A szovjet csapatok 1989. február 15-i kivonulása nem hozta el a békét Afganisztánban, hanem a háború új szakaszát nyitotta meg: a belső polgárháborút, amelynek következtében az ország a nemzetközi kapcsolatokból is kiszakadt, és végül az 1990-es évek végén a tálib mozgalom vette át az ellenőrzést az ország nagy része felett. A tálib emírség nemzetközi elszigeteltségben működött, és 2001. szeptember 11-én az al-Káida afganisztáni bázisairól indított terrortámadások után az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció katonai beavatkozást indított. Ebben az alfejezetben az 1989-től 2001-ig tartó évtizedet járjuk körbe, megkülönböztetve a dokumentált tényeket a becslésektől, a tudományos konszenzust a vitatott értelmezésektől, és a feleket anélkül mutatjuk be, hogy a felelősség kérdését elmaszatolnánk.
Amikor a Szovjetunió Mihail Gorbacsov vezetésével bejelentette a csapatkivonást, a szovjet kliensállam, a Muhammad Najibullah elnök vezette Afgán Demokratikus Köztársaság (röviden: kommunista rezsim) hatalma már csak a városokra, a főbb közlekedési útvonalakra és a katonai repterekre terjedt ki. A vidék nagy részét a mudzsahedin (szó szerint: „a szent háborúban részt vevők”) fegyveres csoportjai ellenőrizték, akiket az Egyesült Államok, Pakisztán, Szaúd-Arábia és Kína is támogatott. A szovjet kivonulás időpontját az 1988-as genfi megállapodások rögzítették, de a megállapodás nem oldotta meg az afganisztáni hatalom kérdését: a mudzsahedin csoportok nem fogadták el a Najibullah-rezsimet, amelyet bábkormánynak tekintettek.
A szovjet csapatkivonás üteme a dokumentált katonai menetrend szerint zajlott: 1988. május 15. és 1989. február 15. között a szovjet negyvenedik hadsereg elhagyta az országot. A kivonulás katonai értelemben rendezett volt, de nem volt béke: 1989-ben és 1990-ben a mudzsahedin csoportok nyugati és pakisztáni támogatással folytatták a kormányerők elleni támadásokat, elsősorban Kandahár, Herát és a keleti határvidék térségében. A kormányerők – köztük a hírhedt Khadamat-e Aetla’at-e Dawlati (KHAD) hírszerző szolgálat – a városi területeken koncentrált katonai erővel védekeztek, és a civil lakosságot a két tűz közé szorították.
Najibullah a kivonulás után megpróbált egy nemzeti megbékélési programot meghirdetni, amelynek keretében a vidéki közösségeknek autonómiát, a fegyveres ellenzék egyes csoportjainak integrációt, a vallási vezetőknek pedig szerepet kínált. A dokumentált kormányzati nyilatkozatok szerint a rezsim 1989-ben és 1990-ben több ezer börtönlakót engedett szabadon, és formálisan iszlám köztársasággá nevezte át az államot. A békekezdeményezés azonban kudarcot vallott, mert a mudzsahedin csoportok a hatalom teljes megosztását és a kormány lemondását követelték, míg a rezsim a hadsereg, a párt és a titkosszolgálat intézményi túlélését próbálta megőrizni.
A szovjet utánpótlás 1990 elejétől jelentősen lelassult, majd 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával gyakorlatilag megszűnt. Najibullah kormánya ennek ellenére 1992 tavaszáig fennmaradt, elsősorban azért, mert a mudzsahedin csoportok nem tudtak egyetlen, a kormányt megdöntő koalícióba tömörülni. A kormányerők oldalán harcoló hadsereg létszámát a kutatók 1991–1992-re 80–120 ezer főre becsülik, de a becslés bizonytalan, mert a dezertálás és a hadsereg belső bomlása gyors ütemben csökkentette a harcképes állományt. A rezsimet végül nem katonai vereség, hanem belső széthullás és az 1992. márciusi pártbéli lázadások döntötték meg.
Az 1992–1996 közötti polgárháború dokumentált következményei közé tartozik Kabul nagyarányú fizikai pusztulása, a kulturális intézmények kifosztása és a civil áldozatok tízezres nagyságrendje. A város lakossága a háború előtti becsült 1,5 millióról 1995-re körülbelül 500–700 ezerre csökkent, de a pontos adatok vitatottak, mert a menekülési hullámok és a megbízható összeírás hiánya miatt a becslések széles sávban mozognak. A kabuli harcok kapcsán az emberi jogi szervezetek, köztük az Amnesty International és a Human Rights Watch, már 1993-ban dokumentálták a tüzérségi támadások, az utcai kivégzések és a szisztematikus fosztogatások eseteit. A dokumentált atrocitások többsége az egyes milíciák helyi parancsnokaihoz köthető, nem pedig valamely etnikai csoport egészéhez; a bűncselekményekért azonban a háború után alig vontak felelősségre bárkit.
A konfliktus etnikai szerkezete ugyanakkor fokozatosan átpolitizálódott: a Jamiat-e Islami kabuli kormányát a pastu többségű Hezb-e Islami folyamatosan támadta, míg a tádzsik és üzbég milíciák a város egyes kerületeit ellenőrizték. A nemzetközi történetírásban ma is vita folyik arról, hogy az 1992–1996-os polgárháború elsősorban etnikai vagy inkább a fegyveres csoportok regionális és gazdasági érdekei által vezérelt konfliktus volt. A dokumentált tények alapján mindkét értelmezésnek van alapja: a milíciák toborzása gyakran etnikai és regionális hálózatokon keresztül zajlott, de a háborús gazdaság, a kabuli vámok és a kereskedelmi útvonalak ellenőrzése legalább ennyire fontos motivációt jelentett.
A tálib (perzsa és pastu szó: „diákok”) mozgalom 1994 őszén jelent meg a dél-afganisztáni Kandahár környékén. A dokumentált visszaemlékezések és a korabeli pakisztáni hírszerzési források szerint a mozgalom magját a pakisztáni vallási iskolákban, madraszákban tanult afgán fiatalok alkották, akiket a helyi kereskedők, a pastu törzsi vezetők és a pakisztáni ISI támogatott. A tálibok kezdetben a helyi fegyveres csoportok kegyetlenkedéseivel szemben a rend és a biztonság ígéretével szereztek támogatást. 1994 novemberére elfoglalták Kandahárt, majd 1995-ben nyugat felé Herátot, dél-kelet felé pedig a pastu övezeteket.
A tálibok ideológiája a deobandi irányzathoz kapcsolódó szunnita iszlám radikális értelmezésén alapult, amelyet a pakisztáni madraszákban tanítottak. A mozgalom vezetője, Molla Mohammad Omar (akit a tálibok 1996-ban az „amír al-muminin”, a hívők parancsnoka címmel ruháztak fel) a Korán és a saría szigorú alkalmazását, a nők otthoni elzárását, a zene és a televízió betiltását, valamint a férfiak szakállviseletének kötelezővé tételét hirdette. A tálib kormányzat 1996-os kabuli bevonulása után rendeletekben rögzítette a női oktatás tilalmát, a nők munkavállalásának korlátozását és a családi élet szabályozását. A nőkkel szembeni politika dokumentált tény: a tálib kormányzati rendeletek és a korabeli jegyzőkönyvek egyértelműen mutatják, hogy a lányok iskolába járását és a nők egészségügyi ellátáshoz való hozzáférését súlyosan korlátozták.
A tálibok katonai sikerei mögött részben a pakisztáni támogatás állt. A pakisztáni állam hivatalosan elismerte a tálib kormányt 1997-ben, és – a nemzetközi oknyomozó újságírás, valamint a későbbi kormányzati levéltári kutatások szerint – a fegyveres támogatás, a kiképzés és a logisztika területén is aktív szerepet játszott. Ezt az állítást Pakisztán hivatalos nyilatkozatai vitatják, és a pakisztáni kormány a 2020-as években is tagadja, hogy szisztematikus katonai beavatkozást folytatott volna. A dokumentált tények – például a pakisztáni katonai tanácsadók jelenléte, a tálib harcosok pakisztáni kórházakban való ellátása és a fegyverszállítmányok – azonban arra utalnak, hogy a támogatás mértéke túlmutatott a puszta diplomáciai elismerésen.
A tálibok 1996. szeptember 27-én foglalták el Kabult. A városban tartózkodó Najibullahot és testvérét a tálib harcosok dokumentált beszámolók szerint a város egyik forgalmas csomópontján kivégezték és kifüggesztették. A tálib hatalomátvétel után a kormányzó Afgán Emírség (de facto tálib kormány) az ország mintegy 90 százalékát ellenőrizte, de a tádzsik és üzbég milíciákból, valamint a hazara közösség fegyveres csoportjaiból álló Északi Szövetség a magyar átírásban is elterjedt nevén, angolul Northern Alliance, a mai napig (értsd: 2001-ig) megtartotta az északkeleti hegyvidéki területeket, elsősorban Badakhsánt és a Pandzssír-völgyet. A tálib kormányt a nemzetközi közösség pakisztáni, szaúdi és arab emírségi kivétellel nem ismerte el: az ENSZ-ben Afganisztán képviselője a Rabbani-kormány diplomatája maradt.
A tálib uralom időszaka (1996–2001) az emberi jogi visszaélések szempontjából az afganisztáni 20. század egyik legsötétebb fejezete. A dokumentált rendeletek és a helyi tudósítók beszámolói szerint a tálib kormányzat 1996 és 2001 között betiltotta a nők oktatását, a nők orvosi ellátását férfi orvosok által (ami gyakorlatilag a nők egészségügyi ellátásának összeomlásához vezetett), a szabad mozgást férfi kísérő nélkül, valamint a zenehallgatást, a tévénézést és a repülőgépek használatát. A Vallási Rendőrség (a „Neki a jót parancsoljuk, a rosszat tiltjuk” elnevezésű intézmény) a szabályok betartását nyilvános büntetésekkel, korbácsolással és kivégzésekkel kényszerítette ki. A kábítószer-termelés a tálib korszak elején visszaszorult, de a máktermelés ellenőrzése a rezsim bevételi forrásává vált, és a termelés a 2000-es évek elején ismét nőtt.
A hazara közösség elleni erőszak különösen súlyos volt. A hazarák túlnyomórészt síita kisebbség, akiket a tálib harcosok részben vallási okból, részben etnikai-politikai okból támadtak. 1998 augusztusában a tálibok elfoglalták Mazar-e Sarifot, és az emberi jogi szervezetek, valamint a későbbi ENSZ-jelentések szerint a városban és a környező falvakban több ezer főre becsült, elsősorban hazara származású polgári lakost végeztek ki. A becslések 2 000 és 5 000 közé teszik az áldozatok számát, de a pontos adat vitatott, mert a helyszín akkori elszigeteltsége és a tömegsírok feltárásának hiánya miatt a kutatók eltérő módszerekkel dolgoznak. A tálib vezetés hivatalosan tagadja a szisztematikus mészárlás tényét, de a testületi jelentések, az ENSZ különmegbízotti beszámolói és a helyi tanúvallomások a kivégzések megtörténtét dokumentálják. A bamijani Buddha-szobrok 2001. márciusi felrobbantása nemzetközi felháborodást váltott ki, és a kulturális örökség elleni szándékos támadás dokumentált esete. A tálib kormány a szobrokat bálványként jelölte meg, és – nemzetközi tiltakozások ellenére – végrehajtotta a megsemmisítést. A világörökségi helyszín elpusztítása miatt a nemzetközi jogi értelmezés szerint a tálib rezsim háborús bűncselekményt követett el, de ezt a minősítést a tálibok politikai okból vitatják.
A tálib korszakban Oszama bin Laden és az al-Káida jelenléte vált a nemzetközi beavatkozás közvetlen okává. Bin Laden, aki 1996-ban visszatért Szudánból Afganisztánba, a tálib vezetés védelme alatt kiképzőtáborokat működtetett, és 1998-ban az Egyesült Államok kelet-afrikai nagykövetségei elleni támadások után az amerikai igazságszolgáltatás által körözött személlyé vált. A tálib kormány nem adta ki bin Ladent az amerikai hatóságoknak, és hivatalos nyilatkozataiban vendégként, illetve a muzulmán ellenállás támogatójaként hivatkozott rá. Az al-Káida jelenléte és a tálib rezsim közötti kapcsolat azonban az elemzők szerint bonyolultabb volt, mint egy egyszerű vendég–házigazda viszony: a tálib vezetés egyes tagjai szoros szövetségesnek tekintették bin Ladent, mások azonban – a kabuli diplomáciai kapcsolatok és a nemzetközi elismerés reményében – távolságtartóbbak lettek volna. Ezt a belső feszültséget több korabeli interjú és diplomáciai jelentés is alátámasztja, de a tálib döntéshozatal mélyebb dokumentumai nem állnak a kutatók rendelkezésére.
A támadások után az Egyesült Államok kormánya a tálib rezsimet az al-Káida támogatójának és bűnsegédjének nyilvánította, és követelte bin Laden és az al-Káida tagjainak kiadatását. A tálib vezetés nem tett eleget a követelésnek. 2001. október 7-én az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság légi csapásokat mért a tálib katonai célpontokra, és támogatta az Északi Szövetség katonai előrenyomulását. A 2001-es afganisztáni háború (amelyet a részt vevő országok eltérően neveznek; az Egyesült Államokban „Operation Enduring Freedom”, azaz Tartós Szabadság hadművelet néven vált ismertté) novemberre megfosztotta a tálib rezsimet a főváros és a nagyvárosok ellenőrzésétől. 2001. december 5-én a bonni megállapodás aláírásával az ENSZ közvetítésével a különböző afgán frakciók egy ideiglenes kormány megalakításáról állapodtak meg, amelynek élére Hamid Karzai került.
A tálib rezsim bukása tehát 2001 novemberére tehető, de a tálib mozgalom nem szűnt meg: a harcosok egy része a pakisztáni határvidékre menekült, és a következő években felkelést indított. Molla Mohammad Omar holléte és a tálib vezetés működése 2001 után a hírszerzési és kormányzati jelentések tárgya volt, de a mozgalom belső döntéshozatala továbbra is homályban maradt.
Az 1989–2001 közötti afganisztáni események forrásbázisa erősen egyenetlen. A szovjet kivonulás és a genfi megállapodás szövegei levéltári és diplomáciai forrásokból pontosan dokumentáltak, de a polgárháború éveinek belső történéseiről gyakran csak milíciai parancsnokok, újságírók és humanitárius dolgozók beszámolói állnak rendelkezésre. A tálib korszakról szóló dokumentumok nagyrészt a tálib kormány dekrétumai, a külföldi diplomáciai jelentések, emberi jogi dokumentációk, valamint a korszakot átélt lakosokkal készült interjúk. A tálib rezsim belső döntéshozatala alig ismert, mert a mozgalom írott levéltári hagyatéka nem került nyilvános kutatható állapotba.
A legfontosabb bizonytalanságok: - A polgárháborús áldozatok, a kabuli bombázások és a mazar-e sarifi mészárlás halálos áldozatainak becslése eltérő, a módszertani nehézségek miatt. - A pakisztáni katonai támogatás mértéke a tálibok számára vitatott; a pakisztáni állam hivatalosan tagadja a szervezett katonai beavatkozást, de független oknyomozó források és későbbi visszaemlékezések ennél szorosabb együttműködésre utalnak. - Az al-Káida és a tálib vezetés közötti belső feszültségek pontos természete nem rekonstruálható teljesen a nyilvános forrásokból. - A tálib korszak nőpolitikájának és az emberi jogi jogsértéseknek az értékelése tárgyi tekintetben dokumentált, de a rezsim ideológiai motivációinak súlyában a kutatók eltérő hangsúlyokat tesznek.