A civil társadalom, a nőmozgalmak és az ifjúsági tiltakozások vizsgálata nem választható el az előző alfejezetben tárgyalt autoriter intézményi működéstől. Az uralkodó elitek, hadseregek és rendőri szervek rendszerint éppen ott húzzák meg a politikai részvétel határait, ahol a nők, a fiatalok és az autonóm civil szerveződések önálló nyilvános térhez jutnak. A régió társadalmai ugyanakkor nem passzív befogadói az állami korlátozásoknak: a női jogi mozgalmak, a diákmozgalmak, a szakszervezetek, a vallási jótékonysági hálózatok és a digitális aktivisták hosszú, többször megszakított történetet alkotnak. Ez az alfejezet ezt a feszültséget mutatja be: hogyan alakultak a civil társadalom történeti formái, milyen hullámokban követelték a nők a jogi és társadalmi egyenlőséget, és milyen szerepet játszottak a fiatalok a tiltakozási ciklusokban. A fejezet a 2026-os lezárásig elérhető források alapján dolgozik; a legfrissebb eseményeknél külön jelzi az ellenőrzési igényt és a nyitott kérdéseket.
A civil társadalom (civil society) kifejezés mai értelmében a 18–19. századi európai filozófiában jelent meg, és csak a 20. század végén vált a közel-keleti társadalomtudomány egyik központi kategóriájává. E fogalom visszavetítése a korábbi évszázadokra félrevezető lenne: az oszmán, szafavida vagy mogul rendszerek nem ismerték a mai nem kormányzati szektor fogalmát, de rendelkeztek olyan közvetítő intézményekkel, amelyek az állam és a háztartások közötti társadalmi önszerveződést biztosították. Ilyenek voltak a vallási alapítványok, az oszmán vakf (arabul waqf, többes szám awqaf) intézményei, a szúfi rendek, a kereskedő- és kézműves céhek, a törzsi tanácsok, valamint a millet-rendszer, amely a nem muszlim vallási közösségek belső jogi és oktatási önigazgatását tette lehetővé. E testületek egyszerre voltak a szociális gondoskodás, a hitélet és a helyi érdekképviselet csatornái, de nem voltak demokratikus értelemben vett civil szervezetek: tagságukat gyakran születés, vallás, foglalkozás vagy nem határozta meg, és vezetőik az állammal együttműködve is működhettek.
A 19. század reformjai – elsősorban az oszmán tanzimát (1839–1876) és az egyiptomi–levantei modernizáció – új típusú egyesületeket hoztak létre: irodalmi körök, jótékonysági egyletek, misszionárius iskolák, később nacionalista klubok és szakszervezetek alakultak. Az 1860-as libanoni konfliktus és az 1876-os oszmán alkotmány körüli vita azt mutatta, hogy a civil egyesületek már a 19. században egyszerre voltak a modernizáció hordozói és a felekezeti-nemzeti mobilizáció eszközei. A mandátumrendszer idején a brit és francia hatóságok gyakran úgy kezelték a civil szerveződéseket, mint a nacionalista ellenállás potenciális fészkeit, miközben saját közigazgatási intézményeik mellett egyes vallási és törzsi elitcsoportokat támogattak. Ez az örökség a függetlenné vált államokban is megmaradt: a civil társadalom jogi terét a belbiztonsági logika, a rendkívüli állapot, a királyi vagy elnöki dekrétumok és a szövetségi felügyelet alakította.
Ezért a régióban a civil társadalom vizsgálatakor meg kell különböztetni a jóváhagyott, állami kooptációval működő szervezeteket (például hivatalos nőszövetségek, ifjúsági szervezetek, szakszervezeti csúcsszervek), a félautonóm vallási és karitatív hálózatokat (zakat-alapok, egyházi segélyszervezetek, iszlamista jóléti egyesületek) és a tiltott vagy féllegalitásban működő ellenzéki csoportokat. E három csoport között sok átjárás van: egy karitatív női egyesület egyszerre szolgálhat oktatási célt, párthálózatot és állami támogatást, és ugyanez a szervezet tiltakozó mozgalommá is válhat, amint a politikai környezet megváltozik. Ez a többrétegűség fontos, mert a „civil társadalom” nem önmagában demokratikus, és a nőjogi vagy ifjúsági szerveződés sem automatikusan progresszív; a szövevényes intézményi hátteret mindig az adott országtörténet összefüggésében kell értelmezni.
A nők társadalmi helyzetét a régióban a 19. század előtt jobbára a vallási jog, a törzsi szokásjog és a háztartási gazdaság formálta. Az oszmán korszakban a muszlim nők bírósági jegyzőkönyvekben és alapítványi oklevelekben dokumentált módon rendelkezhettek vagyonnal, kezdeményezhettek válást és alapíthattak vakfot, ám e jogok gyakorlása társadalmi helyzetüktől és családi hálózataiktól függött. A nem muszlim közösségek – örmények, görögök, zsidók, maroniták – saját egyházi bíróságaik révén hasonlóan rétegzett családjogi gyakorlatot folytattak. A modern nőmozgalom első dokumentált csírái a 19. század második felében jelentkeztek, elsősorban a nagyvárosi, írni-olvasni tudó elitek körében. Az 1890-es években Isztambulban, Bejrútban, Kairóban és Teheránban női folyóiratok indultak, női egyletek jöttek létre, és megfogalmazódott a lányok oktatásának követelése. E korai szerveződést nem szabad a mai feminizmussal azonosítani: a résztvevők gyakran a nemzeti felemelkedés keretében, a családi és anyai szerepek modernizálásaként képzelték el a női jogokat, és az állami reformokat is igénybe vették.
A 20. század első felében az állami feminizmus vált meghatározóvá. A kemalista Törökország 1926-ban svájci mintára polgári törvénykönyvet vezetett be, amely eltörölte a többnejűséget és a férfi egyoldalú válási jogát; 1930-ban és 1934-ben a nők helyhatósági, majd parlamenti választójogot kaptak. A Pahlavi Irán 1936-ban betiltotta a hagyományos fátyolviselést, és állami oktatási intézményeket nyitott a nők előtt. Irakban az 1959-es családjogi törvény kodifikálta a nők jogait a házasságban és az öröklésben. E reformok dokumentált törvényszövegekre épülnek, de értelmezésük vitatott: egyes történészek szerint ezek modernizáló vívmányok voltak, mások szerint a független nőmozgalom állami bekebelezését és a vidéki, vallásos többség életmódjának erőszakos átalakítását is jelenthették. Az 1920–1950-es években a török, iráni és arab nacionalista kormányok gyakran betiltották a hivatalos nőszövetségtől független női egyesületeket, így a női politikai részvétel egyszerre bővült jogokban és szűkült autonómiában.
A hidegháború idején e kettősség tovább élt. Az 1960–1970-es évek baloldali és nacionalista mozgalmai – például a palesztin ellenállási szervezetek, az iráni népi mozgalmak, a törökországi egyetemi baloldal – sok nőt vontak be a politikai aktivitásba, de a nemi egyenlőség gyakran másodlagos maradt a „nemzeti felszabadítás” és az „osztályharc” mögött. Ugyanebben az időszakban a vallási ellenzéki hálózatok – elsősorban a síita iszlamista csoportok, a Muzulmán Testvériség helyi ágai és a palesztin iszlamista jótékonysági egyesületek – is női bizottságokat szerveztek, amelyek az oktatást, a szociális segélyezést és a vallási öntudat erősítését állították középpontba. Ez a fejlemény arra figyelmeztet, hogy a női mozgalmak nem sorolhatók egyetlen lineáris fejlődési ívbe: ugyanabban az évtizedben párhuzamosan léteztek szekuláris, baloldali és vallásos női szerveződések, amelyek eltérő társadalmi bázisokra és eltérő női szerepfelfogásokra épültek.
Az 1979-es iráni forradalom a női mozgalmak egyik legnagyobb cezúrája lett. A forradalomban nők tömegei vettek részt, de a forradalom utáni állam 1981-től kötelezővé tette a hidzsáb viselését, visszaállította a férfiak egyoldalú válási jogát, és a családjogot a síita imámi joggyakorlat szerint kodifikálta. E fordulat dokumentált törvényekben és rendeletekben érhető tetten; a forradalmi női részvétel és az iszlamista nőpolitika közötti feszültség a mai napig az iráni nőmozgalom értelmezési vitájának középpontja. Ugyanakkor az iráni nők iskolázottsági mutatói az 1980-as évektől folyamatosan emelkedtek, és az 1990-es évektől új típusú, gyakran online szerveződő nőjogi aktivizmus alakult ki, amely az „egymillió aláírás” kampányban (2006–2007) dokumentáltan követelte a diszkriminatív törvények felülvizsgálatát. A 2022. szeptemberi, Mahsza Amini halála utáni országos tiltakozások e mozgalom egyik legszélesebb megnyilvánulásai voltak; a halálos áldozatok számáról az iráni hatóságok és a független emberi jogi szervezetek egymástól jelentősen eltérő adatokat közöltek, és a pontos nagyságrend vitatott becslés tárgya.
Törökországban a 2000-es évek elején a hivatalos iszlamista-konzervatív fordulat ellenére a nők jogi helyzete sok területen javult: a büntető törvénykönyv 2004-es reformja a török nőmozgalmak hosszú kampányának eredményeként szigorította a nemi erőszak és a becsületgyilkosságok büntetését. 2011-ben azonban Törökország – az Európa Tanács tagjaként – kilépett az isztambuli egyezményből (2021-es hivatalos rendelet), amit a nőjogi szervezetek dokumentált módon a családon belüli erőszak elleni védelem gyengítéseként értelmeztek; a török kormány a döntést szuverenitási és családpolitikai okokkal indokolta. E vita jól mutatja, hogy a női jogi vívmányok nem visszafordíthatatlanok, és a jogi szövegek, valamint a tényleges védelmi gyakorlat közötti szakadékot mindig ország- és korszakonként kell elemezni.
Szaúd-Arábiában a 2018-ban életbe lépett női vezetési engedély és a gyámsági rendszer egyes enyhítései királyi rendeletekben dokumentáltak; a reformokat a szaúdi vezetés gazdasági diverzifikációs és nyilvános legitimációs célokkal kötötte össze. A nemzetközi emberi jogi szervezetek ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy a férfi gyámság intézménye számos elemében fennmaradt, és a nőjogi aktivisták közül többeket bebörtönöztek. Ez az eset a régióban gyakori felülről irányított reform példája: az állam női jogokat ad anélkül, hogy a független nőmozgalomnak politikai teret engedne.
Afganisztánban a 2001-es katonai beavatkozás utáni államépítés során a lányok oktatása és a nők parlamenti kvótája nemzetközi támogatással bővült; a 2021 augusztusi tálib hatalomátvétel után viszont a tálib hatóságok rendeletei fokozatosan kizárták a lányokat a közép- és felsőoktatásból, korlátozták a nők munkavállalását és a női civil szervezetek tevékenységét. Az UNESCO és az ENSZ jelentései szerint 2023-ban Afganisztán volt az egyetlen ország, ahol a lányok középiskolai oktatása állami rendelet alapján tilos. Ezt dokumentált tényként kell kezelni, nem pedig egy „nyugati értékítélet” példájaként; ugyanakkor a tálib kormányzat a saját rendeleteit vallási és biztonsági indoklással látja el, ami a nemzetközi vitát nem teszi kizárólagos érvényűvé.
Pakisztánban és Bangladesben a női politikai részvétel sajátos mintát mutat: Benazir Bhutto (Pakisztán, 1988–1990, 1993–1996), Khaleda Zia és Haszina Vazed (Banglades, 1991 óta váltakozva) miniszterelnöki posztjai ténylegesen női kormányfőket adtak a régiónak, de kormányzásuk nem hozott gyors családjogi reformot, és hatalmuk gyakran dinasztikus párthálózatokba ágyazódott. Ez a helyzet a női egyenjogúság és a politikai képviselet viszonyának összetettségét illusztrálja: a női vezető jelenléte önmagában nem jelenti a női szerveződések autonómiájának növekedését. Bangladesben a 2000-es évek elején ugyanakkor a készruha-ipari munkásnők és a mikrohitelező hálózatok jelentős női érdekérvényesítési tapasztalatot halmoztak fel; e folyamatok dokumentált szociológiai kutatások tárgyai, de a munkahelyi és családon belüli erőszak, valamint a bizonytalan munkaviszony továbbra is jelentős ellenállást vált ki.
A régió demográfiai szerkezete hosszú időn át fiatalos volt; a 2010-es években a 15–29 éves korosztály sok országban a teljes népesség 25–30%-át tette ki (a pontos arányok országonként és forrásonként eltérnek). Ez a demográfiai nyomás a 20. század második felétől ismétlődő ifjúsági tiltakozási hullámokat táplált. Az 1968 körüli globális diákmozgalmak a régióban elsősorban Törökországban, Iránban és a palesztin egyetemeken váltak láthatóvá: a török 1968 diáktüntetései, az iráni diákmozgalom és a palesztin diákszervezetek dokumentáltan kapcsolódtak a baloldali politikai pártokhoz, de a hatósági erőszak és a későbbi katonai hatalomátvételek letörték e mozgalmakat.
Az 1979-es iráni forradalom szintén erős egyetemi bázisra épült: a teheráni egyetemek, műszaki főiskolák és a diaszpóra hallgatói csoportjai a sah elleni tüntetések aktív szereplői voltak. A forradalom utáni állam azonban saját ifjúsági szervezeteket hozott létre, és ellenőrzése alá vonta az egyetemeket. Az 1999-es teheráni diáklázadás, majd a 2009-es zöld mozgalom azt mutatta, hogy az iráni felsőoktatásban folyamatosan újratermelődik a mérsékelt, alkotmányos vagy radikálisabb ellenzéki aktivizmus; e mozgalmak részben dokumentált felvételekkel, részben résztvevői beszámolókkal rekonstruálhatók, de a résztvevők számáról csak becslések vannak.
A 2011-es arab tavasz a régió ifjúsági tiltakozásának eddigi legszélesebb ciklusát indította el. Tunéziából kiindulva – amely e könyv önálló országfejezettel nem tárgyalt térség, de a regionális folyamatok kiindulópontja volt – a tiltakozások Egyiptomban, Szíriában, Líbiában, Jemenben és Bahreinben bontakoztak ki. A szíriai esetnél a 2011 márciusi derai tiltakozás békés jellegét számos videofelvétel és nemzetközi jelentés dokumentálja; az erőszak kirobbanásának okairól – hogy a rezsim azonnali katonai válasza vagy a felkelő csoportok korai fegyveres akciói járultak-e hozzá jobban – történészek között vitatott értelmezések élnek. A jemeni 2011-es tüntetések Ali Abdullah Száleh lemondásához vezettek, de a későbbi polgárháború a fiatalok békés követeléseit a regionális hatalmi versengés kereszttüzébe sodorta. A török 2013-as Gezi parki tiltakozások dokumentáltan fiatal városi csoportok, szakszervezetek, női és LMBTQ+ szervezetek koalícióját hozták össze; a kormányzat a tüntetéseket közrendvédelmi és puccskísérleti narratívával kezelte, ami a megítélésben tartós szakadást okozott.
2019–2020 fordulóján újabb hullám volt: az iraki tiltakozások 2019. október 1-jén kezdődtek Bagdadban és a déli városokban, és a független ENSZ-jelentések szerint több száz halálos áldozatot követeltek; a libanoni 2019. október 17-i tiltakozások pedig a kormányzati korrupció, a pénzügyi összeomlás és a felekezeti hatalommegosztás ellen irányultak. Mindkét esetben a fiatal, gyakran munkanélküli diplomás korosztály játszotta a mozgósítás gerincét, de a szerveződés nem volt egységes: a tüntetők között egymástól eltérő célokat valló csoportok, szakszervezetek és helyi közösségek is jelen voltak. A 2022-es iráni tiltakozások az iszlám köztársaság történetének egyik legnagyobb, nők és fiatalok által vezetett hullámát alkották; a pontos kiterjedtségről és az elnyomás mértékéről az iráni hatóságok és a nemzetközi jogvédő szervezetek adatai között jelentős eltérés van, ezért itt a becslések összevetésére van szükség, nem kész számra.
A 2024 decemberi szíriai hatalomváltást követően a civil társadalmi mozgósítás képe még nem rögzíthető: a könyv lezárásakor (2026) nem állt rendelkezésre elegendő független, ellenőrzött forrás ahhoz, hogy a fiatalok és női szervezetek szerepét a damaszkuszi átmenetben megbízhatóan értékeljük. Ezért e folyamatot a folyamatban lévő történészi viták és humanitárius jelentések keretében, az ellenőrzési igény nyílt jelzésével lehet csak tárgyalni.
A digitális aktivizmus (digital activism) a 2000-es évektől fokozatosan a civil tiltakozás mindennapi eszközévé vált, de hatása nem automatikus, és nem feltétlenül demokratizáló. A műholdas televíziózás már az 1990-es években átalakította az arab nyelvű nyilvánosságot: a katari Al-Dzsazíra 1996-os indulása után a hírfogyasztás regionális szinten, nem pedig államonként szerveződött. Az internet és a közösségi média ezt tovább erősítette. A 2009-es iráni zöld mozgalom idején a Twitter és a YouTube vált a tüntetések dokumentálásának csatornájává; a 2011-es arab tavaszban a Facebook-események, a mobiltelefonos felvételek és a hírcsatornák online élő közvetítései dokumentáltan hozzájárultak a tüntetések méretének és gyorsaságának növekedéséhez. Ugyanakkor a török, iráni, szaúdi és öbölbeli kormányok gyorsan kiépítették a saját digitális ellenőrző rendszereiket: internetszolgáltatói blokkolásokat, közösségi médiás megfigyelést, trollhadseregeket, valamint a tiltakozó tartalmak eltávolítását kérő jogi mechanizmusokat. A 2019-es iráni internetlekapcsolások, a 2020-as belarusz? — nem, régiós példa: a 2019-es iraki és libanoni tüntetések alatti célzott lekapcsolások, valamint a 2021-es tálib hatalomátvétel utáni információs visszaszorulás mind arra mutatnak, hogy a digitális tér egyszerre a szerveződés és az állami kontroll eszköze.
A digitális aktivizmus egyik fontos jellemzője a női és kisebbségi hangok viszonylagos új láthatósága. Az iráni nőjogi kampányok, a szaúdi női vezetésért indított online petíciók, a palesztin sejk Dzsarrah negyedbeli kilakoltatási ügyben 2021-ben megosztott videók, a szíriai fehér sisakos mentők felvételei mind azt bizonyítják, hogy az alulról jövő dokumentáció akkor is nyilvánossághoz juthat, ha a hagyományos média zárt. Ugyanakkor e tartalmak hitelességének ellenőrzése nehéz: a manipulált képek, a dezinformációs kampányok és az algoritmikus felerősítés a digitális forrásokkal szembeni forráskritikát a hagyományos írott forrásokénál is fontosabbá teszik. A szerzőknek és az olvasóknak ezért különbséget kell tenniük a független emberi jogi szervezetek által hitelesített felvételek, a résztvevői dokumentáció, a kormányzati propaganda és a bizonytalan eredetű, közösségi médiában terjedő tartalmak között.
A 2020-as évek elején a civil társadalom mozgástere a régióban országonként igen eltérő, de együttesen látható egy szűkülő jogi és financiális tér. Törökországban a 2016-os puccskísérlet utáni rendkívüli állapot idején és azt követően számos egyesületet, alapítványt és médiumot zártak be rendeleti úton; a török kormány ezt nemzetbiztonsági intézkedésként indokolta, míg az Európai Unió és emberi jogi szervezetek a gyülekezési és szólásszabadság szűkítéseként értelmezték. Ez a vita nem ténykérdés – a bezárások dokumentáltak –, hanem azok normatív megítéléséről szól. Hasonló dinamika figyelhető meg Egyiptomban, amely bár e könyvben nem önálló fejezet, de a regionális civil társadalmi modell szempontjából meghatározó: az egyiptomi 2013 utáni civil szervezeti törvény a külföldi finanszírozást szigorúan korlátozta. A régióban a külföldi támogatású NGO-kkal szembeni bizalmatlanság általános: az érintett kormányok rendszerint a szuverenitás védelmére hivatkoznak, míg a jogvédők a civil tér fojtogatására.
A vallási jótékonyság és a szociális segélyezés területe kettős arculatú. Az iszlamista jóléti hálózatok – például a libanoni Hezbollah szociális intézményei, az iraki szadrista szervezetek, a jordániai Muzulmán Testvériséghez köthető egyesületek – ott nyújtanak egészségügyi, oktatási és szegénységi szolgáltatásokat, ahol az állam gyenge vagy szelektív. E szervezetek működése dokumentált, de megítélésük erősen vitatott: támogatóik a helyi beágyazottságot és a hatékony segélyezést emelik ki, kritikusaik a párthűség és a szektás mobilizáció eszközeit látják bennük. A civil társadalom ilyen formái ezért nem sorolhatók automatikusan a demokratikus vagy emancipatorikus térbe, de az sem állítható, hogy a régióban ne létezne valódi, állam nélküli szociális önszerveződés.
A diaszpórák sajátos civil szereplőkké váltak. Az örmény, kurd, palesztin, szíriai, iráni vagy törökországi diaszpóra szervezetei online kampányokkal, pénzügyi támogatásokkal és nemzetközi lobbi tevékenységgel befolyásolják a hazai mozgásokat, és a belföldi aktivisták számára védelmet, láthatóságot vagy éppen politikai megosztottságot hoznak. A nyugati országokban működő diaszpóra nem tekinthető az „anyaország” civil társadalmának kiterjesztéseként, mert saját integrációs és identitásvitái is alakítják napirendjét. Ugyanakkor a szíriai polgárháború, az iráni 2022-es tiltakozások és a tálib uralom alatti afganisztáni nőjogi kampányok esetében dokumentált, hogy a diaszpóra szervezetek gyakran az első számú hitelesítői és közvetítői a helyi eseményeknek, ami a forráskritika szempontjából egyszerre erőforrás és torzítási kockázat.
A női és ifjúsági szerveződések jövőjét a régióban három tartós feszültség alakítja. Először, a demográfiai fiatalodás és a diplomás munkanélküliség kombinációja a tiltakozások visszatérő hajtóereje: a Világbank és az ILO becslései szerint a közel-keleti fiatalok munkanélküliségi rátája a 2010-es években tartósan a világ egyik legmagasabbja volt, de a pontos értékek országonként, nemenként és forrásonként eltérnek. Másodszor, a családjogi és személyi státuszjogi szabályozás továbbra is a női egyenlőség leginkább vitatott terepe: a reformok egyes országokban (Törökország, Tunézia – utóbbi nem önálló fejezet) előremutatók, máshol (Irán, Szaúd-Arábia, Afganisztán) részlegesek vagy éppen visszafordulóak, és a változások mögött gyakran az állam modernizációs vagy vallásos legitimációs érdekei állnak, nem a nőmozgalom önálló ereje. Harmadszor, a digitális kontroll és a platformhatalom új egyenlőtlenségeket szül: aki nem fér hozzá stabil internethez, vagy akinek nyelvi és digitális készségei korlátozottak, az a globalizált nyilvánosságban is alulreprezentált marad. A vidéki nők, a háztartási munkások, a menekülttáborok lakói és a kisebbségi közösségek gyakran kimaradnak a médialáthatóságból, ami a civil társadalom képét a nagyvárosi, iskolázott, férfiakkal egyenlőbb esélyekkel rendelkező csoportok irányába torzítja.
Az alfejezet a következő forrástípusokra támaszkodik: állami törvénytárak és rendeletek szövegei, nemzetközi szervezetek (ENSZ, UNESCO, ILO, Világbank) jelentései, emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) által hitelesített dokumentációk, újságírói beszámolók, valamint résztvevői interjúk és online közösségi média anyagok. Ez utóbbiak esetében a hitelesség vizsgálata elsődleges forráskritikai feladat, és a könyv mindenütt elkülöníti a dokumentált tényt (például törvényszöveg, nemzetközi jelentés) a becsléstől (tüntetési részvétel, áldozatszám) és a vitatott értelmezéstől (például hogy egy reform felülről jött vagy alulról kikényszerített).
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: a 2011 utáni polgárháborúkban a civil társadalmi szerveződések helyi működéséről a hadszíntéri körülmények miatt szisztematikusan hiányosak az adatok; a friss digitális aktivista kampányok részvételi számai manipulálhatók; a női jogi visszacsapások értékelésénél a nemzetközi jogi sztenderdek és a helyi vallási-kulturális érvelések között nincs konszenzus. Emellett a 2024–2026 közötti szíriai, iráni és afganisztáni fejlemények egy része még nem áll rendelkezésre ellenőrzött, több független forrásból megerősített formában, ezért azokat a szöveg kifejezetten „folyamatban lévő” jelzéssel tárgyalja. A számszerű arányok – például a nők parlamenti részvételének növekedése vagy a fiatalok munkanélkülisége – mindig forrástól és évszámtól függően eltérnek, ezért az alfejezet nagyságrendi becsléseket közöl, nem pedig egyetlen „pontos” számot.