A viking kort gyakran a hirtelen, váratlan erőszak és a tengeri mobilitás korszakaként szokás bemutatni, ám a modern történettudomány ezt a képet lényegesen árnyalja. A 793 és 1066 közé helyezett periódus nem csupán rablóhadjáratok sorozata volt, hanem olyan átalakulási időszak, amelyben a skandináviai helyi közösségek hálózatai, a hajózási technika, a kereskedelem és az észak-európai, kelet-európai, sőt észak-atlanti térségben zajló mozgások új államalakulatok és kulturális kapcsolatok alapjait teremtették meg. A fejezet a viking kori társadalom belső szerkezetéből indul ki, majd a hajózás és kereskedelem ismertetésén át a dán, norvég és svéd expedíciók irányait és következményeit tárgyalja. A hangsúly a forráskritikán és a bizonytalanságok jelzésén van, mivel a korszakról szóló ismereteink jelentős része későbbi írott elbeszélésekből, rúnafeliratokból és régészeti leletekből származik, amelyek különböző módon értelmezhetők.
A „viking” kifejezés ónorvég eredetű (víkingr), jelentése körülbelül „tengeri harcos”, „kalóz” vagy „tengeri expedícióban részt vevő férfi”. A szó már a középkorban is létezett, de az egész korszak megnevezésére csak a 19. századi nemzeti romantika és a modern történetírás kezdte el használni. Fontos tehát megkülönböztetni magát a történeti szereplőt – aki időszakosan indult zsákmányszerző vagy kereskedő útra – attól a gyűjtőfogalomtól, amellyel ma a 8–11. századi skandináv társadalmakat illetjük. A korszakban élő emberek többsége nem „vikingként”, hanem egy-egy helyi közösség, tartomány, nemzetség vagy éppen király alattvalójaként határozta meg magát. Ezért a tankönyv a „viking kor” kifejezést korszakjelölő konvencióként, nem pedig valamiféle egységes etnikai vagy nemzeti identitás megnevezéseként használja.
A korszak kezdetét hagyományosan 793-hoz kötik, amikor a Lindisfarne kolostorát ért támadást az Angolszász Krónika és más források feljegyezték. Az évszám szimbolikus értékű: a kortárs keresztény szerzők számára a támadás váratlansága és a szent hely meggyalázása tette sorsfordítóvá az eseményt. A valóságban a skandináv hajósok és kereskedők már korábban is mozogtak az Északi-tengeren és a Balti-tengeren, amit a régészeti leletek – például a fríz és dán partvidék közötti kereskedelem nyomai – megerősítenek. A kezdő dátum tehát a keresztény írásbeliség percepcióját tükrözi, nem pedig a tényleges expanzió első pillanatát.
A záró dátum, 1066 szintén vitatott. Ebben az évben zajlott a Stamford Bridge-i csata, amelyben az angolszász sereg legyőzte III. Harald norvég király (Harald Hardrada) inváziós hadát, majd nem sokkal később Hódító Vilmos normann csapatai partra szálltak Angliában. A normannok részben skandináv eredetűek voltak, de a 11. századra már frank környezetben éltek, és államuk nem a viking kori expanzió közvetlen folytatása volt. A 11. század második harmadára Skandináviában is megerősödtek a központosított királyságok, a kereszténység intézményesült, és a rablóhadjáratok fokozatosan királyi ellenőrzés alá kerültek. Ezért 1066 alkalmas szimbolikus zárópontnak, de a tudományos irodalom egy része a 11. század közepénél korábbi vagy későbbi, fokozatos átmenetet hangsúlyozza. A korszakhatár tehát nem éles cezúra, hanem tendenciaszerű változások foglalata.
A viking kori Skandinávia társadalma alapvetően agrártársadalom volt, amelyben a helyi közösségek, a rokonsági csoportok és a földrajzi egységek szervezőereje meghatározó maradt. A lakosság döntő többsége szabad paraszti háztartásokban élt, amelyek a földművelést, állattartást, halászatot és a helyi erdők-havasok erőforrásait kombinálták. A szabad parasztok nem egységes réteget alkottak: a tehetősebb birtokosok gyakran vezető szerepet játszottak a helyi gyűléseken, míg a szegényebbek függőségi viszonyba kerülhettek nagyobb földesurakkal vagy éppen a királyi hatalommal. A jobbágyság a kontinentális értelemben vett formában ekkor még nem általános Skandináviában, de a személyi függés és a szolgáltatások különböző fokozatai léteztek.
A társadalmi hierarchia csúcsán a helyi előkelők, törzsfők, jarlok (jarl) és kiskirályok (småkonge) álltak. Ezek a csoportok nem alkottak zárt arisztokráciát: hatalmukat katonai kíséretük, ügyfeleik, valamint a mezőgazdasági többlet és a kereskedelem ellenőrzése biztosította. A 8–10. század folyamán fokozatosan nőtt a nagyobb területi királyságok súlya, de ez a folyamat nem egyenletes volt, és a királyi hatalmat gyakran korlátozták a helyi gyűlések (thing; ónorvég þing) és a tartományi szokásjog. A thing intézménye volt a jogi és politikai élet alapvető színtere: szabad fegyverviselő férfiak gyűlése, ahol vitákat rendeztek, törvényeket hirdettek, és a királyjelöltek legitimitását megerősítették vagy vitatták. A thing tehát nem modern értelemben vett parlament volt, hanem a közösségi jogrend és a hatalommegosztás korabeli formája.
A rabszolgaság jelenléte a viking kori társadalomban egyértelműen dokumentált. A rabszolgákat ónorvégül thrallnak (þræll) nevezték, és számukra a rabszolga-kereskedelem, a hadifoglyok és az adósságszolgaság biztosított utánpótlást. A rabszolgák jogilag tulajdonnak számítottak, munkájuk a mezőgazdaságban, a háztartásban és a kézművességben egyaránt megjelent. A régészeti leletek közül a nem szabad személyek azonosítása bizonytalan, mivel a sírokból önmagában nem mindig lehet társadalmi státuszt megállapítani. Az írott források – például a sagák és a jogkönyvek – részletesen beszámolnak a rabszolgák helyzetéről, de ezek a szövegek részben későbbi keletkezésűek, és jogi idealizációt is tartalmazhatnak. A rabszolgatartás és a rabszolga-kereskedelem a viking kor gazdasági expanziójának egyik sötét oldala volt, és Kelet-Európában, Bizáncban, valamint az iszlám világban is keresett árucikké tette a skandináv portyázókat és kereskedőket.
A nők helyzetét a korábbi szakirodalom gyakran leegyszerűsítette. A nők a háztartás irányításában, a textiltermelésben és a gazdaság szervezésében jelentős szerepet játszottak, különösen akkor, amikor a férfiak hosszú hónapokra tengeri útra indultak. A rúnafeliratok közül többet nők emeltek férjük, fiuk vagy más rokonaik emlékére, ami arra utal, hogy egyes nők vagyonnal és nyilvános reprezentációs lehetőséggel is rendelkeztek. Ugyanakkor a viking kori társadalom alapvetően patriarchális volt: a politikai és katonai hatalom intézményei férfiak kezében összpontosultak, és a nők jogi cselekvőképessége korlátozott maradt. A régészeti leletek között találunk női sírokat fegyverekkel vagy éppen gazdag ékszerekkel, de ezeket a leleteket óvatosan kell értelmezni. A sírmellékletek nem feltétlenül tükrözik közvetlenül az elhunyt társadalmi szerepét, hanem a temetési rituálé és a hozzátartozók reprezentációs szándékának eredményei is lehetnek.
A vallás terén a viking kor a pogány, politeista hagyomány és a fokozatos keresztény térhódítás közötti átmenet időszaka volt. A pogány hitvilágban istenek, természeti erők, ősök és helyi szellemek kaptak szerepet, de a hitgyakorlatok nem alkottak egységes, intézményesült vallást. A rituális helyek, az áldozatok (blót) és a halotti rítusok régiónként eltértek. A kereszténység a 9. századtól kezdve fokozatosan, részben missziós tevékenység, részben a királyi hatalom támogatásával terjedt. A 11. századra a skandináv királyságok hivatalosan keresztény államokká váltak, bár a helyi pogány hagyományok tovább éltek, és a kettős identitás nyomai a régészeti és írott forrásokban egyaránt megfigyelhetők. A vallási változás tehát nem egyetlen döntés, hanem hosszú, konfliktusos folyamat volt.
A viking kori expanzió technikai alapja a fejlett hajóépítés volt. A legismertebb hajótípus a hadihajó, a hosszúhajó (langskip), amelyet sekély merülése, gyorsasága és evezős-vitorlás meghajtása tett alkalmassá partközeli vizeken, folyókon és partraszállási műveletekben. A hadihajók mellett a tengeri kereskedelmet és a gyarmatosítást a szélesebb, kevésbé hadi jellegű teherhajók, a knarrök (knarr) szolgálták. A hajókat klinkertechnikával építették: a palánkokat egymásra csúsztatva, vasszegekkel rögzítették, így a hajótest rugalmasan alkalmazkodott a hullámzáshoz. A vitorla gyapjúból készült, és elsősorban nyílt tengeri átkelésnél használták, míg a partok mentén és folyókon az evezők biztosították a manőverezést.
A hajóépítés fejlettségét számos régészeti lelet bizonyítja. Az Oseberg- és Gokstad-hajók (Norvégia, 9. század) gazdag temetkezési hajók voltak, amelyek a hajóépítő mesterség magas színvonalát és a hajó temetési rituáléban betöltött szerepét mutatják. A dániai Skuldelev-hajók (11. század, Roskilde-fjord) pedig szándékosan elsüllyesztett hajóroncsok, amelyek a hadihajóktól a teherhajókig különböző típusokat képviselnek. Ezek a leletek nem csupán a technikát, hanem a hajók funkcionális sokféleségét is dokumentálják. A hajó nem pusztán közlekedési eszköz volt, hanem hatalmi és presztízsszimbólum is: a hajós temetkezések, a hajóformájú kőkörök és a rúnafeliratokon megjelenő hajóábrázolások mind a tengeri mobilitás társadalmi jelentőségére utalnak.
A navigációról szóló ismereteink korlátozottak. A viking tengerészek a nap, a csillagok, a partvonal, a tengeri madarak, a hullámzás és az időjárás megfigyelésére támaszkodtak, de a pontos módszerek rekonstrukciója vitatott. A késő középkori izlandi szövegek említenek egy „napkövet” (sólarsteinn), amelynek segítségével borult ég alatt is meghatározhatták a nap helyzetét. Egyes kutatók szerint ez egy kalcit- vagy kordieritkristály lehetett, amely polarizációs tulajdonságai révén valóban segíthette a tájékozódást, de a szövegek későiek, és a régészeti bizonyíték hiányos. A navigációs képességeket tehát nem szabad modern értelemben vett pontosságként elképzelni; a tengeri utak a tapasztalati tudás, a szezonális időzítés és a fokozatosan felhalmozott földrajzi ismeretek kombinációján alapultak.
A viking kori expanziót nem lehet kizárólag katonai jelenségként értelmezni. A 8–10. században a Skandináviát átszelő kereskedelmi útvonalak összekapcsolták az észak-atlanti térséget a Baltikummal, a kelet-európai folyókkal, Bizánccal és az iszlám világgal. A kereskedelem árucikkei közé tartozott a prém, a borostyán, a viasz, a méz, a szárított hal, a vas, a szappankő, a rabszolgák és a különböző luxustermékek. A skandináv kereskedők ezüstöt fogadtak el fizetőeszközként, és a Kelet-Európából, az iszlám világból beáramló ezüstdirhemek tömege a korszak egyik legjelentősebb gazdasági folyamata volt. Az ezüstöt gyakran súlyra mérték, és a felhalmozott kincseket elrejtve, kincsleletek formájában találjuk meg ma is. Ezek a kincsleletek fontos forrásai a kereskedelmi kapcsolatoknak, de értelmezésük óvatosságot igényel: a pénzek elrejtésének oka lehetett bizonytalanság, rituális deponálás vagy egyszerű felhalmozás is.
A kereskedelem csomópontjai között a korai városias települések kiemelkedő szerepet játszottak. A dániai Hedeby (haithabu) a Jylland-félsziget tövében, a Schlei-öböl partján feküdt, és a Balti-tenger és az Északi-tenger közötti forgalom egyik fő állomása volt. A norvégiai Kaupang a 8–9. században a Skagerrak és a norvég partvidék kereskedelmének korai központjaként működött. A svédországi Birka a Mälaren-tó szigetén alakult ki, és a keleti irányú kereskedelem, valamint a missziós tevékenység korai színtere volt. Ezek a települések nem a kontinentális értelemben vett szabad királyi városok voltak, hanem királyi vagy helyi előkelők védelme alatt álló kereskedőhelyek, ahol kézművesek, kereskedők, hajósok és esetleg helyőrségek vegyes lakossága élt. A régészeti feltárások ezeken a helyszíneken különböző eredetű tárgyakat – például fríz, frank, angol, szláv, bizánci és iszlám importokat – hoztak felszínre, ami a hálózatok széles földrajzi kiterjedését jelzi.
A viking kori expedíciókat célszerű irányok szerint vizsgálni, mert a dán, norvég és svéd területekről kiinduló mozgások részben eltérő földrajzi és politikai logikát követtek. Ez a felosztás azonban nem jelent merev elválasztást: a csoportok keveredtek, a célpontok változtak, és az egyes expedíciók gyakran kereskedelmi és rabló elemeket egyaránt ötvöztek.
A norvég irányultság elsősorban nyugat felé mutatott: a Brit-szigetek északi és nyugati szigetvilága, Írország, Skócia, valamint az Atlanti-óceán északi térsége felé. A norvég hajósok a 9. században kezdték el benépesíteni a Feröer-szigeteket és Izlandot, majd a 10. század végén Grönland partjait is. A sagák szerint Leif Eriksson a 11. század elején eljutott Észak-Amerikába, amelyet Vinlandnak nevezett el; a l’Anse aux Meadows-i régészeti lelőhely Újfundlandon ma a legfontosabb bizonyíték arra, hogy skandináv csoportok valóban partra szálltak Észak-Amerikában, bár a lelőhely mérete, időtartama és a sagák elbeszéléseinek pontos viszonya vitatott. A nyugati expanzió következményeként jött létre a norvég telepesekből álló izlandi közösség, amely később a középkori irodalom egyik legfontosabb központjává vált. Norvégiából indult továbbá a Normandiát megalapító Rollo (Hrólfr) vezette csoport, amely a 10. század elején frank hűbéresként telepedett le a Szajna alsó folyásánál.
A dán irányultság elsősorban délre, a Frank Birodalom és az angolszász királyságok felé mutatott. A dán seregek a 9. században rendszeresen támadták a fríz partvidéket, a Rajna-vidéket és a mai Belgium, Hollandia, valamint Észak-Németország területeit. A támadások nem csupán zsákmányszerzést szolgáltak: a dán vezetők időnként adót szedtek, területeket foglaltak, és a frank, illetve angolszász politikai válságokat kihasználva befolyást gyakoroltak az utódlási küzdelmekre. Angliában a 9. század második felében a dán seregek nagy területeket foglaltak el, amelyeken a Danelaw nevű, skandináv szokásjog alapján szerveződő zóna jött létre. A 11. század elején Nagy Knut (Knud den Store) dán király rövid időre egyesítette uralma alatt Angliát, Dániát és Norvégiát, bár ez az északi-tengeri birodalom halála után gyorsan szétesett. A dán expanzió tehát részben hódítás, részben adóztatás, részben letelepedés formájában zajlott, és hosszú távon hozzájárult Anglia politikai és nyelvi képének átalakulásához.
A svéd irányultság elsősorban keletre, a Baltikum, a kelet-európai folyók és Bizánc felé mutatott. A svédországi hajósok, akiket a források gyakran varégoknak neveznek, a Volhov, a Dnyeper és a Volga folyami útvonalain jutottak el a Bizánci Birodalomba és az iszlám világ peremterületeire. A varégok egy része zsoldosként szolgált a bizánci császári testőrségben, amelyet Varég Gárdának neveztek. A kelet-európai régészeti anyagban a skandináv jelenlétet rúnafeliratok, fegyverek, ékszerek és temetkezési szokások nyomai jelzik, különösen a Ladoga-tó, Novgorod, Kijev és a folyami kereskedőhelyek környékén. A „rusz” kifejezés eredete és a Kijevi Rusz államalakulat kialakulásában játszott skandináv szerep mértéke heves tudományos vita tárgya. A normannista és antinormannista álláspontok között a mai kutatás többnyire köztes álláspontot képvisel: a skandináv harcos-kereskedők jelenléte dokumentált, de a keleti szláv államalakulatok létrejötte nem magyarázható kizárólag skandináv bevándorlással, hanem a helyi társadalmak, a szláv, balti és finnugor csoportok, valamint a bizánci és iszlám hatalmi hálózatok együttes folyamataként értelmezendő.
A viking kori expanzió erőszakos dimenzióját a források és a modern emlékezet egyaránt kiemelik, de az egyensúly fontos. A korabeli keresztény krónikák – például az Angolszász Krónika, a Szent Bertin-kolostor évkönyvei vagy Dudo de Saint-Quentin normann történeti műve – a támadásokat gyakran apokaliptikus csapásként, a keresztény világ elleni büntetésként írták le. Ezek a szövegek a vikingeket erőszakos, profán hordákként ábrázolták, ami a keresztény identitás megerősítését szolgálta. A skandináv oldalról a rúnafeliratok tömör, büszke megemlékezései az elesett harcosokról gyakran hangsúlyozzák a harcos erényeket, de ritkán térnek ki a civil áldozatokra vagy a fosztogatás részleteire. A sagák későbbi irodalmi alkotások, amelyek a viking kort a 12–13. századi izlandi társadalom szemüvegén át, idealizálva és válogatva mutatják be.
A régészeti bizonyítékok közé tartoznak a tömegsírok, a lefejezett csontvázak és az elrejtett kincsek. Az angliai Reptonban és Dorsetben feltárt tömegsírok a 9. századi hadjáratok erőszakosságát jelzik, bár az áldozatok pontos körülményei és etnikai hovatartozása nem mindig egyértelmű. A kincsleletek elrejtése sok esetben a támadásoktól való félelemre utal, de a korreláció nem mindig bizonyítható. A viking rablóhadjáratok áldozatai elsősorban a part menti kolostorok, kereskedőtelepülések és kisebb falvak lakói voltak, akik közül sokan vesztették életüket vagy kerültek rabszolgasorba. Ugyanakkor a viking korban a hadviselés általában is erőszakos volt, és a skandináv csoportok nem voltak kivételesen kegyetlenek a korszak más harcosaihoz képest. A különbség elsősorban a mobilitásban és a támadások váratlanságában rejlett, ami a part menti közösségek számára különösen sebezhetővé tette a viking expedíciókat.
A viking kori expanzió nem csupán ideiglenes portyázásokat jelentett, hanem tartós letelepedést és kulturális átalakulást is. A Brit-szigeteken a skandináv telepesek hatása a helynevekben, a nyelvjárásokban és a jogi szokásokban ma is kimutatható. Az angol nyelvben számos ónorvég eredetű szó honosodott meg, különösen a mindennapi élet, a hajózás és a jog területén. A Danelaw területén a skandináv típusú helynevek (például a -by végződésű településnevek) sűrűsödése a letelepedés földrajzi kiterjedését mutatja. Írországban a skandináv telepesek városokat alapítottak, köztük Dublint, Wexfordot és Waterfordot, amelyek a későbbi középkori ír városiasodás fontos csomópontjai lettek. Normandiában a skandináv eredetű uralkodó réteg gyorsan alkalmazkodott a frank nyelvi és politikai környezethez, de a normann identitás és a tengeri hagyomány tovább élt.
Az Atlanti-óceán északi szigetein a skandináv telepesek új társadalmakat hoztak létre. Izlandon a 10. században a helyi törvényhozó gyűlés, az Alþingi megszervezése a viking kori thing-hagyomány továbbélését mutatja, ugyanakkor az izlandi társadalom a környezeti feltételekhez alkalmazkodva sajátos politikai struktúrát alakított ki. Grönlandon a skandináv települések több száz évig fennmaradtak, majd a 15. században eltűntek; okuk a mai napig vitatott, és a klímaváltozás, a gazdasági elszigetelődés, a járványok, valamint az őslakos népekkel való konfliktusok kombinációját feltételezik a kutatók. Vinland esete azt mutatja, hogy a skandináv hajósok elérték Észak-Amerikát, de a letelepedés nem bizonyult tartósnak, valószínűleg a kis létszámú, elszigetelt csoport és az őslakos közösségekkel való konfliktusok miatt.
A viking kor végét a történetírás gyakran a 11. századi államszerveződési folyamattal és a kereszténység intézményesülésével magyarázza. A skandináv uralkodók – mint a dán Nagy Knut, a norvég Olaf Tryggvason és Olaf Haraldsson (Szent Olaf), valamint a svéd királyi dinasztiák – egyre inkább a keresztény egyház támogatásával építették ki hatalmukat. A templomok, püspökségek és kolostorok a királyi adminisztráció, az írásbeliség és az adóztatás csomópontjaivá váltak. A helyi előkelők és a királyi hatalom közötti konfliktusok a 12–13. században is folytatódtak, de a tengeri rablóhadjáratok fokozatosan kikerültek a politikai élet főáramából. A hadviselés a királyok és a nemzetségfők közötti belső küzdelmekre, valamint a kontinentális dinasztikus politikára helyeződött át.
A 1066-os év szimbolikus zárópontja mellett a viking kori örökség tovább élt a skandináv királyságokban, a norvég–izlandi irodalomban, a normann államalakulatban és a kelet-európai kereskedelem emlékezetében. A viking kor nem egyszerűen véget ért, hanem átalakult: a rablóhadjáratokból királyi hadjáratok, a kereskedőkből városi polgárok, a pogány helyi közösségekből keresztény tartományi társadalmak lettek. Ez a fokozatos átmenet az, amit a mai történetírás a korszak egyik legfontosabb jellemzőjének tart.
A viking korról szóló ismereteink egyenetlen forrásadottságon alapulnak. Az írásos források többsége nem skandináv eredetű, hanem a megtámadott keresztény társadalmak szerzeteseitől, krónikásaitól származik. Az Angolszász Krónika, a Frank Birodalom évkönyvei, Dudo de Saint-Quentin és Adam von Bremen művei elsődleges források ugyan, de szerzőik célja nem a semleges leírás volt, hanem a keresztény közösség önértelmezésének és politikai üzeneteinek közvetítése. A skandináv oldalról a rúnafeliratok fontosak, de rövidségük és formulaikusságuk miatt korlátozottan alkalmasak a társadalom komplex leírására. A sagák és a későbbi ónorvég irodalom gazdag elbeszélőanyagot kínál, de ezek a szövegek a 12–13. században keletkeztek, és a viking korról szóló képet a saját koruk társadalmi viszonyainak, irodalmi konvencióinak és politikai érdekeinek megfelelően formálták. Ezért a sagákból származó részleteket – például konkrét párbeszédeket vagy személyes motívumokat – nem lehet közvetlenül a 9–11. századi valóság leírásaként kezelni.
A régészeti források a hajók, a kincsleletek, a temetkezések, a települések és a kézműves termékek révén sok tekintetben pontosabb képet adnak, de ezek értelmezése is vitatott. A sírmellékletek alapján tett nemi és társadalmi besorolások például az utóbbi évtizedekben jelentős kritikát kaptak, mivel a tárgyak nem mindig jelzik közvetlenül az elhunyt nemét vagy foglalkozását. A kincsleletek kronológiája az érmeleletek vizsgálatával jól pontosítható, de a deponálás okát ritkán lehet egyértelműen meghatározni. A városi ásatások – például Hedebyben, Birkában vagy Kaupangban – a hétköznapi életről is képet adnak, ám a feltárt rétegek reprezentativitása és a települések demográfiai becslései továbbra is bizonytalanok. A viking kori Skandinávia népességére vonatkozó becslések igen tág határok között mozognak, mivel az írott adóösszeírások hiányoznak, és a régészet nem alkalmas pontos lélekszám meghatározására. Emiatt a fejezet nem közöl konkrét összlakossági számot, csak azt jelzi, hogy a becslések a régió eltérő természeti adottságai miatt erősen változnak.
A keleti irányú expanzió forrásait külön bizonytalanság terheli. A bizánci és iszlám szerzők – például Ibn Fadlan, Ibn Rustah vagy a bizánci udvari források – beszámolói értékesek, de szerzőik gyakran távoli, egzotikus népek leírására törekedtek, és adataik nem mindig egyeztethetők össze a régészeti leletekkel. A „rusz” kérdésében a tudományos vita a normannista és antinormannista hagyományok között a mai napig nem zárult le, és a nemzeti történetírások érzékenysége is erősen befolyásolja az értelmezést. A könyv ezért a varég jelenlétet tényként, a Kijevi Rusz kialakulásában játszott pontos szerepét azonban vitatott értelmezésként kezeli.
A viking kor erőszakosságának mértéke szintén az egyik leginkább vitatott kérdés. A korabeli keresztény források túlzó retorikája nyomán évszázadokon át a vikingeket elsősorban barbár hódítókként ábrázolták. A modern kutatás ezt a képet árnyalja a kereskedelem, a letelepedés és a kulturális kölcsönhatások hangsúlyozásával, de ez nem jelenti az erőszak relativizálását. A rabszolga-kereskedelem, a fosztogatás és a part menti közösségek szenvedései a viking kor történetének szerves részei, amelyeket a tankönyv nem kíván sem elhallgatni, sem eltúlozni. Az egyensúlyt a források típusainak megkülönböztetése és a bizonytalanságok nyílt jelzése biztosítja.