Az alfejezet a 2001-es nemzetközi katonai beavatkozástól a 2026-ig terjedő időszakot tárgyalja. Nem egyetlen „afgán történetként”, hanem egymással versengő és együttműködő szereplők – nemzetközi koalíció, afgán állami intézmények, tálib felkelés, helyi hatalmi hálózatok, szomszédos államok, valamint a lakosság különböző csoportjai – együttes történeteként mutatja be az államépítés kísérletét, a felkelés újjászerveződését, a 2021-es hatalomváltást és az azt követő humanitárius válságot. A fejezet külön figyelmet fordít arra, hogy a dokumentált eseményeket elválassza a vitatott értelmezésektől, a statisztikai becsléseket pedig a rendelkezésre álló források bizonytalanságával együtt közölje.
A 2001. szeptember 11-i egyesült államokbeli támadások után az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1368. és 1373. számú határozataiban a terrorizmus elleni fellépést sürgette, de nem hatalmazta fel kifejezetten egy afganisztáni katonai beavatkozásra. Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei 2001. október 7-én kezdték meg a tálib rezsim és az al-Káida állásai elleni légicsapásokat (Operation Enduring Freedom). A beavatkozás közvetlen ürügye az volt, hogy a tálib kormány nem adta ki Oszáma bin Ládent és nem számolta fel az al-Káida kiképzőtáborait. A hadművelet azonban hamarosan összekapcsolódott a tálib rezsim megdöntésével, amelyhez az Egyesült Államok helyi fegyveres szövetségeseket keresett: elsősorban az Északi Szövetség néven ismert, főként tádzsik, üzbég és hazara csoportokat tömörítő koalíciót, valamint pastu törzsi és milíciavezetőket.
A tálib hatalom összeomlása gyorsan bekövetkezett. Novemberben elesett Mazar-i-Sharif, Hamid Karzai pastu politikus pedig délen kezdett fegyveres felkelést szervezni. December elején megadta magát Kandahár, a tálib mozgalom központja, december 7-én pedig Kandahár eleste után a tálib vezetés nagy része Pakisztánba menekült. Dokumentált tény, hogy a tálib rezsim 2001 decemberére elveszítette az ellenőrzést a főbb városok és tartományi központok felett; vitatott ugyanakkor, hogy a mozgalom ténylegesen szétesett-e, vagy csak a vidéki területekre és a pakisztáni hátországba vonult vissza. A későbbi felkelés erőssége ez utóbbi értelmezést támasztja alá, de 2001–2002 fordulóján ezt még nem lehetett előre látni.
Az átmenet jogi keretét a 2001 decemberében, a németországi Bonnban tartott konferencia alakította ki. A bonni megállapodás (Agreement on Provisional Arrangements in Afghanistan Pending the Re-establishment of Permanent Government Institutions) létrehozta az ideiglenes közigazgatást, és Hamid Karzait választotta az átmeneti igazgatás elnökévé. A megállapodás a résztvevő afgán csoportok – köztük a volt mudzsahedin-koalíciók, a monarchisták és a diaszpóra technokratái – kompromisszuma volt, de a tálibok nem kaptak meghívást. A dokumentumot aláírók legitimitását a tálib oldal és később több kritikus is vitatta: szerintük a bonni folyamat győztesek közötti osztozkodás volt, amely a győztes milíciák hatalmi pozícióit erősítette.
Az ideiglenes kormányt 2001. december 22-én iktatták be Kabulban. Ezt követte a 2002. júniusi loya dzsirga (nagygyűlés), amely Karzait választotta az átmeneti kormány elnökévé. A 2004-ben elfogadott alkotmány az afganisztáni államformát iszlám köztársaságként határozta meg, erős elnöki rendszerrel, de a helyi hatalommegosztás kérdésében kompromisszumos megoldást alkalmazott. Az alkotmány rendelkezett arról, hogy Afghanistan iszlám állam, de arról is, hogy a polgárok jogait a nemzetközi emberi jogi normákkal összhangban kell védeni. Ez a kettős meghatározottság a későbbi jogviták és politikai viták egyik forrása lett.
A 2000-es évek közepén az afgán államépítés két, egymással szorosan összefonódó folyamata zajlott. Egyrészt a nemzetközi közösség – elsősorban az ENSZ afganisztáni missziója (UNAMA), az Egyesült Államok, a NATO és a donorországok – pénzügyi és katonai erőforrásokkal támogatta a központi kormányzat megerősítését. Másrészt a tálib felkelés, amely 2003–2006 között a pakisztáni határ menti törzsi területeken, a déli Helmand, Kandahár és Uruzgan tartományokban, valamint a keleti határvidéken megkezdte a támadások újjászervezését. A felkelés eszköztára az improvizált robbanószerkezetek, az öngyilkos merényletek, a központi kormányzat és a nemzetközi erők elleni rajtaütések, valamint a vidéki területeken alkalmazott párhuzamos árnyék-kormányzás kiépítése volt. A tálibok önmagukat iszlám emirátusnak nevezték, és a „megszálló erők” elleni harcot, valamint a külföldi csapatok kivonását követelték.
A 2004-es elnökválasztást Karzai nyerte meg. A szavazatszámlálás és a választási csalás mértéke azonban kezdettől vitatott volt. A 2005-ös parlamenti választáson a pártok szerepét a választási törvény szándékosan gyengítette, ami a parlamentet gyenge, a kormányzati ellenőrzést pedig erős, ám a helyi hatalmasságoktól függő intézménnyé tette. A dokumentált tény, hogy 2004 és 2009 között a központi kormányzat az ország területének jelentős részén nem tudta érvényesíteni az állami monopóliumot: az adóbehajtást, a bírósági igazgatást és a biztonsági ellenőrzést sok helyen milíciák, törzsi vezetők, kormányzók és a tálib árnyék-kormányzat gyakorolta. Vita tárgya, hogy ez a hatalommegosztás a „gyenge állam” vagy a „megosztott hatalomgyakorlás” kifejezéssel írható-e le pontosabban.
A NATO 2003-ban vette át a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) parancsnokságát, amelyet kezdetben csak Kabulra és környékére korlátoztak. 2006-ban az ISAF megkezdte a déli területekre való kiterjesztést, ami a brit, kanadai, holland és amerikai erők intenzív harcaihoz vezetett. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok továbbra is fenntartotta a különálló terrorellenes műveleteit, amelyek céljai között az al-Káida vezetőinek felkutatása és megölése állt. Ez a két párhuzamos műveleti logika – a NATO által vezetett stabilizáció és a célzott likvidálás – egymással feszültségben állt: a célzott műveletek civil áldozatai sok helyen aláásták a stabilizációs erőfeszítések legitimitását.
A 2009-es elnökválasztás eredménye a csalások nagysága miatt nemzetközi és afgán viták középpontjába került. A független választási bizottság belső adatai szerint a szavazatok jelentős része megkérdőjelezhető volt. Végül Abdullah Abdullah, Karzai fő ellenfele, a második fordulótól elállt, és Karzai maradt az elnök. A vita nemcsak a választási tisztaságról szólt, hanem arról is, hogy a nyugati donorok és a helyi hatalmi hálózatok milyen mértékben erősítették meg Karzai kormányzását. Az elnöki rendszer körül kialakult patronázs-hálózatok, a kormányzói kinevezések és a biztonsági szektor forrásainak elosztása egyre inkább a különböző etnikai és regionális csoportok közötti alkuk függvényévé vált.
A katonai helyzet a 2006–2010 közötti időszakban folyamatosan romlott. A tálibok a déli és keleti tartományokban tartós jelenlétet építettek ki, és Pakisztán törzsi területeiről műveleti hátországot kaptak. A pakisztáni állam szerepe itt vitatott: egyes amerikai és afgán kormányzati nyilatkozatok szerint a pakisztáni katonai hírszerzés (ISI) egyes csoportjai ösztönözték vagy eltűrték a tálibok határon átnyúló tevékenységét; a pakisztáni kormány ezt tagadta, és hangsúlyozta, hogy a határvidék ellenőrzése mindkét oldalon nehéz. A történeti kutatás számára a pakisztáni katonai archívumok hozzáférhetetlensége miatt a kérdés erősen forráshiányos. A tálibok politikai céljai 2009–2010-ig terjedően továbbra is homályosak voltak: a csoportok hol a külföldi erők kivonását, hol a saría bevezetését, hol a Kabuli kormányzat megbuktatását hangoztatták. A 2010-es évek elején a mozgalom vezetése fokozatosan egységesebb politikai üzenetet kezdett megfogalmazni, bár a helyi parancsnokok gyakran saját céljaikat követték.
A NATO 2010-ben döntött a biztonsági feladatok fokozatos átadásáról az afgán nemzeti hadseregnek (ANA) és a nemzeti rendőrségnek (ANP). A 2011–2014 közötti átmeneti folyamat során a nemzetközi erők létszáma fokozatosan csökkent, miközben az afgán erők feladata a felkelés elleni műveletek átvétele lett. A hadsereg létszámát hivatalos források 2014-re mintegy 180 000–190 000 főre becsülték, de a tényleges harcképesség és a dezertálás mértéke körül jelentős bizonytalanság maradt. A rendőrség esetében a kiképzés minősége, a korrupció és a fizetések rendszertelensége miatt a becslések még eltérőbbek voltak.
Az átmenet nem csupán katonai, hanem politikai folyamat is volt. A 2010-es loya dzsirga megerősítette a békefolyamat iránti igényt, de a Karzai-kormány és az Egyesült Államok viszonya feszültté vált. A 2012-ben aláírt stratégiai partnerségi megállapodás keretet adott a hosszú távú amerikai támogatásnak, azonban a kabuli és washingtoni álláspontok a tálibokkal való tárgyalásokról, a civil áldozatokról és az afgán elnök stílusáról élesen eltértek. A menekültválság, a kábítószer-termelés és a vidéki lakosság elszegényedése tovább mélyítette a kormányzattal szembeni elégedetlenséget. Az ENSZ és az UNAMA éves jelentései rendszeresen dokumentálták a polgári áldozatok növekedését: a civilek haláláért 2014-ben már a tálibok és más fegyveres csoportok mellett a kormányerők és a nemzetközi erők műveletei is jelentős számban voltak felelősek. A védett nők, gyermekek és a harcban nem résztvevők áldozatainak száma a háború egyik leginkább dokumentált dimenziója, még ha az egyes incidensek besorolása – például hogy egy áldozat a felkelőkhöz tartozott-e – gyakran vitatott is.
A 2014-es elnökválasztást ismét viták kísérték. Az első forduló után Abdullah Abdullah és Ashraf Ghani is győzelmet hirdetett, a második fordulót pedig a csalások vádja miatt csak hosszas tárgyalások után zárták le. Végül az Egyesült Államok közvetítésével létrejött a nemzeti egységkormány: Ghani lett az elnök, Abdullah pedig a kormányfői jogkörökkel felruházott vezető végrehajtó. Ez a konstrukció alkotmányos szempontból tisztázatlan volt, és a későbbi politikai válságok egyik forrása lett. A választás idején a tálibok fokozták a támadásokat, és több tartományban nyíltan meghiúsították a szavazást.
A NATO harci műveletei 2014. december 28-án hivatalosan véget értek. Ezt követően a Resolute Support elnevezésű misszió kiképzési és tanácsadási feladatokra szűkült. A tálib felkelés azonban nem gyengült; 2015-ben ideiglenesen elfoglalták Kunduz tartományi székhelyt, és több északkeleti körzetben is előretörtek. Ez cáfolni látszott azt a várakozást, hogy az afgán erők önállóan meg tudják állítani a felkelést. A tálib előretörést az afgán kormányzat részben a pakisztáni támogatással, részben a kormányerők motivációjának és logisztikájának gyengeségével magyarázta; a tálibok pedig a megszálló erők és a kabuli rezsim gyengeségére hivatkoztak.
A tálib mozgalom 2001 után nem egységes szervezetként működött. A Quetta-központú vezetés (Quetta Shura) mellett jelen volt a haqqáni-hálózat, amelyet az Egyesült Államok terrorszervezetként tart nyilván, valamint több pastu törzsi alapú és helyi parancsnoki csoport. A mozgalom ideológiai központja a Mohammed Omár molla által 1996-ban létrehozott vezetői struktúra volt, de Omár 2013-ban bekövetkezett halálának bejelentése 2015-ben belső vita forrása lett. Utóda, Akhtar Manszúr 2015-ös kinevezését több parancsnok vitatta, és 2016-ban egy amerikai csapásban megölték. Ezt követően Haibatullah Ahundzáda lett a mozgalom emírje. A belső viták ellenére a tálibok katonai egységei a 2010-es évek végére egyre koordináltabban működtek, de a helyi parancsnokok továbbra is jelentős mozgástérrel rendelkeztek.
A kormányzat és az Egyesült Államok a 2010-es évek elejétől kezdve kereste a tárgyalásos rendezés lehetőségét. A katari Dohában megnyílt tálib politikai iroda 2013-ban, de a státusza körüli viták – különösen az iroda által használt „Iszlám Emirátus” felirat – feszültségeket okoztak. A tálibok sokáig elutasították a közvetlen tárgyalást az általuk bábkormánynak nevezett kabuli kormányzattal, és az Egyesült Államokkal folytattak megbeszéléseket. Az afgán kormányzat ezt a folyamatot sérelmezte, mert kimaradt az érdemi tárgyalásokból. A 2018–2020 közötti amerikai–tálib tárgyalásokon a vita a tűzszünet, a csapatkivonás, a terrorellenes biztosítékok és a tálib-kormány közötti hatalommegosztás kérdései körül forgott. A dokumentumok és a résztvevők nyilatkozatai alapján a tálibok fő célja a külföldi erők teljes kivonása volt, míg az Egyesült Államok a katonai jelenlét csökkentését a tálibok al-Káidával való szakításához próbálta kötni. Az Egyesült Államok és a tálibok 2020. február 29-én Dohában megállapodást írtak alá, amelynek értelmében az amerikai erők 14 hónapon belül kivonulnak, a tálibok pedig vállalják, hogy nem engedik meg területükön az Egyesült Államokat és szövetségeseit fenyegető csoportok működését. A megállapodás a kabuli kormány és az afgán demokratikus intézmények szempontjából azonban komoly jogi és politikai hiányosságokkal bírt: a tálibok nem ismerték el a kormányt, és a megállapodás szövege csak a tálibok által ellenőrzött területekre vonatkozott.
A következő hónapokban a tálibok tovább fokozták a vidéki területek elfoglalását. Az afgán kormányerők morálja és utánpótlása folyamatosan romlott, miközben a tálibok a vidéki körzetek többségét elfoglalták vagy megadásra kényszerítették. A tálibok kommunikációja egyre sikeresebb volt: a mozgalom helyi megbékélési bizottságokat hozott létre, és azt ígérte, hogy a meghódolt kormányhivatalnokoknak és katonáknak nem esik bántódása. Ennek az ígéretnek a betartása később vitatott lett.
A NATO-erők kivonulása 2021 tavaszán és nyarán felgyorsult. Az afgán kormány tálibokkal szembeni ellenálló képessége a várakozásoknál gyorsabban omlott össze. A tálib hadjárat 2021 augusztusában a tartományi székhelyek tömeges elfoglalásával tetőzött. Augusztus 15-én Kabul eleste dokumentált esemény: a tálib erők ellenállás nélkül bevonultak a fővárosba, Ghani elnök pedig elhagyta az országot. A tálibok augusztus 15-én bejelentették az Iszlám Emirátus visszaállítását. A hatalomváltást az afgán hadsereg gyors összeomlása tette lehetővé, amelynek okai között a morál, a korrupció, a politikai vezetés legitimitásának hiánya, a tálibokkal kötött helyi megadási alkuk és a nemzetközi légitámogatás elvesztése egyaránt szerepeltek. A kivonulást irányító Joe Biden-adminisztráció a döntést Donald Trump 2020-as dohai megállapodására és az afgán partner elégtelen harci akaratára hivatkozva indokolta; a kritikusok a tervezés és a kivonulás módját, valamint a hírszerzési értékelés tévedéseit hangsúlyozták.
A tálib hatalomátvétel után a közrend és a közigazgatás gyakorlati berendezkedése fokozatosan alakult át. A mozgalom 2021. szeptember 7-én bejelentette az ideiglenes kormány felállítását, amelyben kizárólag tálib vezetők, köztük a haqqáni-hálózat tagjai kaptak tisztségeket. A kabinet összetétele megerősítette azt a kritikát, hogy a tálibok nem kívánnak szélesebb politikai részvételt biztosítani, bár a mozgalom vezetői ezt tagadták. A nemzetközi közösség többsége nem ismerte el a tálib kormányt diplomáciailag, bár több állam – köztük Kína, Pakisztán és Oroszország – de facto kapcsolatot épített ki vele. Az Egyesült Államok és az EU a tálib kormány elismerését feltételekhez kötötte: a nők jogainak tiszteletben tartása, a terrorellenes biztosítékok és a befogadó kormányzás.
A 2021 utáni időszakban a nők és lányok jogainak szűkítése dokumentált tény. A tálib hatóságok 2021 szeptemberében bejelentették, hogy a lányok egyelőre nem térhetnek vissza a középiskolákba, 2022-ben pedig országos szinten felfüggesztették a nők felsőoktatását. A nők munkavállalását a kormányzati és a civil szektor egyes területein korlátozták. Ezeket a lépéseket a tálib vezetők a saría értelmezésével indokolták, míg az ENSZ, az EU és számos emberi jogi szervezet a női jogok nyilvánvaló visszavonásának minősítette. A tilalmak bevezetését a tálib frakciók közötti tárgyalások és a vidéki, konzervatív körzetek nyomása egyaránt befolyásolta; vitatott, hogy a döntések mögött mennyire áll egységes ideológiai akarat, és mennyire a belső erőviszonyok.
A gazdasági összeomlás 2021 őszén és telén humanitárius katasztrófává mélyült. A nemzetközi donorok befagyasztották az afgán állami tartalékokat, a Világbank és az IMF felfüggesztette a támogatásokat, és a kereskedelmi bankrendszer készpénzhiánnyal küzdött. Az ENSZ és a humanitárius szervezetek 2021 őszén és 2022 telén több millió ember élelmezési válságáról számoltak be. Az adatok itt becslések: a WFP és az OCHA által közzétett számok szerint Afganisztánban 2022 elején a lakosság mintegy fele élelmiszer-ellátási bizonytalansággal szembesült, de a pontos arány tartományonként és évszakonként eltért. A tálib hatóságok a humanitárius szervezetekkel együttműködve engedélyezték a segélyszállítmányok egy részét, de a nők munkavállalásának korlátozása miatt több szervezet felfüggesztette vagy visszafogta egyes programjait.
A tálib rezsim természetének megítélése a 2021 utáni időszak egyik legvitatottabb kérdése. A tálib vezetés azt hirdette, hogy az Iszlám Emirátus minden afgán állama, és a múltbeli túlkapásokat nem ismétli meg; a bírósági ítélkezést a saría alapján, de kegyelemben részesíti a korábbi kormánytisztviselőket. Eközben dokumentált jelentések szóltak volt kormányalkalmazottak, katonatisztek, újságírók, bírák és emberi jogi aktivisták elleni célzott támadásokról, eltűnésekről és bírósági eljárás nélküli kivégzésekről. Az ENSZ jelentéstevői és az emberi jogi szervezetek ezeket a cselekményeket a tálib hatalmi struktúra egyes tagjaihoz, nem pedig az egész mozgalomhoz kapcsolták; a tálib kormányzat szerint a megtorlások egyéni cselekmények, amelyeket a vezetőség nem hagyott jóvá, és kivizsgál. A történeti kutatás számára a 2021–2026 közötti időszak emberi jogi helyzete jelenleg is futó esemény, ezért a minősítések óvatosságot igényelnek.
A szektariánus feszültségek és az etnikai alapú erőszak újraéledése szintén vitatott. A tálib mozgalom történetileg pastu többségű, és a 2021 utáni hatalmi pozíciókban a pastuk dominanciája nyilvánvaló. Ugyanakkor a tálibok igyekeztek nyelvi és regionális gesztusokat tenni: több tádzsik, üzbég és hazara vezetőt is bevontak a középszintű közigazgatásba, bár a felső vezetésben arányuk elenyésző maradt. A hazara közösség elleni, az Iszlám Állam horászáni tartománya (ISKP) által elkövetett támadások – például iskolák, mecsetek és kórházak elleni robbantások – 2016 óta dokumentáltan folytatódnak. A tálib kormányzat az ISKP elleni fellépését hangsúlyozta, és a 2021 utáni időszakban a biztonsági erők több műveletet indítottak a szervezet ellen. Azt azonban nem lehet egyértelműen állítani, hogy a tálib hatóságok elegendő védelmet nyújtottak-e a síita hazara közösségnek, mert a támadások folytatódtak, és a védelem mértéke területenként változott.
A biztonsági helyzet tehát 2021 után sem vált stabillá. A tálib kormány uralma alatt a bűnözés és a törzsi viszályok egyes körzetekben csökkentek, ám ezt a megfigyelést korlátozza, hogy a vidéki területekről érkező híradások hiányosak. Az ISKP elleni küzdelem és a belső tálib frakciók közötti feszültség a kormányzati kommunikációban ritkán kap nyilvános teret. A tálib vezetőség 2022 óta ismétlődően azt állította, hogy a biztonsági helyzet javul, és a gazdaságban a bányászat, a szénkivitel és a vámbevételek révén a bevételek nőnek. A független ellenőrzés azonban korlátozott: a nemzetközi szervezetek egy része elhagyta az országot, a tálib hatóságok pedig nem tesznek közzé átfogó, ellenőrizhető statisztikákat.
A humanitárius válság 2026-ig tartós maradt. A tálib hatalomátvétel után a nemzetközi szankciók, a vagyon befagyasztása és a pénzügyi elszigeteltség a lakosság széles rétegeit sújtotta. Az ENSZ humanitárius ügynökségei 2023–2026 között folyamatosan forráshiányról és a segélyezés akadályairól számoltak be, különösen a női segélymunkások alkalmazásának tilalma miatt. A tálib hatóságok ezt a tilalmat vallási indokkal védték, a nemzetközi szervezetek pedig azzal érveltek, hogy a nők nélkül nem érhető el a segélyre szoruló női lakosság. A gyakorlatban helyi kompromisszumok alakultak ki: egyes tartományokban a tálib hivatalnokok hallgatólagosan engedélyezték a női dolgozók jelenlétét, máshol viszont nem. Ez a helyi különbség forrásként romanizálható lenne, ezért fontos hangsúlyozni, hogy a híradások egy része nem független forrásból származik.
A kivonulás utáni külkapcsolatok is átalakultak. Kína és Pakisztán gazdasági és biztonsági párbeszédet folytatott a tálib kormánnyal, Oroszország és Irán pedig szintén fenntartotta a kapcsolatot. Az Egyesült Államok és az EU nem ismerte el a rezsimet, de a humanitárius segélyeket továbbra is finanszírozta. A diplomáciai elismerés hiánya ellenére a tálib kormány a 2020-as évek közepére a nemzetközi rendszer de facto szereplőjévé vált. Azt azonban nem lehet állítani, hogy a rezsimet széles körben legitimálták: az afgán diaszpóra, a kabuli értelmiség, a nők jogaiért küzdő mozgalmak és a nyugati kormányok egyaránt bírálták a tálib kormányzást.
A fejezet alapvető forrásai közé tartoznak az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai, a bonni megállapodás szövege, a 2004-es afgán alkotmány, az ENSZ Afganisztáni Segélymissziójának (UNAMA) éves jelentései, a NATO és az Egyesült Államok kormányzati közleményei, valamint a tálib mozgalom saját nyilatkozatai. A 2001 és 2020 közötti időszak esetében a dokumentált tények viszonylag jól rekonstruálhatók; a viták főként az értelmezésre vonatkoznak. Különösen vitatott a NATO-műveletek civil áldozatainak minősítése, a tálib felkelés mögötti pakisztáni szerep, és a kabuli kormányzat legitimitásának mértéke.
A 2021 utáni események forrásbázisa egyenlőtlen. A tálib hatóságok nem tesznek közzé megbízható statisztikákat, a független újságírás lehetőségei pedig korlátozottak. Az emberi jogi szervezetek és az ENSZ jelentései kulcsfontosságúak, de ezek is a hozzáférhetőség és a biztonsági helyzet miatt becslésekre támaszkodnak. A nők jogainak megsértése terén a dokumentáció erős, ám a konkrét esetek száma és a jogsértések minősítése továbbra is vita tárgya, mert a tálib kormányzat a saría értelmezésére hivatkozik. A nemzetközi jogi megítélés a női jogok szisztematikus megvonása kapcsán megfogalmazott álláspont, de a 2021 utáni kormányzás egészének „apartheid” vagy „nemi üldöztetés” minősítése még nem alakult ki egységes tudományos konszenzussá.
Az áldozati statisztikák esetében az ENSZ és a nemzetközi szervezetek adatai a polgári áldozatokra vonatkozóan a legmegbízhatóbbak, ám ezek is alulbecsülnek, mert a vidéki területekről nem érkezik minden eset bejelentése. A harcosok és a civilek közötti megkülönböztetés a tálibok és a kormányerők közötti összecsapásokban gyakran nehéz. A gazdasági adatok, például a GDP, a foglalkoztatottság és a szegénységi ráta esetében a Világbank és az IMF becslései elérhetők, de ezek a 2021 utáni időszakban jelentős bizonytalanságot hordoznak a hivatalos adatgyűjtés hiánya miatt.