A Németalföld politikai kultúrájának egyik legtartósabb eleme a rendi gyűlés (hollandul: standenvergadering) és a tartományi rendek (provinciale staten) rendszere volt. Míg az előző alfejezet A városi gazdaság és a Hanza azt mutatta be, hogy a városok gazdasági súlya hogyan nőtt meg, ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan intézményesült ez a hatalom a politikai döntéshozatalban. A kérdés nem pusztán intézménytörténet: a későbbi németalföldi felkelés és a Holland Köztársaság politikai érvelése, sőt a modern belga föderalizmus vitái is visszanyúlnak ahhoz a feszültséghez, amely a központosító dinasztikus hatalom és a helyi autonómia között a középkorban létrejött. Ebben az alfejezetben a források és a szakirodalom alapján elkülönítjük a dokumentált tényeket, a történészi konszenzust és azokat a pontokat, ahol a mai értelmezés vitatott.
A középkori Németalföld nem alkotott egységes államot, hanem laza, feudális jogú fejedelemségek – grófságok, hercegségek, püspökségek – együttesét. A fejedelmeknek a 12–14. században egyre gyakrabban volt szükségük olyan jövedelmekre, amelyek meghaladták a hagyományos feudális járadékokat: háborúkra, dinasztikus házasságokra, várak és utak fenntartására. Az uralkodók ezért rendszeresen adót vagy rendkívüli segélyt (hollandul: bede, franciául: aide) kértek alattvalóiktól. A kérés gyakran tárgyalással, alkudozással járt, és ebből a gyakorlatból intézményesült a rendi gyűlés: a fejedelem összehívta a „tartomány” (land) képviselőit, hogy megszerezze a pénzügyi hozzájárulásukat.
A rendi gyűlések elvileg három rendet képviseltek: a papságot, a nemességet és a városokat. A gyakorlatban azonban a Németalföldön a városok gazdasági súlya miatt a harmadik rend vált meghatározóvá, és a papság szerepe sok tartományban háttérbe szorult vagy csak az apátok és prépostok szűk körére korlátozódott. A tartományi rendek összetétele ráadásul jelentős regionális eltéréseket mutatott.
Flandriában a rendi gyűlés jellemzően nem a három rend, hanem a „három tag” vagy „három város” (drie leden) elvén működött: Gent, Brugge és Ieper, valamint a Brugge-környéki vidéki kerület, a Brugse Vrije alkotta az úgynevezett „tagokat”. A flamand nemesség és a papság ugyan jelen lehetett a tárgyalásokon, de a döntésekben a városok domináltak. Brabantban ezzel szemben a Brabanti Rendek (Staten van Brabant) klasszikusabb három rendi szerkezetet mutattak: a főpapság (prelátusok, apátok), a nemesség (bárók, lovagok) és a „négy főváros” (Leuven, Brüsszel, Antwerpen, ’s-Hertogenbosch) delegáltjai vettek részt. Hollandban és Zeelandban a rendek két pólus köré szerveződtek: a lovagi rend (hollandul: ridderschap) és a városok, utóbbiak közül Hollandban hat nagy város – Dordrecht, Haarlem, Delft, Leiden, Amszterdam és Gouda – játszott vezető szerepet. A papság ezekben a tartományokban a késő középkorban már alig jelent meg külön rendként, bár a pre-reformációs időszakban egyes intézményeknek (például a püspöknek vagy a nagyobb apátságoknak) lehetett befolyása.
A rendi gyűlés nem volt állandó testület: a fejedelem hívta össze, általában akkor, amikor pénzre volt szüksége. A gyűlés napirendjét gyakran a fejedelem határozta meg, de a városok és a nemesség küldöttei nem egyszerűen elfogadták, hanem alkudoztak: megtagadhatták az adót, feltételeket szabhattak, vagy újabb kiváltságokat követelhettek. A 14–15. század folyamán a tartományi rendek egyre nagyobb befolyást szereztek a törvényhozás, a pénzverés, a béke- és hadügy, valamint a fejedelmi számadások ellenőrzése terén. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a „képviselet” ebben a korban nem egyéni, általános választójogon alapult: a rendek testületek, kiváltságolt közösségek és városi magisztrátusok delegáltjaiból állt. A modern parlamenti reprezentáció fogalmának visszavetítése ezért félrevezető.
A helyi autonómia jogi alapját a fejedelem által kiadott kiváltságlevelek (hollandul: privilege, keure, handvest) és a tartományi szokásjogok jelentették. Ezek nem elvont, természetjogi értelemben vett „jogok” voltak, hanem konkrét, egy-egy városra, tartományra vagy testületre szóló engedmények, amelyeket a fejedelem gyakran pénzügyi vagy katonai válsághelyzetben tett. A kiváltságlevél tehát nem a modern alkotmányosság előfutára, hanem egy aszimmetrikus, folyamatosan újraalkudott hatalmi egyensúly dokumentuma.
Az egyik legismertebb ilyen oklevél a brabanti Blijde Inkomst (franciául: Joyeuse Entrée, „boldog bevonulás”), amelyet először 1356-ban adott ki Brabant hercegnője, Johanna és férje, Wenceslas. Ezt a kiváltságlevelet minden új uralkodónak meg kellett erősítenie a trónra lépésekor, amikor bevonult a hercegségbe. A Blijde Inkomst korlátozta az uralkodó adóztatási jogát, kimondta, hogy a herceg nem indíthat háborút és nem vethet ki adót a rendek beleegyezése nélkül, továbbá elismerte az alattvalók jogát arra, hogy megtagadják az engedelmességet, ha az uralkodó megszegi a kiváltságokat. Ez az „ellenállási jog” (jog az igazságtalan uralkodóval szemben) később, a 16. századi felkelés idején komoly érvként szolgált a Habsburg-uralommal szemben, amint azt A németalföldi felkelés és a Holland Köztársaság részletesen tárgyalja.
A városok szintén rendelkeztek saját stadskeuren (városi kiváltságlevelekkel), amelyek szabályozták a piactartás jogát, a vámokat, a helyi bíráskodást, a polgárfelvételt és az önkormányzati tisztségviselők választását. Flandriában, Brabantban és Hollandban a városok gyakran a fejedelem nevében ítélkező helyi tisztségviselő – a holland schout vagy a flamand baljuw – mellett is saját bírói testülettel rendelkeztek. A schepenen (esküdtek, aldermanok) testülete nemcsak ítélkezett, hanem a városigazgatás fontos ügyeit is intézte, és gyakran a fejedelemmel folytatott tárgyalásokban is részt vett.
A kiváltságlevelek nemcsak rögzítették a jogokat, hanem gyakran meg is erősítették a helyi szokásjogokat, amelyek írásos rögzítése a 13–15. században vált általánossá. A fejedelmek többször is megkísérelték e jogokat visszavenni vagy újraértelmezni, a városok pedig ilyenkor hivatkoztak a korábbi oklevelekre. A kiváltság tehát nem statikus „alkotmány”, hanem állandó vita tárgya volt: a gyakorlat és a leírt norma között gyakran nagy volt a távolság.
A tartományi rendi gyűlések mögött a városi önkormányzatok álltak, amelyek a Németalföldön rendkívül fejlett, de egyúttal erősen oligarchikus szervezetek voltak. A város vezetése általában két-három szintből állt: a tényleges döntést hozó tanácsból, a végrehajtó és bírói feladatokat ellátó magisztrátusból, valamint a szélesebb polgári gyűlésekből, amelyek ritkán ültek össze.
Holland városaiban a legfontosabb testület a vroedschap (nagyjából: „bölcs tanács”) volt. Ez egy ön-kiegészítő, létszámában korlátozott testület volt: üresedés esetén a meglévő tagok választottak új tagot, általában a leggazdagabb, legbefolyásosabb kereskedő- és hajótulajdonos családokból. A vroedschap nevezte ki a burgemeesters (polgármesterek) és a schepenen (esküdtek) tagjait, így a formális választás gyakran csak megerősítette a zárt elit hatalmát. A közönséges polgárok, a kézművesek és a bevándorlók alig rendelkeztek beleszólással a városi ügyekbe, noha a városi rendeletek és az adók az ő életüket is alapvetően meghatározták.
Flandriai városokban a céhek (hollandul: ambachten, franciául: métiers) jóval nagyobb szerepet játszottak, mint Hollandban. Gentben, Bruges-ban és Ieperben a céhek szervezetileg beépültek a városi politikai rendszerbe: a városi tanács egy részét a kézműves céhek delegálták, és a legfontosabb döntések előtt gyakran szélesebb gyűlést, az úgynevezett collatie-t vagy brede raad-ot (széles tanácsot) hívtak össze. A céhek részvétele azonban nem jelentett demokratikus kormányzást: a céheken belül is a mesterek és a jómódú rétegek uralkodtak, a segédek és a szolgák szavazati joggal nem rendelkeztek. Ráadásul a patrícius családok és a céhek közötti hatalmi harc gyakran erőszakos konfliktusokba, felkelésekbe torkollt, amelyek a flamand városok történetének visszatérő elemei voltak a 14–15. században. Ezeket a társadalmi feszültségeket a középkori városi gazdaság tárgyalása során A városi gazdaság és a Hanza már érintette.
A helyi elitek nem csupán a városi tanácsokban ültek, hanem gyakran a fejedelem helyi tisztségviselőivel is szoros kapcsolatban álltak. A schout vagy baljuw elvileg a fejedelmet képviselte a városban: ő felügyelte a bűnüldözést, a fejedelmi jövedelmeket és a kiváltságok betartását. A gyakorlatban ezek a tisztségviselők gyakran ugyanabból a patríciusi körből származtak, mint a városi elöljárók, így a központi hatalom és a helyi autonómia közötti határ nem volt éles. A városok gyakran maguk vásárolták meg a schout vagy baljuw tisztségét, hogy ezáltal a fejedelmi ellenőrzést a saját érdekeik szerint tompítsák. Ez a személyi összefonódás egyszerre erősítette a helyi elitek hatalmát és tette lehetővé a fejedelemmel való békés alkudozást – mindaddig, amíg az érdekek egybeestek.
A Burgundi hercegek a 14. század végétől fokozatosan, házasság, öröklés, vásárlás és katonai nyomás révén egyesítették a Németalföld tartományait. Fülöp (Jó Fülöp, hollandul: Filips de Goede, franciául: Philippe le Bon, 1419–1467) és fia, Károly (Merész Károly, hollandul: Karel de Stoute, franciául: Charles le Téméraire, 1467–1477) már nem csupán egymás mellett élő tartományok urai voltak, hanem egy központosított, dinasztikus állam építői. Ennek az államépítésnek az intézményi keretei közé tartozott a Rekenkamer (Számvevőszék, franciául: Chambre des Comptes) Lille-ben, a Grote Raad (Nagy Tanács), amely legfelsőbb bírói fórumként működött, valamint 1473-ban Merész Károly Parlement van Mechelen (Mecheleni Parlament) néven hozott létre a Németalföld számára központi fellebbviteli bíróságot. A fejedelmi adminisztráció nyelve a francia volt, ami a flamand és holland tartományokban nyelvi és kulturális feszültségeket is okozott.
A Burgundi hercegek a területi integrációhoz szükséges pénzügyi forrásokat a tartományi rendekkel való tárgyalások révén próbálták biztosítani. Ennek eszköze lett a Staten-Generaal (franciául: États généraux, „Általános Rendek”), a tartományi rendek küldötteiből összehívott gyűlés. A hagyományos történetírás az első ilyen gyűlés időpontját 1464. január 9-re, Brugge-be teszi, amikor Jó Fülöp a tartományok képviselőit azért hívta össze, hogy támogatást szerezzen fia, Károly utódlásához és a francia koronával szembeni politikájához. Fontos kiemelni, hogy a Staten-Generaal nem volt állandó vagy népképviseleti parlament: a fejedelem hívta össze, és a tartományi küldöttek gyakran kötött mandátummal rendelkeztek, vagyis a saját tartományuk rendjeinek utasításai szerint kellett tárgyalniuk. A Staten-Generaal feladata elsősorban a hadiadó és a rendkívüli segély megszavazása volt, de idővel a központi politika egyeztetésének fórumává is vált.
Merész Károly uralkodása alatt a központosítás erőszakosabb formát öltött. Károly állandó hadsereget próbált fenntartani, rendszeres adókat követelt, és a tartományi kiváltságokat többször megsértette. Ez a politika heves ellenállást váltott ki a flamand városokból, a liège-i püspökségből és a brabanti rendekből. Az ellenállás addig fokozódott, hogy Károly 1477-ben a Nancy melletti csatában elesett, és halála után az örökösnő, Mária (Burgundi Mária) kénytelen volt engedményeket tenni. Ez a válság hozta létre az egyik legismertebb németalföldi közjogi okiratot, a Groot Privilege (Nagy Kiváltságlevelet), amelyet Mária 1477. február 11-én adott ki.
A Groot Privilege megerősítette és kibővítette a tartományok korábbi jogait: kimondta, hogy a fejedelem nem vezethet háborút és nem vethet ki adót a Staten-Generaal beleegyezése nélkül, hogy a központi bíróságok hatáskörét korlátozni kell, és hogy a tartományi rendek jogosultak saját ügyeik önálló intézésére. A Groot Privilege mellett az egyes tartományok is saját kiváltságleveleket kaptak; Holland, Zeeland, Flandria és Brabant rendjei külön-külön is megerősíttették helyi jogaikat. A dokumentumot a későbbi történetírás gyakran a „németalföldi alkotmányosság” egyik sarokköveként emlegeti, de ezt a minősítést óvatosan kell kezelni: a Groot Privilege nem egy modern alkotmány volt, hanem egy rendkívüli politikai helyzetben kialkudott engedménycsomag, amelynek betartása a következő évtizedekben ismétlődő vita tárgya maradt.
Mária 1477-ben feleségül ment Habsburg Miksához, a későbbi német-római császárhoz, és ezzel a Németalföld a Habsburg-dinasztia örökségébe került. Miksa hamarosan megpróbálta visszaállítani a központi hatalmat, ami 1482 és 1492 között flamand felkelésekhez vezetett. A felkelés végül megegyezéssel zárult: egyes kiváltságokat megerősítettek, másokat hallgatólagosan figyelmen kívül hagytak. A rendi ellenállás tehát képes volt időlegesen megtörni a központosítást, de tartósan nem akadályozta meg a dinasztikus állam kiépülését. A feszültség a központi hatalom és a helyi autonómia között továbbra is meghatározta a Németalföld politikai életét, és a 16. században újult erővel tört felszínre.
A középkori és kora újkori németalföldi rendi intézmények kettős örökséget hagytak hátra. Egyfelől megteremtették a politikai részvétel, a tárgyalás és a kiváltságok védelmének azt a gyakorlatát, amelyre a 16. század utolsó negyedében a Habsburg-uralommal szembeni felkelés ideológiája építhetett. A tartományi rendek – elsősorban Holland, Zeeland és Utrecht rendjei – a felkelés során a szuverenitás hordozóiként léptek fel, és az 1581-es Acte van Verlatinghe (Elszakadási okirat, „Act of Abjuration”) érvelése szerint a király a kiváltságok megszegésével elvesztette uralkodási jogát. Ez az érvrendszer a középkori ellenállási jog hagyományán alapult, és intézményes alapját a tartományi rendek képezték. Ezt a folyamatot A németalföldi felkelés és a Holland Köztársaság tárgyalja részletesen.
Másfelől a Burgundi és Habsburg államépítés központi intézményei – a Grote Raad, a Rekenkamer, a Staten-Generaal – a tartományok integrációjának irányába mutattak, és a későbbi centralizált közigazgatás előzményeinek tekinthetők. A két tendencia feszültsége nem oldódott fel a középkorban, hanem a Németalföld történetének egyik állandó motívumává vált. A 19. századi belga alkotmányos vitákban, sőt a 20. századi föderalizáció során is visszatért az a kérdés, hogy mennyi hatalmat kapjanak a tartományok, régiók és közösségek a központi állammal szemben. Fontos azonban óvakodni attól, hogy a középkori rendi intézményeket közvetlen előzményként, folytonosságként lássuk: a modern föderalizmus, a népszuverenitás és a parlamenti demokrácia fogalmai nem vezethetők le mechanikusan a késő középkori kiváltságok világából. Amit a középkor hátrahagyott, az nem egy kész alkotmány, hanem a tárgyalásos politizálás, a helyi közösségek önvédelme és a központi hatalom korlátozásának kulturális mintázata volt.
A rendi gyűlések és a tartományi autonómia vizsgálatához rendelkezésre álló források több csoportra oszlanak. Elsődleges források a kiváltságlevelek, köztük a brabanti Blijde Inkomst és a Groot Privilege szövegei, valamint a városi statútumok, a tartományi rendek jegyzőkönyvei, a fejedelmi udvar számadásai és a városi tanácsi határozatok. Különösen értékesek a városi keuren és a rendi gyűlések aktái, bár ezek gyakran csak későbbi, nem feltétlenül pontos másolatokban maradtak fenn. Az elbeszélő források közül Jean Froissart, Georges Chastellain és Philippe de Commynes krónikái nyújtanak képet a fejedelmi udvar és a rendek konfliktusairól, de ezek szerzői gyakran elfogultak a fejedelmi politika javára vagy ellenére.
A szakirodalomban konszenzus mutatkozik abban, hogy a németalföldi rendi intézmények rendkívül fejlettek voltak, és hogy a városok politikai súlya messze meghaladta más európai régiók városainak szerepét. Ugyanakkor vitatott, hogy mennyire voltak ezek a testületek „reprezentatívak” a mai értelemben. Egyes történészek hangsúlyozzák, hogy a rendi gyűlések a kiváltságolt elitek eszközei voltak, amelyek a szegényebb rétegek kizárásával biztosították a kereskedő- és nemesi oligarchia hatalmát. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a városi céhek részvétele és a rendi gyűlések tárgyalási gyakorlata mégis lehetővé tette az érdekek szélesebb körű becsatornázását, mint a korabeli abszolutista udvarokban. A vita nem eldönthető egyetlen mérce alapján, mert a „reprezentativitás” fogalma koronként változott.
Szintén bizonytalan a rendi intézmények korai kronológiája. Az első tartományi gyűlések időpontjára gyakran csak visszakövetkeztetni lehet a későbbi jegyzőkönyvekből és oklevelekből; a legkorábbi ülések időnként nem különíthetők el a fejedelmi tanács ülésétől vagy egy ad hoc tárgyalástól. A Staten-Generaal 1464-es első összehívásának hagyományos dátuma dokumentált, de egyes kutatók szerint korábbi, hasonló jellegű összejövetelek is voltak, és a testület intézményesülése fokozatos folyamat volt. A Groot Privilege esetében a fennmaradt példányok és a későbbi megerősítések közötti eltérések miatt néhány klauzula hitelessége vitatott. A kiváltságlevelek és a városi statútumok szövegeinek értelmezése sem problémamentes: a korabeli jogi nyelv gyakran rugalmas, és a betartatás gyakorlata csak töredékesen rekonstruálható. A „papíron” létező autonómia és a mindennapi hatalmi viszonyok közötti különbséget ezért minden állításnál figyelembe kell venni.