A 18. század végére a Mongolok, timuridák és a szétesés című alfejezetben tárgyalt szétesés után a grúz területek már nem alkottak egységes államot. A kelet-grúz Kartli-Kaheti Királyság (grúzul ქართლ-კახეთის სამეფო) és a nyugat-grúz fejedelemségek – Imereti (იმერეთი), Mingrélia (სამეგრელო), Guria (გურია), Abházia (აფხაზეთი) és Szvanéti (სვანეთი) – egymással is vetélkedő, a környező birodalmak befolyása alatt álló politikai egységek voltak. A perzsa Kádzsár-dinasztia (Qajar) és az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye) ismétlődő hadjáratai, a helyi nemesség megosztottsága és a belső paraszti elégedetlenség olyan helyzetet teremtett, amelyben a grúz elitek egy része az északi, ortodox Orosz Birodalomban látta a túlélés garanciáját. Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogyan vált a védelem reményéből előbb orosz protektorátus, majd 1801-ben a kelet-grúz királyság annexiója, és miként alakult át a 19. század folyamán a teljes grúz térség az Orosz Birodalom Kaukázusontúli peremvidékévé.
Az orosz–grúz kapcsolatok új szakaszát az 1783. július 24-én (a Gergely-naptár szerint augusztus 4-én) aláírt Georgijevszki szerződés (oroszul Георгиевский трактат, grúzul გეორგიევსკის ტრაქტატი) nyitotta meg. A szerződést a kelet-grúz II. Erekle (más átírásban II. Irakli, grúzul ერეკლე II) király és II. Katalin cárnő nevében kötötték. A szöveg Kartli-Kahetit az Orosz Birodalom protektorátusává tette: a király megtarthatta trónját és belső igazgatását, de lemondott önálló külpolitikájáról, és kötelezettséget vállalt arra, hogy katonai erőit az orosz érdekek szolgálatába állítja. Oroszország cserébe katonai védelmet ígért a perzsa és oszmán támadásokkal szemben, valamint elismerte a Bagrationi-ház örökösödési jogát.
A dokumentum azonban nem hozta meg azt a biztonságot, amelyet a grúz udvar remélt. A szerződés jogi nyelvezete több ponton homályos volt, és a cári adminisztráció később úgy értelmezte, hogy a protektorátus csupán előkészítő lépés a szorosabb bekebelezés felé. Az első komoly próbatétel 1795-ben következett be, amikor Aga Mohamed Kán (perzsául آقا محمد خان قاجار), a Kádzsár-dinasztia alapítója, megtorló hadjáratot indított Karti-Kaheti ellen. Bár a Georgijevszki szerződés értelmében orosz katonai segítség járt volna, a cári haderő nem érkezett meg időben, és a perzsa sereg feldúlta Tbiliszit (a korabeli orosz és nemzetközi használatban Tiflisz). A város elpusztítása és a lakosság egy részének elhurcolása súlyos csapást mért a kelet-grúz államra, és megmutatta a szerződés gyakorlati korlátait. A hivatalos orosz magyarázat szerint a távolság és a kaukázusi hegyvidéki viszonyok nehezítették a gyors beavatkozást; a grúz források ezzel szemben a cári udvar szándékos késlekedését vagy legalábbis közönyét hangsúlyozták. A történeti irodalomban mindkét értelmezés jelen van, és a vita részben az orosz levéltári anyagok későbbi hozzáférhetőségétől is függ.
I. Pált 1801 márciusában meggyilkolták, és utóda, I. Sándor kezdetben bizonytalan volt az annexió ügyében. Tanácsadói egy része a protektorátus visszaállítását javasolta, mások a teljes bekebelezés mellett érveltek. Végül 1801. szeptember 12-én I. Sándor megerősítette a manifesztumot, és a Kartli-Kaheti Királyságot formálisan is az Orosz Birodalomhoz csatolták. A döntést nem kísérte grúz részről szabad választás vagy népszavazás; a királyi család tagjait Oroszországba vitték, a trónkövetelőket fokozatosan megfosztották politikai befolyásuktól, és a Bagrationi-dinasztia uralkodói hatalma megszűnt.
Az annexióval létrejött a Grúz Kormányzóság (oroszul Грузинская губерния, később Тифлисская губерния), amelynek központja Tbiliszi lett. Az orosz adminisztráció első éveiben a helyi nemesség egy része együttműködött az új hatalommal, mert attól várta a belső rend helyreállítását és a perzsa betörések megakadályozását. Ugyanakkor már 1802-ben volt egy kísérlet a királyság visszaállítására: egy csoport grúz nemes – részben a száműzött királyi családdal kapcsolatban álló személyek – összeesküvést szervezett, amelyet az orosz hatóságok lelepleztek. A résztvevőket letartóztatták, egyeseket kivégeztek vagy Szibériába száműztek. Az esemény megmutatta, hogy az annexió nem volt konszenzusos, és a grúz elit egy része aktívan ellenállt.
A kelet-grúz annexiót a nyugat-grúz területek fokozatos bekebelezése követte. Imereti királyságát 1810-ben csatolták az Orosz Birodalomhoz, miután az utolsó imereti király, II. Salamon ellenállását megtörték. Guria fejedelemségét 1829-ben, Mingréliát 1857-ben, Szvanétit 1857–1858-ban, Abháziát pedig 1864-ben olvasztották be teljesen. Ez a folyamat nem egyetlen rendelettel zajlott, hanem katonai nyomás, helyi dinasztikus válságok és diplomáciai lépések kombinációjával. A nyugat-grúz fejedelemségek formálisan hosszabb ideig megőriztek bizonyos autonómiát, de valójában az orosz katonai jelenlét és a cári kormányzók beavatkozása egyre inkább aláásta önállóságukat. A helyi uralkodók egy része lemondott, másokat lemondattak, és a Bagrationi-ház nyugati ágai is elvesztették politikai hatalmukat.
A 19. század első felében az orosz uralom a Kaukázusontúlon katonai igazgatás és a cári bürokrácia kiépítését jelentette. A kaukázusi helytartó (наместник, namestnyik) intézménye 1844-ben nyert szilárd formát, amikor Mihail Voroncov herceget nevezték ki a Kaukázus helytartójává. A helytartó széles körű hatalmat kapott: irányította a katonai erőket, a közigazgatást és a külkapcsolatokat a térségben. A grúz nemesség egy részét beemelték az orosz nemesi rendszerbe, és sokan katonai vagy hivatali pályára léptek az Orosz Birodalomban. Ugyanakkor a helyi intézményeket fokozatosan orosz mintára alakították át, és a grúz nyelv használatát a közigazgatásban korlátozták.
A legnagyobb szimbolikus és intézményi törés az ortodox egyház területén következett be. A grúz ortodox egyház (საქართველოს მართლმადიდებელი ეკლესია) évszázadok óta autokefál (önkormányzatú) egyháznak számított, saját katolikosz-pátriárkával. 1811-ben az orosz hatóságok megszüntették az egyház autokefáliáját, és a grúz egyházmegyéket az orosz ortodox egyház alá rendelték. A grúz katolikosz-pátriárka hivatalát betöltötték, de helyébe orosz püspököket neveztek ki, és az istentiszteleti nyelv fokozatosan orosz lett a városi templomokban. Ez az intézkedés mély sérelmet okozott a grúz társadalom széles rétegeiben, mivel az egyház a grúz identitás egyik legfontosabb hordozója volt. Az egyházi földek egy részét szekularizálták, a papság befolyása csökkent, és a kolostorok iskoláit állami felügyelet alá vonták.
Az oroszosítás politikája a 19. század második felében vált átfogóbbá. Az oktatásban az orosz lett a kötelező nyelv, a grúz nyelvű iskolákat korlátozták, és a felsőoktatás szinte kizárólag orosz nyelven folyt. A grúz nyelvű könyvkiadás és sajtó eleinte nehezen fejlődhetett, bár éppen a század közepétől indult meg a modern grúz irodalmi nyelv és a nemzeti sajtó kibontakozása. A cári adminisztráció a Kaukázusontúlt gyakran a birodalom „ázsiai” peremvidékeként kezelte, és a hivatalos írásokban a grúzokat olykor a „bennszülött” (туземный) kategóriába sorolta. Ez a besorolás nem jelentett jogi egyenlőséget az orosz nemességgel, és a grúz elitek egy része sérelmezte a másodrendű pozíciót. Ugyanakkor az orosz uralom alatt épült ki a modern állami bürokrácia, a közlekedési infrastruktúra és a városi intézményrendszer, amelyet később a grúz nemzeti mozgalom is felhasznált.
A 19. századi grúz területek társadalma alapvetően rendi jellegű maradt. A parasztság nagy része jobbágy (oroszul крепостной, grúzul გლეხი) volt, akik a nemesség földjein dolgoztak, és különböző szolgáltatásokkal, terményjáradékkal és pénzbeli adókkal tartoztak. A jobbágyság intézménye a grúz fejedelemségekben a középkor óta fennállt, de az orosz uralom alatt sem szűnt meg azonnal. Az orosz kormányzat kezdetben nem nyúlt a földesúri jogokhoz, részben azért, mert a helyi nemesség támogatását akarta megnyerni. A paraszti elégedetlenség azonban időről időre nyílt ellenállásba torkollt.
Különösen jelentős volt az 1841-es guriai felkelés, amely a paraszti terhek növekedése és az orosz adórendszer bevezetése ellen irányult. A felkelők – többnyire parasztok és kisebb nemesek – megtagadták az adófizetést és a robotot, és átmenetileg ellenőrzésük alá vonták Guria egyes részeit. Az orosz katonai erők leverték a felkelést, a vezetőket letartóztatták, és a résztvevőket megbüntették. Az eseményt a grúz történetírás a paraszti ellenállás fontos példájaként tartja számon, míg az orosz hivatalos beszámolók a rendbontást és a felbujtók felelősségét hangsúlyozták. A felkelés hátterében a földhiány, a növekvő állami elvonások és a helyi adminisztráció visszaélései álltak, nem pedig vallási vagy etnikai gyűlölet.
A jobbágyfelszabadítás a grúz területeken az 1864–1871 közötti években zajlott le, hasonló elvek szerint, mint az Orosz Birodalom más részein, de a kaukázusi viszonyokhoz igazítva. A rendeletek megszüntették a jobbágyok személyes függését, de a parasztoknak megváltási díjat kellett fizetniük a kapott földért, ami sokakat hosszú távú eladósodásba taszított. A földosztás egyenlőtlenségei tovább növelték a feszültséget: a nemesség megőrizte a legjobb termőterületek jelentős részét, a parasztok pedig gyakran csak kis parcellákhoz jutottak. A reform tehát nem számolta fel a társadalmi egyenlőtlenséget, csupán átalakította annak formáit. A folyamat részletes adatai – például a megváltási összegek nagysága és a földhasználati viszonyok területi eltérései – a grúz és orosz levéltári forrásoktól függően becslésekben is eltérnek; a kutatók egy része a paraszti elszegényedést, mások a lassú modernizációt emelik ki.
A közvetlen katonai ellenállás mellett a grúz elit egy része titkos szervezkedéssel próbálta visszaállítani a függetlenséget vagy legalább a széles körű autonómiát. A legismertebb kísérlet az 1832-es nemesi összeesküvés volt, amelyet grúz és orosz források egyaránt dokumentáltak. A szervezkedésben részt vett több olyan nemesi család tagja, akik az annexió után is a Bagrationi-dinasztia visszatérését remélték. A terv szerint Tbilisziben és a vidéki központokban egyszerre robbantottak volna ki felkelést, és orosz katonai támaszpontokat támadtak volna meg. Az összeesküvést azonban a hatóságok még a kitörés előtt leleplezték. A letartóztatottak egy részét halálra ítélték, de az ítéletet később száműzetésre változtatták. Az esemény jól mutatja, hogy az orosz uralom első évtizedeiben a grúz nemesség egy jelentős csoportja nem fogadta el a bekebelezést, és a függetlenség gondolata nem tűnt el a politikai képzeletből.
A későbbi évtizedekben a fegyveres ellenállás fokozatosan háttérbe szorult, és a grúz elit nagy része a birodalmi intézményeken belül próbált érvényesülni. A kaukázusi háborúk idején – különösen az imámok vezette észak-kaukázusi ellenállás (amelyet gyakran muridizmusnak neveznek) elleni harcokban – grúz katonák is szolgáltak az orosz hadseregben. Ez a részvétel tovább bonyolítja a mai nemzeti emlékezetet: a grúzokat egyszerre ábrázolhatják az orosz birodalmi gépezet áldozataiként és annak eszközeiként. A történészi elemzésnek mindkét szerepet figyelembe kell vennie anélkül, hogy a teljes grúz népet kollektíven felelőssé tenné az orosz hadsereg cselekedeteiért.
A 19. század második felében a grúz területek gazdasága fokozatosan bekapcsolódott az Orosz Birodalom piacába. A legfontosabb termények közé tartozott a szőlő és a bor, a tea, a selyem, valamint a kukorica és a búza. A mezőgazdasági termelés azonban továbbra is nagyrészt kisparcellás művelésen alapult, és a tőkehiány miatt a technikai fejlődés lassú volt. A bortermelés különösen a kelet-grúz Kaheti régióban volt jelentős, de a városi piacok távolsága és a szállítási nehézségek korlátozták a jövedelmezőséget.
Az infrastruktúra fejlődése a század végén gyorsult fel. A Kaukázusontúli vasút (Закавказская железная дорога) kiépítése összekötötte Tbiliszit a Fekete-tengeri Poti kikötőjével, majd később Bakuval is. A vasút nemcsak a kereskedelemben, hanem a modern munkásság és a városi élet kialakulásában is kulcsszerepet játszott. Tbiliszi lakossága a század végére több tízezer főre nőtt, és a város etnikailag és vallásilag rendkívül sokszínűvé vált: grúzok, örmények, oroszok, perzsák, törökök és zsidók éltek egymás mellett. A kereskedelem és a kézműipar egy részét az örmény közösség irányította, ami időnként feszültséget okozott a grúz nemzeti mozgalom képviselőivel. Ezt a viszonyt a későbbi fejezetek tárgyalják részletesebben, de itt fontos jelezni, hogy a városi gazdaság nem volt etnikailag homogén, és a foglalkozási szerkezet gyakran vallási-kulturális határok mentén tagolódott.
A gazdasági modernizáció azonban nem járt együtt a politikai részvétel bővülésével. A cári rendszer a Kaukázusontúlon sem engedte meg a helyi képviseleti intézmények létrehozását, és a sajtót, az egyesületeket szigorúan ellenőrizték. A nemzeti törekvések így részben az irodalom, a történetírás és az egyházi mozgalom területére szorultak vissza.
A grúz nemzeti ébredés a 19. század közepén és második felében bontakozott ki. Meghatározó alakjai közé tartozott Ilia Csavcsavadze (ილია ჭავჭავაძე), akit a grúz történetírás gyakran „a nemzet atyjaként” emleget, valamint Akaki Cereteli (აკაკი წერეთელი) és más írók, publicisták. Az 1860-as években létrejött Pirveli Dasi („Első csoport”) és az 1870-es években a Meore Dasi („Második csoport”) nevű értelmiségi körök a modern grúz nyelv, az oktatás és a nemzeti öntudat erősítését tűzték ki célul. A mozgalom jelszava – „Grúzia a grúzoké” (საქართველო ქართველებისთვის) – nem kirekesztő etnikai programként, hanem a grúz nyelv és kultúra állami elismerésének követeléseként fogalmazódott meg, bár később egyes csoportok kirekesztő módon is értelmezték.
A nemzeti mozgalom egyik központi követelése volt a grúz ortodox egyház autokefáliájának visszaállítása. Az 1811-es alárendelés óta az egyházi önállóság kérdése összekapcsolódott a nemzeti identitás kérdésével, és a század végén egyre erőteljesebb kampány indult a grúz nyelvű liturgia és a saját egyházi hierarchia érdekében. A cári hatóságok ezt a mozgalmat sokáig megbízhatatlanságnak tekintették, és a vezetőket rendőri megfigyelés alatt tartották. Az autokefália kérdése csak az 1917-es forradalmak után oldódott meg, de a követelés már a 19. században a nemzeti önszerveződés egyik legfontosabb eleme lett.
A nemzeti történetírás is ebben az időszakban kezdett intézményesülni. A grúz múltat kutató tudósok – például Dimitrij Bakradze (დიმიტრი ბაქრაძე) – a középkori grúz királyságok, a Bagrationi-dinasztia és az egyház történetét tárták fel, és ezzel a modern nemzeti identitás számára kínáltak történeti alapot. Ez a történetírás gyakran idealizálta a középkori egységet, és a szétesést, majd az orosz annexiót hanyatlástörténetként ábrázolta. A mai kutatás ezt a képet árnyalja: a 18. századi grúz királyságok nem voltak egységes nemzetállamok, és a helyi elitek politikai döntéseit nem lehet kizárólag a nemzeti ellenállás vagy a kollaboráció kategóriáiba sorolni.
A század végére a grúz területek gazdasága és társadalma jelentősen átalakult, de a politikai elégedetlenség nem csökkent. A paraszti földínség, a növekvő adók és a városi munkásság rossz életkörülményei táptalajt adtak a különböző politikai irányzatoknak. A grúz értelmiség egy része a narodnyik mozgalomhoz csatlakozott, mások a marxista szervezkedés felé fordultak. Az 1905-ös orosz forradalom grúziai eseményei – sztrájkok, parasztmozgalmak, tüntetések – már a következő alfejezetben tárgyalt korszakot vetítik előre, de gyökereik a 19. századi orosz uralom alatt felhalmozódott feszültségekre nyúlnak vissza.
A grúziai orosz hódítás történetének elsődleges forrásai többnyire orosz és grúz nyelvű levéltári anyagok: cári rendeletek, helytartói utasítások, egyházi oklevelek, nemesi folyamodványok, katonai jelentések és kortársi levelezések. A Georgijevszki szerződés szövege fennmaradt, és tartalma viszonylag jól rekonstruálható, de jogi értelmezése a mai napig vita tárgya. Az orosz történetírás hagyományosan a szerződés protektorátusi jellegét és az 1801-es annexió jogszerűségét hangsúlyozza, míg a grúz történetírás a kényszer elemét és a királyi család akaratának figyelmen kívül hagyását emeli ki. A nemzetközi szakirodalomban mindkét álláspont képviselői megtalálhatók, és a vita összefonódik a mai grúz–orosz kapcsolatok emlékezetpolitikai dimenziójával.
Az annexió időpontjának és a nyugat-grúz fejedelemségek bekebelezésének kronológiája alapvetően dokumentált, de egyes események – például az 1802-es összeesküvés pontos lefolyása vagy az 1841-es guriai felkelés áldozatainak száma – forráshiány miatt bizonytalan. A demográfiai adatok, a jobbágyfelszabadítás gazdasági hatásai és a vasútépítés regionális következményei csak becslésekben rekonstruálhatók, mivel a korabeli statisztikák hiányosak, és a közigazgatási egységek határai változtak. Különösen érzékeny terület az abház és cserkesz lakosság 19. századi kitelepítése, amelyet a kaukázusi háborúk lezárását követően hajtottak végre. Az áldozatok számára vonatkozó becslések nagyon széles skálán mozognak (a leggyakrabban idézett tartományok tízezrektől több százezerig terjednek), és az esemény értelmezése erősen vitatott: egyes történészek etnikai tisztogatásnak vagy népirtásnak minősítik, mások a háború és a kényszermigráció általános kontextusába helyezik. Ezt a kérdést a A hegyi-karabahi konfliktus és a kaukázusi kisebbségi kérdések című későbbi alfejezetben részletesebben is érintjük, itt elegendő jelezni, hogy a források és a terminológia vitatott.
A 19. századi orosz uralom mindennapi életéről szóló ismereteink egyenetlenek. Az orosz adminisztráció iratai bőségesek, de a paraszti lakosság nézőpontja többnyire közvetett forrásokból – panaszlevelekből, bírósági jegyzőkönyvekből, későbbi visszaemlékezésekből – rekonstruálható. A grúz nemzeti mozgalom dokumentumai jobban hozzáférhetők, de ezek a források gyakran a mozgalom saját politikai céljait tükrözik, és nem tekinthetők semleges leírásnak. A modern kutatás ezért arra törekszik, hogy a hivatalos orosz és a nacionalista grúz narratívákat egyaránt kritikusan kezelje, és a helyi társadalom belső tagoltságát is figyelembe vegye.