Az 1990-es évek elején Banglades – akkori nevén a Bangladesi Népi
Köztársaság – a hidegháború utáni világrendben kereste a helyét. A
h102 alfejezetben tárgyalt függetlenségi háború, az azt
követő iszlamizáció és a katonai uralom hosszú árnyéka után az ország
parlamentáris demokráciává alakult, miközben a szegénység, a természeti
katasztrófák és a gyorsan növekvő textilipar kettős valósága határozta
meg a mindennapokat. Ez az alfejezet a demokratikus versengés, a
gazdasági átalakulás, a klímaváltozás okozta sebezhetőség, valamint a
2010-es évektől erősödő tekintélyelvűség összefonódását vizsgálja. A
2024-es tömegtüntetések és az azokat követő átmenet – a könyv lezárásáig
rendelkezésre álló, ellenőrzött források alapján – a fejezet végén kap
helyet, hangsúlyozva a folyamatban lévő történeti mérleg
bizonytalanságait.
Az 1990-es tömegmozgalom, amely Hoszen Mohammad Ersad katonai rezsimjének bukásához vezetett, a bangladesi politika harmadik rendszerváltását hozta el. Az 1991-es általános választásokon a Bangladesi Nacionalista Párt (Bangladesh Nationalist Party, BNP) nyert, amelynek vezetője, Háleda Zia lett az ország első női miniszterelnöke. A választásokat nemzetközi megfigyelők alapvetően szabadnak és tisztességesnek értékelték, bár a korabeli jelentések szerint erőszakos incidensek és szavazatvásárlási vádak is előfordultak.
Az 1990-es évek elején a politikai élet két pólus köré szerveződött. Az egyik pólust a BNP alkotta, amely az iszlamista és konzervatív körök támogatását is élvezte, és amelynek ideológiai magját a bangladesi nacionalizmus, a piacgazdaság és az iszlám kulturális identitás ötvözése adta. A másik pólust az Awami Liga (Awami League, AL) képviselte, amely az 1971-es felszabadító háború örökségére, a szekularizmusra és a bengáli nyelvi nacionalizmusra épített. A két párt közötti versengés azonban nem korlátozódott a parlamentre: az utcai politika, a szakszervezetek, a diákcsoportok és a szakmai szervezetek mozgósítása vált a hatalomgyakorlás meghatározó eszközévé.
Az 1996-os választások után a BNP és az Awami Liga közötti váltógazdálkodás vált a rendszer alapszerkezetévé. Az Awami Liga kormánya, Sejh Haszina Vazed (közismert nevén Haszina) miniszterelnöksége alatt, az 1971-es háborús bűnösök elszámoltatását tűzte napirendre, valamint a gazdasági liberalizációt és az oktatás fejlesztését hangsúlyozta. A BNP és az Awami Liga közötti viszony azonban a 2000-es évekre egyre konfrontatívabbá vált. A Háleda Zia vezette BNP-kormány (2001–2006) idején az ellenzék bojkottálta a parlament üléseit, az utcai erőszak rendszeressé vált, és a politikai gyilkosságok, illetve a rendőrségi túlkapások száma nőtt. A 2006-os választások előtti patthelyzet arra késztette a hadsereget, hogy egy technokrata kormányzatot állítson fel, amely 2007 és 2008 között rendkívüli állapotban kormányzott. A katonai vezetésű, de hivatalosan civil szakértőkből álló átmeneti kormányzat (caretaker government) korrupcióellenes kampányt indított, börtönbe vetett számos politikust, és megkísérelte a választási rendszer megtisztítását. A 2008-as választásokon az Awami Liga a politikai spektrum széles támogatásával tért vissza a hatalomba. A választásokat nemzetközi megfigyelők hitelesnek minősítették, de a korabeli elemzések szerint a hadsereg beavatkozása és a politikai elitek közötti alkuk mélyen meghatározták a demokrácia működésének kereteit.
Haszina 2009-től kezdődő, megszakítások nélküli kormányzása Banglades történetének leghosszabb demokratikusnak nevezett, de egyre inkább tekintélyelvű vonásokat mutató időszaka lett. A kormányzat kezdetben a felszabadító háború örökségének védelmét, a szekularizmust és a gazdasági fejlődést hirdette. A 2010-es évek elején nemzetközi bíróság elé állították az 1971-es háború alatt állítólagosan elkövetett atrocitásokkal vádolt személyeket. A Nemzetközi Bűntörvényszék (International Crimes Tribunal) ítéletei számos halálos ítéletet hoztak, amelyeket a kormány a bengáli nacionalizmus és az igazságtétel szimbolikus győzelmeként mutatott be. Az emberi jogi szervezetek – köztük a Human Rights Watch és az Amnesty International – ugyanakkor a perek tisztességességét kérdőjelezték meg, és azt állították, hogy a törvényszéket politikai célokra használják. A vitatott megnevezés itt is jelzi a történetírás nehézségét: míg a kormány a „népirtás” és a „háborús bűn” fogalmait használta az 1971-es eseményekre, és ezt a nemzetközi emlékezetpolitika egyes szereplői is támogatták, a bírósági eljárások jogszerűségét és pártatlanságát számos megfigyelő vitatta.
A 2010-es évek közepétől a Haszina-kormány fokozatosan szűkítette a politikai teret. A törvényhozási elnyomás eszközei közé tartozott a külföldi finanszírozású civil szervezetek működésének korlátozása, az ellenzéki média betiltása vagy akadályoztatása, valamint az úgynevezett digitális biztonsági törvény (Digital Security Act, 2018), amelyet a kormány a dezinformáció és a gyűlöletbeszéd ellen hirdetett meg, de amelyet a kritikusok szerint az újságírók és az ellenzék elhallgattatására használtak. Az internetes tartalmak megfigyelése, a rendőrségi őrizetbe vételek és az ellenzéki politikusok ellen indított perek a hibrid rezsim kialakulásának jeleit mutatták: a választások formálisan léteztek, de a valódi verseny feltételei hiányoztak. A nemzetközi elemző intézetek, például a Freedom House, a 2010-es évek végére Bangladeset a részben szabad országok közé sorolták, és a politikai jogok, valamint a polgári szabadságjogok folyamatos hanyatlását dokumentálták.
A politikai centralizációval párhuzamosan a gazdasági mutatók jelentős javulást mutattak. A GDP növekedése a 2010-es évek második felében rendszeresen 6–8% között mozgott. A Világbank adatai szerint a szegénységi ráta a reálfogyasztás alapján számítva a 2000-es évek eleji körülbelül 50%-ról 2020-ra 20% alá csökkent. A növekedés motorja elsősorban a késztermék-gyártás (ready-made garment, RMG) volt, amely a teljes exportérték több mint 80%-át adta. A textilipar négy évtized alatt több millió, többségében vidékről származó női munkást vont be a formális gazdaságba. A bangladesi modell kulcsa az olcsó munkaerő, a rugalmas munkajogi környezet és a nyugati, elsősorban európai és észak-amerikai megrendelők hosszú távú szerződései voltak. A Rana Plaza összeomlása 2013-ban – amikor egy nyolcemeletes, több ruhaüzemet magában foglaló épület omlott össze, és a hivatalos adatok szerint több mint 1100 ember halt meg – a bangladesi textilipar globális munka- és biztonsági válságát hozta felszínre. Az eseményt követően a kormány, a nemzetközi márkák és a szakszervezetek részleges megállapodásokat kötöttek a gyárépületek biztonságának javítására. A független ellenőrzések azonban a 2020-as évek elején is hiányosságokat találtak a munkavédelmi előírások betartásában.
A gazdasági növekedés nem csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket. A Gini-koefficiens – a jövedelmi egyenlőtlenség mérésére használt mutató – a 2010-es években emelkedett, és a vidéki háztartások, a kistelepülések és a textilipari bérből élő nők továbbra is sérülékenyek maradtak. A vendégmunkások hazautalásai (remittances) a GDP körülbelül 5–7%-át tették ki, és a szaúd-arábiai, egyesült arab emírségekbeli, malajziai, szingapúri és katari munkavállalók millióinak jövedelme pótolta a hazai foglalkoztatás hiányosságait. A hazautalások szerepe a bangladesi gazdaságban a rentier típusú függőségek egyik dél-ázsiai változatát mutatja, amely az Olaj, víz és a rentier állam fejezetben tárgyalt rentier állam fogalmát a munkakivándorlás kontextusában is értelmezhetővé teszi.
Banglades a klímaváltozás egyik leginkább kitett országa, ami földrajzi, társadalmi és gazdasági okokra vezethető vissza. A Gangesz, a Brahmaputra és a Meghna folyók közös deltavidéke a világ egyik legsűrűbben lakott területe, amelyet az áradások, a ciklonok, a folyami erózió és a tengerszint emelkedése együttesen fenyeget. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 2021-es jelentése szerint a 20. század közepe óta a tengerszint emelkedése a Bengáli-öböl térségében meghaladta a globális átlagot, és a század végére 0,5–1 méter közötti emelkedés valószínűsíthető. A becslések bizonytalansága jelentős, mivel a jövőbeli üvegházhatásúgáz-kibocsátás mértéke, a jégtakarók stabilitása és a helyi talajsüllyedés egyaránt befolyásolják a végső számokat.
A klímaváltozás társadalmi következményei már a 2010-es években érzékelhetőek voltak. A belső migráció felgyorsult: a part menti területekről, ahol a sós víz behatolása tönkretette a rizsföldeket és az ivóvízkészleteket, több százezer ember költözött a nagyvárosokba, elsősorban Dhakába és Csittagongba. A bangladesi kormány 2009-ben éghajlatváltozási stratégiát fogadott el, és Éghajlatváltozási Vagyonkezelő Alapot hozott létre, amelynek forrásait a nemzetközi támogatások, a költségvetési átcsoportosítások és a civil szervezetek programjai adták. A környezeti katasztrófák elleni védekezés részben hatékony volt: a ciklonok halálos áldozatainak száma a 1970-es évekhez képest drasztikusan csökkent, mivel korai riasztórendszereket és ciklonmenedékeket építettek ki. Ugyanakkor a folyami erózió, a sósodás és a szélsőséges hőmérséklet okozta mezőgazdasági veszteségek a szegény háztartásokat aránytalanul sújtották. A klímaigazságossági vitákban Banglades gyakran hivatkozott arra, hogy a globális kibocsátáshoz való hozzájárulása elenyésző, mégis a legsúlyosabb következményeket viseli. Ez az érvelés a nemzetközi klímatárgyalásokon a felelősségmegosztás és a kártérítési kötelezettség kérdését hozta előtérbe, amelynek jogi és politikai keretei a 2020-as évekig nem tisztázódtak.
A 2018-as általános választások voltak az első olyan megméretések, amelyeket a nemzetközi közösség széles köre nem tekintett szabadnak és tisztességesnek. A választási kampányban az ellenzék – elsősorban a BNP és a vele szövetséges pártok – szavazatvásárlást, a jelöltállítás akadályozását, valamint a választási bizottság pártatlanságának hiányát emelték ki. A választásokat megelőző hónapokban a rendőrség több ezer ellenzéki aktivistát vett őrizetbe, és a BNP elnöke, Háleda Zia börtönbüntetését töltötte. A szavazás napján a független megfigyelők, köztük a Bangladesh Election Commission által akkreditált civil szervezetek, erőszakos incidenseket, szavazatdobozok feltöltését és a választói akarat szisztematikus torzítását dokumentálták. Az Európai Unió és az Egyesült Államok képviselői aggodalmukat fejezték ki, de a kormány a választást hivatalos közleményében demokratikus sikerként értékelte. A nemzetközi szervezetek által publikált jelentések szerint a választási eredmények hitelessége megkérdőjelezhető volt, de a pontos csalás mértékét a források eltérően ítélték meg.
A 2018-as választás után a Haszina-kormány tovább erősítette az állami intézmények feletti ellenőrzést. A bíróságok, a választási bizottság, a médiahatóság és a civil szervezeteket felügyelő hivatalok vezetői a végrehajtó hatalomhoz lojális tisztviselőkké váltak. A rendkívüli törvények – például a már említett digitális biztonsági törvény – lehetővé tették az online tartalmak széles körű megfigyelését és a kritikus hangok gyors kriminalizálását. A politikai ellenzék nem csupán parlamenti kisebbségbe szorult, hanem a rendőrségi zaklatás, a perjogi eljárások és a börtönbüntetések miatt gyakorlatilag képtelenné vált a hatékony mozgósításra. A politikatudományi elemzések ezt az időszakot fokozatosan az elektorális autoriterizmus fogalmával írták le, amelyben a választások eszközei a hatalom legitimálásának, nem pedig a hatalomváltás csatornái.
A 2024-es események Banglades modern történetének egyik legnagyobb társadalmi megrázkódtatását hozták el. A tiltakozások kiváltó oka a kormány által bevezetett, a közszolgálati állások odaítélésére vonatkozó kvóta-reform volt, amely az 1971-es felszabadító háború „hősi családjainak” leszármazottai számára biztosított előnyöket. A diákok és a fiatal értelmiségiek a kvótarendszer visszaállítását a meritokrácia elleni támadásnak tekintették, és 2024 júniusában tömegtüntetések kezdődtek a fővárosban, Dhakában, majd az egész országban.
A tüntetések júliusban erőszakba fordultak. A kormány biztonsági erői, a rendőrség és a kormánypárt ifjúsági szervezetei több tüntetőt megöltek; a médiabeszámolók és a civil aktivisták szerint a halálos áldozatok száma több százra tehető. A bangladesi kormány a tüntetéseket a „destabilizálás” kísérletének minősítette, és az internetet, a mobiltelefon-szolgáltatásokat, valamint a közösségi média platformokat ideiglenesen leállította. Az erőszak eszkalációja azonban a tüntetések szélesebb körűvé válásához vezetett: a diákok mellé a textilipari munkások, a vidéki szegények, a kiskereskedők és a politikai ellenzék tagjai is felsorakoztak. A tüntetők követelései a kvóta-reformtól a kormány lemondásáig terjedtek.
A 2024. augusztusi események során Haszina Vazed miniszterelnök távozott a hatalomból, és külföldre menekült. A hatalomváltást átmeneti kormány vette át, amelynek összetételét a diákvezetők, a civil társadalom és a hadsereg közötti tárgyalások határozták meg. Az átmenet részleteiről szóló beszámolók ellentmondásosak: míg egyes források a katonai vezetés konszenzusos szerepét hangsúlyozták, mások a hadsereg és a diákok közötti feszültségekre utaltak. A hivatalos közleményekben megfogalmazott választási ígéretek, az emberi jogi szervezetek jelentései és a nemzetközi diplomáciai források eltérően értékelték az átmenet jellegét. A fejezet lezárása (2026) idején a bangladesi politikai helyzet rendkívül képlékeny volt: az átmeneti kormányzat a választások kiírását, a bírósági rendszer reformját és a digitális biztonsági törvény felülvizsgálatát ígérte, de ezek megvalósulása a megfigyelők szerint számos akadályba ütközött.
A 2024-es események értelmezése körül a forráskritika kulcsfontosságú. A hivatalos bangladesi állami kommunikáció a Haszina-rendszer „rendpárti” narratíváját képviselte, amely szerint a tüntetések mögött külföldi hatalmak álltak; az ellenzéki és diákcsoportok viszont „népi felkelésről” beszéltek. A nemzetközi média és az emberi jogi szervezetek többsége a tüntetők elleni erőszakot dokumentálta, de az áldozatok pontos számát illetően a becslések széles skálán mozogtak. A hadsereg szerepe különösen vitatott: egyes elemzők szerint a katonai vezetés a tüntetők oldalára állt, mások szerint a hatalomváltást a hadsereg opportunista manőverezése tette lehetővé. A tudományos konszenzus ebben a kérdésben 2026-ig nem alakult ki.
A 2024-es politikai válság jelentős gazdasági megrázkódtatással járt. A tiltakozások alatt és után a textilgyárak ideiglenesen bezártak, a szállítási láncok megszakadtak, és a külföldi megrendelők egy része elhalasztotta vagy visszavonta a rendeléseket. A bangladesi export 2024 harmadik negyedévében a korábbi időszakhoz képest csökkent, bár a pontos visszaesés mértékéről a kormányzati és a nemzetközi statisztikák eltérő adatokat közölnek. A textilipar strukturális problémái – a szakszervezeti jogok korlátozása, az alacsony bérszint, a környezeti károk és a globális márkák árkényszere – a politikai válságtól függetlenül is fennálltak, de a 2024-es események rávilágítottak a modell törékenységére.
A klímaváltozás okozta gazdasági kockázatok a 2020-as évekre tovább nőttek. A sótűrés és a vízgazdálkodás kérdései a mezőgazdasági termelékenységet csökkentették, miközben a városi informális települések lakóinak száma nőtt. A nemzetközi klímafinanszírozás – köztük a Zöld Klímaalap és a Világbank által nyújtott hitelek – összege a 2010-es évekhez képest nőtt, de a valós alkalmazkodási szükségletekhez képest a források elégtelenségét számos elemzés hangsúlyozta. A bangladesi civil szervezetek a klímaadósság fogalmát használták, amely szerint a történelmileg legnagyobb kibocsátó országoknak anyagi felelősséget kell vállalniuk a deltavidék káraiért. Ez a vita a nemzetközi jogban nem zárult le, és a fogalom használata eltérő politikai álláspontokat tükröz.
A 1990–2026 közötti bangladesi történelem forrásai rendkívül egyenetlenek. A 1990-es és 2000-es évek választási eredményeire, a politikai erőszakra és a gazdasági mutatókra vonatkozóan viszonylag megbízható, a nemzetközi szervezetek és a bangladesi statisztikai hivatal által publikált adatok állnak rendelkezésre. A GDP-növekedés, a szegénységi ráta, a textilipari exportérték és a hazautalások statisztikái a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a bangladesi Pénzügyminisztérium és a Banglades Bank kiadványaiban megtalálhatók, de a becslési módszertanok eltérései miatt a pontos értékek vitathatók. A 2018-as és a 2024-es választások eseményei esetében az elsődleges források – például a bírósági jegyzőkönyvek, a rendőrségi jelentések és a kormányzati közlemények – gyakran hiányosak vagy késve hozzáférhetők. Az emberi jogi szervezetek jelentései, újságírói beszámolók és civil szervezetek dokumentációi pótolják a hivatalos forrásokat, de ezek között a politikai elfogultság kockázata magas. A 2024-es átmenet és a 2025–2026-os események értékelése a lezárás idején folyamatosan változott; a fejezetben szereplő állítások ezért a rendelkezésre álló, ellenőrzött másodlagos forrásokra támaszkodnak, és ahol a források eltérnek, azt a szöveg jelzi.
A klímaváltozás hatásairól szóló tudományos konszenzus erős, de a regionális előrejelzések bizonytalansága jelentős. Az IPCC-jelentések becslések tartományát adják meg, nem pedig pontos jóslatokat. A tengerszint emelkedésének bangladesi következményei függnek a helyi, a regionális és a globális politikai és gazdasági folyamatoktól is, ezért a katasztrófaforgatókönyvek éppúgy vitathatók, mint a minimalizáló értelmezések. A 2024-es tiltakozások halálos áldozatainak száma, a rezsim bukásában játszott katonai szerep és az átmenet demokratikus jellege olyan kérdések, amelyekben a források eltérő állításokat tartalmaznak, és a tudományos elemzés 2026-ig nem jutott egységes következtetésre.
Az emlékezetpolitika terén az 1971-es felszabadító háború, a 1975-ös sejh Mujibur Rahman elleni merénylet, valamint a 2024-es tüntetések áldozatai körül kialakult narratívák politikai törésvonalakat jeleznek. A Haszina-kormány az 1971-es háború emlékezetét a saját legitimációjának alátámasztására használta; a BNP ezzel szemben a bangladesi nacionalizmus és az iszlám identitás szintézisét hangsúlyozta. A 2024-es átmenet alatt a múlt értelmezése újra napirendre került, de e folyamatok kimenetele 2026-ban még nyitott volt.