeknek, de a fennmaradt réztáblák válogatott mintát adnak: a fémtáblákat elsősorban azok az intézmények őrizték meg, amelyek hosszú ideig működtek és jogutódlással rendelkeztek, míg a vidéki szájhagyomány és a szerves alapú feljegyzések elvesztek. A Széna-kor „hindu reakcióként” való bemutatása is leegyszerűsíti a folyamatot, mert a buddhista és hindu vonások párhuzamosan éltek tovább, és az iszlám hódítás előtti bengáliai vallásosság nem volt két, egymástól világosan elkülönülő táborra osztható.
A demográfiai adatok az ókori és kora középkori Bengáliára nézve nem ismertek; minden ilyen közlés becslés vagy későbbi visszavetítés. A kereskedelmi volumenre, a kikötők méretére és a városi lakosság számára vonatkozó adatok is hiányosak. Az ókori források döntően az elit, elsősorban a királyi udvar, a bráhmanák és a szerzetesi intézmények nézőpontját rögzítik; a parasztok, halászok, kereskedők és nők mindennapjait csak közvetve, régészeti leletek és későbbi irodalmi ábrázolások révén lehet vizsgálni.
Továbblépésként Az iszlám Bengália alfejezet azt mutatja be, hogyan került a deltavidék a 13. századtól a bengáli szultánátus és az iszlám intézményrendszer befolyása alá, és hogyan alakult át a korábbi buddhista-hindu elitek, valamint a helyi közösségek viszonya az új politikai keretben.