A Közel-Kelet modern történetének egyik legfontosabb, mégis gyakran alábecsült folyamata a határokon átnyúló mobilitás. Az előző, a civil társadalmat, nőket és fiatalokat tárgyaló alfejezet arra mutatott rá, hogy a társadalmi cselekvők nem csak államhatárokon belül szerveződnek; a migráció és a diaszpórák még inkább fellazítják az államközpontú képet. A régióban a vándorlásnak mély történeti gyökerei vannak: birodalmi hadseregek, zarándokkaravánok, kereskedőhálózatok és vallási kisebbségek évszázadokon át mozogtak a Levante, Mezopotámia, Anatólia, a Kaukázus, az Iráni-fennsík, az Arab-félsziget, Dél-Ázsia és Közép-Ázsia között. A modern migráció azonban új formákat ölt: a munkamigráció az olajtermelő Öböl-államokba, a háborúk és állami erőszak nyomán keletkező kényszermigráció, a politikai emigráció, valamint a diaszpórák kialakulása és transznacionális hálózatai egyaránt átalakították a kibocsátó és fogadó társadalmakat. Az alábbiakban e típusokat, azok okait, mechanizmusait és következményeit tárgyalom, különös tekintettel a hazautalásokra és a diaszpórák szerepére.
A közel-keleti mobilitás nem a 20. század terméke. Az Oszmán Birodalom, a Szafavida Birodalom és a Mogul Birodalom többnemzetiségű, többvallású rendszerei eleve feltételezték az emberek – katonák, hivatalnokok, kereskedők, kézművesek, zarándokok – rendszeres vándorlását. A zarándoklat (hadzs) évente százezreket mozgatott meg Mekka és Medina felé; a kereskedelmi hálózatok (örmény, zsidó, görög, arab, perzsa) a selyemút és az Indiai-óceán térségét kötötték össze. A vallási kisebbségek vándorlása sem ritka: a 19. század végétől a libanoni maroniták és az örmények tömegesen vándoroltak ki Amerikába, a cári orosz és oszmán üldözés elől menekülő zsidók pedig Palesztina felé mozdultak. A modern értelemben vett politikai menekült kategóriája a 20. század elején formálódott meg, de a kényszermigráció régi jelenség: a 19. századi orosz–oszmán háborúk, a balkáni nemzetállami homogenizáció és a kaukázusi hódítások milliók elmozdulását idézték elő.
A 20. század fordulópontot hozott. Az első világháború és az Oszmán Birodalom felbomlása nyomán a Közel-Keleten új államhatárok jöttek létre, és velük együtt a nemzeti homogenizálás politikái is. Az örmény népirtás (1915) során az oszmán állam mintegy 1–1,5 millió örményt ölt meg vagy hajtott el lakóhelyéről; a túlélők jelentős része Szíriába, Libanonba, majd Európába és Amerikába menekült, létrehozva a mai örmény diaszpóra alapjait. A palesztin menekültek ügye 1948-ban vált regionális méretű kényszermigrációs jelenséggé: a palesztin narratíva szerint a Nakba („katasztrófa”) során mintegy 700 ezer palesztin hagyta el vagy veszítette el otthonát az izraeli állam létrejöttét kísérő háborúban; az izraeli narratíva a függetlenségi háború kifejezést használja, és a menekülés okait részben a palesztin vezetés felszólításainak, részben a háborús körülményeknek tulajdonítja. A történészi konszenzus szerint mind a zsidó, mind a palesztin oldalon történtek erőszakos kitelepítések, a részletek és a felelősség megítélése azonban vitatott. Az 1967-es háború újabb menekülthullámot hozott, és a palesztin diaszpóra azóta is a régió egyik legnagyobb, politikailag leginkább mobilizált csoportja.
A migráció e történeti előzményei azt mutatják, hogy a kényszermigráció nem csupán a jelenkori háborúk terméke; a birodalmi összeomlás, az államépítés és a nemzeti homogenizáció már a 20. század derekára beágyazta a mobilitást a régió politikai szerkezetébe. A második világháború után azonban új, gazdasági indíttatású migrációs rendszer alakult ki, amely az olajnak köszönhetően átalakította az Arab-félszigetet és a Perzsa-öblöt.
Az 1950-es évektől, majd az 1970-es évek olajárrobbanása után a Perzsa-öböl arab monarchiái – Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, az Egyesült Arab Emírségek (EAE), Omán és kisebb részben Bahrein – hatalmas bevételekre tettek szert. Az olajjövedelem azonban nem járt együtt elegendő helyi munkaerővel, ezért a térség egyik legnagyobb munkamigrációs célpontjává vált. A vendégmunkás-rendszer (kafala, arabul kafāla, „szponzorálás”) a munkavállaló jogi és gyakorlati kötöttségét jelenti: a külföldi munkás – legyen az férfi építőipari dolgozó, sofőr, háztartási alkalmazott vagy női takarító – csak a helyi, úgynevezett szponzor vagy munkaadó engedélyével tartózkodhat és válthat munkahelyet. Az útlevél visszatartása, a bérek visszatartása, a túlzott munkaórák és a lakhatási körülmények ellenőrzésének hiánya a nemzetközi emberi jogi szervezetek (Human Rights Watch, Amnesty International) dokumentált kritikájának tárgya. E kritikák szerint a rendszer kényszermunkához közeli helyzeteket is lehetővé tesz, bár az érintett államok számos reformot hirdettek.
A munkamigráció mértékét nehéz pontosan megadni, mert a bevándorlási statisztikák országonként és időszakonként eltérő definíciókat használnak, és a regisztrálatlan migránsok száma is jelentős. A konszenzusos tendencia azonban egyértelmű: a Perzsa-öböl több államában a külföldi állampolgárok aránya a 21. század elején a lakosság többségét teszi ki, egyes országokban (EAE, Katar) a 80–90 százalékot is elérheti. A munkavállalók háttere sokszínű: nagy számban érkeztek dél-ázsiai (indiai, pakisztáni, bangladesi, nepáli), délkelet-ázsiai (fülöp-szigeteki, indonéz) és kelet-afrikai munkások, később pedig a szíriai, egyiptomi, jemeni és más arab állampolgárok is. A nők aránya elsősorban a háztartási alkalmazotti szektorban magas; ez a csoport különösen kiszolgáltatott, mivel munkája a magánszférában, a nyilvános ellenőrzés elől rejtve zajlik.
A munkamigráció hatása a küldő országokra kettős. Egyrészt a hazautalások (remittances) a legtöbb dél-ázsiai és arab állam – például Pakisztán, Banglades, Jemen, Libanon, Egyiptom, a palesztin területek – gazdaságának egyik legfontosabb devizaforrása. A Világbank becslései szerint a régióba irányuló hazautalások nagyságrendje a 2020-as években több tízmilliárd dollár évente; a pontos összeg évről évre ingadozik, és az informális csatornák, például az iszlám banki hagyományokra visszatekintő hawala hálózatok, miatt alulbecsült. Másrészt a kivándorlás agyelszívás-hoz és a fiatal, produktív munkaerő elvesztéséhez vezethet a küldő társadalmakban, miközben a visszatérő dolgozók új készségeket és társadalmi elvárásokat hozhatnak. A nők esetében a férfi családfenntartók távolléte gyakran megnöveli a nők otthoni gazdasági döntéseit, de nem automatikusan jár együtt emancipációs hatással: a nemi szerepek és a családi hierarchia gyakran fennmarad, sőt a migráns közösségekben meg is erősödhet.
A Közel-Kelet a második világháború óta a világ egyik legnagyobb menekültkibocsátó és -befogadó régiója. A menekültügyi rendszer nemzetközi jogi alapját az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény jelenti, amelyet azonban a régió számos állama nem írt alá vagy csak fenntartásokkal alkalmaz. Ennek következtében a menekültek gyakran ideiglenes vendégként vagy lakosként élnek, megfosztva számos jogtól, vagy pedig a befogadó ország belső jogrendje alá esnek, amely korlátozza a munkavállalást, az oktatást és a mozgásszabadságot.
A legrégebbi és egyik legnagyobb menekültcsoport a palesztin menekültek közössége. Az 1948-as háború után a palesztinok egy része a környező arab államokban (Jordániában, Szíriában, Libanonban, Egyiptomban) talált ideiglenes menedékre, ahol az ENSZ külön szervezete, az UNRWA (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East) vette gondozásba őket. Az 1967-es háború további, az UNWRA által regisztrált menekültek százezreit hozta. A palesztin menekültek utódai is menekült-státuszt öröklik az UNRWA gyakorlatában, ami eltér az 1951-es egyezmény szerinti, az UNHCR által alkalmazott meghatározástól. Ennek következménye, hogy a palesztin „menekült” fogalma jogilag és politikailag vitatott: a palesztin fél szerint ez a folyamatos kiszolgáltatottság és a visszatérési jog elismerésének alapja, míg Izrael és egyes nemzetközi szereplők szerint a menekültstátusz generációkon átívelő öröklése a konfliktus megoldását nehezíti. A palesztin menekültek helyzete országonként eltérő: Jordániában a többség állampolgárságot kapott, Libanonban viszont a palesztinok jelentős jogi korlátozásokkal szembesülnek, és szegregált táborokban élnek. A palesztin diaszpóra ezen túl a Perzsa-öböl országaiban, Latin-Amerikában és Európában is jelen van, és a palesztin nemzeti mozgalom (elsősorban a PLO, majd a Palesztin Hatóság) fontos politikai hátterét alkotja.
A szovjet–afgán háború (1979–1989) és az azt követő polgárháborúk Afganisztánt a világ egyik legnagyobb menekültkibocsátó országává tették. A menekültek elsősorban Pakisztánba és Iránba érkeztek, ahol a mai napig nagy afgán közösségek élnek. A 2001-es amerikai beavatkozás után a menekültek egy része visszatért, de a 2021-es tálib hatalomátvétel újabb migrációs hullámot indított el, elsősorban Irán, Pakisztán és a közép-ázsiai országok felé. A nők és lányok helyzete különösen súlyos, mivel a tálib kormányzat dokumentáltan korlátozza oktatáshoz és munkához való jogukat; ez a menekültstátusz elbírálása során egyre fontosabb érv az üldöztetés megállapítására.
Az iraki háborúk – az 1980–1988-as iráni–iraki háború, az 1990-es öbölháború, az 1990-es évek szankciói és különösen a 2003-as amerikai invázió – szintén tömegeket kényszerítettek lakóhelyük elhagyására. A 2003 utáni szektariánus erőszak során milliók váltak belső menekültté (internally displaced person, IDP), és sokan elhagyták az országot Szíria, Jordánia, majd Európa felé. Az iraki menekültek fogadása és visszatérése máig politikai vita tárgya.
A legnagyobb jelenkori kényszermigrációs hullámot a szíriai polgárháború váltotta ki. A 2011-es felkelés és az Aszad-rezsim katonai válasza, valamint a különböző fegyveres csoportok közötti harcok következtében a szíriai lakosság több mint fele kényszerült lakóhelye elhagyására: a belső menekültek mellett milliók menekültek a szomszédos országokba. A legnagyobb befogadó Törökország lett, ahol a szíriai menekültek száma a 2020-as években több millióra tehető (a pontos adat ellenőrzést igényel); ezen kívül Libanon és Jordánia is rendkívül magas, a lakossághoz viszonyítva aránytalanul nagy menekültpopulációt fogadott be. A 2015-ös európai menekültválság során a szíriai, afgán és iraki menekültek jelentős része a balkáni útvonalon keresztül az Európai Unióba igyekezett, ami az uniós tagállamok közötti politikai vitákat és a menekültügyi rendszer reformját váltotta ki. A szíriai konfliktus 2024-es rezsimváltása után a visszatérés kérdése új helyzetet teremtett, de a biztonsági és jogi feltételek még 2026-ban is bizonytalanok, és a visszatérés üteme, fenntarthatósága további forráskutatást igényel.
Más konfliktusok – Jemen, Líbia (bár nem a szűkebb régió része, de regionális hatása jelentős), Szudán, valamint a 2023-ban eszkalálódott gázai háború – tovább növelték a kényszermigrációt, részben a szomszédos országokon belül, részben nemzetközi szinten. A menekültek befogadása a régióban rendkívül egyenlőtlen: Törökország, Libanon, Jordánia, Irán, Pakisztán és Banglades (a Mianmarból menekült rohingják miatt) a világ legnagyobb befogadói közé tartoznak, míg a gazdag Öböl-államok nem írták alá az 1951-es egyezményt, és a menekülteket gyakran csak vendégmunkásként fogadják, külön jogi védelem nélkül.
A diaszpóra fogalma a szétszóratásban élő, az anyaországhoz vagy az elképzelt hazához kötődő közösségeket jelöli. A Közel-Keleten a diaszpórák kialakulása sokszor kényszermigrációval kezdődött, de a gazdasági és oktatási célú kivándorlás is jelentős. A diaszpórák nem homogén csoportok: belső politikai, vallási, regionális és generációs törésvonalaik vannak, és a befogadó ország kontextusa is alakítja őket.
Az örmény diaszpóra a 20. század eleji népirtás és a szovjet hatalomátvétel után a legnagyobb és legrégebbi, jól szervezett diaszpórák egyike. Kulcsszerepet játszik az örmény identitás megőrzésében, az egyházon és iskolákon keresztül, és politikai lobbitevékenységet folytat az örmény népirtás nemzetközi elismertetéséért. A 2020-as évek hegyi-karabahi konfliktusa és az azt követő örmény exodus után a diaszpóra szerepe ismét felértékelődött, de a belső viták az örmény állammal és annak politikájával kapcsolatban felerősödtek.
A palesztin diaszpóra szintén politikailag mobilizált, de rendkívül széttagolt. A PLO hagyományosan a palesztin nemzeti mozgalom ernyőszervezete volt, de a diaszpóra nem minden része azonosul a Palesztin Hatósággal. A palesztin diaszpóra tagjai közül sokan állampolgárságot szereztek a befogadó országban (például Chilében, Hondurasban, az Egyesült Államokban), miközben fenntartják a palesztin identitást. A hazautalások és a politikai adományok a palesztin gazdaság és civil társadalom számára létfontosságúak.
A libanoni diaszpóra a 19. század végétől épült ki, főként a maronita keresztények kivándorlásával. Ma Brazíliában, Mexikóban, Nyugat-Afrikában, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Ausztráliában élnek jelentős libanoni közösségek, amelyek gyakran sikeres kereskedelmi hálózatokat működtetnek. A libanoni polgárháború (1975–1990) újabb kivándorlási hullámot hozott, és a diaszpóra azóta is fontos szerepet játszik a libanoni gazdaságban; a hazautalások 2020 körül a libanoni GDP több mint harmadát is elérhették egyes becslések szerint (ellenőrizendő adat). Az ország 2019 utáni gazdasági összeomlása miatt a diaszpóra jelentősége tovább nőtt.
Az iráni diaszpóra főként az 1979-es iszlám forradalom után alakult ki: a sah rendszeréhez lojális elitek, baloldaliak, liberálisok, vallási kisebbségek (baháik, zsidók, keresztények) és később a háború elől menekülők egyaránt távoztak. A diaszpóra jelentős része az Egyesült Államokban, Kanadában, Európában (Németország, Franciaország, Svédország) él, és politikailag sokszínű: a monarchistáktól a baloldali szekuláris ellenzékig, valamint a jelenlegi rezsimet bíráló, de a reformokat támogató csoportokig terjed a spektrum. A diaszpóra iráni politikára gyakorolt hatása vitatott: a rezsim nyugat-ellenes propagandája a diaszpórát ellenségként állítja be, miközben a diaszpóra média- és civil szervezetei aktívan közvetítenek az országon belüli tiltakozó mozgalmak felé.
A török diaszpóra az 1960-as években indult németországi vendégmunkás-megállapodásokkal. Ma Németországban, Franciaországban, Hollandiában és más nyugat-európai országokban több millió török származású ember él. A diaszpóra politikai orientációja megosztott: jelentős része az AKP és Erdoğan kormányzata mellett szavaz, míg mások szekuláris, kurd vagy baloldali pártokhoz kötődnek. A török állam intézményesen is ápolja a diaszpóra-kapcsolatokat (például a Diyanet imámjainak küldésével), ami a befogadó országokban vitákat vált ki az integrációról.
A kurd diaszpóra Törökországból, Irakból, Iránból és Szíriából származó közösségeket foglal magában, főleg Nyugat-Európában. A kurd mozgalmak számára a diaszpóra fontos anyagi és politikai hátteret jelent, de a különböző pártok (PKK, KDP, PUK) közötti versengés a diaszpórán belül is leképeződik. A kurdokat kollektíven nem lehet sem romantizálni, sem bűnösként ábrázolni: a diaszpóra éppúgy megosztott, mint a régióban élő kurd társadalom.
A pakisztáni, bangladesi és afgán diaszpórák elsősorban az Öböl-országokban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Kanadában és más nyugati országokban élnek. Gazdasági szerepük a hazautalásokon keresztül kiemelkedő, de politikai mobilizációjuk is jelentős: például a bengáli diaszpóra az 1971-es függetlenségi háború emlékezetét ápolja, a pakisztáni diaszpóra pedig gyakran a hazai politikai pártok támogatója vagy bírálója.
A hazautalások (remittances) a migráció egyik leginkább mérhető gazdasági következménye. A Világbank adatai szerint a közel-keleti és dél-ázsiai régióba irányuló hazautalások a 2020-as években a világ legnagyobbjai közé tartoznak; pontos összegük azonban bizonytalan, mert az informális küldési csatornák (különösen a hawala) jelentős részt elnyelnek a statisztikák elől. A hazautalások sok országban a GDP több mint 10 százalékát teszik ki – például Libanonban, Jemenben, Pakisztánban, Bangladesben, a palesztin területeken, Egyiptomban (bár utóbbi nem szerepel a könyv országfejezetei között, a regionális migrációban fontos). E pénzek elsősorban közvetlenül a háztartásokhoz jutnak, és csökkentik a szegénységet, javítják az oktatáshoz és egészségügyhöz való hozzáférést, valamint fogyasztási és lakásberuházásokra ösztönöznek.
Ugyanakkor a hazautalásoknak korlátai is vannak. Nem helyettesítik a fenntartható fejlesztést vagy az állami szolgáltatásokat; a nagyfokú függőség sebezhetővé teszi a gazdaságot a fogadó országok munkaerőpiaci változásaival szemben. A hazautalások gyakran a fogyasztást és az ingatlanpiacot fűtik, nem pedig termelő beruházásokat, ami inflációhoz és a helyi munkaerőpiac torzulásához vezethet. Emellett az agyelszívás – a képzett szakemberek elvándorlása – hosszú távon gyengítheti a kibocsátó államok intézményeit és fejlesztési kapacitásait. A női migránsok hazautalásai gyakran magasabb arányt képviselnek a családi jövedelemben, mint a férfiaké, de ez nem feltétlenül alakul át női döntési hatalommá a családon belül.
A diaszpórák gazdasági szerepe túlmutat a pénzügyi transzfereken: a diaszpóra-hálózatok üzleti kapcsolatokat, szakértelmet, tudástranszfert és politikai lobbit közvetítenek. A libanoni, örmény, török, iráni és palesztin diaszpórák vállalkozásai összekötik a befogadó és küldő országok piacait, és válság idején humanitárius segélyeket is szerveznek.
A migráció és a diaszpórák egyaránt mélyen átalakítják a kibocsátó és a fogadó társadalmakat, de e hatások nem egyirányúak és nem egyformán pozitívak vagy negatívak.
Kibocsátó társadalmakban a kivándorlás enyhítheti a munkanélküliséget és a szegénységet, különösen a fiatal férfiak esetében, és bevételt hoz a családoknak. Ugyanakkor a tartós távollét szétzilálhatja a családi életet, növelheti a nőkre és idősekre nehezedő terheket, és a falusi, peremterületi közösségeket a migránsok hazautalásaitól függővé teheti. A társadalmi egyenlőtlenségek is nőhetnek, mivel a migrációhoz való hozzáférés – vízum, útiköltség, kapcsolatok – gyakran a jobb módú családok kiváltsága. A visszatérő migránsok új társadalmi normákat hozhatnak, de a konzervatív értékek megerősödését is okozhatják, különösen, ha a migráció célországa a szintén konzervatív Öböl-állam.
Fogadó társadalmakban a migráns munkaerő nélkülözhetetlen az építőiparban, a szolgáltatásokban, a háztartásokban és az egészségügyben. Az Öböl-államok gazdasága szó szerint függ a külföldi munkavállalóktól: az infrastruktúra, a kiskereskedelem, a vendéglátás és az olajszektor működése elképzelhetetlen nélkülük. Ugyanakkor a kafala-rendszer intézményesített kiszolgáltatottsága társadalmi feszültségeket szül, és a munkások jogi alávetettsége miatt a kizsákmányolás rendszeres. A helyi állampolgárok és a migránsok közötti demográfiai egyensúly aggodalma több Öböl-államban politikai kérdéssé vált, ami időszakos államosítási törekvésekhez, vízumkorlátozásokhoz és a migránsok jogainak szigorításához vezetett. A női háztartási alkalmazottakkal szembeni visszaélések – bérezés, munkakörülmények, szabadság – a nemzetközi közvélemény és a civil szervezetek állandó kritikájának tárgyát képezik.
A befogadó országok közül a menekültválságok kapcsán Törökország, Libanon és Jordánia különleges helyzetben van. A szíriai menekültek jelenléte Törökországban – ahol a befogadás nagyrészt ideiglenes védelem keretében történik – társadalmi és politikai vitákat váltott ki: a menekültek munkaerőpiaci versenyt, bérnyomást és közszolgáltatási terhelést idéznek elő, de egyúttal informális munkaerőként hozzá is járulnak a gazdasághoz. Libanonban a szíriai menekültek nagy száma a már amúgy is törékeny állami szolgáltatásokra nehezedő nyomást fokozta, és a helyi, szintén szegény közösségekkel való feszültségekhez vezetett. Jordániában a menekülttáborok és a városi szegénynegyedek közötti különbségek, valamint a nemzetközi segélyek elosztása körüli viták a migráció politikai kezelésének kihívásait mutatják.
A migráció nemcsak a befogadó országokban, hanem a tranzitországokban is hat: a balkáni útvonal, a líbiai partok, a közép-ázsiai határvidékek mind a migráció útvonalainak mentén fekvő, gyakran embercsempész-hálózatok által uralt terek. E folyamatok dokumentálása részben oknyomozó újságírásból, részben nemzetközi szervezetek jelentéseiből ismert; a részletek sokszor hiányosak, mert az illegális migráció természeténél fogva rejtett.
A migráció és diaszpóra kutatása a Közel-Keleten módszertani kihívásokkal küzd. A statisztikai adatok – a menekültek, migráns dolgozók, diaszpórák létszáma, a hazautalások összege – több forrásból származnak: az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR), a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM), a Világbank, a nemzeti statisztikai hivatalok és a civil szervezetek jelentései. Ezek az adatok azonban eltérő definíciókat használnak a migráns, menekült, ideiglenes védelmet élvező, vendégmunkás, diaszpóra-tag fogalmára, és eltérő módon kezelik a regisztrálatlan, irreguláris migrációt. A hazautalások mérése különösen bizonytalan: a hivatalos banki átutalások mellett az informális hawala-hálózatok, a kézpénzben vitt összegek és a természetbeni támogatások nem jelennek meg a statisztikákban.
A kényszermigráció esetében az áldozatok és menekültek száma politikai vita tárgya: a kibocsátó országok kormányai, a befogadó országok és a nemzetközi szervezetek eltérő érdekekből adott esetben alul- vagy túlbecsülik a létszámokat. A palesztin menekültek esetében az UNRWA és az UNHCR közötti jogi különbség, a menekültstátusz öröklése, valamint a visszatérési jog értelmezése mindmáig politikai és tudományos vita tárgya. A 2015-ös európai menekültválság kapcsán a „menekült” és a „gazdasági migráns” közötti különbségtétel is politikai csatatérré vált; a tudományos elemzésnek el kell választania a jogi kategóriákat a politikai retorikától.
A diaszpóra fogalma szintén nem egyértelmű: nincs általánosan elfogadott kritérium arra, ki számít diaszpóra-tagnak (születési ország? állampolgárság? identitás? nyelv?), és a diaszpórák belső társadalmi összetétele gyakran ismeretlen. A politikai mobilizáció mértéke, a hazautalások felhasználása és a diaszpórák anyaországra gyakorolt hatása csak esettanulmányokból ismert, általánosításra korlátozottan alkalmas.
Végül a migráció etikai és emlékezetpolitikai dimenziója is bizonytalanságot hordoz: a kényszermigráció traumáinak elbeszélése – akár a palesztin Nakba, az örmény népirtás, a szíriai polgárháború vagy a 2021-es afgán kivonulás – mindig az érintett közösségek emlékezetét és a jelenkori politikai vitákat tükrözi. A tankönyvnek e narratívákat forráskritikailag kell kezelnie: a dokumentált eseményeket el kell választani a csoportemlékezettől, a kollektív bűnösség ábrázolásától pedig tartózkodni kell.