A 18. századi válság és a brit hódítás után Bengália a Brit India legnépesebb és stratégiailag legfontosabb tartománya lett. Az itt zajló gyarmati gazdasági átalakulás, a bengáli politikai öntudat kialakulása és a vallási alapú törésvonalak megerősödése vezetett ahhoz, hogy a gyarmati uralom vége Bengália felosztásához és Kelet-Pakisztán létrejöttéhez vezetett. Ez az alfejezet a brit Bengália belső feszültségeit, a nagy éhínségeket, a bengáli nacionalizmus és a muszlim politika kapcsolatát, majd az 1947-es határmegvonás és a kelet-pakisztáni állam megalapításának körülményeit tárgyalja. A cél annak megértése, hogy a bengáliak miért élték meg a gyarmati múlt örökségét kettős törésként: előbb a birodalmi gazdaság, majd a vallási alapon felosztott haza keretei között.
A brit uralom Bengáliában nem egyszerűen új adóztatókat hozott, hanem a mezőgazdasági termelés, a kereskedelem és a kézműipar szerkezetét is átalakította. A 18. század utolsó harmadában a Kelet-indiai Társaság hivatalnokai a bengáli adóbevételekből finanszírozták a katonai terjeszkedést és az ázsiai kereskedelem egy részét. A 1793-as Permanent Settlement (állandó földadó-megállapodás) a bengáli zámindárokat (földbirtokosokat) tette a földadó begyűjtésének kulcsszereplőivé. A rendszer az adó összegét rögzítette, ami az árak emelkedése mellett a zámindárok hasznát növelte, viszont alig védte a paraszti bérlők jogait. A gyakorlatban a parasztok a termény jelentős részét adóként vagy bérleti díjként leadták; rossz termés vagy piaci áresés esetén földjük elvesztésével, adósságcsapdával és kényszerű elvándorlással szembesültek.
A brit textilimport a 19. század elejére tönkretette a bengáli kézműves szövőipart, különösen a finom muszlin és pamutszövetek gyártását. A hagyományos termelők tömegesen szorultak ki a piacról, és sokan a mezőgazdaságba kényszerültek vissza. Ez a folyamat időben egybeesett a földadó-rendszer szigorodásával, és a vidéki szegénységet elmélyítette. Ugyanakkor a gyarmati gazdaság új exportnövényt is teremtett: a dzsuta (jute) termesztése főként Kelet-Bengáliában vált meghatározóvá. A dzsuta nyers formában való kivitele, valamint a Calcutta környéki feldolgozógyárak felfutása a paraszti termelést a világpiaci áringadozásokhoz kötötte. A gyárak tulajdonosi köre nagyrészt brit vagy más nem bengáli tőkésekből állt; a bengáli munkások gyakran vidékről, idénymunkásként érkeztek, és alacsony béreket kaptak.
A gyarmati Bengália lakosságának többsége írástudatlan földműves és mezőgazdasági munkás volt. A nők a háztartáson belüli és a mezőgazdasági munkából egyaránt részt vettek, de jogilag és vagyoni tekintetben a család férfi tagjainak voltak alárendelve. A bengáli muszlimok nagy része vidéki szegényparaszt volt, míg a hindu közösségen belül mind földbirtokos elit, mind földnélküli rétegek megtalálhatók voltak. A városi középosztály, a hivatalnokréteg és az értelmiség kezdetben inkább hindu összetételű volt, részben az angol oktatási intézményekhez való egyenlőtlen hozzáférés miatt.
A gyarmati korszak két hatalmas éhínséggel jelölte ki a bengáli társadalom emlékezetét. Az 1770-es bengáli éhínség a brit uralom első évtizedeiben pusztított; a korabeli brit becslések több millió halottról szólnak, de a pontos szám erősen bizonytalan, és az akkori források gyakran túlzó vagy politikai céllal rögzített adatokat tartalmaznak. A második világháború alatti, 1943-as bengáli éhínség azonban dokumentáltabban rekonstruálható. A kutatások szerint a halálesetek száma nagyságrendileg 3–4 millió lehetett, de ez becslés, és egyes szakmunkák alacsonyabb vagy magasabb tartományt adnak meg. Az éhínség oka nem egyszerűen terméskiesés volt, hanem a háborús kormányzati politika, a rizs felvásárlása és a szállítási korlátozások, a burmai rizsimport elvesztése, a spekuláció és a helyi elosztási hibák együttese. A történészi konszenzus szerint a brit kormányzat felelőssége jelentős, de az okok súlyozása vitatott: egyes elemzések a háborús kényszereket hangsúlyozzák, mások a gyarmati adminisztráció közönyét és a birodalmi prioritások elsőbbségét emelik ki. Ez a katasztrófa a bengáli politikai tudatba mélyen beépült, és a gyarmati uralommal szembeni kritika egyik alapjává vált.
A 19. század első felében Bengáliában a hindu értelmiség egy része társadalmi és vallási reformmozgalmat indított. Rammohun Roy (1772–1833) a gyarmati oktatás és a hindu társadalom kritikája mellett a női özvegyek elégetésének tilalmáért is küzdött. A Brahmo Samaj nevű vallási-társadalmi mozgalom a hinduizmus megújítását hirdette, hatása azonban elsősorban a városi, írástudó rétegekre korlátozódott. A bengáli nyelvű irodalom, a sajtó és a nyomtatás terjedése új nyilvánosságot teremtett, amelyben a bengáliak saját kulturális identitásukat kezdték kidolgozni. Ezt a folyamatot később bengáli reneszánszként emlegették, bár a kortársak számára nem volt egységes mozgalom, és a vidéki tömegek alig vettek részt benne.
A muszlim közösség modern oktatási intézményei lassabban épültek ki, részben a hagyományos vallási iskolákhoz való ragaszkodás, részben a gyarmati állam nyelv- és oktatáspolitikája miatt. A faraizi mozgalom (Fara’izi) a 19. század eleji Kelet-Bengáliában a muszlim vallási kötelességek szigorú betartására és a társadalmi igazságtalanságok elleni fellépésre szólított fel; vezetői, például Haji Shariatullah és fia, Dudu Miyan, a paraszti sérelmeket is megfogalmazták. A vallási reform és a földbirtokosokkal szembeni tiltakozás így részben összefonódott. A brit hatóságok ezt a mozgalmat gyakran pusztán vallási zavargásként ábrázolták, holott a résztvevők gazdasági és társadalmi követelései is erősek voltak.
A bengáli nacionalizmus kezdetben nyelvi-kulturális alapon szerveződött, és nem vallási. A bengáli hindu és muszlim írástudók egyaránt a bengáli nyelv irodalmi és közéleti használatát szorgalmazták. A századfordulóra azonban a vallási identitások politikai jelentősége megnőtt. A brit közigazgatásban a vallási csoportok szerinti reprezentáció, a népszámlálások kategóriái és a külön választói körök rendszere hozzájárult a közösségi elhatárolódáshoz. Fontos azonban óvatosan fogalmazni: a vallási közösségek nem eleve szemben álló táborok voltak, hanem sokféle, egymással is vitatkozó csoportot foglaltak magukba. A hindu nacionalizmus és a muszlim nacionalizmus egyaránt a gyarmati politika és a társadalmi változások terméke volt, nem visszavetített, ősinek tekinthető ellentét.
Bengália 1905-ös felosztása döntő fordulatot hozott. A brit kormányzat a tartományt egy hindu többségű nyugati és egy muszlim többségű keleti részre osztotta. A hivatalos indoklás szerint a közigazgatási hatékonyság növelése volt a cél, de a gyarmati hatóságok ösztönösen is éltek a vallási ellentétek kiaknázásának lehetőségével. A bengáli hindu elit, amely addig a tartomány vezető gazdasági és kulturális erejét adta, a lépést a bengáli nemzet szétveréseként értékelte. A swadeshi (saját termék) mozgalom brit áruk bojkottjára és hazai termelésre buzdított, ugyanakkor erőteljesen hindu színezetűvé vált. A kelet-bengáli muszlim elitek egy része viszont üdvözölte a felosztást, mert az új tartományban muszlim többség jött létre, és így nagyobb politikai súlyt reméltek. A hindu–muszlim viszony feszültté vált, és a bengáli nacionalizmus fokozatosan elvesztette nyelvi egységét. 1911-ben a britek a bengáli hindu elit nyomására visszavonták a felosztást, de a bizalmatlanság megmaradt.
A 20. század első felében a bengáli muszlim politikai szerveződés megerősödött. Az 1906-ban Daccában alapított Összindiai Muszlim Liga (All India Muslim League) kezdetben nem a teljes különállást, hanem a muszlim politikai érdekek védelmét és külön választói köröket követelte. Bengáliában a muszlim elitek és a vidéki szegényparasztok között nagy volt a távolság, de a közös vallási címke idővel politikai mozgósító erővé vált. Az 1930-as években a bengáli tartományi politikát a hindu nagyvállalkozók és földbirtokosok, valamint a muszlim agrárrétegek közötti érdekkonfliktusok jellemezték.
Az 1937-es tartományi választásokon a Muszlim Liga Bengáliában viszonylag gyengén szerepelt, a bengáli muszlim szavazók jelentős része a Krisak Praja Párt (KPP) és más helyi szervezetek mögött állt. A KPP vezetője, Abul Kaszem Fazlul Huq a paraszti követelések és a bengáli muszlim politikai súly növelésének jegyében alakított kormányt. Ez a kabinet azonban törékeny volt, és a Muszlim Liga fokozatosan átvette a bengáli muszlim politika vezető szerepét. Az 1940. márciusi lahore-i határozat a muszlim többségű tartományok számára „független államokat” követelt, és a későbbi Pakisztán-terv alapja lett. A határozat szövege azonban többértelmű volt: egyes bengáli muszlim vezetők nem egyetlen központosított államot képzeltek el, hanem autonóm vagy akár független Bengáliát. Husszein Sahíd Szuhrawardi, aki később Bengália utolsó muszlim miniszterelnöke lett, egy ideig egy egyesült, fél-független Bengália tervét is támogatta. A Pakisztán-követelés tehát a dél-ázsiai muszlim politika egyik irányzata volt, nem pedig mindenki által osztott program.
A második világháború alatt a bengáli politika tovább radikalizálódott. A brit kormányzat háborús intézkedései, a hadsereg számára történő rizsbeszerzés, a szállítási korlátozások és az 1943-as éhínség emberi szenvedései a gyarmati uralom legitimitását aláásták. A Kongresszus és a Muszlim Liga is a brit távozás feltételeit vitatta, miközben a hindu–muszlim közösségi erőszak veszélye nőtt. A gyarmati hatóságok, a brit taktika és az indiai politikai pártok közötti tárgyalások határozták meg a következő évek menetét.
A második világháború után a Brit India felosztása egyre valószínűbbé vált. A bengáli tartományi politikai elit megosztott volt: a hindu Kongresszus és a bengáli hindu középosztály egy része India mellett állt, míg a bengáli muszlim elitek többsége Pakisztánhoz kívánt csatlakozni. A helyzetet súlyosbította az 1946. augusztusi nagy calcutái mészárlás (Direct Action Day), amelynek során hindu–muszlim összecsapások több ezer halálos áldozatot követeltek; a pontos szám vitatott, a becslések 4 000 és 10 000 közé esnek. A kelet-bengáli Noakhali kerületben ugyanabban az évben hinduk ellen elkövetett erőszakhullám zajlott, amely a bengáli hindu közösséget mélyen megrázta. Ezt követően a hindu és muszlim közösségek közötti bizalom helyreállítása szinte lehetetlenné vált; a menekülthullámok már a hivatalos felosztás előtt megindultak.
1947 tavaszán a brit kormány elfogadta a gyarmati uralom megszüntetésének tervét. Lord Mountbatten alkirály javaslata alapján Brit Indiát két államra, Indiára és Pakisztánra osztották; a muszlim többségű bengáli tartományi törvényhozásnak döntenie kellett az új államhoz való csatlakozásról. Kelet-Bengália muszlim képviselői a Pakisztánhoz való csatlakozás mellett szavaztak; a hindu többségű nyugat-bengáli körzetek India mellett döntöttek. A döntést követően határmegállapító bizottságot neveztek ki, amelynek elnöke Cyril Radcliffe brit jogász lett. A Radcliffe-vonal 1947. augusztus 17-én került nyilvánosságra, és vallási többségek szerint igyekezett meghúzni a határt, de a gyors munka, a földrajzi ismeretek hiánya és a helyi viszonyok figyelmen kívül hagyása miatt számos bengáli folyó, csatorna, vasútvonal, falu és mezőgazdasági terület ketté lett vágva. A határvonal elválasztotta egymástól a gazdasági központokat, a vasúti csomópontokat és a piacokat, ami a térség hosszú távú integrációját megnehezítette.
A felosztás emberi következményei Bengáliában is hatalmasak voltak. A hinduk és muszlimok tömegesen menekültek a vallási többségük szerinti oldalra; a becslések szerint a bengáli menekültek száma összesen 10–15 millió lehetett, de a pontos adatok ismeretlenek, és a különböző források eltérő számokat közölnek. A menekülthullám erőszakkal járt: gyilkosságok, nemi erőszak, fosztogatás és emberrablás kísérte az utakat. A felosztás utáni hónapokban a felekezeti erőszak Kelet-Bengáliában és Nyugat-Bengáliában egyaránt pusztított. A nők elleni erőszak különösen súlyos volt, és a menekült családokon belüli kiszolgáltatottság is nőtt. A halálos áldozatok számát nem lehet pontosan megállapítani; a történészi szakirodalomban több százezres nagyságrendű becslések jelennek meg, de ezek is erősen bizonytalanok.
A felosztás dokumentált ténye mellett fontos hangsúlyozni, hogy a vallási alapú hovatartozás nem minden bengáli számára volt egyértelmű. Sok bengáli muszlim és hindu generációk óta együtt élt, és a hirtelen határváltás nem pusztán bürokratikus döntés, hanem családok, falvak és helyi gazdaságok szétzilálódása volt. Az erőszakért nem a „hinduk” vagy a „muszlimok” mint egész közösségek tehetők felelőssé, hanem konkrét politikai döntések, helyi milíciák, bűnözői csoportok és a gyarmati állam elégtelen védelme.
A vallási közösség egysége ellenére a bengáliak és a nyugat-pakisztániak nyelve, kultúrája és történelmi tapasztalata jelentősen különbözött. A bengáli nyelv a dél-ázsiai iszlám egyik legősibb irodalmi hagyományát hordozta, de a pakisztáni központi elit az urdu nyelvet kívánta az állam egyedüli hivatalos nyelvévé tenni. 1948-ban Muhammad Ali Jinnah, Pakisztán alapítója dakkai beszédében „egyedüli államnyelvként” hivatkozott az urdura, ami a bengáli hallgatók és értelmiségiek tiltakozását váltotta ki. Ez a konfliktus a kelet-pakisztáni identitás egyik meghatározó elemévé vált, és közvetlen előzménye lett az 1952-es nyelvi mozgalomnak, amelyről a következő alfejezet szól.
A gazdasági egyenlőtlenségek gyorsan láthatóvá váltak. Kelet-Pakisztán termelte a világ egyik legnagyobb dzsutatermését, de az exportbevételek nagy része a nyugati szárny költségvetését és iparosítását finanszírozta. A keleti tartomány az állami fejlesztési beruházásokból aránytalanul keveset kapott, miközben az életszínvonal, az egészségügyi ellátás és az oktatás mutatói elmaradtak a nyugati részétől. A bengáli elitek a hadseregben és a központi közigazgatásban alulreprezentáltak voltak. A pakisztáni állam vezetői a közös iszlám identitást hangsúlyozták, de a bengáli muszlimok saját kulturális és nyelvi önazonosságukat nem akarták feladni. Ez a feszültség a későbbi bangladesi függetlenségi mozgalom egyik gyökere lett.
A menekültválság és a határ menti bizonytalanság a kelet-pakisztáni társadalmat tovább terhelte. A felosztáskor Nyugat-Bengáliából érkező muszlim menekültek elhelyezése, a hindu kisebbség folyamatos kivándorlása Kelet-Pakisztánból, valamint a földtulajdon és a foglalkoztatás kérdései új konfliktusokat szültek. A keleti tartomány politikai vezetői közül többen, köztük Szuhrawardi, a bengáli autonómia vagy a demokratikus föderalizmus hívei voltak. A nyugati elit viszont a központosítást és a hadsereg befolyásának fenntartását tartotta elsődlegesnek.
Összességében Brit Bengália története 1905 és 1947 között nem egyszerűen a hindu–muszlim ellentét kifejeződése volt, hanem a gyarmati gazdasági kizsákmányolás, a demográfiai nyomás, a politikai mobilizáció és a birodalmi távozás körülményeinek összjátéka. A bengáli nacionalizmus nyelvi gyökerei megmaradtak, de a vallási alapú felosztás időlegesen felülírta azokat. Kelet-Pakisztán megszületése pedig egy olyan államszerkezetet hozott létre, amelyben a bengáliak saját országukon belül kerültek kisebbségi helyzetbe – ezt a feszültséget a következő évtizedek, az 1952-es nyelvi mozgalom és az 1971-es függetlenségi háború bontották ki.
A brit Bengália történetének kutatása alapvetően egyenlőtlen forrásadottságokkal küzd. A gyarmati állam népszámlálási, adó- és közigazgatási iratai gazdag, de a helyi társadalmakat gyakran vallási kategóriákba sorolják, és a vidéki mindennapokról keveset árulnak el. Az éhínségek, a menekültmozgások és a felekezeti erőszak áldozatszámai becslések, amelyeket az eltérő források – hivatalos jelentések, újságok, helyi beszámolók, későbbi interjúk – alapján próbálnak rekonstruálni. Az 1943-as bengáli éhínség halálos áldozatainak leggyakrabban idézett 3–4 milliós tartománya sem pontos mérés, hanem demográfiai elemzésekből származó valószínűsítés. Az okok értelmezése élő történészi vita tárgya; a háborús kényszerek, a kormányzati kudarcok és a szándékos politikák súlyát különböző szerzők eltérően ítélik meg.
Az 1947-es felosztás kapcsán szintén komoly bizonytalanságok vannak. A menekültek száma, a határmegvonás során kettévágott falvak listája és az erőszak áldozatainak becslése a források politikai beállítottságától függ. A pakisztáni, indiai és bangladesi állami történetírás eltérő hangsúlyokat alkalmaz, és az emlékezetpolitika gyakran nemzeti hősöket vagy bűnösöket konstruál. A fejezetben használt dokumentált tények – a Permanent Settlement bevezetése, Bengália 1905-ös felosztása és 1911-es visszavonása, a lahore-i határozat, a Mountbatten-terv és a Radcliffe-vonal – jól forrásolhatók. A vitatott értelmezések közé tartozik a gyarmati „oszd meg és uralkodj” politika mértéke, a hindu–muszlim ellentét gyökerei és a bengáli muszlim elitek valódi célja a felosztáskor. A bengáli nők és a vidéki szegények tapasztalatai továbbra is alulreprezentáltak az archívumokban, ezért a szöveg kénytelen óvatos általánosításokkal élni.