Az előző alfejezet (Víz, mezőgazdaság és városiasodás) azt mutatta be, hogy a térségben a vízhiány, a gyors városiasodás és a mezőgazdasági termelés milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ezt a képet egészíti ki az éghajlatváltozás, amely e három területre egyszerre gyakorol nyomást, miközben a régió – különösen az Öböl-menti olaj- és gáztermelő államok – maga is meghatározó szereplője a globális szén-dioxid-kibocsátásnak. A klímaválság tehát nem egyszerűen „külső” természeti fenyegetés, hanem olyan folyamat, amely összefonódik a gazdasági szerkezettel, a politikai stabilitással és a nemzetközi erőviszonyokkal. Az energiarendszerek átalakulása – az olaj- és gázbevételektől a megújuló energia és a diverzifikált gazdaság felé – így egyszerre jelent kényszert és lehetőséget a régió államai számára. Ebben az alfejezetben először a regionális éghajlati trendeket, a hőhullámok és aszályok hatásait, valamint a tengerszint-emelkedés következményeit tekintjük át, majd a megújuló energia és a gazdasági diverzifikáció esélyeit és korlátait vizsgáljuk. Ahol a tudományos ismeret modellfüggő, a becslések eltérnek, vagy a politikai értelmezések vitatottak, ott ezt külön jelöljük.
A tágabb Közel-Kelet, Dél-Ázsia nyugati része, valamint a Kaukázus és Közép-Ázsia egyes területei a globális átlaghoz képest gyorsabban melegednek. A Földközi-tenger keleti medencéje, az Arab-félsziget, Irán, Pakisztán alföldi övezetei és Banglades tengerpartja a klímakutatásban rendszerint a leginkább kitett térségek között szerepel. A regionális hőmérséklet-emelkedés pontos mértéke a kibocsátási forgatókönyvtől függ, de a tudományos modellek egybehangzóan arra számítanak, hogy a nyári átlaghőmérsékletek emelkedése meghaladja a globális átlagot. Ez nem egyenletesen oszlik el: a sivatagi és félszáraz területeken a nappali maximumok növekedése mellett az éjszakai lehűlés mérséklődik, ami csökkenti a szervezet regenerálódási lehetőségét.
A hőhullámok gyakorisága, hossza és intenzitása növekszik. A városi szegénynegyedek lakói, a mezőgazdasági idénymunkások, a menekülttáborokban élők és a szabadtéri munkát végzők különösen veszélyeztetettek. A hőség egészségügyi hatását a nedves hőmérséklet (wet-bulb temperature) mutatója fejezi ki, amely a levegő hőmérsékletének és páratartalmának együttes értéke; ez határozza meg, hogy az emberi test izzadással képes-e hűteni magát. A tudományos szakirodalomban gyakran hivatkozott 35 °C körüli nedves hőmérsékleti küszöb fölött néhány óra alatt életveszélyes állapot alakulhat ki. A Perzsa-öböl, a Vörös-tenger partvidéke, a pakisztáni és indiai alföld, valamint Dél-Irak és Banglades egyes modellprognózisai szerint a 21. század második felében a magas kibocsátási forgatókönyv esetén ez a küszöb bizonyos években átléphető. A konkrét gyakoriság és időpont azonban a kibocsátási pályától és a modellek regionális felbontásától függ, ezért a becslések szórást mutatnak.
Az aszályok a csapadék csökkenése és a magasabb hőmérséklet miatti erősebb párolgás együttes hatására válnak gyakoribbá és súlyosabbá. A Földközi-tenger keleti medencéjében, Szíriában, Jordániában, Irakban és Törökország déli részein a téli csapadék – amely a vízutánpótlás legfontosabb forrása – a nagy felbontású regionális modellek egy részében csökken, de a változás mértéke még a kibocsátási forgatókönyvtől függően is széles tartományban mozog. Az aszály nemcsak a csapadékhiány miatt súlyos, hanem azért is, mert a talajnedvesség csökkenése tovább erősíti a forróságot, és öngerjesztő folyamatot indít be. Az elsivatagosodás a félszáraz peremterületeken – például a szíriai sztyeppén, Jordánia keleti részén, Irak nyugati térségeiben és Irán középső medencéiben – a legeltetésre és esőztetett mezőgazdaságra épülő megélhetést fenyegeti. A 2006–2011 közötti szíriai szárazságot a közéleti vitákban gyakran a 2011-es felkelés közvetlen okaként említik; a történészek és társadalomtudósok azonban vitatják ezt az egyszerű ok-okozati láncot. A szárazság valóban hozzájárult a vidéki elszegényedéshez és a városokba áramláshoz, de a rezsim föld- és vízpolitikája, a mezőgazdasági támogatások leépítése, a korrupció és a politikai elnyomás legalább annyira meghatározó volt. Az éghajlati stressz tehát felerősítheti a meglévő társadalmi sérelmeket, de nem automatikusan vált ki polgárháborút.
A tengerszint-emelkedés a régió alacsonyan fekvő partvidékeit és folyódeltáit veszélyezteti. A Perzsa-öböl menti városok – köztük Dubaj, Abu-Dzabi, Doha és Manáma – nagy része tengerszinthez közeli magasságon épült; a sós víz behatolása a talajvízbe és a csatornarendszerekbe az ivóvízellátást és az infrastruktúrát fenyegeti. Banglades a világ egyik legsebezhetőbb országa: a tengerszint-emelkedés, a gyakoribb ciklonok és a folyói áradások miatt a part menti területek időszakosan víz alá kerülnek, a szántóföldek sósodnak, és emberek milliói kényszerülhetnek lakóhelyük elhagyására. A pontos elöntési terület nagysága a partvédelmi beruházásoktól és a tengerszint-emelkedés mértékétől függ, ezért a becslések jelentősen eltérnek. Pakisztánban az Indus-delta, valamint az arab-tengeri partvidék szintén kitett; a 2020-as évek elején pusztító árvizek mutatták, hogy a hegyvidéki hóolvadás és a monszunesők szélsőséges együttállása milyen gyorsan humanitárius válságot idézhet elő.
A hegységekben a hó csapadékformája és a hóolvadás időzítése megváltozik. Törökországban, Iránban, a Kaukázusban, a Hindukusban és a Himalájában a korábbi hóolvadás és a gleccserek visszahúzódása csökkenti a nyári folyói vízhozamot, amelyre az alsó szakaszok mezőgazdasága és városi vízellátása épül. Ez az Eufrátesz–Tigris, a Jordán, a Helmand és az Indus vízgyűjtőjén egyaránt érezteti hatását, és fokozza a vízelosztás körüli feszültségeket.
A klímaváltozás a régióban már meglévő vízhiányt, mezőgazdasági kitettséget és városi túlterheltséget erősíti fel. A mezőgazdasági termelés hozama a hőstressz, a vízhiány és a szélsőséges időjárási események miatt csökkenhet; az öntözött területeken a párolgás növekedése és a sós víz behatolása tovább rontja a talaj minőségét. A száraz területeken a búza, az árpa és a gyümölcsültetvények termésbiztonsága csökken, ami növeli az élelmiszerimporttól való függést. A vízhiány és a mezőgazdasági veszteségek következményei nem egyenletesen oszlanak el: a kisbirtokos parasztok, a bérlők, a nők által vezetett háztartások és a már eleve szegény vidéki közösségek a leginkább sérülékenyek. A városokba vándorló családok gyakran informális telepekre kerülnek, ahol a hősziget-hatás, a rossz minőségű lakhatás és a hiányos közszolgáltatások együttesen növelik a hőség okozta halálozás kockázatát.
A városiasodott térségek energiaigénye a nyári csúcsidőszakokban megugrik a légkondicionálás miatt; ez az elektromos hálózatok túlterheléséhez és áramkimaradásokhoz vezethet. Irakban, Pakisztánban és más országokban a hőhullámok idején tapasztalt áramkimaradások nem pusztán kényelmetlenséget jelentenek, hanem életveszélyes állapotokat, mert a hűtés, a vízszivattyúk és az egészségügyi intézmények ellátása is akadozik. A porviharok gyakoribbá válása a levegő minőségét rontja, légzőszervi megbetegedéseket okoz, és csökkenti a mezőgazdasági termelékenységet. A víz által terjesztett betegségek – például a kolera és a hasmenéses járványok – különösen akkor terjednek, amikor a konfliktusok, a menekültválságok vagy az elégtelen infrastruktúra miatt sérül a tiszta vízhez és a higiéniához való hozzáférés; Jemenben, Szíriában és Banglades egyes részein ez a 2010-es és 2020-as években ismétlődő mintázatot mutatott.
A klímaváltozás és a migráció összefüggése a közbeszédben gyakran leegyszerűsítően jelenik meg. Az éghajlati stressz valóban arra kényszeríthet háztartásokat, hogy elhagyják a vidéki területeket, de a kivándorlás okai között a szegénység, a konfliktusok, a földtulajdon hiánya és a munkalehetőségek egyenlőtlensége is ott van. A „klímamenekült” kategória jogilag nem tisztázott, és a nemzetközi menekültjog az éghajlatváltozással összefüggő elvándorlást nem feltétlenül ismeri el üldöztetésként. A nemzetközi szervezetek és a kutatók ezért inkább klímavezérelt mobilitásról beszélnek, amelynek a belső lakóhelyelhagyás és a határon átnyúló vándorlás különböző formái vannak. A nők és lányok ebben a folyamatban többszörösen hátrányos helyzetbe kerülnek: a természeti erőforrások szűkössége idején rájuk hárul a víz- és tűzifagyűjtés, a hőhullámok a terhes nők számára különösen veszélyesek, és a lakóhely kényszerű elhagyása növeli a nemi alapú erőszak kockázatát.
A régió rendelkezik a világ egyik legnagyobb napenergia-potenciáljával: a sivatagi és félszáraz területeken az éves napsugárzás mennyisége kiemelkedően magas. A szélenergia a Vörös-tenger, a Perzsa-öböl, a jordániai és pakisztáni magaslatok, valamint Törökország és Irán egyes síkságain szintén számottevő. Az elmúlt évtizedben a nap- és szélerőművek fajlagos költsége globálisan drámai mértékben csökkent, ami a régióban is megváltoztatta a gazdasági számításokat. A korábban kizárólag fosszilis tüzelőanyagokra épülő villamosenergia-termelés mellett ma már több országban megjelentek a nagy naperőművek és szélerőműparkok. Például az Egyesült Arab Emírségekben, Szaúd-Arábiában, Ománban, Jordániában és Marokkóban (utóbbi nem szerepel a kötet önálló országfejezetei között, de a regionális energiapiac fontos szereplője) is épültek vagy terveznek olyan projekteket, amelyek a napenergiát hasznosítják. A konkrét projektnevek és kapacitásadatok gyorsan változnak, ezért ezek ellenőrzése a legfrissebb iparági jelentések alapján szükséges.
A zöld hidrogén (green hydrogen) a víz elektrolízisével előállított hidrogén, amelyhez az áramot megújuló forrásból állítják elő. A régió nap- és szélpotenciálja elviekben lehetővé teszi, hogy hidrogént exportáljon Európába és Ázsiába, ahol az ipar és a nehéz közlekedés szén-dioxid-mentesítéséhez kereslet alakulhat ki. A piac azonban még kialakulóban van: a szállítási infrastruktúra (például cseppfolyósítás, kikötői terminálok, vezetékek) költséges, és a hidrogén valódi klímaelőnye attól függ, hogy az előállítás valóban megújuló energiával történik-e, nem pedig földgázból, szén-dioxid-leválasztás nélkül. A nagy bejelentések és a ténylegesen megvalósult projektek közötti szakadék nem ritka; a beruházások sorsa a globális hidrogénárak alakulásától és a vevők hitelességi követelményeitől is függ.
A nukleáris energia iránti érdeklődés a régióban eltérő okokból merül fel. Az Egyesült Arab Emírségek Barakah atomerőműve az arab világ első kereskedelmi célú nukleáris létesítménye, amelyet a villamosenergia-kínálat diverzifikálására építettek. Irán nukleáris programja viszont a nemzetközi viták középpontjában áll, és elsősorban a dúsítási technológia kettős felhasználhatósága miatt geopolitikai kérdés; ennek részleteit az Irán a 20. században és ma fejezet tárgyalja. Törökország az orosz és más nemzetközi szereplők bevonásával tervezett atomerőműveket, ami a nukleáris energia és a külpolitikai függőség összefonódását mutatja. A nukleáris energia fejlesztése azonban hosszú időt, magas tőkeköltséget és erős szabályozói kapacitást igényel, ezért a régió országaiban nem feltétlenül a leggyorsabb módja a kibocsátás csökkentésének.
A fosszilis tüzelőanyagok fogyasztói támogatása a régió számos országában mesterségesen alacsony energiaárakat eredményez. Ez torzítja a fogyasztást, akadályozza az energiahatékonysági beruházásokat, és csökkenti a megújulók versenyképességét. A támogatások leépítése azonban politikai kockázatot hordoz: 2010-es évekbeli áremelések több országban tiltakozásokat váltottak ki, mert a lakosság a járadékállam újraelosztó ígéretét érezte sértve. A támogatáscsökkentés tehát nem egyszerű gazdasági kérdés, hanem a társadalmi szerződés átalakításának része.
A rentier állam (rentier state) fogalma azokat az országokat írja le, amelyek állami bevételeinek jelentős része külső forrásból származó járadékból – elsősorban olaj- és gázexportból – ered, nem pedig a helyi lakosság adóztatásából. Ez a szerkezet sajátos politikai gazdaságot hoz létre: az állam kevésbé szorul az adófizetők politikai támogatására, ugyanakkor a lakosság jóléti elvárásait a bevételek újraelosztásával csillapítja. A klímaváltozás elleni globális fellépés és az energiaátmenet ezt a szerkezetet alapjaiban kérdőjelezi meg: ha a fő felvevőpiacok csökkentik a fosszilis energia iránti keresletet, akkor a járadékbevételek tartósan mérséklődhetnek.
A diverzifikációs programok – mint Szaúd-Arábia Vision 2030 elnevezésű reformcsomagja, az Ománi Vision 2040, az Egyesült Arab Emírségek gazdasági fejlesztési stratégiái vagy Katar 2030-as irányelvei – éppen ezt a sebezhetőséget próbálják ellensúlyozni. A célok között szerepel a turizmus, a logisztika, a pénzügyi szolgáltatások, a kreatív ipar, a tudásgazdaság és a high-tech fejlesztés; Szaúd-Arábia és az Emírségek például nagy összegeket fektetnek szórakoztatóipari, sport- és technológiai projektekbe. Ezek a kezdeményezések azonban részben továbbra is fosszilis bevételekre épülnek: a diverzifikációt az olaj- és gázjövedelmek finanszírozzák, ezért a programok sikere attól is függ, hogy a fosszilis kereslet milyen ütemben csökken. A turizmus és a nagyrendezvények szénlábnyoma emellett feszültségbe kerülhet a klímavállalásokkal.
A munkaerőpiaci kihívások mélyen összefüggnek a diverzifikációval. A régió országaiban a fiatal, gyorsan növekvő népesség munkába állítása a fosszilis bevételek mellett is nehezen volt megoldható; a magánszektor sok helyütt a vendégmunkásokra épül, míg a helyi fiatalok gyakran az állami szektorban vagy családi kapcsolatok révén kerestek állást. A nők munkavállalási arányának növelése egyes országokban reformfolyamat, de jogi, családi és társadalmi korlátokkal; a klímaválság és az energiaátmenet új munkahelyeket teremthet a megújuló energiában, az energiahatékonyságban és a környezetvédelmi szolgáltatásokban, de ehhez képzésre, oktatásra és a pályaválasztási minták megváltozására van szükség. A nők részvétele a tudományos és mérnöki pályákon egyes országokban viszonylag magas, ám a munkahelyi integráció korlátozott; az energetikai átállásban való részvételük jelentős társadalmi hozadékkal járhat, de nem automatikus.
A diverzifikáció nem kizárólag gazdasági kérdés. Az intézményi minőség, a jogbiztonság, a korrupció szintje, az oktatás tartalma és a politikai részvétel egyaránt meghatározza, hogy egy állam mennyire tud új bevételi forrásokat teremteni. A történelmileg olajra épülő gazdaságokban a holland kór (Dutch disease) néven ismert jelenség – amelynek során a nyersanyagexport felértékeli a valutát, és visszafogja a helyi ipar versenyképességét – ma is hat: a szénhidrogén-szektor elszívja a tőkét és a tehetséget, ami nehezíti a feldolgozóipar vagy a tudásalapú ágazatok fejlődését. Az energiaátmenet tehát nemcsak technológiai váltás, hanem a járadékállam politikai gazdaságtanának átalakulása is.
A klímaváltozás és a konfliktusok viszonya a szakirodalomban vitatott. A vízmegosztás – például az Eufrátesz–Tigris Törökország, Szíria és Irak között, a Jordán folyó Izrael, Jordánia és a palesztin területek között, valamint az Indus völgye India és Pakisztán között – már a klímaváltozás nélkül is feszültségforrás. A csökkenő vízhozam, a korábbi hóolvadás és a gyakoribb aszályok növelik a viták kockázatát, de a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a vízfeszültségek gyakran tárgyalásokhoz, nem pedig nyílt háborúhoz vezetnek. A szíriai példa kapcsán egyes szerzők a 2006–2011-es szárazságot a polgárháború egyik kiváltójaként értelmezik, mások azonban hangsúlyozzák, hogy a rezsim politikai döntései, a korábbi földreformok visszafordítása és a biztonsági erőszak nélkül az éghajlati stressz önmagában nem vezetett volna felkeléshez. A determinisztikus „klímaháború” narratíva tehát nem állja meg a helyét, de az éghajlati nyomás a meglévő sérelmeket felerősítheti.
Az energiaátmenet geopolitikai következményei legalább ilyen fontosak. A fosszilis exportőrök – Szaúd-Arábia, Irak, Irán, az Öböl-menti országok, Türkmenisztán, valamint kisebb mértékben Omán és Jemen – bevételei a globális kereslet csökkenésével párhuzamosan mérséklődhetnek. Ez belpolitikai feszültségeket okozhat, különösen azokban az országokban, ahol a lakosság ellátása, a fegyveres erők finanszírozása és a klientúrahálózatok fenntartása a járadékbevételektől függ. Ugyanakkor a fosszilis bevételek egy ideig még magasak maradhatnak, mert a feltörekvő gazdaságok és a fejlődő országok energiaigénye nő; a piaci kilátások tehát nem egyenes vonalúak. A szénhidrogén-termelő országok egy része épp ezért kettős stratégiát folytat: egyszerre fektet megújuló energiába és próbálja a lehető legnagyobb hányadát kitermelni a meglévő készleteknek, ami a globális klímacélokkal ütközik. Ezt a feszültséget a nemzetközi klímatárgyalásokon a fosszilis exportőrök gyakran az „igazságos átmenet” követeléseként fogalmazzák meg: érvelésük szerint a gyors kivonulás igazságtalanul sújtja azokat, akiknek gazdasága a szénhidrogénre épült, miközben a fejlett ipari országok által felhalmozott történelmi kibocsátás a globális felmelegedés fő oka. A klímaigazságosság kérdése tehát nem moralizáló mellékszál, hanem a nemzetközi tárgyalások egyik fő törésvonala.
A kritikus ásványok – lítium, réz, nikkel, ritkaföldfémek – iránti kereslet az energiás átállással nő, de ezek lelőhelyei a Közel-Kelet 16 országa közül néhányban (például Törökországban, Iránban, Pakisztánban) fordulnak elő, és a globális ellátási láncokban a régió nem központi szereplő. A régió számára az energiaátmenet inkább a meglévő exportpiacok átrendeződésével, a műszaki-mérnöki képességek kiépítésével és a regionális villamosenergia-hálózatok összekapcsolásával járhat. Az Európai Unió szén-dioxid-határkiigazítási mechanizmusa (Carbon Border Adjustment Mechanism, CBAM) a jövőben érintheti a régió acél-, cement- és műtrágyaexportját, ami vitákat vált ki a fejlődő országokban arról, hogy a klímapolitika nem válik-e rejtett protekcionizmussá. A régió államainak érdekei ebben a vitában megoszlanak: a szénhidrogén-exportőrök a hagyományos piacok védelmét, a nettó energiaimportőrök viszont a megújuló beruházásokhoz szükséges tőke- és technológiatranszfert szeretnék elérni.
Ez az alfejezet nagyrészt tudományos szakirodalomra, nemzetközi szervezetek jelentéseire és nemzeti meteorológiai, energiaügyi intézmények adataira támaszkodik. A legfontosabb kereteket az IPCC (az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete) értékelő jelentései adják, amelyek a regionális éghajlati modellek eredményeit összegzik; a szövegben leírt általános trendek – a gyorsabb melegedés, a hőhullámok gyakoriságának növekedése, az aszályok és a tengerszint-emelkedés – ezekből az összegzésekből származnak. A IEA (Nemzetközi Energiaügynökség) és a IRENA (Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség) adatai nélkülözhetetlenek az energiaátmenet és a megújuló kapacitások értékeléséhez, míg a Világbank, az FAO és az UNEP a víz, mezőgazdaság, környezet és migráció összefüggéseit dokumentálja.
A legnagyobb bizonytalanság a jövőre vonatkozó becslésekben rejlik. Az éghajlati modellek regionális felbontása, a kibocsátási forgatókönyvek feltételezései és a helyi alkalmazkodási intézkedések egyaránt befolyásolják a hőmérséklet-emelkedés, az aszálygyakoriság és a tengerszint-emelkedés számszerű előrejelzéseit. A konkrét számértékek – például egy adott évre vonatkozó terméscsökkenés, a víz által érintett lakosság nagysága vagy a klímavezérelt vándorlók száma – forrásról forrásra eltérnek, és nem állnak rendelkezésre egyetlen, minden országra azonos módszertanú adatbázisban. Az alfejezet ezért tartózkodott az ilyen pontos, de ellenőrizhetetlen adatok ismertetésétől; ahol mégis fontos nagyságrendek szerepelnek, azokat a tudományos szakirodalomban bevett tartományokként kell kezelni, nem mért tényként.
A klímaváltozás és a konfliktus viszonyáról szóló állítások tudományos vita tárgyát képezik. A szíriai szárazság és a polgárháború kapcsolatát egyes kvantitatív tanulmányok valószínűsítik, más esettanulmányok azonban a politikai és intézményi tényezők döntő szerepét hangsúlyozzák. A „klímamenekült” fogalom használata jogilag és módszertanilag is vitatott; a nemzetközi szervezetek és a kutatók egy része óv az egyszerű ok-okozati ábrázolástól. Az energiaátmenet gazdasági hatásaira vonatkozó előrejelzések ugyancsak modell- és feltételezésfüggők: a fosszilis árak alakulása, a technológiai költségcsökkenés üteme és a politikai döntések egyaránt befolyásolják, hogy mely ország nyer vagy veszít a folyamaton. A 2025–2026-os fejlemények – például az aktuális szén-dioxid-árak, a bejelentett hidrogénprojektek státusza vagy a klímatárgyalások eredményei – e szöveg lezárásakor nem ellenőrizhetőek, ezért ezekkel kapcsolatban kifejezetten a legfrissebb hivatalos forrásokhoz kell fordulni.
Megbízható történeti tény, hogy a régió éghajlata már a múltban is ingadozott, és a társadalmak alkalmazkodtak a szárazságokhoz, árvizekhez és hűvösebb időszakokhoz; a jelenlegi változás azonban gyorsabb, és a kibocsátás csökkentésének késlekedése miatt a kockázatok halmozódnak. Az energiaátmenet lehetőségei valósak – a régió napenergia-potenciálja kiemelkedő –, de a politikai gazdaságtani akadályok, a járadékfüggőség, a konfliktusok és az intézményi gyengeségek miatt az átmenet üteme országonként nagyon eltérő lehet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a klímapolitikai döntések elosztási következményei a társadalom legszegényebb csoportjait érintik a leginkább, ezért az „igazságos átmenet” követelménye nem üres retorika, hanem a hosszú távú stabilitás egyik feltétele.