A 14–15. századi Németalföld politikai földrajza gyökeresen megváltozott: a széttagolt grófságok, hercegségek és püspökségek egy része a Burgundi Hercegség uralkodóinak kezébe került. Ez a dinasztikus terjeszkedés – házasság, öröklés, vásárlás és politikai nyomás révén – nem hozott létre modern értelemben vett központosított államot, de létrehozta a Burgundi Németalföld (Bourgondische Nederlanden) intézményi kereteit. Az előző alfejezetben A középkori Németalföld: grófságok, hercegségek és városok bemutatott tartományi mozaik itt kezdett összekapcsolódni. A kérdés az, hogyan működött ez az összetett dinasztikus államalakulat, és mit örököltek belőle a Habsburgok a 16. század elején – éppen azokkal a feszültségekkel, amelyek később a felkeléshez vezettek.
A burgundi hercegek eredete a francia királyi családhoz, a Valois-házhoz nyúlik vissza. 1363-ban II. János francia király Burgundia hercegévé tette fiát, II. Fülöpöt (Philippe le Hardi, közkeletű magyar nevén Merész Fülöp). A Burgundi Hercegség ekkor francia hűbéres volt, és a hercegek formálisan a francia király alattvalói maradtak. A terjeszkedés azonban hamarosan a Németalföld felé fordult. 1369-ben II. Fülöp feleségül vette III. Margitot, Flandria és Artois örökösét. Apósa, II. Lajos flandriai gróf halála után, 1384-ben a férfiág kihalt, és Fülöp – felesége jogán – megörökölte Flandriát, Artois-t, Nevers-t és Rethel-t. Ez a házassági stratégia meghatározó mintává vált: a burgundi hercegek a németalföldi tartományok örökösnőivel kötött házasságokkal, ügyes öröklési jogcímekkel és adásvétellel terjeszkedtek.
Flandria megszerzése azért volt különösen fontos, mert a sűrűn lakott, városiasodott, textiliparáról híres tartomány a korabeli Európa egyik gazdasági központja volt. Ugyanakkor a flamand városok – Gent, Brugge, Ypres – erős önkormányzattal rendelkeztek, és nem fogadták el automatikusan a hercegi uralmat. A burgundi hercegeknek kezdettől fogva tárgyalniuk kellett a városi elitekkel, és a városok többször fegyveres ellenállást tanúsítottak az adóemelésekkel vagy a központi beavatkozással szemben. A hercegek hatalma tehát soha nem volt korlátlan, hanem az egyes tartományokkal kötött szerződések és kiváltságlevelek hálóján nyugodott.
A terjeszkedés eredményeként a 15. század közepére a Németalföld legjelentősebb tartományai egyetlen uralkodó, a burgundi herceg kezében egyesültek. Ezt azonban nem szabad úgy értelmezni, mintha egységes jogrend és egységes közigazgatás jött volna létre. A herceg nem „a Németalföld” ura volt, hanem külön-külön Flandria grófja, Brabant hercege, Holland és Zeeland grófja, stb. Az egyes tartományok megtartották saját jogrendjüket, rendi gyűlésüket és kiváltságaikat. A burgundi hercegek hatalma tehát perszonáluniószerű volt: ugyanaz a személy uralkodott a különböző tartományokban, de mindegyikben az ott érvényes jogok szerint.
A hercegi udvar és a reprezentáció a burgundi hatalom fontos eszköze volt. Jó Fülöp fényűző udvart tartott, amely Burgundiában és Flandriában egyaránt jelen volt. A művészetpártolás – különösen a flamand festészet támogatása – részben a hercegi presztízs és a dinasztikus reprezentáció szolgálatában állt. 1430-ban Jó Fülöp megalapította az Aranygyapjas Rendet (Ordre de la Toison d’Or), amely a lovagi kultúra és a nemesség integrálásának eszközeként működött. A rend a burgundi elit lojalitását volt hivatva biztosítani, ugyanakkor a városi polgársággal szemben a nemesi kapcsolatokat erősítette. A városokkal való viszony ennek ellenére feszült maradt: a flamand városok többször fellázadtak az adók és a központi beavatkozás ellen. A genti felkelést például 1453-ban a gavere-i csatában verték le, de ez nem szüntette meg a városi ellenállást.
Jó Fülöp fia, Károly (Charles le Téméraire, Merész Károly) 1467 és 1477 között uralkodott. Merész Károly célja az volt, hogy a burgundi területeket királysággá emelje, és a Burgundia és a Németalföld közötti területi sávot megszerezve összekösse birtokait. Törekvései azonban összeütközésbe hozták a francia királlyal, XI. Lajossal és a svájci kantonokkal. 1477-ben a nancy-i csatában Károly elesett. Egyetlen leánya, Mária (Marie de Bourgogne) örökölte a Burgundi Hercegséget és a németalföldi tartományokat.
Mária öröklése azonban nem volt zökkenőmentes. A francia király azonnal elfoglalta a tulajdonképpeni Burgundiát és Artois egy részét, a németalföldi tartományok pedig – kihasználva a hercegnő kényszerhelyzetét – 1477-ben kikényszerítették a Nagy Privilégium (Groot Privilege) kiadását. Ez a dokumentum visszaállította a tartományi és városi kiváltságokat, korlátozta a központi hivatalok hatáskörét, és a tartományi rendek beleegyezéséhez kötötte az adók kivetését. A Nagy Privilégium pontos tartalma és érvényessége a szakirodalomban vitatott: egyes történészek a flamand városok politikai zsarolásának termékeként értelmezik, mások a rendi alkotmányosság alapdokumentumának tekintik. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyok eltérők. Annyi bizonyos, hogy a rendek éltek a lehetőséggel, és a hercegnő kénytelen volt engedni.
1477 augusztusában Mária házasságot kötött Habsburg Miksával, a későbbi német-római császárral. Ezzel a burgundi örökség a Habsburg-dinasztia kezébe került. A házasság politikai jelentősége óriási volt: a Habsburgok ekkor váltak a Németalföld uraivá, és a burgundi örökség a későbbiekben a Habsburg nagyhatalmi politika egyik alapjává vált. Mária 1482-ben lovasbalesetben meghalt. Kiskorú fia, Szép Fülöp (Filips de Schone, Philippe le Beau) lett az örökös. A flamand városok és a rendek gyakran szembefordultak Miksa gyámságával, sőt egy időre Fülöpöt is őrizetben tartották. A feszültségek hátterében az állt, hogy Miksa a központi hatalmat igyekezett erősíteni, a rendek viszont a Nagy Privilégium és a tartományi autonómia védelmében léptek fel.
1493-ban a szenlis-i béke rendezte a francia–Habsburg vitát: a tulajdonképpeni Burgundia francia kézen maradt, a németalföldi tartományok azonban Habsburg uralom alá kerültek. Ezzel a „Burgundi Németalföld” fogalma fokozatosan Habsburg Németalfölddé alakult, bár a burgundi intézmények és a rendi hagyományok tovább éltek. 1496-ban Szép Fülöp feleségül vette Johannát, a katolikus királyok lányát, a spanyol örökösnőt. Ezzel a spanyol királyságok is a Habsburg-dinasztia látókörébe kerültek. Szép Fülöp 1506-ban meghalt; fia, Károly – aki 1500-ban Gentben született – előbb a németalföldi tartományokat örökölte, majd 1516-ban Spanyolország királya, 1519-ben pedig német-római császár lett (V. Károly).
V. Károly a Németalföldet tekintette szülőföldjének, udvarát Brüsszelben rendezte be, és a tartományokat birodalmának egyik legértékesebb részének tartotta. Uralkodása alatt a Habsburgok fokozatosan megerősítették a központi intézményeket, de a tartományi rendek továbbra is jelentős hatalommal bírtak. 1549-ben V. Károly kiadta a Pragmatica sanctio elnevezésű rendelkezést, amely a németalföldi tartományokat egységes öröklési egységként határozta meg, és biztosította, hogy azok együtt szálljanak át az örökösre. A „tizenhét tartomány” fogalma ebben az időszakban vált a Habsburg adminisztráció hivatalos keretévé, de fontos hangsúlyozni, hogy ez a lista utólagos konstrukció: a középkor végén a tartományok száma és státusza még képlékeny volt. A Pragmatica sanctio tehát nem egy meglévő egységet rögzített, hanem a Habsburg-dinasztia öröklési igényeit és a tartományok egyben tartását szolgálta.
A burgundi és Habsburg Németalföld legfontosabb intézményi jellemzője a tartományi autonómia és a központi koordináció kettőssége volt. Az egyes tartományokban a rendek (Staten) három rendből álltak: a papságból, a nemességből és a városok képviselőiből. A rendek összetétele tartományonként eltért. Flandriában például a városok domináltak, és a hagyományos „négy tag” (Gent, Brugge, Ypres és a Brugse Vrije) különösen erős befolyással bírt. Brabantban a rendek szerkezete kiegyensúlyozottabb volt, míg a keleti tartományokban a nemesség szerepe volt meghatározóbb. A rendek jogköre elsősorban az adómegajánlás volt: a herceg csak akkor vethetett ki adót, ha az adott tartomány rendjei azt megszavazták. Ezenkívül a rendek beleszólhattak a haderő kiállításába, a tartományi jogszabályok értelmezésébe és a központi hivatalok tevékenységének ellenőrzésébe.
A herceg oldalán a központi kormányszervek közül a Tanács (Conseil), a Számvevőszék (Chambre des comptes) és a Titkos Tanács (Conseil privé) játszották a legfontosabb szerepet. Ezek a hivatalok Brüsszelben működtek, és a herceg, illetve a Habsburg uralkodó nevében intézték a pénzügyi, jogi és diplomáciai ügyeket. A helyi szinten a herceget az egyes tartományokban a stadhouder (helytartó) képviselte. A helytartó a herceg által kinevezett, de a tartományi rendekkel együttműködve működő tisztségviselő volt. A városokban a magistratus (schepenen) és a polgármester irányították a napi ügyeket, de a városi tanács összetétele és hatásköre városonként eltért. A céhek politikai szerepe különösen a flamand városokban volt erős; a burgundi hercegek azonban igyekeztek visszaszorítani a céhek befolyását, és a városi elit kezébe helyezni a hatalmat.
A központi és a tartományi szint közötti kapcsolatot a Staten-Generaal (általános rendi gyűlés) intézménye biztosította. A hagyományos felfogás szerint a Staten-Generaal első összehívása 1464-ben történt, amikor Jó Fülöp a németalföldi tartományok képviselőit tanácskozásra hívta össze. A pontos dátum és az intézmény jellege azonban vitatott; egyes szakirodalmi álláspontok szerint korábban is voltak hasonló rendi tanácskozások, és a Staten-Generaal nem volt állandó parlament, hanem a tartományi rendek küldötteinek alkalmi gyűlése. A küldöttek csak saját tartományuk utasításai alapján tárgyalhattak, ami korlátozta a központi hatalom mozgásterét. Ez a szerkezet később – a Habsburg-centralizációval szemben – a tartományi ellenállás egyik keretévé vált.
A burgundi-Habsburg intézményrendszer tehát egyszerre biztosította a tartományok közötti koordinációt és a tartományi autonómiát. A hercegek és Habsburg uralkodók törekvései a központosításra – egységes pénzverés, központi adók, központi bíróság – rendre ütköztek a tartományi kiváltságokkal. A rendek folyamatosan hivatkoztak a „régi szabadságokra” (privilèges, privilegiën), és az uralkodóknak ezek tiszteletben tartásával kellett kormányozniuk. Ez a kettősség a 16. századi felkelés során vált élessé: a Habsburgok – különösen II. Fülöp spanyol király 1555-től – a központosítást és a vallási egységesítést erőltették, míg a tartományi rendek a kiváltságaikat védték. Erről részletesen A németalföldi felkelés és a Holland Köztársaság alfejezetben lesz szó.
A burgundi állam természetéről a történettudományban többféle értelmezés él. Az egyik irányzat – gyakran a „kompozit állam” (composite state) fogalmát használva – azt hangsúlyozza, hogy a Burgundi Németalföld olyan dinasztikus konglomerátum volt, amelyben a különböző tartományok különböző jogállással bírtak, és az uralkodó hatalma az egyes tartományokban eltérő alapokon nyugodott. Ez az értelmezés kiemeli, hogy a burgundi hercegek nem rendelkeztek egységes jogrenddel, és hogy a tartományi rendek hatalma jelentős korlátot jelentett. A másik irányzat a burgundi hercegek tudatos államépítését hangsúlyozza, kiemelve az udvari intézmények, a pénzügyi reformok és a központi bíróság szerepét. E szerint a burgundi hercegek fokozatosan kiépítették egy modern értelemben vett állam csíráit, még ha nem is érték el a teljes központosítást. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyok eltérők: az egyik a folytonosságot és a tartományi autonómiát, a másik a központosító törekvéseket és az intézményépítést domborítja ki.
A Nagy Privilégium megítélése is vitatott. Egyes történészek szerint a rendek győzelme volt a központosítás felett, és a dokumentum a tartományi alkotmányosság alapját képezte. Mások szerint Mária kényszerű engedménye volt, amelyet a Habsburgok később igyekeztek visszavonni vagy szűkíteni. A vita részben azon múlik, hogy a kutató milyen forrásokat használ: a városi krónikák a rendek jogvédő fellépését hangsúlyozzák, míg a hercegi udvari krónikák gyakran lázadásként, illetve a herceg hatalmának megtöréseként ábrázolják az eseményeket. A forráskritika tehát itt különösen fontos.
A „tizenhét tartomány” fogalmának kialakulása is vitatott. A 16. századi Habsburg adminisztráció utólag egységesítette a tartományok listáját, de a középkor végén még nem létezett egy rögzült, mindenki által elfogadott tartományi beosztás. A tartományok száma, határai és egymáshoz való viszonya folyamatosan változott. A „tizenhét tartomány” tehát történeti konstrukció, amely a Habsburg uralom legitimációját szolgálta, nem pedig egy objektív, régi eredetű földrajzi vagy jogi egységet.
Az emlékezetpolitikában a burgundi örökség eltérő hangsúlyokat kapott a mai Belgiumban és Hollandiában. A 19. századi belga nemzetépítés a burgundi korszakot a „belga” területi egység előzményeként használta, és a hercegi udvar, valamint a közös intézmények folytonosságát emelte ki. A holland történetírás ezzel szemben inkább a tartományi szabadságok, a városi autonómia és a rendi hatalom hagyományát hangsúlyozta, amelyet a burgundi és Habsburg uralom korlátozni próbált. Ez a különbség máig hat a két ország történeti önértelmezésében, és fontos emlékezetpolitikai állításként, nem pedig dokumentált tényként kell kezelni.
A burgundi unió és a Habsburg örökség történetének elsődleges forrásai elsősorban írásos dokumentumok: a burgundi hercegek oklevelei, szerződései és kiváltságlevelei, a rendi gyűlések jegyzőkönyvei, városi krónikák (Gent, Brugge, Ypres), számadáskönyvek és udvari krónikák. Az udvari krónikások – például Georges Chastellain és Olivier de la Marche – a hercegi udvar szempontjából írtak, ezért a városi ellenállást gyakran lázadásként, nem pedig jogvédő fellépésként ábrázolják. A városi krónikák ezzel szemben a helyi autonómia védelmét hangsúlyozzák. A két forrástípus együttes olvasása elengedhetetlen.
A bizonytalanságok közé tartoznak a pontos dátumok: például Luxemburg megszerzésének időpontja (1443 vagy 1451) a forrásokban eltér, és a Staten-Generaal első összehívásának időpontja (1464) is vitatott, mivel korábbi rendi tanácskozások is ismertek. A Nagy Privilégium szövegének hitelessége és érvényességi köre szintén vitatott: egyes cikkelyek értelmezése nem egyértelmű, és a későbbi Habsburg uralkodók gyakran figyelmen kívül hagyták azokat. A tartományok társadalmi viszonyairól szóló adatok – például a városi népességre vonatkozó becslések – a középkori források hiányosságai miatt bizonytalanok, ezért a konkrét számoknál mindig jelezni kell a becslés jellegét. A régészeti források kevéssé relevánsak ebben a tematikában, bár a hercegi reprezentáció anyagi kultúrájának kutatása – például az udvari művészet és az Aranygyapjas Rend jelvényei – hozzájárulhat a hatalmi reprezentáció megértéséhez.