A mai Türkmenisztán területe a 13. század első felében két olyan történeti régió, Horászán és Hvárezm (Khwārazm) találkozásánál feküdt, amelyet a mongol hódítás egyszerre kapcsolt be egy Eurázsia-méretű birodalmi hálózatba, és taszított évtizedekre vissza a településhálózat, az öntözéses mezőgazdaság és a városi írásbeliség fejlődésében. A szeldzsuk kor öröksége – különösen Merv (Marv) és az oguz törzsek jelenléte – felől nézve a mongol invázió nem előzmény nélküli idegen betörés volt, hanem olyan törés, amely után a térség etnikai és nyelvi arculata is átalakult. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan zajlott le a Hvárezmi Birodalom összeomlása, mit jelentett az Ilkhanátus fennhatósága, miként formálódtak a későbbi türkmén törzsközösségek, és milyen szerepet játszott Timur Lenk és a Timurida utódállam a régió újjászervezésében. A hangsúly nem a mai államhatárok visszavetítésén van: a mai Türkmenisztán az egykori Horászán, Hvárezm és a Kaszpi-túli sztyeppe peremvidékeiből áll össze, ezért a történeteket ezekhez a történeti terekhez kell kötni.
A 12–13. század fordulóján a mai Türkmenisztán déli része és Merv környéke a Hvárezmi Birodalom (Hvárezmsáhok, Khwārazmshāhiyān) fennhatósága alatt állt. Ez az állam Hvárezmből kiindulva a 12. század végén meghódította Horászánt, Transzoxániát és a mai Irán nagy részét, így a régió a birodalom északkeleti magterülete lett. A Hvárezmi uralkodó, Alá ad-Dín Muhammad (uralk. 1200–1220) szeldzsuk örökséget folytatott, de hatalma törékeny volt: anyja, Terken Hatun körül sajátos udvari klikk szerveződött, a helyi városi elitek és a nomád törzsek pedig gyakran saját érdekeik szerint mozogtak. Ebbe a térségbe érkezett keletről a Mongol Birodalom (Yeke Mongγol Ulus) hadereje, amelyet Dzsingisz kán (Činggis Qaγan) irányított.
A középkori muszlim források – mindenekelőtt Ibn al-Aszír (al-Kāmil fī l-tārīkh, 13. század eleje) és a perzsa hivatalnok-történetíró Alá ad-Dín Atá Malik Dzsuvajní (Tārīkh-i Jahāngushā, 13. század közepe) – szerint a közvetlen kiváltó ok az 1218-as Otrár incidens volt. A Szir-darja menti Otrár (ma Kazahsztán területén) hvárezmi helytartója lemészárolt egy mongol kereskedőkaravánt, majd Muhammad sah állítólag kivégeztette Dzsingisz kán követeit is. A döntés mögött valószínűleg a hvárezmi udvar belső megosztottsága és a nomád-kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért folyó verseny állt, de a részletek vitatottak: a rendelkezésre álló források utólag, a katasztrófa magyarázataként is formálhatták a felelősök képét.
A mongol hadjárat 1219–1221 között több irányból érte a mai Türkmenisztán térségét. A seregek Transzoxánia és Hvárezm nagyvárosait, Buharát, Szamarkandot és Ürgencset (Gurgandzs, ma Köneürgencs) támadták. Ürgencs hónapokig ellenállt; a mongolok a források szerint az Amu-darja (Dzsihún) egyik csatornáját elterelve gyengítették a város védelmét. A hódítók a város elfoglalása után a lakosság egy részét lemészárolták, a kézműveseket, a fiatal nőket és a gyermekeket rabságba vitték. A középkori krónikák Ürgencs áldozatait is tízezres vagy százezres nagyságrendben adják meg, ám ezek a számok nem tekinthetők megbízható statisztikának: a túlélők számát, a menekülteket és a város korábbi lakosságát a források csak becsülték, és a retorikai felnagyítás a mongol pusztítást apokaliptikus eseményként bemutató szerzőknél gyakori.
A déli sávban Merv – a szeldzsuk kor egyik legnagyobb közép-ázsiai városa – 1221-ben került sorra. A Toluj vezette mongol csapatok elfoglalták a várost, és a fennmaradt elbeszélések szerint a lakosságot csaknem teljesen megsemmisítették. Ibn al-Aszír 700 000 halottról ír; a későbbi perzsa hagyomány ennél is magasabb értékeket említ. A mai történészek ezeket a számokat több okból is erősen kétségbe vonják: a város és környéke össznépessége valószínűleg alacsonyabb volt, a menekülők egy része vidékre távozott, a krónikások pedig nem végeztek módszeres összeírást. A számok vitája azonban nem kérdőjelezi meg a dokumentált tényt: Merv városi élete hosszú időre összeomlott, a csatornarendszerek és a falvak egy része elnéptelenedett, és a település többé nem nyerte vissza korábbi központi szerepét. Hasonló pusztítás érte a Kaszpi-túli Dehisztán (ma Mashad-i Miszrian romterülete) városias településeit is.
A mongol hódítás tehát nem egyszerűen katonai vereség volt, hanem a városi, öntözéses civilizáció infrastruktúrájának tervszerű szétzúzása is. A hódítók a helyi kézműves-tudást – fémműveseket, szövőket, fegyverkovácsokat – elhurcolták a birodalom más részeibe, a mezőgazdasági munkát folytatni képes lakosságot pedig adófizetőként vagy katonai segédnépként igyekeztek hasznosítani. A pusztításnak áldozatközpontú mérlege: a városi lakosság, a parasztok és a kézművesek tömegei haltak meg vagy kerültek rabságba, miközben a mongol elit a helyi elitek egy részét is beépítette az új igazgatásba. A kollektív felelősség gondolata a mai történetírásban sem a mongolokra, sem a helyi lakosságra nem vetíthető vissza: a döntéseket konkrét hadvezérek, kánok, helytartók és udvari csoportok hozták.
A mongol hódítás utáni évtizedekben a mai Türkmenisztán területe nem alkotott egységes közigazgatási egységet. A Mongol Birodalom 1250-es évekbeli felosztása nyomán a déli, horászáni rész az Ilkhanátus (Īlkhānān) nevű mongol állam része lett, amelyet Hülegü (uralk. 1256–1265) alapított, és amelynek központja Északnyugat-Iránban, Maragha, majd Tabriz környékén volt. Az északi, hvárezmi rész ugyanakkor inkább az Arany Horda (Ulug Ulus) és a Csagatáj Kánság érdekövezetei közé tartozott. Ez a megosztottság a mai országterület észak–déli irányú, elsősorban az Amu-darja és a Kopet-dag előterében húzódó útvonalak mentén szerveződő különbségeit erősítette.
Az Ilkhanátus fennhatósága alatt Horászán és Merv környéke peremvidék volt. A helyi igazgatás részben a mongol kinevezett helytartók, részben a hűbéres Kartidák (Kurt dinasztia, 1245–1381) kezében volt. A Kartidák központja Herat volt, de befolyásuk kiterjedt Mervre, Serahsra és a ma türkmenisztáni délre is. A 13. század második felében a városok lassan újra benépesültek, a kereskedelmi forgalom pedig az Ilkhanátus belső békéjének időszakaiban ismét növekedett, de Merv már nem volt a szeldzsuk kori nagyváros. A hvárezmi észak ellenben a Dzsingisz káni utódlási viták és az Ilkhanátus–Arany Horda közötti határháborúk ütközőzónájává vált.
Az Ilkhanátus történetében Gazán kán (uralk. 1295–1304) uralkodása hozott fordulatot: az uralkodó iszlámra tért, és reformokkal – adóösszeírásokkal, a paraszti terhek csökkentésére tett kísérletekkel, a posta- és úthálózat megszilárdításával – próbálta stabilizálni a birodalmat. Gazán reformjai a horászáni peremvidéken is éreztethették hatásukat, de a források nem engedik meg pontos helyi mérleg készítését. A dokumentumok, érmék és a korszak perzsa történetírói – különösen Rasíd ad-Dín (Dzsāmiʿ al-tawārīkh, 14. század eleje) – az udvar és az elitek nézőpontjából írnak; a paraszti, nomád és városi mindennapok helyi ritmusáról jóval kevesebb közvetlen adat maradt fenn.
Az Ilkhanátus 1335 utáni felbomlása ismét felerősítette a térség apróbb hatalmi versengéseit. Horászánban a Kartidák mellett Szabzevár környékén a Szarbadár mozgalom is megjelent, amely vallási és társadalmi elégedetlenséget ötvözött; a mai Türkmenisztán déli területe ezekben a harcokban gyakran tranzit- és hadszíntér volt. Északon Hvárezm városa, Ürgencs a 14. században időnként újra fontos kereskedő- és kézművesvárossá vált, ám politikai hovatartozása az Arany Horda, a Csagatáj Kánság és a helyi vezetők között ingadozott. A 14. század közepén ráadásul a fekete halál járvány is végighaladt a selyemút menti településeken; a mai Türkmenisztánra vonatkozó halálozási adatok azonban nem rekonstruálhatók, legfeljebb általános demográfiai visszaesést valószínűsít a szakirodalom.
A mongol kor egyik legfontosabb társadalomtörténeti következménye a térség további törökösödése volt. A folyamat nem a 13. században kezdődött: a szeldzsuk hódítást Az iszlám hódítás és a szeldzsukok követően már a 11. században oguz török nyelvű nomád csoportok telepedtek meg Khorászán és Hvárezm északi, sztyeppei peremein. A mongol invázió azonban átalakította a törzsi térképet. A hódítás és az azt követő háborúk miatt a városi lakosság egy része elpusztult vagy elmenekült, a mezőgazdasági településhálózat meggyengült, és a legeltető állattartás viszonylagos súlya megnőtt. A mongol uralom alatt ráadásul újabb török és mongol elemek is bekerültek a helyi társadalomba, amelyek aztán a helyi törzsszövetségekbe olvadtak.
A türkmén (türkmen, a középkori perzsa és arab forrásokban türkmān, torkmān) kifejezés már a 10–11. századi muszlim földrajzi és nyelvészeti munkákban felbukkan, részben az iszlámra tért oguz csoportokat, részben a belső-ázsiai török nomádokhoz képest nyugatabbra élő török nyelvű közösségeket jelölve. A fogalom tartalma azonban a 13–15. században sem volt rögzített. A források hol egy törzsi-társadalmi életmódot, hol egy laza etnikai-nyelvi csoportot értenek rajta, és nem mindig különítik el a „türkmént” más török nyelvű nomád csoportoktól. Ezért a mai nemzeti történetírás gyakran etnogenezisként elbeszélt „türkmén megjelenése” valójában hosszú, több évszázados, belső átrendeződésekkel teli folyamat volt.
Ami a források alapján biztonságosabban állítható: a 13–14. században a mai Dél- és Délnyugat-Türkmenisztán sztyeppéin, a Kopet-dag előterében, a Merv környéki oázisokban és a Kaszpi-túli pusztákon török nyelvű, döntően nomád vagy félnomád csoportok éltek, amelyeket a letelepült perzsa nyelvű lakosságtól és a városi írástudóktól eltérő életmód és törzsi szervezet jellemzett. A mai türkmén törzsek – például a Teke, a Jomut, az Erszári, a Szarik, a Göklen, a Szalor és a Csovdur – nevei részben későbbi évszázadok forrásaiból ismertek. E nevek mögötti szerveződés a mongol és timurida korban fokozatosan alakult ki, de a korabeli források ritkán adják meg ugyanazokat a törzsneveket és belső tagolódást, mint a 18–19. századi orosz vagy hivai összeírások. Ezért a mai törzsi térkép közvetlen visszavetítése a 13. századra módszertani hiba volna.
Ugyanakkor a nyelvi és társadalmi törökösödés iránya jól látható. A nomád csoportok nyelve az oguz török nyelvek közé tartozott, amelyből a mai türkmén nyelv is származik. A hvárezmi északi zónában ugyanakkor erősebb kipcsak török hatások is érték a helyi török nyelvjárásokat. A perzsa nyelv eközben a városi igazgatásban, a vallástudományban, a szúfi irodalomban és a timurida udvari kultúrában megőrizte rangját. A kétnyelvűség, a fokozatos nyelvcsere és a törzsi genealógiák átszerveződése tehát egymással párhuzamosan zajlott. A törökösödést nem lehet egyetlen politikai döntéshez vagy hódítási hullámhoz kötni: az életmód, a házassági kapcsolatok, a katonai szolgálat, az adóztatás és a legelőhasználat rendje együttesen alakította.
Ebben a folyamatban a nők szerepe sem elhanyagolható. A nomád háztartásokban a nők a jurta (ak öý) fenntartásában, a szőnyegszövésben, a tejfeldolgozásban és a családi vagyon kezelésében központi szerepet töltöttek be, ugyanakkor a hódítások és rabszolgaság rendje őket is aránytalanul sújtotta. A mongol és timurida hadjáratokról szóló krónikák gyakran csak az elit nőtagjait említik név szerint; a közrendű nők tapasztalatairól alig maradt közvetlen forrás, ezért a történetírás itt elsősorban régészeti anyagokra, későbbi néprajzi párhuzamokra és óvatos következtetésekre hagyatkozhat.
A 14. század utolsó harmadában a belső-ázsiai és közel-keleti térség hatalmi viszonyait Timur Lenk (Tīmūr-i Lang, nyugati irodalomban Tamerlane, uralk. 1370–1405) törte át. Timur a Csagatáj Kánság örökségéből kiindulva, a Barlas törzs tagjaként és türk-mongol katonai elit élén fokozatosan megszerezte Transzoxánia, majd Khorászán és Irán ellenőrzését. A mai Türkmenisztán számára Timur kora kettős: egyrészt újabb pusztításokat hozott, másrészt a 15. századi timurida berendezkedés időszakán keresztül hozzájárult a városi kultúra és a távolsági kereskedelem részleges újjáéledéséhez.
Timur 1379-ben, majd 1381-ben Horászán városai ellen vonult, és a Kartidák hatalmát megdöntötte. Ürgencs, amely a 14. század második felében ismét megerősödött, 1388-ban különösen kemény büntetést kapott: Timur a timurida udvari krónikák szerint leromboltatta a várost, lakói egy részét elhurcolta, a helyén pedig – szimbolikus gesztusként – árpát vettetett. A jelenet retorikai túlzást is tartalmazhat, de a régészet és a későbbi források egyaránt azt mutatják, hogy Ürgencs hosszú időre elvesztette korábbi jelentőségét. Merv, Serahs és a Kaszpi-túli települések ugyancsak megszenvedték a hadjáratokat, különösen akkor, amikor a türkmén törzsek egy része ellenállt Timur adóztató és sorozó politikájának.
Timur érdeklődése a térség iránt elsősorban stratégiai volt. A Kopet-dag és az Amu-darja közötti terület a selyemút egyik ágát ellenőrizte, amely a Kaszpi-tenger keleti partján, Dehisztán érintésével Hvárezmbe, onnan pedig az Arany Horda területei felé vezetett. Timur számára ezért nem a modern értelemben vett területi államépítés, hanem az útvonalak, oázisok és legelők feletti ellenőrzés biztosítása volt a cél. A türkmén törzsek egy részét hadjárataiba sorozta, más részük azonban fellázadt, vagy az Arany Horda, illetve a helyi hvárezmi elitek oldalán keresett védelmet. A források ezeket a szembenállásokat gyakran „türkmén rablásnak” vagy „lázadásnak” nevezik, ami Timur szemszögét tükrözi; ugyanezek a cselekmények a törzsi közösségek felől nézve a legelő- és vízhasználat védelmét, illetve a központi adóztatással szembeni ellenállást jelenthették.
Timur 1405-ben, egy Kína elleni tervezett hadjárat előkészítése közben halt meg Otrárban. Halála után birodalma nem omlott össze azonnal: fia, Sáhruh (uralk. 1405–1447) Heratot tette meg a Timurida Birodalom központjává, és a 15. század első felében Horászán – benne Merv és környéke – ismét viszonylagos stabilitást élvezett. Herat udvarában perzsa nyelvű irodalom, miniatúrafestészet és tudomány virágzott; a timurida elit a városi kultúra mecénása volt. Merv és a vidéki oázisok ebből a fellendülésből részesültek, de a szeldzsuk kori fényüket nem nyerték vissza. A timurida adminisztráció öntözőmunkákat is támogatott, ám a csatornarendszerek mérete és a megművelt terület alatta maradt a 12. századi állapotnak. Sáhruh halála után a timurida belharcok és a türkmén törzsszövetségek nyugati térségekben – például a Kara Kojunlu és az Ak Kojunlu konföderációkban – megerősödő hatalma ismét bizonytalanná tette a peremvidéket.
A türkmén törzsek és a Timuridák viszonya tehát nem írható le egyszerű alávetésként. A 15. század során a mai Türkmenisztán területén élő közösségek hol timurida adófizetőként, hol szövetségesként, hol ellenségként tűnnek fel. A források hiánya miatt a törzsi belső szervezetről, a legelőhasználati vitákról, a családi és törzsfői döntésekről csak közvetett képünk van. Annyi bizonyos, hogy a 15. század végére a Kaszpi-túli sztyeppe és a Kopet-dag előtere egyre inkább török nyelvű, döntően nomád-pásztorkodó közösségek terévé vált, miközben a városias perzsa kultúra Herat és a nagyobb oázisok írástudó köreiben tovább élt. Ez a kettősség a későbbi türkmén társadalom egyik meghatározó vonása maradt.
A mongol és timurida kor gazdaságtörténete a mai Türkmenisztán területén csak mozaikosan ismert. A hódítások előtt a Merv környéki oázisok bonyolult csatorna- és gát rendszerrel öntözött mezőgazdaságot tartottak fenn; a 13. századi pusztítás és a karbantartó közösségek szétesése nyomán ez a rendszer részben leromlott. A nomád állattartás – juh, kecske, teve és ló – súlya megnőtt, részben azért, mert a legeltetés kisebb infrastrukturális befektetést igényelt, és a háborús bizonytalanságban a mobil életmód biztonságosabb is lehetett. A városi kézművesség és a távolsági kereskedelem azonban nem tűnt el teljesen: a selyemút forgalma továbbra is áthaladt a térségen, még ha az útvonalak időszakonként az északabbra húzódó hvárezmi vagy a délebbre futó horászáni szakaszokra tevődtek is át.
A társadalom rétegződése összetett volt. A mongol uralom alatt a hódító elit adóztatta a letelepült földműveseket és városi lakosságot, miközben a nomád törzsek katonai szolgálat fejében bizonyos autonómiát élveztek. A timurida korban a központi adminisztráció a perzsa hivatalnoki hagyományt alkalmazta, a katonai elit pedig türk-mongol törzsi hátterű volt. A helyi lakosság megítélése ezért erősen függött attól, hogy melyik kategóriába sorolták őket: adófizető paraszt, városi kézműves, vallási személy, nomád pásztor vagy katonáskodó törzsi elem. A kategóriahatárok azonban átjárhatók voltak: egyes törzsi csoportok letelepedtek, parasztok törzsi keretek közé menekültek, a városi elitek pedig házassági és patronázs kapcsolatokon keresztül kötődtek az uralkodó körökhöz.
Vallási téren a 13–15. század a szúfi rendek térnyerésének kora volt. Hvárezmben a Kubravijja rend hagyománya őrződött; a mongol hódítás idején a hagyomány szerint maga a rendalapító Nedzsm ad-Dín Kubrá is Ürgencsben halt meg 1221-ben. A sírok és rendházak később a helyi vallási táj meghatározó pontjaivá váltak, és a törzsi közösségek is gyakran egy-egy szentként tisztelt szúfi sejk leszármazottai köré szervezték lojalitásukat. A timurida uralkodók részben támogatták a szúfi intézményeket, de ellenőrizni is igyekeztek őket. E folyamatokról helyi szinten kevés okleveles forrás maradt, így a pontos intézményi viszonyok rekonstrukciója bizonytalan.
A mongol és timurida korról szóló kép elsődlegesen az udvari krónikákra és a muszlim történetírásra épül. Dzsuvajní maga is az Ilkhanátus hivatalaiban szolgált, így a mongol hódításról adott leírása egyszerre értékes és részrehajló: a káoszt Isten büntetéseként, a mongol uralmat pedig részben szükségszerű rendként mutatja be. Ibn al-Aszír helyszíni beszámolókra hivatkozott, de ő sem végzett szisztematikus adatgyűjtést, és a pusztítás számadatai nála részben retorikai eszközök. Rasíd ad-Dín hivatalos világtörténete az Ilkhán-udvar igényei szerint formálta az eseményeket, ugyanakkor hivatalos oklevelekhez és korábbi krónikákhoz is hozzáférhetett.
A Timurida korszak alapforrásai közé tartozik Nizám ad-Dín Sámí és Saraf ad-Dín Ali Jazdí (Zafarnāma) történeti munkája, valamint a 15. századi Herat udvari történetírása, például Háfiz-i Abrú krónikája. Ezek a szerzők Timur és utódai legitimációját szolgálták, ezért a hadjáratok leírása gyakran igazolja az uralkodó döntéseit, és a helyi ellenállást „lázadásként” vagy „rablásként” tünteti fel. A városi lakosság, a parasztok és a nomád közösségek saját hangja ezekből a forrásokból alig hallatszik; a történészek ezért régészeti leletekre, numizmatikai adatokra, szúfi életrajzokra és későbbi hivai, buharai, illetve orosz összeírásokra is támaszkodnak.
A régészeti kutatás Merv, Köneürgencs és Dehisztán területén megerősítette a hódításokhoz köthető pusztulási rétegeket, de a rétegek pontos évhez kötése és a lakosság számának rekonstruálása továbbra is bizonytalan. Az áldozatszámokra vonatkozó középkori adatok nem kezelhetők modern demográfiai statisztikaként. Ugyanez vonatkozik a „türkmén” etnikai kategóriára: a források szóhasználata változó, a törzsnevek pedig évszázadok alatt többször újjászerveződő társadalmi egységeket jelöltek. A törökösödés időbeli lefolyása sem mérhető pontosan, hiszen a nyelvváltás ritkán hagy írásos nyomot. A 13–15. századi pestisjárványok, éghajlati ingadozások és a csatornarendszerek hanyatlásának összefüggéseiről a szakirodalomban élénk vita folyik, de a helyi adatsorok hiányosak.
Összességében a korszakról szóló tudásunkban a legszilárdabb pont a nagy politikatörténeti keret: a mongol invázió ténye, az Ilkhanátus fennhatósága, Timur hódításai és a Timurida utódállam jelenléte dokumentált. A regionális és helyi következmények – a pusztítás mértéke, a demográfiai visszaesés, a törzsi átrendeződés – már becsléseken, eltérő értelmezéseken és gyakran vitatott rekonstrukciókon alapulnak.