A kelet-pakisztáni válság és az 1971-es háború nem egyszerűen egy „polgárháború” vagy egy „függetlenségi harc”, hanem egy birodalmi felosztásból örökölt állam szerkezeti egyenlőtlenségeinek, egy választási győzelem elutasításának és egy reguláris hadsereg tömeges, dokumentált erőszakot alkalmazó fellépésének összjátéka. A kérdés azért is kulcsfontosságú, mert itt vált láthatóvá, hogy az 1947-ben létrehozott Pakisztán két, egymástól mintegy 1600 kilométerre fekvő szárnya között a közös vallás nem bizonyult elegendőnek az állam kohéziójához: a nyelvi, gazdasági és politikai törésvonalak hosszú időn át halmozódtak, majd 1971-ben nyílt konfliktusba fordultak. Az alfejezet a nyelvi mozgalomtól a függetlenségi háborúig vezeti végig az eseményeket, miközben megkülönbözteti a dokumentált tényeket, a becsléseket és a vitatott értelmezéseket.
A pakisztáni állam megalakulásától kezdve feszültséget okozott az urdú kizárólagos államnyelvvé tételének terve. 1947-ben Kelet-Bengália lakosságának döntő többsége bengáli (Bangla) anyanyelvű volt, míg a nyugati szárny politikai és katonai elitje az urdút tekintette a muszlim identitás hordozójának. Mohamed Ali Dzsinnah, Pakisztán főkormányzója 1948. március 21-én Dakkában egy nyilvános beszédben kijelentette, hogy az urdú lesz Pakisztán egyetlen államnyelve. Ez a kijelentés – amelyet a korabeli sajtó és jegyzőkönyvek dokumentálnak – széleskörű tiltakozást váltott ki a keleti szárnyban, különösen az egyetemi hallgatók és a bengáli értelmiség körében.
A nyelvi mozgalom fordulópontjához 1952. február 21-én ért. A kelet-pakisztáni kormány a 144. §-ra hivatkozva betiltotta a gyűléseket, de a dakari egyetem hallgatói és oktatói megszegték a tilalmat, hogy a bengáli nyelv államnyelvi státuszáért tüntessenek. A rendőrség könnygázt és gumibotot vetett be, majd a felvonulókra tüzet nyitott. A halálos áldozatok számát a korabeli orvosi jelentések és újsághírek alapján általában négy főre teszik, de a bengáli emlékezetben ennél magasabb számok is élnek; a pontos szám ma is vita tárgya. A sortűz időpontja és a fiatal áldozatok emléke miatt február 21-e lett a bengáli nyelvi mozgalom mártírjainak napja, amelyet 1999-ben az UNESCO a nemzetközi anyanyelvi nap (International Mother Language Day) rangjára emelt – ez dokumentált, nem csupán bangladesi emlékezetpolitikai állítás.
A mozgalom eredményeként az 1956-os pakisztáni alkotmány a bengálit az urdú mellett második államnyelvként ismerte el. Ez azonban nem oldotta meg a mélyebb szerkezeti feszültségeket: a hadseregben, a központi közigazgatásban és a nagyvállalati szférában a nyugati szárny – különösen a pandzsábi és muhadzsir elit – felülreprezentált maradt. A keleti szárny lakossága többségben volt, de a parlamenti mandátumok elosztása, a jövedelmek és a fejlesztési források terén rendre hátrányba került. A nyelvi mozgalom tehát nem csupán kulturális ügy volt: a bengáli identitás politikai önállóságának első nagy tesztje volt, és megalapozta a későbbi autonómiatörekvéseket.
Az 1954-es kelet-bengáli tartományi választáson a Jugto Front (Egyesült Front), amelyben a Awami Liga (Awami League) és a Krisak Sramik Párt mellett vallási és baloldali csoportok is részt vettek, elsöprő győzelmet aratott: a 237 tartományi helyből 223-at szerzett meg. A választási eredményeket a korabeli hivatalos közlönyök és a brit-amerikai diplomáciai jelentések egyaránt rögzítik. A győztes kormányt azonban a központi hatalom 1954. május 30-án feloszlatta, és a keleti szárnyban kormányzói irányítás lépett életbe. A kelet-pakisztáni politikai elit ezt a döntést az ottani választói akarat figyelmen kívül hagyásaként élte meg, és ez tovább mélyítette a bizalmatlanságot a központtal szemben.
1958-ban Iszkander Mirza elnök és Ajjub Khán tábornok katonai hatalomátvétele, majd az 1962-es, erősen centralizáló alkotmány új szakaszt nyitott. Az Ajjub-rezsim úgynevezett „alapvető demokrácia” rendszere a közvetett választásokat részesítette előnyben, és a keleti szárny politikai súlyát tovább csökkentette. A rendszer elleni elégedetlenség 1968–69-ben tömeges diákmozgalommá és általános sztrájkhullámmá szélesedett, amelynek következtében Ajjub Khán lemondott, és a hatalmat Jahja Khán tábornok vette át. Az 1969-es tömegmozgalom – amelynek dokumentációját a kormányzati jelentések, az egyetemi archívumok és a nemzetközi sajtó egyaránt őrzi – már nem csupán nyelvi kérdésekről, hanem regionális autonómiáról és választási reformról szólt.
Ebben a légkörben hirdette meg Sheikh Mudzsibur Rahman (Sheikh Mujibur Rahman), az Awami Liga vezetője 1966-ban a Hatpontos programot (Six-Point Program). A hat pont lényege: szövetségi, parlamentáris kormányzás; a tartományok számára teljes önállóság a külkereskedelem, az adóztatás és a devizagazdálkodás terén; önálló milícia vagy tartományi haderő lehetősége; valamint a keleti és nyugati szárny számára külön-külön jegybanki jogkör. A programot a nyugat-pakisztáni politikai és katonai elit túlzottan szeparatistának, a bengáli közvélemény jelentős része viszont a túléléshez szükséges minimumnak tekintette. A Hatpontos program dokumentált szövege elsődleges forrás; értelmezése azonban máig vitatott: egyes történészek szerint föderalizáló reformcsomag volt, mások szerint gyakorlatilag a függetlenség előszobája.
A választás után politikai patthelyzet alakult ki. Az Awami Liga programja szerint kormányt kívánt alakítani, és a Hatpontos program alapján új alkotmányt akart elfogadtatni. Bhutto és a PPP, valamint a hadsereg vezetői viszont ezt a nyugati szárny érdekeivel összeegyeztethetetlennek tartották. Bhutto 1970 decemberében nyilvánosan kilátásba helyezte, hogy pártja bojkottálja a nemzetgyűlést, ha az Awami Liga programját nem módosítják. Jahja Khán elnök 1971. március 1-jén bejelentette a nemzetgyűlés ülésének elhalasztását. Ez a döntés – amelyet a kormányzati közlönyök és a korabeli sajtó dokumentálnak – a keleti szárnyban általános sztrájkot és polgári engedetlenségi mozgalmat váltott ki.
A válságot súlyosbította az 1970 novemberében a mai Banglades területére lecsapó Bhola-ciklon (Bhola cyclone) humanitárius katasztrófája. A hivatalos és nemzetközi becslések 224 ezer és 500 ezer közé teszik a halálos áldozatok számát; a pontos szám a forráshiány és a korabeli adatgyűjtés hiányosságai miatt bizonytalan. A ciklon utáni központi kormányzati válságkezelés lassúsága és az elégtelen segélyezés a kelet-pakisztáni közvélemény szemében a nyugati elit közönyének újabb bizonyítéka lett. Ezt az értelmezést a korabeli bengáli sajtó és a későbbi történészi munkák egyaránt hangsúlyozzák, bár a kormányzati erőfeszítések mértékét illetően eltérő megítélések léteznek.
Sheikh Mudzsibur Rahman 1971. március 7-én Dakkában, a Ramna Race Course ma Suhrawardy Udyan park területén több százezres tömeg előtt mondta el híres beszédét. A beszéd hangfelvétele és szövege fennmaradt, így elsődleges forrásnak tekinthető. Mudzsibur Rahman ebben nem kiáltotta ki egyoldalúan a függetlenséget, hanem felszólította a keleti szárnyat, hogy „vegye kezébe az irányítást”, otthonokat és munkahelyeket, és készüljön fel az ellenállásra. A beszéd nyelvezete kétértelmű volt, ami lehetővé tette a tárgyalásos rendezés reményét, ugyanakkor a bengáli tömegek a gyakorlatban már az Awami Liga párhuzamos közigazgatása alatt éltek. A beszédet a bengáli nemzeti emlékezet a függetlenség kimondásaként tartja számon, de a történészi értelmezés szerint ez inkább a de facto autonómiát és az utolsó tárgyalási pozíciót jelentette.
Március hónap folyamán Jahja Khán, Bhutto és Mudzsibur Rahman között tárgyalások folytak Dakkában, de nem született kompromisszum. A hadsereg eközben csapatokat és nehézfegyverzetet vont össze a keleti szárnyban, és nyugatról jelentős erősítést küldött. A hadsereg belső felkészülését a későbbi kormányzati dokumentumok, valamint pakisztáni tisztek későbbi memoárjai és interjúi is alátámasztják. Az erőszak közvetlen kiváltó oka a tárgyalások összeomlása volt, de a hadsereg tervezése már hetekkel korábban jelezte a katonai megoldás előkészítését.
Március 26-án hajnalban Sheikh Mudzsibur Rahmant a pakisztáni hadsereg letartóztatta, és később Nyugat-Pakisztánba szállította. Ugyanezen a napon a bengáli politikusok és katonatisztek egy része kikiáltotta Bangladesh függetlenségét. A kikiáltás szövegét Mudzsibur Rahman nevében előbb rádióüzenetben, majd a megalakuló ideiglenes kormány hivatalos közleményeiben tették közzé. A függetlenség kikiáltásának pontos időpontja és formája – különösen, hogy Mudzsibur Rahman maga mikor és milyen körülmények között írta alá a nyilatkozatot – a későbbi emlékezetpolitikai viták tárgya lett. A bengáli állami narratíva szerint a függetlenség kikiáltása 1971. március 26-án történt, és Mudzsibur Rahman ahhoz a kezdetektől fogva csatlakozott; egyes pakisztáni források ezt a kronológiát vitatják.
Az első hetekben a pakisztáni hadsereg Dakkát és a nagyobb városokat ellenőrizte, míg a bengáli ellenállók vidéken szervezkedtek. A hadsereg műveletei tömeges letartóztatásokkal, kivégzésekkel, nemi erőszakkal, lakóházak és falvak felgyújtásával, valamint a hindu lakosság elleni célzott erőszakkal jártak. A menekültek százezrei, majd milliói indultak a szomszédos indiai határ felé. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának korabeli jelentései, az indiai kormány statisztikái és a segélyszervezetek beszámolói alapján 1971 végéig mintegy tízmillió menekült érkezett Indiába, főként Nyugat-Bengálba, Tripurába, Asszámba és Meghalajába. Ezek a számok becslések: a menekültek regisztrációja nem volt egységes, és sokan többször is átlépték a határt.
A katonai ellenállás fő ereje a Mukti Bahini (Mukti Bahini, „felszabadító hadsereg”) lett, amely részben a pakisztáni hadsereg bengáli dezertőreire, részben a rendőrség, a diákság és a vidéki lakosság önkénteseire épült. A Mukti Bahini gerilla-taktikával támadta a pakisztáni katonai konvojokat, kommunikációs vonalakat és kollaboránsnak tartott személyeket. Jól dokumentált, hogy India kiképzést, fegyvereket, hírszerzést és hátországi bázisokat biztosított a Mukti Bahininek; ezt az indiai kormány akkori nyilatkozatai és a későbbi indiai katonai visszaemlékezések egyaránt megerősítik. A kiképzés pontos mértéke és az indiai „irányítás” szintje ugyanakkor vitatott: egyes bengáli történészek a Mukti Bahinit önállóbbnak, egyes pakisztáni és nemzetközi elemzések viszont India proxy haderejeként írják le.
A hónapok során a pakisztáni hadsereg és a helyi, úgynevezett razakár (razakar) milíciák – amelyek tagjai főként a bengáli muzulmán lakosságnak a pakisztáni állammal szövetséges részéből kerültek ki – együttesen hajtottak végre hadműveleteket. A razakárok szerepe máig az egyik legérzékenyebb pont: a bengáli állami narratíva szerint a razakárok részt vettek a tömeges gyilkosságokban és a nemi erőszakban, és ítéleteik a 2010-es években indított háborús bűnügyi perekben központi szerepet kaptak. A pakisztáni és egyes nyugati források viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a razakárok mozgósítása a bengáli társadalom belső törésvonalainak része volt, és nem lehet minden helyi erőszakot a pakisztáni hadseregre hárítani. Az áldozatközpontú megközelítés megköveteli, hogy az erőszakot az egyes elkövetői csoportokhoz és parancsnokokhoz kössük, ne a bengáli vagy nyugat-pakisztáni lakosság egészéhez.
Az 1971-es háború emberi veszteségei a mai napig a legvitatottabb számok közé tartoznak. A bengáli kormány hivatalos álláspontja szerint a háborúban mintegy hárommillió ember halt meg; ez a szám a hivatalos bangladesi emlékezetpolitikában és tankönyvekben rögzült. Független történészek és demográfiai kutatások ennél óvatosabbak: a leggyakrabban idézett becslések 300 000 és 500 000 közötti halálos áldozatról szólnak, de egyes kutatók 1–1,5 milliós sávot is elképzelhetőnek tartanak. A becslések közötti hatalmas eltérés oka, hogy a háború alatt nem készült megbízható népszámlálás, a tömegsírok feltárása részleges, és a vitás területeken a halottak azonosítása máig nem történt meg. A 3 milliós számot tehát emlékezetpolitikai állításnak kell tekinteni, amelyet a bangladesi állam hivatalosan használ, de nem támasztja alá konszenzusos demográfiai bizonyíték.
A nemi erőszak áldozatainak számát a bengáli kormány és a nőszervezetek mintegy 200 000 és 400 000 közé teszik. Ezt a becslést a korabeli orvosi jelentések és a segélyszervezetek beszámolói részben alátámasztják, de a pontos számot lehetetlen megállapítani, mivel sok áldozat nem jelentkezett, és a háború utáni abortuszok, valamint a korai anyakönyvezés hiánya torzítja az adatokat. A nemi erőszak dokumentáltan tömeges és szisztematikus jellege miatt a bengáli állam és számos nemzetközi emberi jogi szervezet népirtásnak (genocide) minősíti a pakisztáni hadsereg 1971-es bengáliak elleni cselekményeit. Ezt a minősítést Banglades hivatalosan használja, és az ENSZ egyes szakértői nyilatkozatai is támogatták, de a nemzetközi jogi értelemben vett népirtás fogalmának alkalmazása vitatott: a „népirtás” kifejezés az ENSZ 1948-as egyezménye alapján szigorú jogi kritériumokhoz kötött, és a 2009–2013 között Bangladeshban lefolytatott háborús bűnperek, illetve a pakisztáni elutasítás miatt nem alakult ki egyetemes jogi konszenzus. A könyv ezért a „népirtás” kifejezést a bengáli állami és emlékezetpolitikai használat részeként, attribúcióval említi, nem a könyv saját minősítéseként.
A menekültek számát illetően az indiai kormány 1971 végére mintegy tízmillió embert regisztrált, ami a korabeli ENSZ és vöröskeresztes jelentésekkel összhangban álló becslés; a valós szám ennél magasabb is lehetett, mert sokan nem regisztráltatták magukat. A menekülttáborokban uralkodó betegségek, éhínség és a monszun miatti halálozás további tízezrek életét követelte; ezek a becslések szintén bizonytalanok. A menekültválság gazdasági és biztonsági terhet rótt Indiára, és a későbbi indiai beavatkozás egyik dokumentált indoka volt.
India szerepe fokozatosan alakult át a menekültválság kezeléséből a katonai beavatkozássá. Az indiai kormány 1971 tavaszától nyilvánosan elítélte a pakisztáni hadsereg fellépését, és támogatta a bengáli ideiglenes kormányt. Indira Gandhi indiai miniszterelnök 1971 nyarán és őszén több nyugati fővárosban próbált támogatást szerezni a pakisztáni állami erőszak megállításához. Az amerikai kormányzat Richard Nixon elnök és Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó vezetésével – a később nyilvánosságra került, dokumentált belső beszélgetések és táviratok szerint – Pakisztánt Kína felé vezető stratégiai csatornaként kezelte, és az indiai beavatkozást a szovjet szövetséges hatalom térnyeréseként értelmezte. Az amerikai-adminisztráció álláspontját és a Pakisztánnak nyújtott diplomáciai támogatás mértékét a 2000-es években megnyílt levéltári anyagok dokumentálják; ezek értelmezése a hidegháborús versengés kontextusában vitatott.
A Szovjetunió 1971 augusztusában barátsági és együttműködési szerződést kötött Indiával, ami gyakorlatilag biztosította a szovjet diplomáciai és katonai támogatást egy esetleges indiai–pakisztáni háború esetén. Kína ezzel szemben Pakisztán mellé állt, és az ENSZ Biztonsági Tanácsában az indiai fellépést elítélő határozatokat támogatta. A kérdés tehát nem csupán dél-ázsiai polgárháború, hanem hidegháborús ütközőpont volt; ezt az ENSZ jegyzőkönyvei és a három nagyhatalom diplomáciai levelezése egyaránt megerősíti.
December 16-án Dakkában a pakisztáni keleti parancsnok, Amir Abdullah Khan Niazi altábornagy aláírta a megadást a közös indiai–mukti bahini erők parancsnoka, Jagjit Singh Aurora indiai altábornagy előtt. A kapituláció dokumentuma elsődleges forrás, és a korabeli fotók, filmfelvételek széles körben terjedtek. A megadás értelmében több mint 90 000 pakisztáni katona és civil került hadifogságba; a leggyakrabban idézett szám 93 000, amelyet a pakisztáni kormány későbbi közleményei is megerősítettek. Ezzel megalakult a független Banglades, de a háború nem ért véget teljesen: a hindu lakosság elleni maradék erőszak, a razakárok elleni megtorlás és a menekültek hazatérése hónapokig tartott.
Az 1971-es háború eseményeinek fő idejét és kronológiáját elsődleges források – kormányzati közlönyök, katonai jelentések, ENSZ-jegyzőkönyvek, sajtóarchívumok, a kapitulációs okmány, valamint az érintett politikusok és tisztek memoárjai – viszonylag jól dokumentálják. A háború okainak és jellegének értelmezése azonban erősen vitatott. A bengáli historiográfia a pakisztáni hadsereg hadműveletét előre eltervezett, a bengáli nemzet megsemmisítésére irányuló hadjáratnak tekinti, és erre idézi a hadsereg belső utasításait, a túlélők tanúvallomásait és a razakárok későbbi bírósági vallomásait. A pakisztáni állami álláspont ezzel szemben a keleti szárny szecesszióját és az indiai beavatkozást hangsúlyozza, a hadsereg fellépését pedig a rend helyreállításaként írja le. A két narratíva között a történettudomány az utóbbi évtizedekben köztes álláspontokat is kidolgozott, például a bengáli nacionalizmus, az állami erőszak és a hidegháborús geopolitika egyidejű elemzésével.
A halálos áldozatok, a nemi erőszak áldozatainak és a menekülteknek a száma becslés marad. A Bangladesh Állami Levéltár és a kutatóintézetek által őrzött dokumentumok sokasága ellenére nincs olyan megbízható teljes körű nyilvántartás, amely alapján a számokat pontosan lehetne rekonstruálni. A „népirtás” kifejezés használata emlékezetpolitikai és nemzetközi jogi vita tárgya; a könyv ezt a kifejezést attribúcióval, a bengáli hivatalos álláspont részeként jeleníti meg, nem állítja, hogy a tudományos konszenzus egyöntetű lenne. A pakisztáni hadifoglyok 1972-es hazatérése, a háborús bűnösök későbbi felelősségre vonásának elmaradása, majd a 2009-től indított bangladesi bírósági eljárások szintén olyan kérdések, ahol a források bőségesek, de a politikai kontextus miatt az értelmezések erősen vitatottak.