A nacionalizmusok és az államhatárok viszonya a Közel-Keleten és a tágabb régióban nem érthető meg a 19. század előtti birodalmi keretekből. A mai államhatárok többsége az első világháború utáni mandátumrendszer, a gyarmati felosztás és a birodalmak összeomlása nyomán jött létre, gyakran anélkül, hogy a helyi közösségek tényleges beleegyezését kérték volna. A nacionalizmus – mint a nemzeti közösség megteremtésére, homogenizálására és állami keretbe foglalására irányuló modern politikai program – ezért ebben a régióban különösen élesen ütközött a nyelvi, vallási és törzsi sokféleséggel, valamint a korábbi birodalmi identitások örökségével. A következő alfejezet hat nacionalizmusformát vizsgál meg – az arab, a török, a perzsa/iráni, a pakisztáni, az örmény és a grúz nacionalizmust –, majd azt elemzi, hogyan viszonyultak ezek a nemzetállam-építő programok a kisebbségekhez. A szöveg mindvégig különbséget tesz a dokumentált események, a tudományos konszenzus, a vitatott értelmezések és az emlékezetpolitikai állítások között, és kerüli a jelenkori fogalmak visszavetítését.
Az arab nacionalizmus gyökerei a 19. századi Nahda (ébredés) nevű kulturális és irodalmi mozgalomhoz nyúlnak vissza, amely az oszmán uralom alatt élő arab nyelvű értelmiség körében bontakozott ki Bejrútban, Kairóban és Damaszkuszban. A mozgalom elsősorban a nyelvi és kulturális identitást hangsúlyozta, nem pedig azonnali politikai szeparatizmust; a résztvevők egy része még az oszmán keretek megújításában gondolkodott. A 20. század elején azonban az ifjútörök kormányzat központosító és törökösítő politikája, valamint az 1916-os arab felkelés – amelyet a hasemita dinasztia indított a brit hadvezetéssel együttműködve – a politikai arab nacionalizmus irányába tolta a mozgalmat. Fontos hangsúlyozni, hogy a felkelés nem ölelte fel az összes arab közösséget, és a háború utáni Sykes–Picot-egyezmény (1916) és a mandátumrendszer éppen ellenkezőleg, az arab területek szétdarabolását eredményezte. A dokumentált tény az, hogy a britek és a franciák titkos megállapodása ellentétes volt a hasemitáknak tett ígéretekkel, és ez a mai napig az arab nacionalista emlékezet egyik meghatározó eleme.
A két világháború között az arab nacionalizmus két fő irányzatra bomlott: a pánarabizmusra, amely az összes arab nyelvű terület egységét hirdette, és a helyi állami nacionalizmusokra, amelyek az egyes mandátumterületek vagy államok keretein belül építették a nemzetet. Egyiptomban a Wafd-párt és Gamal Abdel Nasszer későbbi nasszerizmusa az egyiptomi államnemzetet hangsúlyozta, ugyanakkor Nasszer az 1950-es és 1960-as években a pánarab eszme legfőbb szószólója lett. Az 1958-as Egyesült Arab Köztársaság (Egyiptom és Szíria uniója) a pánarab projekt egyetlen rövid életű kísérlete volt; a szíriai kilépés 1961-ben megmutatta az állami érdekek és a pánarab retorika közötti feszültséget. A Baasz Párt (Arab Újjászületés Pártja) az 1940-es években alakult Szíriában, és az „egy arab nemzet, örök küldetéssel” jelszót hirdette, de hatalomra kerülve Szíriában és Irakban is az adott állam autoriter rendszerének legitimációs eszköze lett. A történészi értelmezés vitatott abban, hogy a pánarabizmus mennyiben volt valódi tömegmozgalom, és mennyiben elitek és hadseregek által felülről irányított ideológia; az azonban dokumentált, hogy az 1967-es hatnapos háborúban elszenvedett vereség súlyosan megtépázta a pánarab projekt hitelét, és utat nyitott az állami nacionalizmusok, valamint az iszlamista mozgalmak megerősödésének.
Az arab nacionalizmus kisebbségpolitikája összetett képet mutat. A nyelvi-kulturális értelemben vett arab identitás elvileg befogadó volt a nem muszlim arabokkal (például a keresztényekkel) szemben, ám a gyakorlatban a szunnita arab többség dominanciája gyakran kiszorította a kurdokat, asszírokat, jezidiket és más, nem arab nyelvű vagy nem szunnita közösségeket. A palesztin kérdés az arab nacionalizmus egyik központi eleme lett, de a palesztin nemzeti mozgalom fokozatosan önálló identitást és politikai programot alakított ki, amelyet az Izrael és Palesztina a 21. században alfejezet tárgyal. A szíriai, iraki és jordániai államok nacionalizmusa eltérő hangsúlyokkal kezelte a kisebbségeket: Jordániában a hasemita identitás és a palesztin többség viszonya, Irakban a szunnita, síita és kurd háromosztatú társadalom, Szíriában pedig az alavita kisebbség államirányító szerepe mind sajátos konfliktusokat termelt, amelyeket az egyes országfejezetek részletesen bemutatnak.
A török nacionalizmus a 19. század végi oszmán reformkorban kezdett elkülönülni az oszmánizmustól, amely a birodalom valamennyi alattvalóját egyetlen „oszmán nemzetbe” kívánta integrálni. Az ifjútörök mozgalom, különösen az Egység és Haladás Bizottsága (İttihat ve Terakki) 1908 utáni kormányzása idején a török etnikai identitás került előtérbe; az ideológiai alapokat Ziya Gökalp és más gondolkodók fektették le, akik a török nyelvet, kultúrát és a közös történelmet tekintették a nemzet alapjának. Az első világháború alatt ez a nacionalizmus hozzájárult az örmények elleni, az oszmán állam által szervezett tömeges erőszakhoz, amelyet a történészek túlnyomó többsége népirtásnak minősít; a becslések szerint 1–1,5 millió örményt öltek meg vagy hajtottak halálmenetbe, bár a pontos szám bizonytalan, és a török állami álláspont vitatja a „népirtás” kifejezést. Ezt a kérdést az Örményország az ókortól az Oszmán korig és Az 1915-ös népirtás alfejezetek tárgyalják részletesen.
A török függetlenségi háború (1919–1923) és a Lausanne-i békeszerződés (1923) után Mustafa Kemal Atatürk köztársasága szekuláris, területi alapú török nemzetállamot hozott létre. A kemalista nacionalizmus elvben állampolgári alapon határozta meg a török nemzetet, a gyakorlatban azonban a török nyelv és a szunnita muszlim hagyomány dominanciáját intézményesítette. A lakosságcsere-egyezmény (1923) keretében – dokumentált tény – hozzávetőleg 1,2 millió görög ortodox hagyta el Törökországot, és mintegy 400 ezer muszlim érkezett Görögországból, bár a számok becsléseken alapulnak. A kurdokat a korai köztársaság nem ismerte el külön nemzeti kisebbségként; a nyelvi és oktatási tilalmak, valamint az asszimilációs politika ellen több kurd felkelés tört ki, amelyeket az állam erőszakkal vert le. A Kurd Munkáspárt (PKK) 1984 óta folytat fegyveres harcot, és Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió terrorszervezetnek minősíti; a konfliktus értelmezése, az áldozatok száma és a politikai megoldás lehetőségei éles viták tárgyát képezik. A 2000-es évek óta az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kormányzása alatt a hivatalos nacionalizmus hangsúlya részben eltolódott az oszmán-iszlám örökség irányába, miközben a török etnikai identitás és az állami szuverenitás továbbra is meghatározó maradt. A török nacionalizmus forrásai közé tartoznak a köztársasági alkotmányok, a pártprogramok, valamint Atatürk beszédei; ezek értelmezése ugyanakkor erősen vitatott, mivel a hivatalos emlékezetpolitika és az ellenzéki narratívák jelentősen eltérnek.
Az iráni nacionalizmus a 19. századi Kádzsár-korban indult modernizálódásnak, amikor a birodalmi központosítás és a nyugati befolyás elleni védekezés igénye a nemzeti identitás újragondolását kényszerítette ki. Az 1906-os alkotmányos forradalom a modern iráni politikai nemzet születésének egyik dokumentált fordulópontja. Reza Pahlavi sah 1925-től erőteljes nemzetépítésbe kezdett: 1935-ben a nemzetközi használatban az ország nevét Perzsiáról Iránra változtatta, hangsúlyozta az Achaemenida és Szászánida birodalmi örökséget, és a központi államhatalmat a törzsi és etnikai autonómiák rovására erősítette. A modern oktatás, a hadsereg és a bürokrácia a perzsa nyelvet és a síita iszlámot tette a nemzeti identitás alapjává, miközben az azeri, kurd, arab, balúcs és türkmén közösségek nyelvi-kulturális jogai korlátozottak maradtak.
A fehér forradalom (1963–1979) és Mohammad Reza Pahlavi modernizációs diktatúrája tovább erősítette a központosított iráni nacionalizmust, de a sah autoriter modernizációja ellen széles társadalmi és vallási ellenzék bontakozott ki. Az 1979-es iszlám forradalom nem vetette el az iráni nemzeti identitást, hanem újraértelmezte: a Homeini által vezetett síita papság egy olyan iszlám köztársaságot hozott létre, amely a síita vallást és az iráni nemzeti szuverenitást szorosan összekapcsolta. Az iraki–iráni háború (1980–1988) dokumentált módon megerősítette az iráni nemzeti érzést, mivel a támadást sokan a haza védelmeként élték meg; ugyanakkor a háború áldozatainak számáról és a konfliktus hosszú távú következményeiről a becslések eltérnek. A 2022-es Mahsza Amini tiltakozások és más tömegdemonstrációk azt mutatták, hogy az iszlám köztársaság nemzeti legitimációja korántsem egységes; a rezsim és az emigráns ellenzék narratívái élesen szemben állnak egymással, és a tudományos elemzésnek mindkét oldal állításait forráskritikával kell kezelnie. Az iráni nacionalizmus kisebbségpolitikája vitatott: az azeri közösség – amely Irán legnagyobb etnikai kisebbsége – általában lojális az államhoz, de a kurd és balúcs régiókban időszakos feszültségek és fegyveres összecsapások dokumentáltak. Az iráni nemzeti identitás tehát egyszerre épít a preiszlám birodalmi múltra és a síita iszlám hagyományra, és e kettősség a mai napig értelmezési vita tárgya.
A pakisztáni nacionalizmus a brit India muszlim kisebbségének politikai mozgalmából nőtt ki. Az All-India Muszlim Liga Muhammad Ali Dzsinnah vezetésével az 1940-es lahore-i határozatban fogalmazta meg a külön muszlim állam igényét. Az úgynevezett kétnemzet-elmélet szerint a dél-ázsiai muszlimok és hinduk külön nemzetet alkotnak, és a muszlimoknak saját hazára van szükségük. Az 1947-es felosztás dokumentált ténye nyomán létrejött Pakisztán, de a vallási alapon meghatározott nemzetépítés kezdettől fogva feszültségben állt az ország nyelvi és etnikai sokféleségével: a pandzsábiak, szindhiek, pastuk, balúcsok és bengálok egyaránt muszlimok voltak, de nyelvük, kultúrájuk és gazdasági érdekeik eltértek. Az urdu nemzeti nyelvvé nyilvánítása a bengáli többségű Kelet-Pakisztánban különösen nagy ellenállást váltott ki, és az 1952-es nyelvmozgalom leverése a mai Banglades hivatalos emlékezetében mártíromságként szerepel. Az 1971-es bangladesi függetlenségi háború során a pakisztáni hadsereg tömeges erőszakot követett el a bengáli civil lakosság ellen; Banglades és számos nemzetközi emberi jogi szervezet népirtásnak minősíti az eseményeket, Pakisztán hivatalos álláspontja ezt vitatja. Az áldozatok számáról nincs megbízható konszenzus: a becslések a háború és az éhínség következtében több százezertől akár hárommillióig terjednek, ami jól mutatja a források hiányát és az emlékezetpolitikai vitákat.
Banglades kiválása után a pakisztáni állami nacionalizmus fokozatosan az iszlám identitás és az India-ellenesség köré szerveződött. A katonai rezsimek – különösen Ziaul Hakk (1977–1988) – az iszlamizációt használták a belső etnikai megosztottság elfedésére, és a kasmíri konfliktust a nemzeti egység próbaköveként állították be. A pandzsábi többség dominanciája a hadseregben és a bürokráciában tovább élezte a szindhi, balúcs és pastu sérelmeket; a balúcs felkelések és a szindhi nacionalista mozgalmak időről időre fegyveres összecsapásokhoz vezettek. A pakisztáni nacionalizmus tehát egyszerre vallási és területi alapú, de a gyakorlatban a központi állam és az etnikai perifériák közötti feszültség folyamatosan újradefiniálja. A vitatott kérdések közé tartozik, hogy a kétnemzet-elmélet mennyiben volt valódi tömegmozgalom, és mennyiben elitek alkuja; a felosztás körüli erőszak halottainak számát a történészek általában több százezerre teszik, de a pontos szám ismeretlen.
Az örmény nacionalizmus a 19. században bontakozott ki az Oszmán Birodalom és a cári Oroszország területén élő örmény értelmiség körében. A Dashnakcutjun (Örmény Forradalmi Föderáció) nevű párt a reformokért és az örmény lakosság védelméért küzdött, de az első világháború alatt az oszmán állam által végrehajtott 1915-ös népirtás – amelyet a történészi konszenzus egyértelműen népirtásnak nevez – megsemmisítette az anatóliai örmény közösség jelentős részét. Az áldozatok számát a fő becslések 1–1,5 millió közé teszik; a szám bizonytalanságát a hiányos oszmán népszámlálási adatok és a háborús körülmények magyarázzák. A túlélők nagy része diaszpórába menekült, ami az örmény nemzeti identitást a mai napig alapvetően meghatározza.
Az 1918-ban kikiáltott Örmény Köztársaság rövid életű volt; 1920-ban a Vörös Hadsereg megszállta, és az ország a Szovjetunió részévé vált. A szovjet időszakban az örmény nyelv és kultúra intézményes védelmet kapott, de a nemzeti önrendelkezés korlátozott maradt. A Hegyi-Karabah Autonóm Terület kérdése – amelyet a szovjet vezetés Azerbajdzsánhoz csatolt, annak ellenére, hogy lakosságának többsége örmény volt – a szovjet rendszer felbomlásakor nyílt háborúvá fajult. Az 1991-es függetlenség után Örményország támogatta a karabahi örmény erőket, ami az 1990-es évek elején de facto örmény ellenőrzést eredményezett a terület és környéke felett. A 2020-as és 2023-as azerbaidzsáni katonai offenzívák azonban visszafoglalták a területet, és a karabahi örmény lakosság túlnyomó része elmenekült. Az örmény nacionalizmus így szorosan összefonódott a népirtás emlékezetével, a diaszpóra támogatásával és a karabahi területi kérdéssel. A vitatott megnevezések és értelmezések – például a „megszállás”, a „felszabadítás” vagy a „menekült” fogalmai – mindkét oldal narratívájában erősen politizáltak; a könyv ezért a nemzetközi jogi álláspontokat és a helyi álláspontokat egymás mellett mutatja be, anélkül hogy egyiket a másik fölé helyezné.
A grúz nacionalizmus a 19. századi orosz fennhatóság alatt erősödött meg, részint a grúz ortodox egyház és a nemesi értelmiség irodalmi-kulturális mozgalmai révén. Az 1918-ban kikiáltott Grúz Demokratikus Köztársaság – amelyet a mensevikek irányítottak – a modern grúz nemzetállam első kísérlete volt, de 1921-ben a szovjet Vörös Hadsereg megszállta és beolvasztotta a Szovjetunióba. A szovjet időszakban a grúz nemzeti identitás intézményesen fennmaradt, de a központosított szovjet föderációban a kisebbségi területek – Abházia és Dél-Oszétia – autonóm jogállást kaptak, ami később a konfliktusok alapjává vált. Az 1980-as évek végén a grúz nemzeti mozgalom tömegeket vonzott, és Zviad Gamszahurdia vezetésével a függetlenség mellett a grúz etnikai dominanciát is hangoztatta, ami elidegenítette az abház és oszét közösségeket. Az 1991–1993 közötti polgárháború és a szeparatista háborúk dokumentált tényei nyomán Abházia és Dél-Oszétia de facto elszakadt Grúziától; a harcok során minden oldalról etnikai tisztogatásokra utaló bizonyítékok merültek fel, amelyek minősítése a mai napig vita tárgya.
A rózsás forradalom (2003) után Miheil Szaakasvili kormánya nyugatbarát, modernizáló nacionalizmust hirdetett, és a területi integritás helyreállítását ígérte. A 2008-as orosz–grúz háború – amelynek közvetlen kiváltó okai és a felelősség kérdése vitatott – a dél-oszétiai és abháziai orosz katonai beavatkozást és a területek tényleges orosz ellenőrzését eredményezte; a nemzetközi jogi álláspontok szerint ezek a területek továbbra is Grúzia részei, de Oroszország és a helyi de facto hatóságok független államnak tekintik őket. A 2012 óta hatalmon lévő Grúz Álom kormányzat nacionalizmusa már kevésbé konfrontatív Oroszországgal szemben, és a belpolitikai polarizáció, valamint az ortodox egyház növekvő szerepe jellemzi. A grúz nacionalizmus tehát folyamatosan egyensúlyoz a területi integritás igénye, a kisebbségi autonómiák és a nagyhatalmi befolyás között; a konfliktusok értelmezése erősen függ attól, hogy a grúz, az abház, az oszét vagy az orosz forrásokra támaszkodunk-e.
A hat nacionalizmus áttekintése alapján több közös minta rajzolódik ki, de a különbségek sem hanyagolhatók el. A régió államai jellemzően a domináns nyelvi-vallási csoport köré szervezték a nemzetet, és a kisebbségeket – nyelvüktől, vallásuktól vagy etnikai hovatartozásuktól függően – asszimilációval, kirekesztéssel, olykor erőszakkal kezelték. A kurdok Törökországban, Irakban, Szíriában és Iránban különböző fokú elnyomással szembesültek, de helyzetük országonként eltérő: míg Irakban 2005 után föderális autonómiát kaptak, addig Törökországban a PKK-konfliktus és a politikai képviselet kérdése mindmáig rendezetlen – ezt a kérdést a Hontalan és határon átnyúló népek alfejezet vizsgálja. A keresztény közösségek a Közel-Keleten – például az asszírok, a koptok analógiájára a régióban élő szír keresztények, a maroniták Libanonban – a nacionalista államokban gyakran külön alkuk vagy intézményes garanciák révén őrizték meg helyüket, de a háborúk és a migráció miatt számuk radikálisan csökkent; a pontos demográfiai adatok hiányosak és becsléseken alapulnak.
A nemzetállam és a kisebbségek viszonya nem statikus, hanem válságok, háborúk és politikai fordulatok mentén változik. A szektarianizmus – ahogy azt a Szektarianizmus, kisebbségek és állampolgárság alfejezet bemutatja – nem „ősi gyűlölet”, hanem intézményi és politikai folyamatok eredménye, amely a nacionalista államépítés során gyakran felerősödik. A menekültválságok, a polgárháborúk és a határok újrarajzolására irányuló törekvések – például az Iszlám Állam által kikiáltott kalifátus vagy a kurd autonómiatörekvések – nemcsak a kisebbségeket, hanem a fennálló államhatárok legitimitását is megkérdőjelezik. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a régió egyes államai – például Libanon vallásilag arányosított politikai rendszere vagy Omán ibádí hagyománya – sajátos módon próbálták intézményesíteni a sokféleséget, még ha ezek a modellek gyakran merevek és konfliktusosak is.
Az alfejezetben tárgyalt nacionalizmusok megértéséhez többféle forrástípus áll rendelkezésre. Az elsődleges források közé tartoznak a békeszerződések (például a Lausanne-i békeszerződés szövege), az alkotmányok, a pártprogramok (Baasz, Muszlim Liga, Dashnakcutjun), politikai beszédek (Atatürk, Nasszer, Homeini, Dzsinnah), valamint népszámlálási adatok, amelyek azonban gyakran hiányosak, manipuláltak vagy eltérő kritériumokkal készültek. A másodlagos szakirodalomban a történészek és politikatudósok értelmezései ütköznek: a nacionalizmus egyes kutatói a modernista, mások az etnoszimbolista vagy a konstruktivista megközelítést részesítik előnyben, ami befolyásolja, hogy a nemzeti identitást mennyire tekintik „ősi” vagy „modern” jelenségnek. A regionális történetírások – például a török, az iráni, a pakisztáni vagy az örmény nemzeti történetírás – gyakran nemzeti keretben értelmezik az eseményeket, ezért a könyv igyekszik ezeket a narratívákat egymás mellett bemutatni, és a nyugati szakirodalmat sem kezeli automatikusan semlegesnek.
Különösen nagy bizonytalanság övezi az áldozati számokat és a népességmozgások mértékét: az örmény népirtás, az 1947-es felosztás, az 1971-es háború, a karabahi konfliktusok és a szíriai polgárháború áldozatainak számai becsléseken alapulnak, és az eltérő források módszertani okokból jelentősen különböznek. A vitatott megnevezések – „népirtás”, „megszállás”, „terrorizmus”, „ellenállás”, „felszabadítás” – esetében a könyv nem foglal állást, hanem jelzi, ki használja az adott kifejezést, milyen jogi vagy politikai keretben, és milyen bizonyítékokkal támasztja alá. Ahol a források hiányoznak vagy ellentmondanak, a szöveg kifejezetten jelzi az ellenőrzési igényt; a friss események (például a 2020-as évek kaukázusi fejleményei) esetében a jelenlegi tudásunk még alakulóban van. Végül meg kell jegyezni, hogy a „nacionalizmus”, „kisebbség”, „állam” és „etnikum” fogalmai maguk is történetileg változó kategóriák; ezek használatakor a könyv kerüli a jelenkori jelentések visszavetítését a 19. század előtti időszakokra.