A mai Türkmenisztán területe a 7. század előtt a Szászánida Birodalom északkeleti peremvidékéhez tartozott: Margiana (Merv körzete), Nisza és a Karakum sivatag környéki oázisok részben a birodalmi adóztatás, részben a sztyeppei nomád törzsszövetségek határzónájában helyezkedtek el. A Margiana, Parthia és a selyemút alfejezetben tárgyalt parthus és szászánida örökség azért fontos, mert az iszlám hódítás nem egy lakatlan térséget ért el: Merv, Nisza és Szerakhsz már évszázadok óta fallal körülvett, csatornákkal öntözött, írástudó elitekkel rendelkező városok voltak. Az arab hódítás, majd a szamanida, szeldzsuk és hvárezmi uralom nem egyszerűen kicserélte a politikai elitet, hanem fokozatosan átalakította a régió vallási, nyelvi és kereskedelmi viszonyait. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a térség a középkori iszlám világ egyik kulcsfontosságú határvidékéből a török–perzsa birodalmak belső magterületévé.
A 7. század közepén az arab törzsek által vezetett hódító seregek a Szászánida Birodalom összeomlása után kelet felé nyomultak. A források szerint Mervet (Marw) 651 körül foglalták el, röviddel azután, hogy az utolsó szászánida uralkodó, III. Jazdagird a térségbe menekült, majd életét vesztette. A hódítás pontos körülményei bizonytalanok: a későbbi arab krónikák, például at-Tabari 9–10. századi műve, a helyi hagyományokat és törzsi beszámolókat egyesítik, de az események egykorú régészeti nyoma csekély. Annyi dokumentált, hogy Merv a korai iszlám időszakban katonai helyőrségi várossá (miszr) vált, és az arab törzsi csapatok a meglévő iráni nyelvű lakossággal párhuzamosan telepedtek le.
Az Omajjád kalifátus (661–750) idején a mai Türkmenisztán területén fekvő oázisok a keleti tartomány, Horászán (Khurászán) részét képezték. Horászán kormányzói Mervből irányították a Kaszpi-tengertől az Amu-darjáig terjedő térséget, és innen indultak a Transzoxánia (Ma wara an-Nahr) elleni hadjáratok. A 8. század elején Kutajba ibn Muszlim hadjáratai a szogd és török fejedelemségek ellen tovább erősítették Merv szerepét mint utánpótlási és hírszerzési központot. Ugyanakkor a hódítás nem jelentette a lakosság gyors iszlamizációját: a zoroasztriánus, keresztény, manicheus és buddhista közösségek még évszázadokig jelen voltak, és a vidéki területeken az arab adminisztráció kezdetben a helyi dihkan (földbirtokos) elitekre támaszkodott.
A 8. század közepén a térség az Abbászida forradalom egyik kiindulópontja lett. Abu Muslim, aki a források szerint részben mervi hálózatokra támaszkodott, innen szervezte meg az Omajjádok elleni felkelést. 747–750 között a mozgalom Mervből kiindulva megbuktatta az Omajjádokat, és az Abbászidák kerültek hatalomra. Merv ezután is fontos maradt, de a kalifátus központja Irakba került, és a térség fokozatosan tartományi szerepkörbe süllyedt. Az Abbászida időszakban a helyi adószedés, a csatornarendszerek karbantartása és a nomád törzsek közötti egyensúly fenntartása a kormányzók állandó feladata volt. A 9. század elején a kalifátus belső válságai és a keleti tartományokban kialakuló önálló dinasztiák hatalmi vákuumot teremtettek, amelyből a szamanidák emelkedtek ki.
A szamanidák (Samanids) egy balkhi eredetű, perzsa nyelvű, muszlim család leszármazottai voltak, akik előbb az Abbászidák helytartóiként, majd fokozatosan önálló uralkodókként irányították Transzoxániát és Horászánt. A dinasztia hatalmának megszilárdulása a 9. század második felére tehető; a mai Türkmenisztán területén Merv, Nisza és Szerakhsz a szamanida államszervezet része lett. A szamanida uralom alatt a térség városai a kereskedelem, a kézművesség és a vallási oktatás központjaivá váltak. Merv városias magja ekkoriban terjeszkedett a korábbi Gyaur-kala és Szultan-kala területén, és a régészeti feltárások szerint a 9–10. században sűrűn lakott negyedek, bazárok, fürdők és mecsetek épültek.
A szamanida időszakot gyakran a perzsa-iszlám reneszánsz (Persianate Renaissance) időszakaként emlegetik. Az udvar és az írástudó réteg a perzsa nyelvet és irodalmat támogatta, miközben az arab maradt a vallástudomány és a jog nyelve. A mai Türkmenisztán területéhez kötődő városok – mindenekelőtt Merv – tudósai, költői és teológusai részt vettek ebben a szellemi áramlatban. A források szerint Mervben több könyvtár és vallási iskola működött, a várost arab geográfusok, például al-Isztahri és Ibn Haukal a 10. században a keleti iszlám világ egyik leggazdagabb településeként írták le. A leírások szerint a Merv-oázis csatornahálózata kiterjedt, gyapotot, gabonát és gyümölcsöt termesztettek, a bazárokban selyem, szőttes és rabszolga is cserélt gazdát.
A szamanida állam katonai ereje részben a török rabszolgakatonákra (gulám) épült, részben a helyi dihkan milíciákra. Ez a kettősség hosszú távon hozzájárult a dinasztia meggyengüléséhez: a török katonai elit fokozatosan önálló hatalmi tényezővé vált, míg a vidéki földbirtokosok egy része a helyi adóterhek miatt elégedetlenkedett. A 10. század végén a szamanida állam két oldalról is nyomás alá került: délről a Gaznavidák, északról pedig az oguz törzsszövetségek és a Karahánida kaganátus. A szamanida uralom végével, 999 körül a mai Türkmenisztán területe ismét határzónává vált, ezúttal a Gaznavida Birodalom és a török nomád világ között.
A szeldzsukok (Seljuqs) eredete a 10. századi oguz törzsszövetséghez vezethető vissza. A források szerint a dinasztia névadója, Szeldzsuk, egy oguz hadvezér volt, aki a 10. század második felében a szamanida határvidéken, a Szir-darja alsó folyásánál tért át az iszlámra. A modern türkmén történeti hagyomány az oguzokat a türkmének elődeiként tartja számon, de a 11. századi forrásokban a „türkmén” kifejezés még nem egy egységes etnikai csoportot jelölt, hanem a letelepedett perzsa lakosságtól megkülönböztetett, török nyelvű nomád csoportokat. A szeldzsukok felemelkedése tehát nem egy nemzeti mozgalom volt, hanem egy törzsi-katonai vállalkozás, amely fokozatosan birodalommá szerveződött.
A 11. század elején a szeldzsuk csoportok a Gaznavidák és a Karahánidák közötti konfliktusokat kihasználva nyomultak be Horászába. A döntő összecsapásra Dandanakan (Dandanaqan) mellett került sor 1040-ben, a mai Türkmenisztán déli részén, Mervtől nem messze. A csatában a szeldzsuk sereg legyőzte a Gaznavida uralkodót, Maszúdot, és ezzel a szeldzsukok megszerezték az ellenőrzést Horászán felett. A győzelem után Tugrul bég (Toghril Beg) felvette a „Kelet és Nyugat uralkodója” címet, bár a formális hatalmi viszonyok még évekig képlékenyek maradtak.
A szeldzsuk hatalomátvétel a mai Türkmenisztán területén kettős folyamatot indított el. Egyrészt a szeldzsuk uralkodók igyekeztek a meglévő városi és vallási eliteket megtartani, és a szunnita iszlám védelmezőiként léptek fel a síita és iszmáilita irányzatokkal szemben. Másrészt a nomád oguz csoportok nagy számban telepedtek le a Merv, Szerakhsz és Nisza környéki legelőkön, ami feszültségeket okozott a földművelő lakossággal. A krónikák, például Bajhaki 11. századi műve, beszámolnak a nomád portyázások okozta károkról és a városi lakosság panaszairól, ugyanakkor azt is jelzik, hogy a szeldzsuk udvar igyekezett korlátozni a törzsi csoportok önálló akcióit.
A 11. század második felében, Alp Arszlán (Alp Arslan) és fia, Melikszah (Malikshah) uralkodása alatt a szeldzsuk birodalom csúcspontjára ért. A birodalom központja nyugatra, Iszfahánba és Bagdadba helyeződött, de Horászán és Merv továbbra is kiemelt tartománynak számított. Mervet a szeldzsuk időkben újra megerősítették, és a régészeti leletek szerint a város területe ekkor érte el legnagyobb kiterjedését; a becslések szerint a 12. század elején Merv a világ egyik legnagyobb városa lehetett, bár a pontos népességszám vitatott. A város falai, a Szultan-kala citadella, a mauzóleumok és a vízvezetékek a szeldzsuk építészet és várostervezés emlékei.
A szeldzsukok valláspolitikája a Nizám al-Mulk nagyvezír nevéhez kötődő szunnita ortodoxia megerősítését szolgálta. A mai Türkmenisztán területén működő medreszék (vallási iskolák) és a Nizámijja hálózat helyi intézményei a síita és iszmáilita befolyás visszaszorítására jöttek létre. Ugyanakkor a társadalmi feszültségek nem szűntek meg: a 11. század végén és a 12. század elején a térségben iszmáilita mozgalmak és helyi felkelések robbantak ki, amelyeket a szeldzsuk hatóságok katonai eszközökkel próbáltak elfojtani. A központi hatalom gyengülésével a horászáni tartományokban a helyi katonai parancsnokok és a szeldzsuk hercegek közötti viszályok egyre gyakoribbá váltak.
A szeldzsuk birodalom széttagolódása a 12. század folyamán a mai Türkmenisztán területén is éreztette hatását. A térség rövid időre a szeldzsuk utódállamok, például a horászáni szeldzsuk szultánság, majd a hvárezmi sahok befolyása alá került. A városok közötti kereskedelmi útvonalak azonban továbbra is működtek: Merv, Nisza és Szerakhsz a selyemút kelet–nyugati és észak–déli ágainak csomópontjai voltak, ahol a kínai selyem, a Kaszpi-térségi hal, a sztyeppei lovak és a helyi gyapot cserélt gazdát. A nomád és letelepedett közösségek közötti határvonal azonban folyamatosan mozgásban maradt, és a 12. század végén a hvárezmi terjeszkedés újabb átrendeződést hozott.
A hvárezmi sahok (Khwarezm-shahs) dinasztiája a 11. században a szeldzsukok vazallusaként emelkedett fel Hvárezm régióban, amelynek déli része a mai Türkmenisztán északnyugati területére is kiterjedt. A 12. század végén, különösen Ala ad-Din Mohamed (Muhammad II) uralkodása alatt a hvárezmi állam fokozatosan felszámolta a szeldzsuk utódállamokat, és kiterjesztette fennhatóságát Horászánra, Transzoxániára, majd a mai Irán nagy részére is. A birodalom egyik központja a mai Türkmenisztán északi részén fekvő Gurgandzs (Gurganj, a mai Köneürgenç) volt, amely a korszakban a gazdag kereskedővárosok közé tartozott.
A hvárezmi sahok uralma alatt a mai Türkmenisztán területének városai rövid ideig ismét viszonylagos stabilitást élveztek. A források szerint Merv, Nisza, Szerakhsz és Abivard a hvárezmi adórendszerbe tagozódtak, és a helyi vallási elitek a szunnita jogtudományt művelték. Ugyanakkor a hvárezmi állam katonailag erősen centralizált volt, és a meghódított tartományokban a helyi dinasztiák felszámolása gyakran erőszakos úton történt. A hvárezmi sahok a nomád kipcsak és oguz csoportokat is igyekeztek hadseregükbe integrálni, ami a letelepedett lakosság és a nomád katonai elit közötti súrlódásokat tovább mélyítette.
A hvárezmi birodalom csúcspontja rövid életű volt. 1218–1221 között a mongol seregek, Dzsingisz kán vezetésével, több hullámban betörtek a térségbe. A források, köztük a 13. századi perzsa történetíró, Dzsuvejni és a későbbi arab krónikák, részletesen beszámolnak Merv elestéről 1221-ben: a város lakosságának nagy részét lemészárolták, a falakat lerombolták, a csatornarendszert megrongálták. A pusztítás mértékére vonatkozó becslések erősen eltérnek; egyes középkori források több százezer áldozatról írnak, de ezek a számok túlzóak lehetnek, és a modern történészek a forráskritika alapján óvatosabban fogalmaznak. Annyi bizonyos, hogy Merv soha nem nyerte vissza korábbi jelentőségét, és a térség demográfiai, gazdasági és kulturális hálózatai hosszú időre megszakadtak. A mai Türkmenisztán területének középkori virágkora ezzel lezárult, és a túlélő közösségek a következő évszázadokban a mongol, majd a timurida hatalmi rendszerek peremvidékén szerveződtek újra.
Az alfejezet állításai elsősorban középkori arab és perzsa történeti, földrajzi és vallási szövegekre, valamint a Merv, Nisza, Szerakhsz és Gurgandzs térségében végzett régészeti feltárásokra támaszkodnak. A fő elbeszélő források közé tartozik at-Tabari 9–10. századi történeti műve, Ibn al-Aszir 12–13. századi krónikája, Bajhaki 11. századi udvari történetírása, valamint a mongol hódítást tárgyaló Dzsuvejni. E szövegek azonban nem egykorú dokumentumok a 7. századi eseményekre nézve, hanem későbbi szerkesztések, amelyek törzsi, udvari és vallási érdekeket tükröznek. A régészeti leletek, például a Mervben feltárt városfalak, csatornák, pénzérmék és kerámiák, fontos korrekciót jelentenek, de a településszerkezet és a népességszám rekonstrukciója továbbra is becslésen alapul.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők. Egyrészt az arab hódítás korai szakaszának pontos kronológiája, különösen Merv elfoglalásának dátuma, a források eltérő hagyományai miatt vitatott. Másrészt a szamanida korszak városi virágzásának mértéke jól dokumentált, de a vidéki lakosság életkörülményeiről keveset tudunk, mert a források elsősorban a városi elitekre összpontosítanak. Harmadrészt a szeldzsukok és a nomád oguz csoportok viszonya a mai Türkmenisztán területén bonyolult: a krónikák a nomádokat gyakran rablóként ábrázolják, ami a letelepedett udvari szerzők elfogultságából is fakadhat. Végül a mongol pusztítás áldozatszámai emlékezetpolitikai és történetírói viták tárgyát képezik; a modern kutatás a középkori túlzó számokat nem fogadja el kritika nélkül, de a pusztítás tényét és a térség hosszú távú hanyatlását egyértelműen dokumentálja.