A szunnita–síita megosztást a közbeszéd gyakran „ősi vallási gyűlöletként” ábrázolja, a történeti elemzés azonban ennél összetettebb képet mutat. A felekezeti határok, a kisebbségi jogállások és az állampolgárság mai formái nem egyszerűen a teológiai vitákból következnek, hanem hosszú intézménytörténeti folyamatok, birodalmi politikák és modern államépítési döntések eredményei. Ebben az alfejezetben a szektarianizmust mint történetileg változó politikai jelenséget vizsgáljuk, majd a régió fő vallási és felekezeti kisebbségeinek – keresztények, zsidók, drúzok, alaviták, jezidik és baháik – helyzetét tekintjük át, különös figyelemmel arra, hogyan alakult viszonyuk a modern állampolgársághoz. Az előző, a vallási intézményekkel, joggal és oktatással foglalkozó alfejezet a jogi kereteket mutatta be; itt e keretek társadalmi és politikai következményeire összpontosítunk.
A szunnita és síita irányzat szétválása az iszlám első évszázadára, a próféta utódlásának vitájára vezethető vissza. A dokumentált alapvetés szerint a Mohamed halálát követő (i. sz. 632) vitában a muszlim közösség egy része a próféta unokatestvérét és vejét, Alit tartotta jogos vezetőnek, míg a többség előbb Abu Bakr, majd Omár és Oszmán kalifátusát fogadta el. A vita Ali meggyilkolása (661) és fia, Huszajn kerbalai halála (680) után intézményesült: a síita hagyományban ezek a személyek és leszármazottaik vallási tekintéllyel bíró imámok, akiket a szunnita többség nem ismer el azonos jogcímen. Ez a korai politikai szakadás teológiai és jogi különbségekké is vált, de a határok évszázadokon át képlékenyek maradtak. Az uralkodói udvarok, a jogtudósok és a helyi közösségek viszonya régiónként eltért; a mai értelemben vett, népszámlálásszerű felekezeti identitás nem létezett.
A modern felekezeti térkép kialakulásában meghatározó fordulópont volt a Szafavida Birodalom felemelkedése a 16. század elején. A szafavida uralkodók a tizenkettes síita irányzatot tették államvallássá, és ezzel Perzsia (a mai Irán magterülete) intézményesen elkülönült a szunnita oszmán, mogul és üzbég birodalmaktól. A folyamat nem egyszerűen vallási volt: a szafavida állam a síita jogtudósokat hívta be az adminisztrációba, és a szunnita lakosság egy részét áttérítésre vagy elvándorlásra kényszerítette – ez utóbbi adatai vitatottak, mert a korabeli krónikák gyakran túloznak. A 16–17. századi oszmán–szafavida háborúk a vallási különbséget birodalmi propagandaeszközzé tették, de a határ menti törzsek és városok lojalitása gyakran politikai alku, adókedvezmény vagy kényszer kérdése volt, nem pedig teológiai meggyőződés.
Az oszmán területeken a szunnita iszlám a hivatalos jogi rendszer (hanafita iskola) alapját adta, de a síita közösségek – különösen Anatólia keleti vidékein, Irak szent városaiban (Nedzsef, Kerbala) és Libanon egyes részein – nem tűntek el. Az Oszmán Birodalom nem vezetett felekezeti népszámlálást a muszlim lakosságon belül, így a síiták számáról csak becslések vannak. A 19. századi reformok (Tanzimat) a formális egyenlőséget a nem muszlim alattvalókra terjesztette ki, de a muszlim felekezeti különbségeket nem ismerte el hivatalos jogi kategóriaként.
A modern szektarianizmus fogalma a 20. században nyert teret, amikor az új nemzetállamok népszámlálásai, alkotmányai és választási rendszerei a vallási hovatartozást politikai erőforrássá tették. Libanonban a francia mandátum alatt megszilárdított felekezeti hatalommegosztás (a „konfesszionalista” rendszer) alkotmányos elvvé vált; Irakban a brit mandátum és a monarchia idején a szunnita arab elit dominanciája a síita többséggel szemben hosszú távú feszültséget teremtett; Szíriában az 1970 után hatalomra került Aszad-rezsim az alavita kisebbségből épített katonai-biztonsági hálózatot. Ezek a folyamatok azt mutatják, hogy a szektarianizmus elsősorban nem a vallási tanításból, hanem az állami hatalom elosztásából, a biztonsági szolgálatok toborzási politikájából és a nemzetközi intervenciókból fakad.
A 2003-as iraki háború és a 2011 utáni szíriai polgárháború a felekezeti mobilizációt a nyílt erőszak szintjére emelte, de a történészi viták hangsúlyozzák: a harcokban részt vevő fegyveres csoportok, milíciák és állami erők felekezeti nyelvezete gyakran taktikai és forrásszerző eszköz, nem pedig a közösségek egészének természetes állapota. A „szektarianizmus” kifejezést magát is vitatják a kutatók, mert azt sugallhatja, hogy a konfliktus a vallási közösségek közötti, és nem a politikai elitek, fegyveres hálózatok és külső hatalmak közötti küzdelem.
A modern közel-keleti kisebbségi kérdés gyökerei részben az Oszmán Birodalom millet rendszerébe nyúlnak vissza. A millet olyan jogi, nem területi alapon szervezett közösség volt, amelynek élén vallási vezető állt, és amely az állammal szemben saját házassági, öröklési és oktatási ügyeit intézhette. A rendszer nem a mai értelemben vett „kisebbségi jogokat” adta, hanem a hódítás utáni birodalmi igazgatás eszköze volt: az állam a nem muszlim monoteista közösségeket (görög ortodoxok, örmények, zsidók, később katolikusok és protestánsok) megadóztatta és korlátozta, ugyanakkor elismerte belső autonómiájukat. A muszlimokon belüli felekezeti csoportok – például a síiták, alaviták, drúzok – nem alkottak önálló milletet; jogállásuk a helyi hatalmi viszonyok szerint alakult.
A 19. századi reformkorban az oszmán állam a millet-rendszert fokozatosan a modern állampolgárság irányába fejlesztette. Az 1839-es Gülhane-i rendelet és az 1856-os reformrendelet a nem muszlim alattvalók egyenlőségét hirdette meg, elvben eltörölve a fejadót (dzsizja) és a megkülönböztető ruhaviseletet. A gyakorlatban a jogegyenlőség soha nem valósult meg teljesen: a helyi muszlim elitek ellenálltak, a vallási vezetők pedig féltették autonómiájukat. Ennek ellenére a reformok új politikai teret nyitottak: a nem muszlim közösségek iskolákat, egyleteket és sajtót hoztak létre, és a 20. század elején már aktívan részt vettek a parlamentben. A modern állampolgárság fogalma tehát nem a nemzetállamok 1920-as évekbeli találmánya, hanem a 19. századi oszmán jogi reformokból nőtt ki – ez a folytonosság gyakran elsikkad a nemzeti történetírásokban.
Az oszmán millet-rendszer hatása a mai napig érezhető: Libanonban a felekezeti hatalommegosztás, Izraelben a vallási bíróságok személyi jogi joghatósága, Egyiptomban és Jordániában a nem muszlim közösségek személyi jogi autonómiája mind a birodalmi modell modern utódai. A millet-rendszer ugyanakkor nem volt a mai értelemben vett „tolerancia” megvalósulása: a nem muszlimok jogilag másodrendűek, a vallási hierarchia pedig patriarchális keretek között működött.
A 20. századi nemzetállamok alkotmányai formálisan egyenlő állampolgárokat ígértek, de a gyakorlatban az állampolgárság tartalma gyakran függött a vallási, etnikai vagy felekezeti hovatartozástól. A „kisebbség” fogalma maga is modern konstrukció: a birodalmi keretben a közösségek jogi kategóriák voltak, az új nemzetállamokban viszont a kisebbségi lét politikai harc tárgya lett. A nemzetépítő elitek gyakran egy domináns csoport (szunnita arab, török, perzsa) kultúráját tették meg az állam hivatalos identitásává, a többieket pedig „kisebbségként” jelölték meg – ez a besorolás nem természetes adottság, hanem hatalmi döntés eredménye.
A keresztények esete jól mutatja a folyamatot. A 20. század elején a mai Közel-Kelet területén élő keresztények aránya a teljes lakosság mintegy 20 százalékát tette ki – ez a gyakori akadémiai becslés a régió akkori demográfiai szerkezetére utal, de a pontos arány országonként és források szerint jelentősen eltér. Ma a keresztények aránya a legtöbb közel-keleti országban 5 százalék alatt van, elsősorban az emigráció, a háborúk, a gazdasági ellehetetlenülés és részben a szervezett üldözés következtében. Libanonban a keresztények (elsősorban maroniták, görög ortodoxok és melkiták) a politikai rendszer alkotmányos szereplői, de arányuk a becslések szerint a mandátumkori többségből mára a lakosság mintegy egyharmada alá csökkent; a pontos adat vitatott, mert Libanonban 1932 óta nem tartottak hivatalos népszámlálást. Irakban a keresztények száma a 2003-as invázió előtti becslések szerint 1 millió felett volt, mára egyes források szerint 150–200 ezerre esett vissza, bár ezek a számok ellenőrzést igényelnek. A keresztények kivándorlása nem kizárólag vallási üldözés eredménye: sokan a háború, a szankciók és a gazdasági kilátástalanság miatt távoztak, de a szervezett támadások (például az iraki templomi merényletek vagy az Iszlám Állam által elüldözött asszír közösségek) dokumentált tények.
A régió zsidó közösségeinek története a modern kori államalapítás és a palesztin kérdés kontextusában értelmezhető. A 20. század közepéig jelentős zsidó közösségek éltek Bagdadban, Kairóban, Aleppóban, Damaszkuszban, Isztambulban és Teheránban. Az 1948-as háború után e közösségek túlnyomó része elhagyta az arab országokat: egyeseket állami intézkedések, vagyonelkobzások és pogromok kényszerítettek távozásra, mások az Izraelbe irányuló alijázást választották, megint mások Európába vagy Amerikába emigráltak. A történészek vitatják, mennyire volt ez a távozás államilag szervezett „kidobás”, és mennyire a cionista ügynökségek toborzása; a dokumentált tény az, hogy a zsidó közösségek az arab országokban a 20. század második felében gyakorlatilag megszűntek. Ma a legnagyobb zsidó közösségek a régión belül – Izraelen kívül – Törökországban (főként Isztambulban, becslések szerint 10–15 ezer fő) és Iránban (becslések szerint 9–20 ezer fő) élnek, de ezek a számok folyamatosan csökkennek. Az iráni alkotmány a zsidókat elismert vallási kisebbségként kezeli, parlamenti képviseletet biztosít számukra, ugyanakkor a vallási hatóságok rendszeresen ellenséges retorikát folytatnak Izraellel kapcsolatban, ami a közösség helyzetét bizonytalanná teszi.
A drúzok egy szinkretista vallási közösség, amely a 11. században alakult ki az iszlám iszmáilita hagyományából, de ma már nem tekintik magukat muszlimnak. A drúz közösségek a mai Libanon, Szíria és Izrael területén élnek, összlétszámukat a becslések 1 millió körülire teszik. A drúz identitás kettős: egyrészt zárt vallási közösség (a vallási tanítás csak a beavatottak számára hozzáférhető), másrészt erős helyi és állami lojalitás. A 20. században a drúzok különböző államokban más-más politikai szerepet játszottak: Libanonban a felekezeti rendszer részei (a parlamentben és a kormányban fix helyeik vannak), Szíriában az Aszad-rezsim egyes időszakokban támaszkodott rájuk, Izraelben pedig az állam 1957 óta hivatalosan elismert közösségként kezeli őket, és a férfiakat – eltérően a muszlim és keresztény arab állampolgároktól – kötelező katonai szolgálatra hívják be. Ez utóbbi intézkedés a drúzok lojalitásának megerősítését célozta, de az izraeli nemzetállami törvény 2018-as elfogadása után a drúz közösség egy része úgy érzi, hogy másodrendű állampolgárként kezelik – ez a feszültség a mai izraeli társadalom egyik vitatott kérdése.
Az alaviták (más néven nuszairik) Szíria nyugati hegyvidékén élő vallási közösség, amelynek tanítása az iszlám tizenkettes síita hagyományából ágazott le, de a szunnita többség egy része évszázadokon át nem ismerte el muszlimként. A francia mandátum idején a közösség egy része katonai pályára lépett, és a függetlenség után a szíriai hadseregben felülreprezentált lett. A Baath-párt 1963-as hatalomátvétele, majd Háfez al-Aszad 1970-es puccsa óta az alavita tisztek és biztonsági vezetők alkották a rezsim magját. Ez a tény a szíriai ellenzék egy része számára a rezsimet szektás uralomként azonosítja, míg a rezsim hívei a nacionalista és szocialista legitimációt hangsúlyozzák. A 2011 utáni polgárháborúban az alavita közösség a rezsim fegyveres erőin keresztül vált a konfliktus aktív szereplőjévé, de a közösség egésze nem azonosítható a rezsim politikájával: sokan szegény vidéki közösségekben élnek, és a háború terheit viselik. A 2024-es rezsimváltás után az alaviták helyzete bizonytalanná vált, és a közösség elleni erőszakos cselekményekről több nemzetközi szervezet jelentést adott ki – ezek a jelentések ellenőrzést igényelnek, de a retorzióktól való félelem dokumentált.
A jezidik az Irak északi részén, a Szindzsár-hegységben és a környező falvakban élő vallási közösség, amelynek vallása az iszlám előtti elemeket ötvözi a szúfi hagyománnyal. A becslések szerint a jezidi lakosság a 2014-es támadások előtt világszerte 600 ezer–1 millió fő volt, ennek mintegy 70 százaléka Irakban élt. 2014 augusztusában az Iszlám Állam (ISIS) fegyveresei szisztematikus támadást indítottak a jezidik ellen: férfiakat tömegesen kivégeztek, nőket és gyermekeket rabszolgaként adtak el, vallási szentélyeket romboltak le. Az ENSZ vizsgálóbizottsága és több emberi jogi szervezet a történteket népirtásnak minősítette – ez a minősítés a nemzetközi jog és a szakértői vizsgálatok alapján megalapozott, bár egyes államok hivatalos álláspontja eltérő jogi formulákat használ. A támadások óta a jezidi közösség széttagolódott: sokan Németországba és más európai országokba menekültek, a Szindzsár térségben pedig a biztonsági helyzet és a különböző fegyveres csoportok közötti viták hátráltatják a hazatérést. A jezidik esete azért is fontos ebben az alfejezetben, mert megmutatja, hogy a szektarianizmus szélsőséges formája hogyan válhat a közösség kollektív büntetésévé – és hogy a nemzetközi közösség beavatkozása mennyire korlátozott.
A baháik a 19. századi Iránban, a bábi mozgalomból kialakult vallási közösség, amelynek központja ma Haifában, Izraelben található. Az iráni alkotmány a baháikat nem ismeri el vallási kisebbségként, mert a muszlim vallási hatóságok szerint tanításuk az iszlámból való kiválás. Ennek következtében a baháik Iránban rendszeres üldözésnek vannak kitéve: kirekesztik őket a felsőoktatásból, közhivatalokból, temetőik és szent helyeik megszentségtelenítése dokumentált, és több esetben börtönbüntetéseket szabtak ki közösségi vezetőkre. A baháik számát Iránban 300 ezer körülire becsülik, de a pontos adat nem ismert, mert a hivatalos népszámlálások nem tüntetik fel őket. A baháik helyzete jól mutatja, hogy a modern állampolgárság nem feltétlenül jelent védelmet a vallási alapú diszkriminációval szemben: a formális állampolgárság ellenére a baháik gyakorlatilag hontalan jogi státuszban élnek saját hazájukban.
A fenti esetek azt mutatják, hogy a közel-keleti államokban a vallási hovatartozás gyakran meghatározza az állampolgárság gyakorlati tartalmát. A formális jogegyenlőség és a tényleges egyenlőség közötti szakadék nemcsak a kisebbségeket érinti: a hontalan csoportok – például a palesztin menekültek, a kurdok egyes rétegei, a szíriai és afgán menekültek – gyakran még az állampolgárság alapjától is megfosztva élnek. A hontalanság kérdése különösen éles a palesztinok esetében, akiknek egy része izraeli állampolgár, más része Jordánia vagy más államok állampolgára, de nagy részük menekültstátuszban él a szomszédos országokban, illetve a palesztin területeken. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és az UNRWA által kezelt menekültstátusz nem azonos a nemzetközi menekültjogi rendszerrel – ez a jogi különbség gyakran félreértések forrása.
A kisebbségi jogok modern nemzetközi kerete – a kisebbségi nyelvek, vallások és kultúrák védelme – a régió államainak alkotmányaiban és jogrendszereiben eltérően jelenik meg. Törökországban a lausanne-i békeszerződés (1923) a nem muszlim kisebbségeket (görögök, örmények, zsidók) ismerte el, de a muszlim felekezeti és etnikai csoportokat (kurdok, alaviták) nem – ez a jogi örökség máig vitatott. Iránban az alkotmány elismeri a keresztények, zsidók és zoroasztriánusok jogait, de a baháikat kizárja, és a szunnita kisebbség (főként kurdok, beludzsok, türkmének) egyenlősége a gyakorlatban korlátozott. Libanonban a felekezeti hatalommegosztás egyszerre védi a kisebbségeket és konzerválja a felekezeti identitást – ez a rendszer a polgárháború után a Taif-egyezményben módosult, de a felekezeti kvóták megmaradtak. Irakban a 2005-ös alkotmány szövetségi, vallásilag plurális keretet hozott létre, de a szektarianizmus politikai instrumentalizálása a kormányzati stabilitást is aláásta.
A felekezeti konfliktusokkal kapcsolatos legfontosabb történeti tanulság az, hogy a szektarianizmus nem a vallási közösségek természetes állapota, hanem a hatalmi versengés, a gazdasági erőforrások elosztása és a külső beavatkozás függvényében erősödik fel. A 20. századi államépítés során a nemzeti elitek gyakran használták a felekezeti hovatartozást megbízható hatalmi bázis kiépítésére, és a hidegháborús szuperhatalmak is előszeretettel támogattak felekezeti alapon szervezett szövetségeseket. A 21. században az Iszlám Állam felemelkedése, a szíriai és iraki polgárháború és a regionális hatalmi versengés (így az iráni–szaúdi vetélkedés) tovább mélyítette a felekezeti törésvonalakat, de a szakirodalom hangsúlyozza: a felekezeti erőszak áldozatai között is gyakran a társadalom legszegényebb, legkiszolgáltatottabb rétegei találhatók, akiknek a vallási hovatartozása csak egy a kockázati tényezők közül.
Az alfejezetben foglalt állítások forrásbázisa egyenetlen. Az iszlám korai történetére vonatkozó események (a kalifavita, Kerbala) esetében a hagyományos muszlim krónikák (at-Tabari, al-Jakúbí) és a modern történeti kutatások egyaránt rendelkezésre állnak, de a részletekben – például a hatalmi utódlás pontos politikai körülményeiben – a szakirodalom vitái máig tartanak. Az oszmán millet-rendszer működéséről a birodalmi rendeletek és a közösségi levéltárak adnak képet, de a rendszer mindennapi gyakorlata régiónként és korszakonként jelentősen eltért; a mai történészi munkák egy része kritikusan viszonyul a korábbi, idealizált leíráshoz.
A vallási kisebbségek demográfiai adatai minden esetben becslések. A népszámlálások módszertana, a vallási hovatartozás önbevallásos jellege és a politikai érzékenység miatt a keresztények, drúzok, alaviták, jezidik és baháik létszámára vonatkozó számok széles sávban mozognak. A legmegbízhatóbb mai becslések is legfeljebb nagyságrendi pontosságúak, ezért az alfejezetben közölt arányokat forráskritikával kell kezelni. A jezidik elleni 2014-es támadások eseménytörténete jól dokumentált, de a pontos áldozatszám – különösen a tömegsírok feltárásának függvényében – folyamatosan változik; a nemzetközi jogi minősítés (népirtás) a szakértői konszenzuson alapul, de a jogi eljárások országonként eltérőek.
A szektarianizmus fogalmának értelmezése körül élénk tudományos vita folyik. Egyes kutatók a felekezeti identitások hosszú történeti folytonosságát hangsúlyozzák, mások a modern államok és a külső hatalmak szerepét emelik ki; a két megközelítés között nincs konszenzus. Ebben az alfejezetben azt az álláspontot követtük, hogy a felekezeti határok valóságosak, de mindig politikai és intézményi feltételek között aktiválódnak – ez a felfogás a mai történettudomány fő áramlatához tartozik, de nem egyeduralkodó. A 2024-es szíriai rezsimváltás utáni események és a 2025–2026-os fejlemények esetében a szöveg nem adhat lezárt értékelést; az erre vonatkozó állítások ellenőrzést igényelnek, és a későbbi kiadásokban frissítendők.