A 13. század elején a Grúz Királyság a Kaukázus legerősebb keresztény állama volt, amely a Bagrationi-dinasztia uralma alatt a 12. század végén és a 13. század első évtizedeiben érte el területi és kulturális csúcspontját. Ezt a fénykort a mongol hódítás és a 14–15. századi timurida hadjáratok olyan mély válságba fordították, amelyből az egységes grúz állam már nem állt helyre. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át a grúz királyság a mongol uralom alatt, hogyan esett szét a 15. századra, és milyen külső nyomást gyakorolt rá az Oszmán Birodalom és a Szafavida Birodalom. A tárgyalás során a katonai-politikai események mellett figyelmet kapnak a parasztok, a városi lakosság, a nők és a helyi elitek tapasztalatai, valamint a források eltérő ábrázolásmódjai is. A fejezet előzménye A kereszténység és a Bagratida Grúzia, ahol a grúz állam felemelkedését és a Bagrationi-dinasztia megszilárdulását tárgyaltuk.
A mongolok első kaukázusi megjelenése nem hódító szándékkal, hanem felderítő hadjáratként történt. 1220–1221-ben Dzsingisz kán (Činggis Qa’an) hadvezérei, Dzsebe (Jebe) és Szübőtej (Sübedei) a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén átvonulva ütköztek meg a grúz sereggel. A grúz források – elsősorban a Kartlisz Cshovreba (Kartlis Cxovreba, „Grúzia élete”) című krónikagyűjtemény – „tatárok” néven említik a támadókat, és apokaliptikus színekkel írják le pusztításukat. A kortárs grúz uralkodó, IV. György Lasa (Giorgi IV Lasha) király hadereje vereséget szenvedett a mongol elővédtől, de a betolakodók nem rendezkedtek be tartós uralomra; Dzsebe és Szübőtej továbbvonult dél felé, majd a kelet-európai hadjáratukat követően visszatértek a Mongol Birodalom központjába. Ez az első találkozás azonban előrevetítette a grúz állam kiszolgáltatottságát a keleti lovasnomád birodalmakkal szemben.
A tényleges hódításra a mongol nagykánok utódlási válságai és a birodalmi terjeszkedés következő hulláma után került sor. 1236-ban Csurmagun (Chormaqan) hadvezér, majd utóda, Bajdzsu (Baiju) seregei törtek be a Dél-Kaukázusba. A grúz királyság ekkor már belpolitikailag meggyengült: IV. György Lasa 1223-ban meghalt, utódja nővére, Ruszudán (Rusudan) királynő lett, akinek uralma alatt a nemesség egy része ellenállt a központi hatalomnak. A mongol hadjárat 1236 és 1243 között fokozatosan megtörte a grúz ellenállást. A grúz sereg vereséget szenvedett, a keleti országrész, különösen Kartli és Kaheti (Kakheti) vidéke súlyos pusztítást szenvedett, a városok – köztük Tbiliszi (Tbilisi) – adófizetésre kényszerültek. Ruszudán királynő nyugatra, Kutaisziba (Kutaisi) menekült, és a mongolokkal való megegyezésre törekedett. 1243-ban a mongolok a szeldzsukokat is legyőzték a Köse Dag-i csatában, ami megerősítette uralmukat Anatólia keleti részén és a Kaukázusban. A grúz királyság formálisan is a Mongol Birodalom, majd annak közel-keleti utódállama, az Ilhanida Birodalom (Ilkhanate) vazallusa lett.
Az ilhanida uralom alatt a grúz állam nem szűnt meg, de szuverenitása erősen korlátozottá vált. A mongolok a helyi eliteket meghagyták, de adófizetést, katonai kontingenst és túszokat követeltek. A grúz királyok kötelesek voltak megjelenni az ilhanida udvarban, és részt venni a mongol hadjáratokban. A királyi hatalom meggyengült, mert a mongolok a nemesség egyes csoportjait egymás ellen játszották ki. A grúz források panaszkodnak a tamga (kereskedelmi adó) és a kalan (földadó) súlyos terheire, amelyek a parasztokat és a városi kézműveseket egyaránt érintették. Ugyanakkor a grúz ortodox egyház viszonylagos autonómiát élvezett, bár adót kellett fizetnie, és a mongol uralom kezdetén több püspök és szerzetes is áldozatul esett a harcoknak.
A mongol uralom alatt a grúz királyság területileg is megosztottá vált. 1259-ben VI. Dávid Narin (Davit VI Narin) nyugaton, VII. Dávid Ulu (Davit VII Ulu) keleten uralkodott, ami a későbbi kelet-nyugati szakadás előzménye volt. A két király közötti rivalizálás, valamint a mongolok által támogatott helyi fejedelmek hatalmi törekvései tovább gyengítették a központi hatalmat. A 13. század végén II. Demeter (Demetre II Tavdadebuli, „Önfeláldozó”) király megpróbálta helyreállítani az egységet, de 1289-ben a mongol udvarban kivégezték, ami a grúz krónikák szerint önfeláldozás volt a nemzet és a hit védelmében – ezt az ábrázolást azonban a történészek egy része idealizálónak tartja, mivel Demeter halálának pontos körülményei vitatottak.
A 14. század elején az Ilhanida Birodalom belső válságai és a grúz elitek ügyes politikai lavírozása lehetővé tette a királyi hatalom átmeneti megerősödését. V. György (Giorgi V Brtskinvale, „Ragyogó”) király (1314–1346) a grúz krónikák szerint újraegyesítette a királyságot, megerősítette a központi hatalmat, és visszaszerezte az elvesztett területek egy részét. Uralkodása alatt a grúz állam ismét a Kaukázus meghatározó hatalmává vált, és a mongolokkal szembeni adófizetés is enyhült. A történészi konszenzus szerint V. György valóban jelentős sikereket ért el, de a források hiányossága miatt egyes állításai – például a teljes adómentesség vagy az összes grúz terület tényleges ellenőrzése – nehezen igazolhatók. Uralkodása alatt a fekete halál (pestisjárvány) is elérte a Kaukázust, ami tovább gyengítette a demográfiai és gazdasági alapokat.
A 14. század második felében a Közel-Keletet újabb, nagy pusztítást hozó hódító, Timur Lenk (Tīmūr-i Lang, „Sánta Timur”) török-mongol hadúr fenyegette. Timur birodalma Közép-Ázsiától Anatóliáig terjedt, és a Kaukázus stratégiai jelentősége miatt Grúzia ismét hadszíntérré vált. Timur 1386 és 1403 között több hadjáratot vezetett a grúz területek ellen. A grúz krónikák részletesen beszámolnak a pusztításról: Tbiliszit többször elfoglalták, a városokat felégették, a lakosság egy részét elhurcolták, a mezőgazdaság tönkrement, a kolostorokat és templomokat kifosztották. A perzsa udvari történetírók – például Saraf ad-Din Ali Jazdi Zafarnama című munkája – ezzel szemben Timur hódításait a „hitetlenek” elleni győzelmes hadjáratként ábrázolják, és gyakran eltúlozzák a zsákmányt és a legyőzöttek számát. A kétféle forráscsoport összevetése alapján a történészek jelentős pusztítást és demográfiai veszteséget valószínűsítenek, de a pontos számok és az egyes csaták lefolyása bizonytalan.
A timurida inváziók idején a grúz királyok – V. Bagrat (Bagrat V), VII. György (Giorgi VII), I. Konstantin (Konstantine I) – megpróbáltak ellenállni, de katonailag alulmaradtak. V. Bagrat 1386-ban fogságba esett, és bár később kiszabadult vagy váltságdíj fejében elengedték, a királyi presztízs súlyosan megsérült. A grúz nemesség egy része a túlélés érdekében együttműködött Timurmal, más része a hegyekbe húzódva folytatta az ellenállást. A lakosság tömegesen menekült a magashegyi völgyekbe, Szvanétiba (Svaneti) és Hevi vidékére, ahol a természeti viszonyok nyújtottak védelmet. A nők és gyermekek különösen kiszolgáltatottak voltak: a források beszámolnak elhurcolásukról, rabszolgasorba vetésükről és a menekülés közbeni halálesetekről. A kollektív bűnösség ábrázolása azonban kerülendő: a pusztításért Timur hadvezetése és a hadjáratokat irányító politikai döntések felelősek, nem a török vagy mongol népek egésze.
Timur hadjáratainak következménye a grúz királyság végleges szétesése felé mutatott. A 15. század elején I. Sándor (Aleksandre I) király (1412–1442) még egyszer megpróbálta helyreállítani a központi hatalmat és újjáépíteni a pusztított területeket. Uralkodása alatt a grúz krónikák szerint a kereskedelem és a mezőgazdaság ismét fellendült, és a királyi udvar a kulturális életet is támogatta. Ez az időszak azonban csak átmeneti fellélegzés volt. I. Sándor halála után fiai egymással harcoltak a trónért, és a királyság fokozatosan részekre szakadt. A 15. század közepére a grúz állam már nem volt egységes: keleten Kartli és Kaheti, nyugaton Imereti királysága, délen pedig a Szamche-Szaatabago (Samtskhe-Saatabago) atabégség működött önálló politikai egységként. Emellett több fejedelemség – Mingrélia (Samegrelo), Guria, Abházia (Apkhazeti), Szvanéti – is gyakorlatilag függetlenné vált.
A szétesést nem csupán a külső inváziók okozták, hanem belső társadalmi és gazdasági folyamatok is erősítették. A mongol és timurida uralom alatt a királyi hatalom meggyengült, miközben a nagy nemesi családok – a tavadi (fejedelem) réteg – megerősödtek. A nemesség birtokai növekedtek, a parasztok egyre inkább jobbágysorba süllyedtek, és a földesúri terhek növekedtek. A városi kézművesség és kereskedelem a háborúk és a járványok miatt visszaesett, a selyemút kaukázusi ágának jelentősége csökkent. A grúz ortodox egyház a pusztítások ellenére megőrizte kulturális és vallási szerepét, de a kolostorok és templomok közül sok elpusztult vagy elszegényedett. A nők helyzete a háborús időszakban romlott: a krónikák szerint a nemesi asszonyok gyakran vettek részt a védelemben vagy a menekültek ellátásában, de a paraszti nők túlélési stratégiái kevésbé dokumentáltak.
A 15. század végére a grúz királyság formális felosztása is megtörtént. 1490-ben a grúz nemesség és a királyi család tagjai – a Bagrationi-dinasztia különböző ágai – hivatalosan is elismerték a három királyság (Kartli, Kaheti, Imereti) önállóságát. Ezt a dátumot a történészek a grúz egységes állam megszűnésének fordulópontjaként tartják számon, bár a tényleges szétesés már korábban megkezdődött. A felosztás nem jelentette a grúz identitás megszűnését: a közös nyelv, az ortodox hit és a Bagrationi-dinasztia legitimitása továbbra is összekötötte a részeket, de a politikai egység elveszett. A 15. század végén a grúz királyságok és fejedelemségek között gyakoriak voltak a belső háborúk, ami tovább gyengítette a térséget a külső hatalmakkal szemben.
A 15. század második felében a grúz területek két nagy birodalom, az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye) és a Szafavida Birodalom (Safaviyya) érdekszférájának ütközőzónájába kerültek. Az oszmánok 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, majd a Fekete-tenger déli partvidékén terjeszkedve 1461-ben meghódították a Trapezunti Császárságot, ami közvetlen szomszédjukká tette őket Nyugat-Grúziában. A szafavidák a 16. század elején Iszmáil sah (Shāh Ismāʿīl) vezetésével megszilárdították uralmukat Perzsiában, és kelet felől fenyegették a grúz királyságokat. Ez a kettős nyomás a 16. században teljesedett ki, amikor a két birodalom közötti háborúk során Grúzia területe többször hadszíntérré vált, és a grúz államok kénytelenek voltak hol az egyik, hol a másik fél oldalára állni.
A 15. század végén és a 16. század első évtizedeiben a grúz királyságok és fejedelemségek kénytelenek voltak adót fizetni, túszokat küldeni és katonai kontingenseket biztosítani az oszmánoknak vagy a szafavidáknak. A keleti királyságok, Kartli és Kaheti inkább a szafavida befolyás alá kerültek, míg a nyugati területek, Imereti és Szamche az oszmánok felé orientálódtak. A helyi elitek gyakran kihasználták a két birodalom rivalizálását, hogy megőrizzék belső autonómiájukat, de ennek ára a folyamatos kiszolgáltatottság és a rendszeres katonai pusztítás volt. A grúz ortodox egyház a két muszlim birodalom közötti helyzetben is megőrizte intézményeit, de a keresztény lakosság helyzete bizonytalanná vált. A kényszerű áttérések és a rabszolgasorba vetés dokumentált jelenségek, de a források hiányossága miatt a mértékük vitatott. A grúz történetírás ezt az időszakot a nemzeti szenvedés és az idegen uralom koraként tartja számon, míg a perzsa és oszmán források a hódításokat saját birodalmi logikájuk szerint ábrázolják.
A grúz királyság szétesése és a két birodalom közötti őrlődés a későbbi orosz hódítás előfeltételeit teremtette meg. A 16. század végétől a grúz uralkodók egy része – különösen a keleti királyságok vezetői – a Moszkvai Nagyfejedelemség felé kezdett orientálódni, keresve a külső támogatást a muszlim birodalmakkal szemben. Ez a folyamat azonban már a következő alfejezet, Az orosz hódítás tárgyát képezi. A 13–15. századi időszak tehát a grúz egységes állam felbomlásának és a Kaukázus nagyhatalmi ütközőzónává válásának a kora, amely alapvetően meghatározta a grúz politikai és társadalmi fejlődés későbbi irányait.
A 13–15. századi grúziai események rekonstrukciójának elsődleges forrása a Kartlisz Cshovreba (Kartlis Cxovreba) krónikagyűjtemény, amely a grúz királyi udvar szempontjából íródott, és a mongol, majd timurida pusztítást apokaliptikus színekkel ábrázolja. A krónika erőssége a részletes eseménytörténet, de gyakran idealizálja a királyokat, és a helyi elitek belső konfliktusait leegyszerűsíti. A mongol korból fennmaradt a Százéves krónika (Matiane Kartlisa) is, amely a 14. század eseményeiről tudósít, de egyes részei hiányosak és kronológiailag bizonytalanok. A perzsa történetírók közül Alá ad-Dín Dzsuvajni (Alāʾ al-Dīn Juwaynī) és Rasíd ad-Dín (Rashīd al-Dīn) a mongol hódításokat birodalmi perspektívából írták le, míg Saraf ad-Din Ali Jazdi (Sharaf al-Dīn ʿAlī Yazdī) Timur hadjáratait dicsőítette. Az örmény krónikások, például Kirakosz Gandzakeci (Kirakos Gandzaketsi) és Vardan Arevelci (Vardan Areveltsi) a Kaukázus keresztény közösségeinek szenvedéseit dokumentálták, és fontos kiegészítő források.
A régészeti leletek – romok, éremleletek, feliratok – segítenek a kronológia pontosításában, de a pusztítás mértékének meghatározásában korlátozottan használhatók. A lakosságszámra vonatkozó adatok szinte teljesen hiányoznak, ezért a demográfiai veszteségekre csak becslések léteznek, amelyek jelentősen eltérnek egymástól. A 14. századi fekete halál grúziai hatásáról alig van közvetlen forrás, így azt sem lehet pontosan felmérni, hogy a pestisjárvány vagy a háborúk okozták-e a nagyobb népességcsökkenést. Az egyes csaták pontos helyszíne és időpontja gyakran vitatott, mert a források ellentmondanak egymásnak, vagy nem adnak elegendő földrajzi információt.
A történészi viták központi kérdése a mongol uralom jellege: egyes kutatók a mongol uralmat elsősorban pusztító megszállásként értékelik, mások szerint az Ilhanida rendszer integrálta a grúz eliteket, és a gazdasági terhek ellenére lehetővé tette a helyi autonómia fennmaradását. Hasonlóképpen vitatott a grúz elit kollaborációjának megítélése: a nemesség egy része együttműködött a mongolokkal, amit a grúz nemzeti történetírás gyakran árulásként ítél meg, míg a modern kutatás inkább a túlélési stratégiák és a helyi hatalmi harcok összefüggésében értelmezi. A királyság szétesésének okai is vitatottak: a hagyományos grúz narratíva a külső inváziókat teszi felelőssé, míg a társadalomtörténeti megközelítés a belső feudális tendenciákat, a nemesség megerősödését és a gazdasági hanyatlást is hangsúlyozza. A források egyoldalúsága miatt a nők, a parasztok és a városi szegények tapasztalatai csak közvetetten rekonstruálhatók, ami a jelenlegi tankönyvekben is tükröződő hiányosság.