Az 1971. decemberi pakisztáni kapitulációval Banglades nem kész államapparátust örökölt, hanem háborús romokat, súlyos infrastrukturális károkat, milliós menekültáradatot és a kollektív trauma terhét. A Kelet-Pakisztán és az 1971-es felszabadító háború eseményei után az államépítés kérdése nem csupán az intézmények újjászervezését jelentette, hanem azt is: kié legyen a függetlenség értelmezése, hogyan viszonyuljon az új állam a bengáli nyelvű nemzeti mozgalom örökségéhez, milyen szerepet kapjon a hadsereg, a vallás és a külföldi támogatók. Ez az alfejezet az 1972 és az 1990-es évek eleje közötti utat mutatja be: a Mudzsib-korszak polgári államépítését, annak autoriter fordulatát, a katonai puccssorozatot, Ziaur Rahmán és H. M. Ersad rendszerét, végül az 1990-es demokratizálódást.
A függetlenség első hónapjaiban az államvezetés a háború előtt Pakisztánban megválasztott, majd a forradalmi ideiglenes kormánnyal folytatódó intézményekre támaszkodott. Az ideiglenes kormány, amely 1971. április 17-én alakult meg Mujibnagarban, távollévő elnökként Sejk Mudzsibur Rahmánt (Sheikh Mujibur Rahman, közkeletű nevén Mudzsib) nevezte meg; helyette ideiglenes jelleggel Szajed Nazrul Iszlam gyakorolta az államfői teendőket, a kormányt Tadzsuddin Ahmad vezette. Mudzsib 1972. január 10-én tért vissza Londonból Delhin át Dakkába, és gyakorlatilag azonnal a politikai élet középpontjába került.
Az államépítés első nagy jogi teljesítménye az 1972. évi alkotmány volt. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1972. november 4-én fogadta el, az ünnepélyes hatálybalépésre december 16-án, a felszabadító háború győzelmi napján került sor. A szöveg parlamentáris köztársaságot hozott létre, amelyben az elnök államfő, a miniszterelnök pedig a kormányfő. Az alkotmány négy alapelve a nacionalizmus, a szocializmus, a demokrácia és a szekularizmus lett. Ezek nem pusztán díszítő elvek voltak: a nacionalizmus itt a bengáli nyelv és kultúra közösségét, a szocializmus a háború után újjáépülő gazdaság állami irányítását, a szekularizmus pedig az állam és a vallás intézményes szétválasztását kívánta jelezni. A Mudzsib-korszak hivatalos retorikája mindezt gyakran Mudzsibizmus (Mujibism) néven foglalta össze.
A gyakorlati gazdaságpolitika 1972-től erősen államközpontú volt. A kormány államosította a jute-, textil-, cukor- és banki ágazat jelentős részét, részben azért, mert a háború alatt sok tulajdonos elmenekült, vagyonát hátrahagyta, részben pedig a „kollaboráns” nyugat-pakisztáni tőkével szembeni elégtétel jegyében. A becslések szerint az ipari állóeszközök igen magas hányada került állami tulajdonba, ám a számok pontossága körül ma is vita van, mert a háborús károk, a hiányzó nyilvántartások és az utólagos politikai átértelmezés nehezíti a rekonstrukciót. A földreform és az élelmiszer-elosztási rendszer hangoztatott célja a szegényparasztság védelme volt, de a végrehajtást korrupció, a bürokrácia feszültségei és a gyenge központi kapacitás lassította.
Külpolitikailag az új állam gyorsan szuverén szereplővé vált. India hadserege 1972 márciusáig kivonult Banglades területéről, és ezzel az ország a nemzetközi közösség elismert állama lett. Mudzsib kormánya jó kapcsolatot ápolt Indiával és a Szovjetunióval, de részt vett az el nem kötelezett mozgalomban is. Az 1973. március 7-i első általános választáson a hivatalos adatok szerint az Avami Liga (Bangladesh Awami League) a 300 választott mandátumból 293-at szerzett meg. Az ellenzék egy része kifogásolta az indulás feltételeit és a kormánypárt fölényét, így a választás „demokratikus” jellege már akkor vitatott volt.
A társadalmi újjáépítés egyszerre volt morális és intézményi vállalkozás. A kormány a háborús nemi erőszak áldozatait birangona (a. m. „háborús hősnő”) kifejezéssel próbálta a nemzeti történetbe emelni, de a társadalmi befogadás és a jogi kárpótlás nem volt egyenletes. Az alkotmány formálisan biztosította a nők egyenjogúságát, a családjogi és öröklési kérdésekben azonban a vallási normák tovább éltek, így a jog és a társadalmi gyakorlat között feszültség maradt. Hasonló feszültség övezte a háborús bűncselekményekkel gyanúsított személyekkel szembeni fellépést: a hivatalos bírósági eljárások mellett időnként helyi önbíráskodás és leszámolás is előfordult, ami a jogállami államépítést aláásta.
A polgári kormányzás legnagyobb humanitárius katasztrófája az 1974. évi éhínség volt. A monszun áradása, a rizstermés visszaesése, az import nehézségei, a világpiaci élelmiszerárak emelkedése, a spekuláció és az elosztási rendszer hibái együttesen olyan élelmiszerhiányhoz vezettek, amely elsősorban a vidéki szegényeket sújtotta. Az áldozatok számáról nincs konszenzus. A korabeli hivatalos bangladesi jelentések néhány tízezer halálos áldozatról beszéltek, míg független kutatók és későbbi történeti munkák ennek többszörösét, egyes becslések akár egymillió fölötti értéket is valószínűsítenek. A nagy eltérés oka nem csupán a hiányos statisztika, hanem az is, hogy az éhínség áldozatai gyakran betegségben vagy a nélkülözéssel összefüggő fertőzésekben haltak meg, ami az ok-okozati besorolást vitatja. A történészi közmegegyezés annyiban állapítható meg, hogy a humanitárius katasztrófa valós, a halálozás nagysága pedig becslés, nem pedig pontosan mért adat.
Az éhínség és a gazdasági nehézségek aláásták a Mudzsib-kormány támogatottságát. A munkabeszüntetések, a feketepiac, az infláció és a fegyveres ellenzéki csoportok megjelenése fokozatosan a rendőri és katonai erőszak felé tolták a kormányzást. A kormány 1974 végén szükségállapotot vezetett be; 1975. január 25-én a negyedik alkotmánymódosítással elnöki rendszert hozott létre, amelyben a tényleges hatalom az államfőhöz került. Mudzsib ezt követően, 1975 februárjában megalakította a BAKSAL-t (Bangladesh Krishak Sramik Awami League, azaz Bangladesi Paraszt-Munkás Avami Liga), és felszámolta a többpárti versenyt: a működő politikai pártokat betiltották vagy beolvasztották, a sajtót korlátozták, a bíróságokat pedig a végrehajtó hatalom ellenőrzése alá vonták. Ez az autoriter fordulat a függetlenségi mozgalom demokratikus ígéretének nyilvánvaló visszavételét jelentette, még akkor is, ha a rezsim a retorikában továbbra is a „második felszabadítás” mellett érvelt.
A katonai erőszak nem állt meg augusztusban. 1975. november 3-án a dakai börtönben meggyilkolták a Mudzsib-rendszer négy ismert nemzeti vezetőjét: Szajed Nazrul Iszlamot, Tadzsuddin Ahmadot, M. Manszur Alit és A. H. M. Kamaruzzamant. A rezsim első magyarázata „fegyveres zendülésről” beszélt, de a későbbi bírósági eljárások során a dokumentumok és tanúvallomások alapján előre eltervezett, politikai jellegű gyilkosságsorozat körvonalazódott. Ez az esemény a bangladesi politikai emlékezetben a mai napig a hadsereg politikai beavatkozásának egyik legtraumásabb pillanata.
November 7-én újabb katonai lázadás futott végig a hadseregen, amelynek következtében fokozatosan Ziaur Rahmán (Ziaur Rahman) vezérkari főnök vált a tényleges hatalom birtokosává. Formálisan Abu Sadat Muhammad Sayem töltötte be az elnöki posztot, de a katonai közigazgatásban a döntő szót Zia mondta ki. 1977. április 21-én Sayem lemondott, és Ziaur Rahmán lett az elnök. Az 1975–1977 közötti időszak így nem egyszerűen „katonai uralom” volt, hanem a hadseregen belüli csoportok közötti erőszakos hatalomváltás, amelyben a polgári pártok alárendelt szerepbe kerültek.
Ziaur Rahmán kormányzata a hadiállapot fenntartásával és a hadsereg intézményes megerősítésével konszolidálta hatalmát. 1977. május 30-án népszavazást tartott elnökségének megerősítéséről; a hivatalos adatok szerint a résztvevők 98,9 százaléka támogatta, ám az ellenzék bojkottálta, és a megfigyelők a hitelességet vitatták. 1978. június 3-án elnökválasztást tartottak, amelyen Ziaur Rahmán győzött. 1978-ban létrehozta a Bangladesi Nacionalista Pártot (Bangladesh Nationalist Party, BNP), majd az 1979. februári parlamenti választáson a BNP a hivatalos eredmények szerint a 300 választott mandátumból 207-et szerzett. Ezt követően a hadiállapotot 1979 tavaszán feloldották, így formálisan helyreállt a polgári kormányzás, a tényleges hatalom azonban továbbra is az elnökhöz és a hadsereghez kötődött.
Ziaur Rahmán kísérlete az állam identitásának újraértelmezésére az egyik legfontosabb öröksége. Az 1972-es alkotmány bengáli nacionalizmusának hangsúlyát részben felváltotta a bangladesi nacionalizmus (Bangladeshi nationalism) fogalma. Ez nem csupán szóhasználati vita volt: az új értelmezés szerint a politikai közösséget nem csupán a bengáli nyelv és kultúra határozta meg, hanem a Banglades területén élő állampolgárok összessége, ideértve a nem bengáli nyelvű kisebbségeket is. Gyakorlati következménye, hogy a közéletben nagyobb teret kaptak a vallási jelképek és az iszlám mint közösségképző elem. Az 1977. évi alkotmánymódosítások a szekularizmus alapelvét a „Teremtőbe vetett hit” (trust and faith in the Almighty Allah) megfogalmazással váltották fel, és a szocializmus fogalmát „társadalmi igazságosságként” értelmezték. Ez nem tette Bangladeset iszlám állammá, de jelezte a Mudzsib-korszakhoz képest a hangsúlyeltolódást.
A gazdaságpolitika terén Ziaur Rahmán pragmatikus piacbarát fordulatot hajtott végre. Az államosítás helyett a magánberuházások, a mezőgazdasági intenzifikáció, a falusi infrastruktúra és a ruházati export lassú felfutása kapott támogatást. A kormányzat emellett tudatosan építette a „falu alapú” intézményeket, például a gram sarkar (falusi tanács) szervezeteit, amelyeket hivatalosan a helyi részvétel csatornájaként hirdetett, bírálói szerint azonban a vidéki klientelizmus eszközeiként működtek. A háborús bűnösök felelősségre vonása ebben az időszakban gyakorlatilag lekerült a politikai napirendről; a felszabadító háború emlékezetét a hivatalos retorika inkább a nemzeti egység, mint az elszámoltatás oldalán tartotta.
Ziaur Rahmánt 1981. május 30-án Chittagongban katonatisztek egy csoportja meggyilkolta. A bírósági ítéletek szerint a körülményekről ma is eltérő értelmezések élnek: a hivatalos vizsgálat katonai összeesküvést állapított meg, a mozgatórugók azonban politikai elemzők szerint a hadseregen belüli feszültségekkel és a regionális politikai érdekekkel is összefüggtek. Zia halála után rövid ideig alelnöke, Abdusz Szattár vitte tovább a kormányzást, de a hadsereg befolyása és a közéleti erőszak nem csökkent.
Ershad kormányzása a gazdaságpolitikában a liberalizáció és a külföldi adományok hasznosítása mellett a közigazgatási decentralizációra helyezte a hangsúlyt. Bevezette az upazila (alkörzet) szintű közigazgatási egységet, amelyet hivatalosan a helyi fejlesztés és a bürokrácia hatékonyságának növelése érdekében hoztak létre. A korabeli és későbbi bírálók szerint azonban a decentralizáció valójában a vidéki klientelisztikus hálózatok megerősítését szolgálta. 1988-ban Ersad elfogadtatta a nyolcadik alkotmánymódosítást, amely az iszlámot államvallássá tette. Ez a lépés a bangladesi alkotmányos rend egyik legvitatottabb fordulata: támogatói a muszlim többség identitásának és a vallási közösség szimbolikus elismerésének tartották, kritikusai, köztük a hindu, buddhista, keresztény és más kisebbségek képviselői, az 1972-es szekuláris alapelvek feladását látták benne. A jogi és politikai vita a 2026-os jelenig időről időre újra felszínre kerül, de az 1988-as módosítás önmagában is jelzi, hogy a katonai uralom nem csupán a hatalmi rendet, hanem az állam és a vallás viszonyát is át kívánta alakítani.
Az 1980-as évek végére az Ersad-rezsim elleni elégedetlenség széles koalícióba szerveződött. Az Avami Liga, a BNP, baloldali diákszervezetek, szakszervezetek, értelmiségiek és nőszervezetek egyaránt követelték az elnök lemondását és a szabad választásokat. A tömegmozgalom fő eszköze a hartal (általános munkabeszüntetés) volt, amely a nagyvárosi életet és a gazdaságot is megbénította. 1990 őszén a tiltakozások rendőri erőszakba torkolltak, több tüntető életét vesztette; a halálos áldozatok pontos száma ma is becslés, a résztvevők és a hatóságok eltérően emlékeznek. Végül a hadsereg egy része sem állt ki Ersad mellett: 1990. december 6-án a tábornok lemondott. A távozó elnök helyét ideiglenes jelleggel a főbíró vette át, majd 1991. február 27-én megtartották az országos parlamenti választást.
Az 1991-es választás már nem a hadsereg irányította színjáték volt. A hivatalos eredmények szerint a BNP szerezte a legtöbb mandátumot, a második helyen az Avami Liga végzett, a Dzsatija Párt pedig harmadik erővé csúszott vissza. 1991. augusztusában a tizenkettedik alkotmánymódosítás visszaállította a parlamentáris köztársasági formát, amelyben a miniszterelnök a kormányfő, az elnök pedig elsősorban ceremoniális szereplő. Az első miniszterelnök Khaleda Ziá (Khaleda Zia) lett. A demokratikus átmenet valós intézményi fordulatot hozott, de nem szüntette meg az erőszakot, a pártpolitikai bojkottokat és a hadsereg mögöttes hatalmát. Ezek a kérdések a következő alfejezetben, Banglades 1990–2026 tárgyalásában folytatódnak.
Az alfejezet megírásához elsősorban az 1972. évi bangladesi alkotmány és későbbi módosításai, a katonai proklamációk, a választási eredmények hivatalos jegyzőkönyvei, illetve ENSZ- és kormányzati humanitárius jelentések használhatók elsődleges forrásként. A puccsok kapcsán fontosak a későbbi bírósági ítéletek, parlamenti vizsgálóbizottsági anyagok és visszaemlékezések, de ezeket nem szabad szó szerint pártállami igazságként kezelni, mert keletkezésük időpontja és politikai kontextusa befolyásolta tartalmukat.
Több ponton is nyitott vagy vitatott a rekonstrukció. Az 1974-es éhínség áldozatszámát a szakirodalom nem tudja egyetlen pontos értékkel megadni; a hivatalos adatok alacsonyabbak, a független becslések jóval magasabbak. Az 1975. augusztusi és novemberi gyilkosságok mögötti politikai és külföldi összefüggések dokumentáltsága egyenetlen, a felelősség megoszlása pedig máig emlékezetpolitikai vita tárgya. A Zia- és Ersad-korszak választási eredményei a hivatalos közlésen alapulnak, ám a bojkottok, a katonai irányítás és a korlátozások miatt nem tekinthetők szabad választói akarat mérésének. Az 1990-es átmenet demokratikus jellegét a résztvevők többsége elismeri, ám abban már nincs konszenzus, mennyire vált valóban civil kontroll alá a hadsereg, és mennyire maradtak fenn a katonai korszak intézményes keretei.