Az 1915-ös örmény deportálások és mészárlások nem magában álló robbanás volt, hanem egy hosszabb, a 19. század végétől fokozódó birodalmi válság következménye. Az az oszmán–szafavida felosztás óta az örmények által lakott területek két birodalom határvidékén helyezkedtek el; a 20. század elején az Oszmán Birodalom keleti tartományaiban élő örmény közösségek reformkövetelése, az európai nagyhatalmak beavatkozása és az ifjútörök kormány radikalizálódó nacionalizmusa együtt sodorta a régiót a katasztrófába. A fejezet az eseményeket a történészi konszenzus alapján népirtásként tárgyalja, ugyanakkor bemutatja a török állami álláspontot és a nemzetközi elismerés körüli vitákat is.
Az Oszmán Birodalomban élő örmények jogi helyzetét a 19. századi reformok (Tanzimát) sem tették egyenlővé a muszlim lakosságéval. Az 1878-as berlini kongresszus után a nagyhatalmak – különösen Oroszország és Nagy-Britannia – az örmény lakosság védelmét is a diplomáciai nyomás eszközévé tették, ami a birodalom vezetőiben azt a gyanút erősítette, hogy az örmények külső hatalmak ügynökei. Az 1890-es években II. Abdülhamid szultán uralma alatt rendszeressé vált az erőszak: az 1894–1896 közötti Hamidie-mészárlások során a dokumentált beszámolók szerint több tízezer – egyes becslések szerint 80 000–300 000 – örményt öltek meg a keleti tartományokban. A mészárlások elkövetésében gyakran a szultán által felállított irregularis Hamidie (Hamîdiye) lovasezredek vettek részt; az állami szervek szerepe a forrásokban vitatott, de a büntetlenség ténye egyértelműen a központi hatalom passzivitását jelzi.
A 1908-as ifjútörök forradalom után az Egység és Haladás Bizottsága (İttihat ve Terakki Cemiyeti) hatalomra kerülése kezdetben alkotmányos reményeket keltett, ám a kormány egyre inkább a török etnikai nacionalizmus felé fordult. Az 1912–1913-as balkáni háborúk után a birodalom elvesztette európai területeinek nagy részét, és az orosz határ menti keleti vilajetekben élő örményeket egyre gyakrabban tekintették belső fenyegetésnek. A háborús propaganda az örményeket „hátbatámadó” közösségként ábrázolta, noha az oszmán hadseregben évtizedek óta szolgáltak örmény katonák, és a közösség vezetői többször is lojalitásukat hangoztatták.
Az első világháború kitörése után az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán lépett be 1914 novemberében. A kaukázusi fronton elszenvedett súlyos vereség – különösen a Sarıkamış-i csata 1914 decemberében–1915 januárjában – katonai és politikai válságot mélyített el. A kormányzat és a hadsereg egy része az örmény lakosságot gyanúsította az orosz előrenyomulás elősegítésével; egyes források szerint örmény önkéntesek valóban harcoltak az orosz oldalon, ami a birodalmi hatóságok számára ürügyet adott a kollektív felelősségre vonásra. A történészi vita tárgya, hogy a népirtás tervét már korábban kidolgozták-e, vagy a háborús körülmények között radikalizálódott döntések sorozata vezetett-e hozzá; a dokumentumok alapján azonban a szándékosság és a központi koordináció a legtöbb kutató szerint bizonyított.
A döntő lépés 1915. április 24-én következett be: Isztambulban az oszmán hatóságok letartóztatták és később jórészt megölték az örmény közösség több száz vezetőjét – papokat, értelmiségieket, politikusokat, orvosokat. Ezt a napot az örmény emlékezet a népirtás kezdetének tekinti. Nem sokkal később a kormány elfogadta az ideiglenes deportálási törvényt (Tehcir Kanunu, 1915. május 27.), amely lehetővé tette a lakosság tömeges, kényszerű kitelepítését. A törvény szövege formálisan a hadsereg biztonságát és a rend fenntartását szolgálta, de a végrehajtás során a deportálás célja a keleti tartományok örmény lakosságának fizikai megsemmisítése vagy kiűzése volt.
A deportálások elsősorban a keleti vilajetek örmény lakosságát sújtották: a hivatalos utasítások szerint a közösségeket „ideiglenes” áttelepítés címén a szíriai sivatag, a mai Irak és a birodalom déli peremvidékei felé hajtották. A valóságban azonban a menetoszlopokat gyakran a helyi katonai és csendőri erők, valamint az Teşkilat-ı Mahsusa (Különleges Szervezet) tagjai kísérték, és a menetek útvonalán rendszeresen támadások, fosztogatások, nemi erőszak és tömeges kivégzések történtek. A túlélők beszámolói, német és amerikai konzuli jelentések, valamint misszionáriusok feljegyzései egybehangzóan dokumentálják a szervezett erőszakot: emberek haltak meg éhezésben, szomjúságtól, járványokban, vagy egyszerűen lemészárolták őket.
Az erőszak nem korlátozódott a deportálási útvonalakra. A férfi lakosság egy részét már a deportálás előtt elkülönítették és kivégezték; a nők és gyermekek közül sokakat rabszolgasorba adtak, erőszakkal iszlamizáltak vagy muszlim háztartásokba kényszerítettek. A vagyonukat elkobozták, házaikat és földjeiket pedig gyakran helyi muszlim lakosság vagy az állam vette birtokba. Az erőszak mértéke és módja azt mutatja, hogy nem pusztán a háborús káosz melléktermékéről volt szó: a deportálási parancsok, a kivégzési utasítások és a vagyonelkobzást szabályozó rendeletek szándékos, központilag irányított folyamatot jeleznek.
A világháború végére az Oszmán Birodalom örmény lakosságának túlnyomó része elpusztult vagy elmenekült. A történészek által leggyakrabban idézett becslések 1 millió és 1,5 millió közé teszik az áldozatok számát; ez az 1914 előtti örmény népességre vonatkozó adatok bizonytalansága miatt nem kezelhető pontos statisztikai eredményként. Egyes kutatók alacsonyabb (kb. 600 000–800 000), mások magasabb (1,5 millió feletti) számot tartanak valószínűbbnek. A becslések eltérését elsősorban az okozza, hogy az 1914 előtti oszmán népszámlálási adatok hiányosak, a háborús halálozások egy része nem különíthető el egyértelműen a járványoktól és éhezéstől, és a hatóságok által megsemmisített vagy visszatartott dokumentumok miatt a pontos haláloki regisztráció nem lehetséges.
A kortárs megfigyelők és a nemzetközi közvélemény már a világháború alatt értesült a deportálásokról. A német birodalom – az Oszmán Birodalom szövetségese – konzulátusai és katonai missziói részletes jelentéseket küldtek a mészárlásokról; az amerikai misszionáriusok és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai is dokumentálták a túlélők beszámolóit. Az antanthatalmak 1915 májusában közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben az oszmán kormányt „emberiség elleni bűnökkel” vádolták – ez a kifejezés később a nemzetközi jogban fontos előzménnyé vált.
A népirtás (angolul genocide) fogalmát Raphael Lemkin lengyel-zsidó jogász alkotta meg 1944-ben, részben éppen az örmény eset tanulságaiból. Az 1948-as ENSZ-egyezmény a népirtás megelőzéséről és büntetéséről meghatározása szerint a csoport elleni szándékos, teljes vagy részleges megsemmisítés tényállása az oszmán hatóságok cselekedeteire alkalmazható. A történészi konszenzus a 20. század utolsó harmadában vált egyértelművé: a vezető kutatók – köztük örmény, török, európai és amerikai szakemberek – az 1915–1916-os eseményeket a modern kori népirtások közé sorolják. A konszenzus alapja a szándékra utaló kormányzati dokumentumok, a deportálási rendszer szervezettsége, a helyi beszámolók tömeges egybehangzósága és a túlélő közösségek tanúvallomásai.
A török állam hivatalos álláspontja szerint az 1915-ös események nem minősíthetők népirtásnak. A török kormány és hivatalos történetírók a haláleseteket a világháború és a polgárháborús körülmények, járványok, éhínség, valamint kölcsönös etnikai erőszak következményeként magyarázzák. Ebben az érvelésben az örmények is okoztak tömeges veszteségeket a muszlim lakosságnak, és a deportálások nem megsemmisítési szándékból, hanem biztonsági okokból történtek. A török álláspont szerint az örmény áldozatok számát túlzó módon emelik meg, és a halálesetek nagy része a deportálás logisztikai körülményeiből adódott, nem pedig szándékos ölésből.
Ezt az álláspontot a nemzetközi történészi közösség túlnyomó része nem tudományos értelmezésként, hanem politikai tagadásként értelmezi. A tagadás alapvető problémája, hogy figyelmen kívül hagyja a szándékot dokumentáló bizonyítékokat, a központi szervezés nyomait és az erőszak rendszerszerű jellegét. A török állam emellett diplomáciai és jogi eszközökkel is igyekszik megakadályozni más országok parlamentjeinek elismerő nyilatkozatait, és a kifejezés használatát több országban peres úton támadta. A tagadás így nem a történettudomány belső vitájának része, hanem emlékezetpolitikai és nemzetközi jogi konfliktus.
Ugyanakkor a nemzetközi elismerés fokozatosan bővült: számos ország parlamentje – köztük Franciaország, Németország, Olaszország, Kanada, Oroszország, Uruguay és mások – hivatalosan elismerte az örmény népirtást. Az Egyesült Államok elnöke 2021-ben tett nyilatkozatában használta a népirtás kifejezést, ami jelentős diplomáciai fordulatot jelentett. Az elismerések azonban nem egységesek, és a török kormány azóta is vitatja őket. Ebben a kérdésben tehát megkülönböztetendő a tudományos konszenzus (amely a népirtás tényét egyértelműen elfogadja), a politikai elismerés (amely államonként változó) és a török állami tagadás (amely nem tudományos konszenzuson alapul).
Az örmény népirtás a modern örmény identitás központi traumájává vált. A túlélők és leszármazottaik a világ számos országában diaszpórát alkotnak; az emlékezés napja minden évben április 24-én van, amikor az örmény közösségek világszerte megemlékeznek a letartóztatott értelmiségiekről és az áldozatokról. A népirtás ténye az 1918-ban rövid időre függetlenné vált Első Örmény Köztársaság, majd a szovjet Örményország történeti önértelmezését is meghatározta; a szovjet időszakban azonban a hivatalos diskurzusban a nemzeti trauma hangsúlyozása korlátozott volt. A függetlenség 1991-es visszaállítása után az örmény állam a nemzetközi elismerés egyik fő szorgalmazója lett.
A népirtás hosszú távú következményei közé tartozik a keleti tartományok örmény lakosságának szinte teljes eltűnése, a kulturális és vallási örökség szisztematikus pusztítása, valamint a vagyonelkobzás öröksége, amely a mai napig hatással van a török–örmény viszonyra. A török–örmény határ zárva tartása, a diplomáciai kapcsolatok hiánya és a kaukázusi regionális politikák mind e történelmi teher örökségét hordozzák.
Az 1915–1916-os események forráshelyzete összetett. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak az oszmán hatósági iratok – deportálási parancsok, táviratok, vagyonelkobzási rendeletek –, amelyek azonban hiányosak, és egy részük szándékosan megsemmisült vagy ma is korlátozottan hozzáférhető. A német, osztrák–magyar, amerikai és olasz diplomáciai és misszionáriusi jelentések az oszmán területen dolgozó külföldi megfigyelők szemtanúi beszámolóin alapulnak, és a kutatók általában hitelesnek tekintik őket. A túlélői visszaemlékezések, interjúk és a diaszpóra archívumai szintén nagy számban állnak rendelkezésre.
A fő bizonytalanság az áldozatok számát illeti. Az 1914 előtti örmény népességre vonatkozó oszmán statisztikák (kb. 1,2–2,1 millió fő) pontatlanok, mivel a népszámlálás módszere hiányos volt, és az adatokat később politikai célokra is felhasználták. Az áldozatszámot befolyásolja, hogy a halálesetek egy része a deportálás során fellépő éhínségből és járványokból eredt, ami a szándékos ölés kategóriájától nem mindig különíthető el. A történészek ezért a leggyakrabban az 1–1,5 milliós intervallumot adják meg, jelezve, hogy ez becslés. A túlélők számát (kb. 200 000–400 000) szintén bizonytalanság terheli.
A szándékosság kérdésében a bizonyítékok erősebbek: a deportálások mértéke, a férfi lakosság előzetes kivégzése, a különleges szervezet szerepe és a túlélők beszámolói együttesen a központilag irányított megsemmisítési szándékra utalnak. A török állami álláspont által felvetett „kölcsönös atrocitások” tényét a történészek nem vitatják – a háborús körülmények között minden közösség szenvedett –, de ez nem magyarázza a szisztematikus deportálási rendszert és a nők, gyermekek elleni tömeges erőszakot.