Az előző alfejezetben bemutatott Baktria és Gandhara, valamint a selyemút kereskedelmi és kulturális hálózatai a 7. század elején még a hellenisztikus, buddhista és zoroasztriánus hagyományok sokszínű világához tartoztak. Ez a világ azonban nem volt egységes politikai képződmény: a mai Afganisztán területe városállamok, hegyi fejedelemségek és nomád törzsek mozaikjából állt, amelyet a Szászánida Birodalom időnként adóztatott, de soha nem tudott teljesen bekebelezni. A 7. század közepétől az iszlám arab hódítás új hatalmi központokat hozott létre, de a régió átalakulása fokozatos és egyenetlen volt. Az ezt követő évszázadokban egymást váltó dinasztiák – a szamanidák, a gaznavidák, a gúridák – nem csupán a politikai hatalom birtokosai voltak, hanem a perzsa-iszlám kultúra, a kereskedelem és a katonai szervezet új formáinak hordozói is. A 13. század elején a mongol invázió azonban olyan pusztítást hozott, amely hosszú időre visszavetette a városi életet és a mezőgazdaságot, és alapvetően megváltoztatta a régió demográfiai és politikai viszonyait.
A 7. század közepén az Arab-félszigetről kiinduló iszlám hódítások gyorsan elérték a Szászánida Birodalom keleti tartományait. 651-re a szászánida állam összeomlott, és az arab seregek elérték Horászánt, amely a mai Északkelet-Iránt, Nyugat-Afganisztánt és a mai Türkmenisztán déli részét foglalta magában. A hódítás a korabeli muszlim forrásokban gyakran fath (nyitás, meghódítás) néven szerepel, ami a későbbi győztes narratívát tükrözi; a 20. századi történetírás viszont – kritikai forráskezelés alapján – hangsúlyozza, hogy a folyamat nem volt sem gyors, sem egységes.
A mai Afganisztán területén a hódítás több évtizedig elhúzódott. A városok – például Herát (Harat), Balkh (Balh) és Gúr központjai – időnként szerződéssel, adófizetés fejében hódoltak be, máskor erőszakkal foglalták el őket. A hegyvidéki területeken, különösen a Hindukus déli lejtőin és a mai Pakisztán határvidékén, a helyi fejedelmek és törzsek még évtizedekig ellenálltak. A 8. század elején Qutayba ibn Muslim (Kutajba ibn Muszlim) omajjád hadvezér több hadjáratot vezetett Transzoxániába és a mai Afganisztán területére, de a tartós arab katonai jelenlét nem mindenhol valósult meg. A hódítók elsősorban a stratégiai városokat és a fő útvonalakat ellenőrizték, míg a vidéki és hegyi közösségek nagy része megőrizte korábbi vallását és társadalmi szervezetét.
A hódítás következménye a régióban a kalifátus tartományi közigazgatásának kiépülése volt, de a központi hatalom gyenge maradt. A helyi nem muszlim közösségek – buddhisták, zoroasztriánusok, nesztoriánus keresztények és más csoportok – dhimmi státuszt kaptak, ami adófizetés fejében vallásuk megtartását tette lehetővé. A régészeti leletek, például a 8–9. századból származó buddhista kolostorok pusztulási rétegei és az első mecsetek építése arra utalnak, hogy az iszlamizáció fokozatosan, több évszázad alatt ment végbe. A 10. század előtt a lakosság jelentős része még nem muszlim volt, bár a pontos arányokat a források hiánya miatt nem lehet megbízhatóan becsülni. Ez a folyamat nem csupán hittérítés volt, hanem a városi kereskedelem, a közigazgatási nyelv és a törzsi szövetségek átalakulásának része.
A 9. századra az Abbászida Kalifátus központi hatalma meggyengült, és a keleti tartományokban helyi dinasztiák emelkedtek fel. A szamanidák (perzsa: Samaniyan) a 9. század elején szereztek hatalmat Horászánban és Transzoxániában, és 875 körül gyakorlatilag független uralkodókká váltak, bár formálisan elismerték a bagdadi kalifa fennhatóságát. A dinasztia központja Bukhara volt, de hatalmuk kiterjedt a mai Afganisztán északi és nyugati területeire, így Herátra, Balkhra és a Hindukus északi előterére.
A szamanida uralom időszakát a modern történetírás gyakran a perzsa-iszlám reneszánsz korának nevezi. Ez a kifejezés arra utal, hogy a dinasztia udvarában a perzsa nyelvű irodalom, történetírás és tudományosság újjáéledt, miközben az iszlám jog és teológia is virágzott. A szamanida uralkodók támogatták a perzsa nyelvű költészetet, és udvarukhoz tartozott többek között Rudaki (Rudaki), akit a perzsa költészet atyjának tekintenek. Ugyanebben az időszakban keletkeztek az első nagy perzsa nyelvű földrajzi és történeti munkák, amelyek később fontos forrásai lettek a régió történetének. Ez a kulturális virágzás azonban nem jelentett politikai stabilitást: a szamanida állam fokozatosan szétesett a török katonai elit és a helyi földbirtokosok közötti küzdelem miatt.
A szamanidák közigazgatása a perzsa bürokratikus hagyományt ötvözte az iszlám joggal. A hadseregben egyre nagyobb szerepet kaptak a ghulámok (arab: ghulam, katonai rabszolga), akik gyakran török származású, fiatalon vásárolt vagy behódolt harcosok voltak. A ghulámok személyes hűséggel tartoztak az uralkodónak, de idővel saját hatalmi bázist építettek ki, és katonai parancsnokaik közül többen tartományi kormányzókká, majd független uralkodókká váltak. Ez a folyamat vezetett a szamanida állam meggyengüléséhez és a 10. század végén a gaznavidák felemelkedéséhez.
A szamanida korszakban a mai Afganisztán területe a selyemút egyik fontos csomópontja maradt. A városok, például Balkh és Herát, kereskedelmi és kulturális központok voltak, ahol a helyi termékek – például a lápisz lazuli, a szőnyegek és a mezőgazdasági áruk – iránt nagy volt a kereslet. A nomád és letelepült közösségek közötti kapcsolatok azonban feszültek maradtak, és a hegyvidéki területek lakói gyakran kívül estek a központi hatalom ellenőrzésén.
A 10. század végén a szamanida állam egyik katonai parancsnoka, Alp Tegin (török: Alp Tegin) fellázadt és megszerezte Gazni városát a mai Kelet-Afganisztánban. Utódai, a gaznavidák (perzsa: Ghaznaviyan), innen építettek ki hatalmas birodalmat, amely a 11. század elején magában foglalta a mai Afganisztánt, Kelet-Iránt, Pakisztán északi részét és Észak-India nagy részét. A dinasztia csúcspontját Mahmúd gazni (török: Gazneli Mahmud; 998–1030) uralkodása jelentette.
Mahmúd hadjáratai a forrásokban gyakran vallási indíttatásúként, az „iszlám védelmében” indított hódításokként jelennek meg, de a modern történetírás ezt az értelmezést vitatottnak tartja. A hadjáratok elsődleges célja a zsákmányszerzés, a kereskedelmi útvonalak ellenőrzése és a hadsereg fenntartása volt. Mahmúd több mint tíz alkalommal vezetett hadjáratot Észak-Indiába, ahol a helyi hindu uralkodók gazdag templomait és városait fosztotta ki. A hódításokból származó vagyon nem csupán a hadsereg fizetését biztosította, hanem lehetővé tette a gaznavida udvar fényűzését és a tudományok, művészetek pártolását is.
A gaznavida udvar a kor egyik legjelentősebb kulturális központja volt. Ide tartozott Firdauszi (perzsa: Ferdowsi), aki Mahmúdnak ajánlotta a Sáhnámé (a Királyok könyve) című perzsa eposzt, és al-Biruni (arab: al-Biruni), aki Indiáról írt tudományos munkát. A gaznavida építészet emlékei – például a gazni paloták és mecsetek romjai – azt mutatják, hogy a dinasztia jelentős összegeket fordított a reprezentációra. A gaznavida állam azonban nem volt stabil: a hódításokból származó zsákmány függőséget teremtett, és amikor a hadjáratok kifulladtak, a birodalom belső hatalmi harcokba süllyedt. Ráadásul a 11. század közepén a szeldzsuk törökök nyugatról nyomulva elfoglalták Horászánt, és a gaznavidák hatalma a mai Afganisztán keleti részére és Észak-Indiára szorult vissza.
A gaznavida uralom alatt a mai Afganisztán keleti területei – Gazni, Zabulisztán és a Hindukus déli vonulatai – viszonylag sűrűn lakottak és politikailag fontosak voltak. A dinasztia katonai jellege miatt a hadseregben és a közigazgatásban a török és helyi elemek keveredtek, és a perzsa nyelv továbbra is az udvar és a kultúra nyelve maradt. A lakosság többsége azonban vidéki, mezőgazdaságból élő közösségekhez tartozott, akiknek életére a krónikák alig térnek ki. A 11. század végétől a gaznavidák fokozatosan elvesztették északi és nyugati területeiket, és a 12. századra már csak Észak-Indiában tartották fenn magukat, ahonnan a gúridák szorították ki őket.
A 12. században a közép-afganisztáni Gúr hegyvidékéről származó gúridák (perzsa: Ghuriyan) emelkedtek fel. A gúr régió a gaznavidák és a szeldzsukok peremterülete volt, ahol a helyi hegyi törzsek hagyományosan ellenálltak a külső hatalmaknak. A gúrida dinasztia eredete bizonytalan, de a 12. század elején már önálló fejedelemségként működött, és fokozatosan terjeszkedett a gaznavidák rovására.
A gúridák legjelentősebb uralkodója, Muhammad Gúri (perzsa: Mu’izz al-Din Muhammad, 1173–1206) hatalmas hadjáratokat vezetett. 1175-ben elfoglalta Gaznit, majd 1186-ban véget vetett a gaznavida uralomnak Észak-Indiában. Muhammad Gúri hadvezérei, köztük Qutb al-Din Aibak, 1192-ben győzelmet arattak a hindu uralkodók felett a taraini csata (más néven második taraini csata) során, és ezzel megalapozták a Delhi Szultanátust. A gúrida állam így rövid ideig a mai Afganisztántól Észak-Indiáig terjedő területet uralt, de ez a birodalom nem volt központosított: a hatalmat a dinasztia tagjai és a katonai parancsnokok osztották meg.
A gúridák hatalmi bázisa a hegyvidéki törzsek támogatásán nyugodott, és a dinasztia reprezentációjában fontos szerepet játszott a gúri származás hangsúlyozása. Ugyanakkor a gúrida udvar is a perzsa-iszlám kultúrát követte, és mecseteket, medreszéket (vallási iskolákat) építtettek. A gúrida építészet egyik legismertebb emléke a dzsám minaret (Minaret of Jam) a mai Gúr tartományban, amely 1194 körül épült, és a régió egyik legfontosabb régészeti lelőhelye. A gúrida állam azonban rövid életű volt: a 13. század elején a horezmi sah birodalma nyugatról fenyegette, és a gúridák hatalma gyorsan szétesett. 1215 körül a gúrida területeket a horezmi sah csapatai foglalták el, de ez a birodalom is hamarosan a mongol invázió áldozatává vált.
A gúridák uralma a mai Afganisztán történetében azért jelentős, mert utoljára a mongol invázió előtt egyesítette rövid időre a régió keleti és déli területeit, és kiterjesztette a muszlim uralmat Észak-Indiára. A gúrida hadjáratok nyomán a Delhi Szultanátus létrejötte a dél-ázsiai iszlám történetének kulcsfontosságú eseménye lett, amely a későbbi évszázadokra is hatással volt. Ugyanakkor a gúrida állam nem volt képes tartós intézményeket kiépíteni, és a hatalom személyes lojalitáson, törzsi szövetségeken és katonai sikereken nyugodott.
A 13. század elején a mongol birodalom terjeszkedése gyökeresen átírta a régió történetét. Dzsingisz kán (török: Cengiz Han; 1206–1227) 1219-ben hadjáratot indított a horezmi sah birodalma ellen, miután a horezmi uralkodó, Ala ad-Din Muhammad (arab: Ala al-Din Muhammad) megsértette a mongol követeket. A mongol seregek 1219–1221 között elfoglalták és elpusztították a mai Afganisztán legfontosabb városait: Herátot, Balkh-t, Gaznit, Gúrt és más településeket.
A pusztítás mértékéről a korabeli krónikák – például a perzsa történetíró, Juvayni (arabul: Ata-Malik Juvayni) 13. századi munkája – drámai leírásokat közölnek, amelyek szerint a városok lakosságát tömegesen lemészárolták, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet tönkretették. A modern történetírás azonban óvatosan kezeli ezeket a számokat, mert a krónikák gyakran túloztak, és a régészeti bizonyítékok alapján nehéz pontosan rekonstruálni a pusztítás mértékét. A régészeti ásatások több helyen – például Balkhban és Herátban – pusztulási rétegeket tártak fel, amelyek megerősítik, hogy a 13. század elején súlyos csapás érte a városokat, de a lakosság csökkenésének pontos arányát nem lehet megbízhatóan megbecsülni.
A mongol invázió különösen súlyos következményekkel járt a régió városi életére. A korábbi évszázadokban virágzó központok, például Balkh és Herát, hosszú időre elvesztették jelentőségüket, és a városi lakosság egy része elmenekült vagy elpusztult. A mezőgazdasági infrastruktúra – öntözőrendszerek, teraszos művelés, kertek – szintén súlyos károkat szenvedett, ami évtizedekre visszavetette a termelést. A mongol uralom alatt a régió tartományi központtá vált, és a korábbi politikai és kulturális központok szerepét részben más városok, például Kabul és Kandahar vették át, de ezek a városok is csak lassan épültek újjá.
A mongol invázió hosszú távú következménye a régió demográfiai és társadalmi szerkezetének átalakulása volt. A pusztítás és a menekülés nyomán a lakosság csökkent, és a nomád törzsek – elsősorban a mongol katonai kíséret és a hozzájuk csatlakozott helyi csoportok – megerősödtek a letelepült lakossággal szemben. A mongol uralom alatt a régió a Csagatáj Kánság és később az Ilhán Birodalom része lett, ami új közigazgatási és adózási rendszert hozott, de a helyi közösségek nagy része továbbra is a hagyományos törzsi és falusi szervezetben élt. A 14. században a timuridák (perzsa: Timuriyan) – Timur Lenk (Tamerlán) és utódai – ismét központi hatalmat építettek ki, de ez a régió már nem nyerte vissza a 13. század előtti virágzását.
A 7–13. századi események rekonstruálása Afganisztán területén számos forrástani nehézséggel jár. A legfontosabb írott források arab és perzsa nyelvű krónikák, földrajzi munkák és udvari történeti művek. Az arab hódításról szóló beszámolók közül al-Baladhuri (9. század) és al-Tabari (10. század) munkái alapvetőek, de ezek több mint egy évszázaddal az események után íródtak, és a kalifátus központi nézőpontját tükrözik. A szamanida és gaznavida időszakról perzsa nyelvű krónikák – például Bayhaqi (11. század) gaznavida udvari történetíró munkája – és udvari költők művei állnak rendelkezésre, de ezek gyakran a dinasztia dicsőítését szolgálják, és nem adnak pontos képet a vidéki lakosság életéről. A gúrida korszakról a krónikák mellett feliratok és építészeti emlékek, például a dzsám minaret biztosítanak adatokat.
A régészeti források – városi ásatások, érmék, kerámiák, öntözőrendszerek nyomai – fontos kiegészítést jelentenek, de az ásatások sok területen hiányosak, különösen a vidéki és hegyvidéki régiókban. A nem muszlim közösségek – buddhisták, zoroasztriánusok, nesztoriánus keresztények – saját írott forrásai ritkák, ami miatt az iszlamizáció ütemének rekonstruálása nagyrészt közvetett bizonyítékokon alapul. A megtérés folyamatáról szóló állítások ezért becslésnek tekintendők, nem dokumentált ténynek.
A legnagyobb bizonytalanság a hódítások kronológiáját és a pusztítás mértékét övezi. A mongol invázió áldozatainak számát a korabeli krónikák gyakran több százezerre teszik, de a modern történészek ezeket az adatokat erősen túlzónak tartják, mert a városok lakossága a 13. század elején valószínűleg nem érte el ezeket a nagyságrendeket. A régészeti pusztulási rétegek megerősítik a súlyos károkat, de a demográfiai csökkenés pontos arányát nem lehet megbízhatóan meghatározni. Hasonlóképpen vitatott, hogy a mongol invázió milyen hosszú távú hatással volt a városi életre és a mezőgazdaságra; egyes kutatók hangsúlyozzák a pusztítás mértékét, mások a 14. századi timurida újjáépítés folyamatosságát emelik ki. A tudományos konszenzus az, hogy a mongol invázió súlyos törést okozott, de a részletekben nincs egyetértés.
A “gúrida” és a “gaznavida” dinasztiák elnevezése is forráskritikai kérdéseket vet fel: ezek a nevek későbbi történetírói konstrukciók, nem feltétlenül tükrözik a korabeli önazonosítást. A helyi lakosság identitása a középkorban nem volt sem “afgán”, sem “pakisztáni”, hanem törzsi, városi, vallási és nyelvi elemekből állt össze. A mai nemzeti narratívák gyakran visszavetítik ezeket a fogalmakat, amit a tankönyv igyekszik elkerülni.