A dán társadalom az első világháborút követő évtizedben egyszerre élte meg a parlamentáris demokrácia megszilárdulását és a nemzetközi gazdasági válságok sorozatát. Az 1915-ös alkotmány által bevezetett arányos választójog, valamint a nők választójoga után a politikai rendszer többpárti keretek között működött, de a kormányzati stabilitás törékeny maradt. Ebben az időszakban indult kiépülni az a szociális törvényhozás, amelyet később a dán jóléti állam (velfærdsstat) alapjának tekintenek, bár maga a fogalom csak a második világháború után vált általánossá. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult a dán politika és társadalom az 1920-as és 1930-as években, és milyen intézményes lépések vezettek a szociális biztonság kiépüléséhez. A kiindulópontot az Iparosodás, társadalom és a munkásmozgalom alfejezetben tárgyalt ipari és szervezeti változások jelentik.
A dán alkotmányos rend az első világháború alatt, 1915-ben jelentős átalakuláson ment keresztül. Az új alaptörvény (Grundloven af 1915) bevezette az általános, egyenlő és titkos választójogot, és kiterjesztette a szavazati jogot a nőkre is. A választási rendszer arányos lett, ami lehetővé tette a kisebb pártok parlamenti megjelenését. A kétkamarás parlament (Rigsdag) alsóháza, a Folketing és felsőháza, a Landsting közötti hatásköri viszonyok továbbra is a konzervatív erőknek kedveztek, de a demokratikus legitimáció egyértelműen nőtt. Ezt a változást dokumentált törvényszövegek és parlamenti jegyzőkönyvek támasztják alá.
A háború utáni években azonban a politikai életet a nemzeti és gazdasági feszültségek uralták. Az 1920-as húsvéti válság (Påskekrisen) a Schleswig-kérdéshez kapcsolódott. A versailles-i békeszerződés nyomán 1920-ban népszavazást tartottak Schleswig két zónájában: Észak-Schleswig (Nordslesvig, ma Sønderjylland) döntő többsége Dániához kívánt csatlakozni, míg a déli zóna Németország mellett maradt. X. Keresztély király (Christian 10.) 1920 húsvétján elbocsátotta a Carl Theodor Zahle vezette kormányt, mert az a király szerint nem képviselte elég határozottan a dán területi igényeket. Ez alkotmányos válságot robbantott ki: a szociáldemokraták és a radikálisok tömegtüntetéseket szerveztek, és a király lépését a parlamentarizmus elleni támadásnak tekintették. A válság végül kompromisszummal zárult: a király visszavonta a kormány elbocsátását, és új választásokat írtak ki. A dokumentumok egyértelműen rögzítik az eseményeket, de annak megítélése, hogy a királyi fellépés alkotmányos túlkapás volt-e vagy a nemzeti érdek védelme, a történeti szakirodalomban vitatott értelmezés. A válság hosszú távú következménye a parlamentáris elv megerősödése lett.
A gazdasági helyzet ugyancsak feszült volt. Dánia az első világháborúban semleges maradt, és a hadviselő felekkel folytatott kereskedelemből jelentős bevételekre tett szert. A háború utáni konjunktúra azonban 1920–1922 között összeomlott. A dán korona (dansk krone) árfolyama ingadozott, és több bank fizetésképtelenné vált. A munkanélküliség növekedett, különösen a városi munkásság körében. A mezőgazdasági exportáló dán gazdaság az európai piacok beszűkülése miatt szintén nyomás alá került. A statisztikai adatok ebből az időszakból hiányosak, és a munkanélküliségi rátákat a regisztrált munkanélküliek alapján becsülték, így a tényleges értékek bizonytalanok.
A dán munkásmozgalom az 1910-es évekre jelentős politikai erővé vált, amit az Iparosodás, társadalom és a munkásmozgalom alfejezetben ismertetett szervezeti fejlődés alapozott meg. A Szociáldemokrata Párt (Socialdemokratiet) 1924-ben, a húsvéti válság utáni választásokon szerezte meg a legtöbb szavazatot, és Thorvald Stauning (1873–1942) alakíthatta meg az első dán szociáldemokrata kormányt. A kormány kisebbségi helyzetben működött, mivel a Folketingben nem rendelkezett többséggel, és a Radikális Venstre (Det Radikale Venstre) támogatására szorult. Ez a kormányzati ciklus óvatos reformpolitikát folytatott: előkészítették a szociális törvényhozás kiterjesztését, de a gazdasági nehézségek és a parlamenti erőviszonyok korlátozták a radikálisabb lépéseket.
Az 1926-os választásokon a polgári pártok kerültek előtérbe, és Thomas Madsen-Mygdal vezetésével a Venstre (Venstre, Danmarks Liberale Parti) alakított kormányt. Ez a kormány szigorú takarékossági politikát hirdetett, csökkentette a közkiadásokat, és a dán korona stabilitására helyezte a hangsúlyt. A megszorítások azonban növelték a társadalmi elégedetlenséget, különösen a munkásság és a mezőgazdasági termelők körében. A szociáldemokrácia ellenzékből bírálta a kormányt, és a szociális védelem kiterjesztését ígérte.
1929-ben a parlamenti választások után a Szociáldemokrata Párt és a Radikális Venstre koalíciós kormányt alakított, ismét Stauning miniszterelnökségével. Ez a koalíció hosszú időre, egészen 1940-ig meghatározta a dán politika irányát. A kormány kezdetben a gazdasági fellendülés reményében a fogyasztás és a foglalkoztatás bővítését tűzte ki célul, de az 1929-es nagy világgazdasági válság hamarosan felülírta a terveket. A válság Dániát különösen érzékenyen érintette, mivel a mezőgazdasági exportpiacok bezárultak, és a munkanélküliség gyorsan emelkedett. A kormány politikájának középpontjába a válságkezelés került, amely a mezőgazdaság támogatását, a korona leértékelését és a szociális kiadások növelését kombinálta.
A dán politikai kultúrában a kompromisszum és a tárgyalásos megoldás hagyománya erős volt, ami a munkáltatók és a szakszervezetek közötti 1899-es Septemberforligetre nyúlt vissza (lásd Iparosodás, társadalom és a munkásmozgalom). Ezt a hagyományt folytatta az 1933. január 30-án megkötött Kanslergade-forlik (Kanslergadeforliget). A megállapodás nevét a koppenhágai Kanslergade utcáról kapta, ahol a kormány, a Venstre, a Konzervatív Néppárt (Det Konservative Folkeparti), a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek képviselői tárgyaltak. A források szerint a megállapodás átfogó csomagot tartalmazott: a mezőgazdaság állami támogatását és a termelői árak szabályozását, a dán korona újabb leértékelését, valamint a szociális törvényhozás kiterjesztését. A résztvevők szándékainak értelmezése ma is vitatott: egyes történészek szerint a mezőgazdasági érdekek védelme volt az elsődleges, mások szerint a szociális reformkényszer és a munkásmozgalom nyomása egyaránt meghatározó volt.
A Kanslergade-forlikkal összefüggésben fogadta el a dán parlament az 1933-as szociális törvényt (Socialreformen). A törvény egységesítette és kiterjesztette a korábbi szociális ellátásokat, és állami garanciát vezetett be az öregségi nyugdíj, a rokkantsági támogatás, a betegségi biztosítás és a munkanélküliségi ellátás terén. A reform nem szüntette meg a szegénységet, és a támogatások szintje alacsony maradt, de intézményesítette a szociális biztonság elvét. A törvény szövege fennmaradt, és a parlamenti viták jegyzőkönyvei részletesen dokumentálják a politikai alkufolyamatot. A reform hatásának megítélése a tudományos szakirodalomban vitatott: egyesek szerint fordulópontot jelentett a modern jóléti állam felé, mások szerint inkább a már meglévő gyakorlatok kodifikálása volt, és a tényleges bővülés korlátozott maradt.
A jóléti intézmények kiépülése tehát fokozatos volt. Az 1920-as és 1930-as években a dán állam egyre nagyobb szerepet vállalt az oktatás, az egészségügy és a lakhatás területén. Az 1918-ban bevezetett iskolakötelezettség kiterjesztése, a közegészségügyi intézmények fejlesztése és a szociális lakásépítés első programjai mind ebbe az irányba mutattak. A helyi önkormányzatok szerepe meghatározó maradt, mivel a szociális ellátások jelentős részét helyi szinten szervezték meg. Ez a struktúra a későbbi dán jóléti modell egyik sajátosságává vált, de a két világháború közötti időszakban még korántsem alkotott egységes rendszert.
A dán társadalom a két világháború között erősen tagolt volt. A munkásság és a mezőgazdasági termelők érdekképviseletei jól szervezettek voltak. A szakszervezetek tagsága folyamatosan nőtt, és a kollektív szerződések rendszere egyre kiterjedtebbé vált. A sztrájkok és munkáltatói kizárások időszakosan feszültségeket okoztak, de a szervezetek közötti tárgyalásos kultúra rendszerint megakadályozta a nyílt konfliktusok eszkalálódását. A Szociáldemokrata Párt baloldalán az 1919-ben alakult kommunista párt (Danmarks Kommunistiske Parti, DKP) helyezkedett el, amely azonban a választásokon csak néhány százalékos támogatottságot ért el, és a szociáldemokrácia dominanciáját nem tudta megtörni.
A politikai paletta másik szélén a konzervatív és liberális erők mellett az 1930-as években megjelent a nemzetiszocialista párt (Danmarks Nationalsocialistiske Arbejderparti, DNSAP). A párt a németországi mintát követte, de a dán társadalomban csak korlátozott támogatást szerzett: az 1930-as évek parlamenti választásain általában 1–2 százalék körüli eredményt ért el, ami a németországi helyzethez képest alacsony. Ezt a választási statisztikák alátámasztják, bár az adatok értelmezése óvatosságot igényel, mivel a párt befolyása a parlamenten kívül, például egyes szakmai csoportokban, némileg nagyobb lehetett. A dán demokrácia stabilitását a szélsőséges mozgalmak csekély támogatottsága mellett a kompromisszumos politikai kultúra és a viszonylag magas szervezettségű civil társadalom is erősítette.
A nők politikai részvétele az 1915-ös választójog ellenére lassan bővült. Az első női parlamenti képviselők az 1918-as választásokon kerültek be a Folketingbe, de számuk az 1920-as és 1930-as években alacsony maradt. A nőmozgalom továbbra is aktív volt, és a szociális törvényhozás, valamint a családpolitika kérdéseiben igyekezett befolyást gyakorolni. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a női választójog bevezetése önmagában nem eredményezett azonnali társadalmi egyenlőséget, de megnyitotta az utat a későbbi változások előtt.
Dánia gazdasága a két világháború között még alapvetően mezőgazdasági exportra épült. A dán mezőgazdaság specializálódott a vaj, a bacon és a tojás termelésére, amelyek elsősorban az angol piacra kerültek. A termelők szövetkezeti mozgalma (andelsbevægelse) rendkívül erős volt: a szövetkezeti tejfeldolgozók, vágóhidak és tojásértékesítők a termelők tulajdonában álltak, és biztosították a minőségellenőrzést, valamint a közös értékesítést. Ez a modell a dán mezőgazdaság versenyképességének egyik fontos tényezője volt.
A világgazdasági válság azonban súlyosan érintette a dán exportot. Az 1930-as évek elején a mezőgazdasági árak zuhantak, és a termelők jövedelme csökkent. A kormány a Kanslergade-forlik keretében piacszabályozást vezetett be, amely állami felvásárlással, ártámogatással és termelési kvótákkal igyekezett stabilizálni a mezőgazdaságot. A beavatkozások a termelők érdekeit szolgálták, de a fogyasztói árakat is befolyásolták, és viták forrásává váltak. A gazdasági statisztikák ebből az időszakból hiányosak, és a becslések eltérőek lehetnek.
Az iparosodás az 1920-as és 1930-as években folytatódott, de a foglalkoztatásban a mezőgazdaság és a szolgáltatások továbbra is jelentős szerepet játszottak. A munkanélküliség a válság éveiben a hivatalos statisztikák szerint meghaladta a 20 százalékot, de a tényleges érték ennél magasabb lehetett, mivel a mezőgazdasági idénymunkások és a nők egy része nem szerepelt a regisztrált munkanélküliek között. Ezt a történészek becslésként kezelik, és hangsúlyozzák, hogy a számok mögött jelentős regionális és társadalmi különbségek húzódtak.
Dánia külpolitikája a semlegesség és a nemzetközi együttműködés kettősségére épült. Az ország a Népszövetség tagja volt, és támogatta a leszerelési törekvéseket. A fegyveres erők létszámát alacsonyan tartották, és a védelmi kiadások korlátozottak voltak. Ez a politika az 1930-as évek második felében, a német fenyegetés növekedésével egyre inkább vitatottá vált. A dán kormány 1939-ben megnemtámadási szerződést írt alá Németországgal, ami a későbbi megszállás előzményeként értelmezhető, de ennek megítélése a mai napig vitatott emlékezetpolitikai kérdés.
A két világháború közötti dán történelem tanulmányozásához gazdag forrásanyag áll rendelkezésre. Elsődleges források közé tartoznak a Rigsdag parlamenti jegyzőkönyvei, a törvényszövegek, a pártprogramok, a szakszervezeti és munkáltatói szervezetek iratai, a statisztikai évkönyvek, a korabeli sajtó, valamint politikusok és tisztviselők emlékiratai. A Kanslergade-forlik szövege fennmaradt, és a tárgyalásokról készült feljegyzések is kutathatók. A gazdasági és társadalmi adatok azonban gyakran hiányosak vagy pontatlanok. A munkanélküliségi ráták, a jövedelmi viszonyok és a szegénység mértéke becsléseken alapulnak, és a különböző statisztikai módszerek eltérő eredményeket adhatnak.
A történeti értelmezésekben több vitatott pont is van. Az egyik a jóléti állam „kezdetének” datálása. Bár az 1933-as szociális törvényt gyakran mérföldkőnek tekintik, egyes történészek szerint a szociális biztonság intézményei már az 1890-es években megjelentek, míg mások a második világháború utáni időszakot tartják a tulajdonképpeni kezdetnek. A Kanslergade-forlik értékelése szintén vitatott: egyesek hangsúlyozzák a szociáldemokrata kormányzat és a munkásmozgalom szerepét, mások a mezőgazdasági érdekek elsődlegességét emelik ki. A húsvéti válság királyi szerepvállalásának alkotmányos megítélése is máig vita tárgya, mivel a monarchia és a parlamentarizmus viszonyának értelmezése politikai és jogi kérdéseket érint.
Emlékezetpolitikai szempontból a szociáldemokrata korszakot gyakran a dán jóléti állam „aranykoraként” idézik fel, különösen a baloldali politikai hagyományban. Ez a kép azonban leegyszerűsítő, mert a reformok kompromisszumok eredményei voltak, és a társadalmi egyenlőtlenségek továbbra is fennmaradtak. A kritikus történetírás rámutat arra, hogy a jóléti intézmények kiépülése nem volt lineáris folyamat, és a szociális jogok bővülése gyakran a gazdasági válságkezelés mellékterméke volt. A dán demokrácia stabilitását sem szabad kizárólag a szociáldemokrata politikának tulajdonítani, hiszen a kompromisszumos politikai kultúra és a polgári pártok együttműködési hajlandósága is meghatározó volt.