A 16. század elején a szeldzsuk, majd a mongol és timurida uralom alatt meggyengült, helyi fejedelemségekre tagolódó Örmény-felföld két felemelkedő birodalom – az oszmán és a szafavida – ütközőzónájává vált. Ez a felosztás nem egyetlen pillanat műve volt, hanem több évtizedes háborúskodás és határváltozás következménye; az örmény lakosság, az egyház és a helyi elitek ugyanakkor nem pusztán elszenvedői voltak e folyamatnak, hanem a maguk eszközeivel igyekeztek helyet találni a két birodalom rendszerében. A korszak elején kialakult intézményi keretek – különösen az oszmán millet-rendszer és az örmény egyház abban betöltött szerepe – hosszú távon meghatározták az örmény közösség jogi helyzetét, művelődését és belső hierarchiáját, egészen a 19. századi reformkorig. A korszak végére pedig az orosz terjeszkedés harmadikként avatkozott be a régió történetébe, és az örmény kérdést új, nagyhatalmi dimenzióba helyezte.
Az oszmán–szafavida felosztás időszaka azért kulcsfontosságú a Közel-Kelet egészének történetében, mert a két birodalom vetélkedése nem egyszerűen két dinasztia háborúja volt, hanem a régió hatalmi, vallási és gazdasági rendjének alapvető átalakulása. A szafavida állam a 16. század elején a síita irányzatot tette meg államvallásává, ami éles ideológiai határt húzott a szunnita iszlámot követő Oszmán Birodalommal szemben. A kelet-anatóliai és kaukázusi térségben élő török törzsszövetségek, nomád csoportok és helyi dinasztiák között ez a szembenállás gyakran mozgósította az etnikai és vallási lojalitásokat, és az örmény faluközösségek számára is kényszerű döntési helyzetet teremtett: adót fizetni, fegyvereseket kiállítani, határokat elismerni, vagy éppen a hegyekbe húzódva megőrizni a helyi autonómiát.
A felosztás ugyanakkor nem szüntette meg az örmény egyház és a kereskedőelit kapcsolatrendszerét. Az örmény kereskedők az oszmán és a szafavida birodalomban egyaránt jelen voltak, és a selyemkereskedelem, a fémfeldolgozás és a pénzváltás révén jelentős gazdasági szerepre tettek szert. Ez azért fontos, mert az örmény történelem e korszakát nem lehet kizárólag a katonai pusztítás és a vallási üldözés tárgyaként olvasni: a közösség túlélése, kulturális újjászerveződése és intézményesülése éppen a birodalmi rendszerbe való részleges betagozódás és a kereskedelmi hálózatok révén vált lehetségessé. A későbbi orosz annexió pedig a 19. századi nacionalizmusok és a keleti kérdés előtörténetét alkotja, ezért e fejezet megalapozza Örményország a 20. században és ma és az 1915-ös népirtás megértését is.
A következő alfejezetek először a 16. századi oszmán–szafavida háborúkat és a határ rögzülését tárgyalják, majd az oszmán örmény millet működését, az egyház szerepét és a belső társadalmi átalakulásokat mutatják be. Ezt követően a keleti örmény területek, a szafavida közigazgatás és a helyi elitek viszonyát vizsgáljuk, végül a 18. század végi orosz terjeszkedésig és az orosz annexióig követjük a folyamatot.
Az oszmán–szafavida szembenállás közvetlen előzménye a szafavida dinasztia felemelkedése volt. A szafavida rend (perzsa alakban Safaviyya) a 14. század végén alakult ki az északnyugat-iráni Ardabilban, szunnita szúfi testvérületként, majd a 15. század folyamán fokozatosan militarizálódott. A rend követői – akiket gyakran kizilbasok (törökül: Kızılbaş, azaz „vörös fejűek”) néven emlegettek – a kelet-anatóliai és a dél-kaukázusi török törzsszövetségek, a türkmén és kurd csoportok köréből toborzódtak, és erős vallási rajongással viseltettek a szafavida vezető iránt. Iszmáíl, a rend örököse 1501-ben a mai Irán területén fekvő Tebrizt foglalta el, és magát sahnak nyilvánította. Alig egy évtized alatt a szafavida állam uralma alá vonta Irán belső területeit, Mezopotámiát, a délkeleti Kaukázust és a keleti örmény területeket.
Iszmáíl sah 1501-es hatalomra jutását követően a tizenkettes síizmust (isznáasarijja) tette meg államvallássá. Ez a döntés nem pusztán vallási aktus volt, hanem a szafavida uralom legitimációs alapját is megteremtette: a sah egyszerre volt világi uralkodó és a hívek vallási vezetője. Ez a modell szemben állt az oszmán szultán szunnita hagyományú uralmi felfogásával, és a két birodalom közötti háborúk hamarosan vallási-pretextusokat is kaptak. Az oszmán kormányzat a 16. század elejétől kezdve a kizilbas közösségeket az általa uralt területeken – különösen Kelet-Anatóliában – az állam belső ellenségének tekintette, mert azok politikai hűsége részben a szafavida sahnak szólt.
Az első nagy összecsapásra 1514-ben, a csáldiráni csatában került sor. A csata – ma Irán északnyugati részén, a Van-tótól keletre – az oszmán hadsereg győzelmével végződött. A csáldiráni csata jelentőségét a történetírás hagyományosan abban látja, hogy megállította a szafavida terjeszkedést Anatólia irányában, és az oszmánok átmenetileg elfoglalták Tebrizt, a szafavida fővárost. Az oszmán hódítás azonban nem volt tartós: a hadsereg visszavonult, és a szafavida állam nem omlott össze. A háború mégis megszilárdította az oszmán–szafavida határövezetet, amely a következő két évszázadban a kelet-anatóliai, a dél-kaukázusi és az észak-mezopotámiai területek sorsát meghatározta.
Az örmény lakosság számára a 16. század első fele a hadjáratok, kényszerű áttelepítések és pusztítás időszaka volt. Az oszmán és szafavida hadseregek egyaránt alkalmazták a felperzselt föld taktikát, a falvak élelmiszerkészleteinek elkobzását és a munkabíró lakosság elhurcolását. A kortárs örmény krónikák – például a 16. századi Szimeon Lehaći örmény utazó és a Stepanos Orbélian hagyományából táplálkozó egyházi történetírók – a háborúkat isteni büntetésként és a bűnös kor jeleként értelmezték. Ezek a szövegek nem statisztikai források, hanem vallási-retorikai keretbe ágyazott emlékezeti dokumentumok; a hadi események rekonstrukciójához az oszmán krónikák és a perzsa történetírók – például Idrisz Bidliszi – szintén fontos, de ugyancsak udvari érdekeket szolgáló források.
A 16. század második felében a határvonal többször eltolódott. A 1533–1555 közötti osztrák–szafavida háborúk során az oszmánok 1534-ben elfoglalták Bagdadot, 1548-ban és 1553–1555-ben pedig ismét betörtek a Dél-Kaukázusba. Az 1555-ös amasziai béke az első olyan szerződés volt, amely viszonylag tartósan rögzítette a befolyási övezeteket: az oszmán fennhatóság alá került Nyugat-Örményország és Nyugat-Grúzia, míg a szafavida szférához tartozott Kelet-Örményország, Kelet-Grúzia és Azerbajdzsán vidéke. A béke nem jelentett valódi stabilitást, de keretet adott a helyi uralkodók és az egyház kettős hűségének: az örmény egyházi vezetők mindkét udvarban igyekeztek adókedvezményeket, menleveleket és a kolostorok védelmét kijárni.
A század végére a háború újrakezdődött. A 1578–1590 közötti oszmán–szafavida háborúban az oszmánok benyomultak a Kaukázusba, és 1583 után átmenetileg elfoglalták a mai Örményország nagy részét, köztük a kolostorvidékeket is. Az 1590-es isztambuli béke az oszmán hatalom csúcsát rögzítette a térségben: a Kaukázus déli része, a Kaszpi-tenger nyugati partvidéke és Azerbajdzsán jelentős része oszmán ellenőrzés alá került. Ez azonban ismét csak átmeneti állapotnak bizonyult. I. Abbász sah (1587–1629) uralkodása alatt a szafavida állam katonailag újjászerveződött, és 1603-tól kezdve visszafoglalta a keleti örmény területeket, a Dél-Kaukázust és Tebrizt.
A szafavida ellencsapás egyik legfontosabb és az örmény történeti emlékezetben máig élő fejezete a 1603–1605 közötti hadjáratok és a Julfa negyedének története. A sah 1603-ban elfoglalta Tebrizt, majd 1604-ben benyomult a kelet-örmény területekre. Az oszmán hadsereg ellentámadásától tartva I. Abbász 1604–1605 telén elrendelte az Ararát-völgy és a kelet-örmény falvak lakosságának nagyarányú áttelepítését a birodalom belső területeire. A korabeli örmény krónikaírók – különösen Arakel Dávrizhetsi – a deportálást tömeges szenvedéstörténetként írták le: éhhalál, fagyhalál és erőszakos halál tizedelte a lakosságot. A modern történetírás óvatosan kezeli a kortárs lélekszámadatokat; a deportáltak számát a 19–20. századi örmény történetírás jellemzően 150–300 ezer főre becsülte, de ezek a számok nem igazolhatók közigazgatási forrásokból, és valószínűleg a későbbi nemzeti emlékezetben felnagyított számok. Az bizonyított, hogy a deportálás után a kelet-örmény területek nagy része elnéptelenedett, a szafavida állam pedig a kitelepítettek egy részét a mai Irán középső részén, Új-Julfa (perzsa nevén Nor Jugha) városrészben telepítette le. Új-Julfa örmény kereskedőközössége a 17. században a szafavida selyemkereskedelem egyik kulcsszereplőjévé vált, és a keleti örmény elitek új gazdasági központját alkotta.
Az utolsó nagy oszmán–szafavida háborút lezáró 1639-es kaszr-i siri (Zuhab) béke hozta létre azt a határt, amely nagy vonalakban a mai iráni–iraki–török hármas határvidék alapját képezi. A szerződés értelmében a kelet-örmény területek, a mai Örményország és a Kaukázus déli sávja szafavida, míg Nyugat-Örményország és az oszmán kaukázusi előterek oszmán fennhatóság alatt maradtak. A határ nem volt modern értelemben vett, ellenőrzött államhatár: a hegyvidéki közösségek, a nomád törzsek és a kolostorok a két birodalom közötti senki földjén gyakran váltogattak ugyanazon uralmi jellegű hűségeket, adót fizettek mindkét félnek, és helyben élő közvetítő urakon keresztül tárgyaltak.
Az oszmán állam a hódításokkal párhuzamosan fokozatosan kialakította a nem muszlim közösségek igazgatásának rendszerét, amelyet a 18. századtól a szakirodalom millet-rendszernek nevez. A millet alapelve az volt, hogy a szultán a nem muszlim vallási közösségeket – a görög ortodoxokat, az örmény apostoli keresztényeket és a zsidókat – vallási alapon szervezett közösségekként ismerte el, és belső ügyeikben önigazgatási jogot biztosított nekik, cserébe az adók, a különleges fejadó (džizja) és a közrendi kötelezettségek teljesítéséért.
Az örmény millet (oszmán-törökül Ermeni millet) formális megszerveződését a hagyomány az 1461-es évre teszi, amikor II. Mehmed (Fatih) szultán az örmény Hovakim püspököt örmény pátriárkának nevezte ki az új fővárosban, Konstantinápolyban. Az újkori oszmán források erre az aktusra vonatkozóan hiányosak, ezért a pontos évszám és az alapítólevél megléte a szakirodalomban vitatott; a 18–19. századi örmény egyháztörténeti hagyomány azonban a pátriárkátus megerősítését II. Mehmedhez kötötte, és a modern történetírás egy része elfogadja a 15. század második felét mint az intézményes örmény millet kezdetét. Mások szerint a millet-rendszer csak a 17. században, a birodalmi adminisztráció fejlődésének részeként alakult ki. A vita lényege az, hogy az oszmán állam a vallási közösségeket nem egységes terv szerint, hanem esetlegesen és fokozatosan integrálta.
A pátriárka szerepe a 16. században vált igazán fontossá. A konstantinápolyi örmény pátriárka lett az oszmán udvar által elismert képviselője az örmény apostoli közösségnek; ő volt a felelős az adóbeszedésért, a közösség nyilvántartásáért, a házassági és örökösödési ügyek egy részéért, valamint az iskolák és kórházak fenntartásáért. A pátriárka mellett a kereskedőelit, az amirák (örményül amira) csoportja gyakorolt befolyást: a konstantinápolyi örmény bankárok, pénzverde-igazgatók és udvari építészek a 18–19. században a millet anyagi alapjait biztosították. A pátriárka és az amirák közötti viszony nem volt mentes a feszültségtől; a közösségi képviselet kérdése később, a 19. századi alkotmányos reformmozgalom (az 1863-as örmény nemzeti alkotmány) vitáiban csúcsosodott ki.
Az örmény millet nem csupán a fővárosi közösséget fedte le. A tartományi örmény püspökségek – a van-i, a sziszi, a jeruzsálemi örmény pátriárka, később az akhtamar-i katolikosz – saját hierarchiával és adórendszerrel rendelkeztek. A millet intézménye nem szüntette meg a helyi társadalmi különbségeket: a vidéki örmény parasztok és a városi kereskedőelit érdekei gyakran eltértek, és a pátriárka sem tudta mindenütt érvényesíteni az udvar által neki adott jogosítványokat. A 19. századi nyugati utazók és misszionáriusok által terjesztett kép – miszerint a millet-rendszer zárt, harmonikus közösségek rendszere lett volna – félrevezető: a millet keretei között is működtek belső hatalmi harcok, adóelnyomás és regionális kiváltságok.
A 16–18. században az örmény egyház a túlélés kulcsintézménye volt. A kolostorhálózat – például az Ecsmiadzin-katedrális, a Tatev-kolostor, a Geghard-kolostor és a Vank-kolostor – nem pusztán vallási központ volt, hanem az írásbeliség, a krónikás hagyomány, a kéziratmásolás és a helyi igazságszolgáltatás helyszíne is. Az egyház ugyanakkor nem volt egységes intézmény: az oszmán és szafavida területeken működő püspökségek, a katolikoszok és a pátriárkák közötti hatásköri viták a 17–18. században folyamatosak voltak. A szafavida kormányzat a keleti örmény területeken az ecsmiadzini katolikoszt ismerte el a legfontosabb vallási elöljárónak, míg az oszmán kormányzat a konstantinápolyi pátriárkával tárgyalt. A kettős hűség időnként konfliktusokba torkollott, különösen akkor, ha egy-egy egyházi vezető a másik birodalomba települt át, vagy ha a határ menti kolostorokat katonai célra használták.
A 17. századtól kezdve a katolikus missziós tevékenység új kihívást jelentett az örmény apostoli egyház számára. A római katolikus misszionáriusok – karmeliták, domonkosok, jezsuiták – részben a kereskedővárosokban, részben a hegyvidéki közösségekben próbáltak híveket nyerni az egyházi unió gondolatához. Ennek következtében jött létre a 18. század elején a Kilikián kívüli örmény katolikus közösség, amelyet az oszmán állam hosszú ideig nem ismert el külön milletként; az örmény katolikusok hivatalos elismertetésére csak 1830-ban került sor. Ez a folyamat azért fontos, mert azt mutatja, hogy az „örmény közösség” már a kora újkorban sem volt vallási értelemben homogén, és a millet-rendszer sem tudta teljesen egységesíteni a felekezeti térképet.
A 1639-es béke után a kelet-örmény területek – nagyjából a mai Örményország középső és déli része, a Szeván-tó térsége, az Ararát-völgy és a mai Nahicseván – a szafavida állam fennhatósága alatt maradt. A szafavida kormányzat e területeket a birodalom északnyugati határtartományának tekintette, és a perzsa közigazgatásban kánságokra és béglerbégségekre osztotta. A helyi adókat a kadzsár, szadlu és más türk törzsek vezetői szedték be, akik a sah nevében kormányoztak; a falvak örmény lakossága számára ez azt jelentette, hogy a szafavida elit alattvalói maradtak, de a helyi urak gyakran nagyobb mozgásteret hagytak a kolostoroknak, ha azok rendszeresen teljesítették az adókötelezettséget.
A szafavida állam valláspolitikája bonyolultabb volt, mint a modern „síita–szunnita ellentét” mintázata. A sah udvara a tizenkettes síizmust tette hivatalossá, de a nem muszlim alattvalókkal szemben a korabeli oszmán gyakorlathoz hasonlóan a dhimmi (védett) jogállást alkalmazta. Az örmény egyházat megtűrték, a kolostorok adókedvezményt kaphattak, és a kereskedőelit városi negyedeket tarthatott fenn. Ugyanakkor a szafavida adórendszer időszakosan súlyos terheket rakott a falusi lakosságra, különösen a 17. század végi és a 18. századi állami széthullás időszakában, amikor a központi hatalom meggyengült, és a helyi kánok maguk szedtek adót.
A keleti örmény területek társadalmi szerkezetében a 17. század folyamán fontos változás következett be. A 1604–1605-ös deportálások után a szafavida kormányzat részben megengedte az örmény lakosság visszatelepülését az Ararát-völgy és a Szeván-tó környékére. Emellett a perzsa és kurd nomád törzsek is folyamatosan jelen voltak a térségben, és a legelőváltások, a falvak elleni rajtaütések és az adók feletti viták a 18. századra a kelet-örmény vidékek elszegényedéséhez vezettek. A kortárs örmény krónikák – például Zakaria Kanakerci – a kánok kapzsiságát és a törzsi erőszakot hangsúlyozták, míg a perzsa udvari krónikák a határvidék rendjének fenntartását emelték ki; a valóság nyilvánvalóan a kettő között mozgott.
A szafavida korszak kulturális hagyatéka ugyanakkor nem írható le pusztán a hanyatlás nyelvén. A 17. században az Ecmiadzin-katedrális és a környező kolostorok részben újjáépültek, az örmény kéziratfestészet – különösen a Van és Julfa műhelyeiben – új virágkort ért meg, és az örmény kereskedőházak a szafavida selyemkereskedelemben összeköttetésbe kerültek az indiai, véneci, olasz és orosz piacokkal. Az Új-Julfa-i örmény kereskedők, például a sahrimaniánok és más családok, a 17. században a szafavida selyemexport kulcsszereplői voltak, és befolyásuk a sah udvarában is érvényesült. Ezt a gazdasági szerepet a későbbi örmény nemzeti történetírás joggal hangsúlyozza, de óvatosan kell kezelni a mértékét: a kereskedőelit gazdagsága nem volt reprezentatív a falusi lakosság életkörülményeire.
A 16–18. századi keleti örmény területeken az örmény politikai önállóság nyomai minimálisra csökkentek. A kora újkorban nem létezett független örmény állam; a korábbi bagratida királyság emléke a krónikákban, a liturgiában és a nemzeti történeti emlékezetben élt tovább. A helyi ellenállás formái közé tartoztak a kolostorok védelme, a falusi közösségek belső önvédelmi szervezetei és az egyház diplomáciai lépései, de ezek nem kérdőjelezték meg a birodalmi kereteket. Az örmény közösségek vezetői a 16–18. században alapvetően a birodalmi rendszeren belüli tárgyalásos túlélést választották.
A 18. század mindkét birodalomban a központi hatalom meggyengülésének időszaka volt. A szafavida állam 1722-ben összeomlott, amikor a ghilzai pastuk elfoglalták az új fővárost, Iszfahánt. A szafavida összeomlás után a Kaukázus déli része és a kelet-örmény területek rövid időre az oszmán és az orosz terjeszkedés, valamint a helyi kánságok közötti hatalmi vákuumba kerültek. Az oszmánok 1722–1725 között több kelet-örmény területet foglaltak el, de 1735-től Nádir sah visszaállította a szafavida (majd saját, Afsárida) fennhatóságot a térségben. Nádir uralkodása alatt a kelet-örmény területek ismét birodalmi adóztatás alá kerültek, de a hadjáratok és a kényszerű hadiadó a lakosság további elszegényedésével jártak.
A 18. század második felében a kelet-örmény területeken a helyi kánságok – a karabahi (hegyi-karabahi) melikdomok, a nahicseváni kánság, a jereváni kánság és a gandzsai kánság – váltak a tényleges helyi hatalmi központokká. A melik (örményül: melik) cím a hegyi-karabahi és a szjuniki örmény hegyi közösségek örökletes világi vezetőit jelölte, akik a szafavida és később a perzsa állam laza fennhatósága alatt adót szedtek és fegyveres kíséretet tartottak. Az örmény nemzeti történetírás a melikdomokat a kora újkori örmény autonómia maradványának tekinti, és a 18. századi melikek – például a Hagerdin és a Jegán-családok – tetteit a későbbi nemzeti ébredés előfutáraként mutatja be. Ezt az értelmezést a modern kutatás részben megerősíti, részben árnyalja: a melikek a korabeli kaukázusi és iráni hatalmi hálózatok részei voltak, és lojalitásuk a perzsa, az oszmán, majd az orosz hatalom felé egyaránt változhatott.
A 18. század második felében a jereváni kánság – amelynek központja a mai Jereván volt – perzsa (kádzsár) ellenőrzés alatt állt, de a kánok gyakran az oszmán határ menti urakkal is szövetkeztek. A város lakosságának többsége a 18. század végére nem örmény volt: a kánság demográfiai térképét a muszlim törzsi csoportok, a perzsa és török városi elit, valamint az örmény falusi és városi közösségek együttesen alkották. Az örmény krónikások – például Hovszep Emin, aki a 18. század végén az örmény felszabadítás gondolatával foglalkozott – a jereváni kánságot az örmény szenvedés színtereként írták le. A modern demográfiai becslések szerint a 18. század végi Jereván környéki lakosságban az örmények aránya jelentős volt, de nem kizárólagos; a pontos lélekszámokról nincs megbízható adat.
Az orosz birodalom dél-kaukázusi terjeszkedése a 18. század elején kezdődött, amikor I. (Nagy) Péter cár 1722–1723-ban hadjáratot vezetett a Kaszpi-tenger nyugati partvidékére. Az orosz érdeklődést a térség iránt a 18. század folyamán a katonai-stratégiai szempontok mellett a kereskedelem – a selyem, a bor, a bőráru – és a kaukázusi keresztény közösségek védelmének retorikája is motiválta. Az orosz udvar a 18. század közepétől kezdve folyamatosan fogadta az örmény egyházi és világi vezetők küldöttségeit, akik védelmet és adómentességet kértek, cserébe pedig telepítést, kereskedelmi kiváltságokat és katonai szolgálatot ígértek.
Az orosz terjeszkedés üteme a 18. század végén gyorsult fel. II. Katalin cárnő uralkodása alatt az orosz hadsereg 1783-ban alávetette a Kartli-Kaheti Királyságot (Kelet-Grúzia), majd a 18. század utolsó évtizedében Agha Mohammad Kádzsár sah ellen indított háborút a Kaukázus déli részéért. A Kádzsár-dinasztia 1796-ban, Agha Mohammad sah halála után átmenetileg meggyengült, és a dél-kaukázusi kánságok fölötti befolyásért az oroszok és a perzsa udvar versengett. Az örmény közösség számára ez a versengés új helyzetet teremtett: a hagyományos tárgyalásos túlélést az orosz fennhatóság elfogadása vagy a perzsa uralom fenntartása közötti választás váltotta fel. Az örmény egyházi vezetők egy része – különösen Nerszesz Astarakszi és Joseph Emin környezete – nyíltan az orosz orientációt támogatta, abban bízva, hogy a cári hatalom majd egyesíti a szétszórt örmény területeket, és védelmet nyújt a muszlim kánságokkal szemben. Ezzel szemben a perzsa udvarhoz hű örmény kereskedelmi és egyházi elitek – például a Kádzsár udvarban befolyásos családok – a meglévő birodalmi rend fenntartásában voltak érdekeltek.
A 19. század eleji orosz–perzsa háborúk már a következő fejezet tárgykörébe tartoznak, de a 18. század végi folyamatok nélkül nem érthetők. A 18. század utolsó harmadában az orosz katonai jelenlét a Dél-Kaukázusban, a perzsa belső válság és az oszmán hanyatlás együttesen nyitották meg az utat a kelet-örmény területek 1828-as orosz annektálása előtt. A 16–18. századi oszmán–szafavida felosztás tehát nem egyszerűen a múlt egy epizódja volt: a 19. századi nagyhatalmi versengés, az örmény kérdés kialakulása és a későbbi keleti–nyugati örmény megosztottság mind e korszak intézményeiben gyökerezik.
A korszak rekonstrukciójához többféle forrástípus áll rendelkezésre, de ezek földrajzi és társadalmi lefedettsége egyenetlen. Az oszmán fél részéről a mühimme defterek (a birodalmi tanács rendeleteinek jegyzőkönyvei), a tapu tahrir defterek (adóösszeírások) és a kadı (bírósági) jegyzőkönyvek a 16. századtól kezdve fontosak, de a keleti határvidékre vonatkozó iratok gyakran hiányosak vagy nem lokalizálhatók pontosan. A szafavida adminisztráció forrásai – a szafavida királyi krónikák, például Iszkandar Munshi Tārīkh-e ʻĀlam-ārā-ye ʻAbbāsī című munkája – elsősorban az udvari politikai és katonai eseményeket rögzítik, a vidéki örmény lakosság életére csak közvetve utalnak.
Az örmény egyházi források – a krónikák, kolofónok (kézirat-megjegyzések), temetési feliratok és egyházi zsinati jegyzőkönyvek – pótolhatatlanok a közösség belső életének megismeréséhez, de erős vallási-retorikai keretük miatt forráskritikára szorulnak. A krónikások gyakran apokaliptikus képet festenek a háborúról, a deportálásról és az adókról, és számadataik nem összevethetők a modern statisztikai forrásokkal. A nyugati utazók – például Jean Chardin, Evlija Cselebi, Adam Olearius – beszámolói a 17–18. században fontos, de a saját kulturális előfeltevéseik által torzított leírások. A 18. századi orosz diplomáciai iratok és katonai jelentések a terjeszkedés katonai-stratégiai oldalát világítják meg, de az örmény lakosságra vonatkozó számaik gyakran hozzávetőlegesek.
A legnagyobb bizonytalanság a népességszámok körül van. A 16–18. századi örmény lakosság lélekszámára nincs megbízható, összeírásos adat; a 19. századi nemzeti történetírás által közölt számok – például a deportáltak, a mészárlások áldozatai vagy a falvak lakossága – gyakran emlékezetpolitikai igényeket tükröznek, nem pedig korabeli statisztikai rögzítést. Az egyházi anyakönyvek a 19. század előtt csak szórványosan maradtak fenn, és legtöbbjük keresztelési, házassági vagy temetési eseményeket rögzít, nem teljes körű népszámlálást. Ezért a tankönyvben közölt számítások és arányok mindig hozzávetőlegesek, és forrásuktól függően eltérhetnek.
Viták övezik a millet-rendszer értelmezését is. A klasszikus oszmán történetírás – a 20. század elején és közepén – a millet-rendszert a tolerancia és az autonómia példájaként írta le; ezt a képet a későbbi kutatás részben kritizálta, mondván, hogy a rendszer hierarchikus volt, adóterhei súlyosak, és a közösségek belső elitjei is részt vettek az elnyomó gyakorlatokban. A jelenkori tudományos konszenzus a két álláspont között mozog: a millet-rendszer intézményi keretet adott az örmény közösség fennmaradásához, de nem volt sem egységes, sem statikus, és a 19. századi reformkor előtt folyamatosan átalakult.