Dánia a második világháború utáni helyzetéből kiindulva, a német megszállás traumáját követően (lásd A német megszállás 1940–1945), alapvető külpolitikai és gazdaságpolitikai döntések elé került. A hidegháború kezdetén a semlegesség már nem kínált érdemi védelmet, a gazdasági újjáépítés pedig egyszerre követelt külpiaci nyitást és belső szociális kompromisszumot. Az 1949-es NATO-csatlakozás, az 1973-as belépés az Európai Közösségekbe, valamint az olajválságok és az 1980-as évek megszorításai együtt formálták át a dán állam működését. Az alábbiakban a dokumentált döntéseket, a gazdasági folyamatokat és a dán jóléti modell átalakulását tárgyaljuk, különválasztva a tényeket a vitatott értelmezésektől.
A második világháború utáni Dánia kezdetben a hagyományos semlegességi politika folytatását remélte, ahogyan azt az első világháború idején tette. A nemzetközi helyzet azonban gyorsan megváltozott. A Szovjetunió befolyása Kelet-Európában, a német megszállás alóli felszabadulás utáni szovjet jelenlét Bornholm szigetén 1945–1946-ban, valamint a kommunista pártok növekvő aktivitása Nyugat-Európában a dán politikai elitben a kollektív biztonság irányába hatott. A dán kormány 1948–1949-ben tárgyalásokat folytatott egy skandináv védelmi unió létrehozásáról Norvégiával és Svédországgal. A tárgyalások kudarca számos tényezőre vezethető vissza: Norvégia a nyugati hatalmakkal való szorosabb együttműködést szorgalmazta, Svédország pedig a fegyveres semlegességhez ragaszkodott, és nem vállalta volna a NATO-val való intézményes kapcsolatot. Dánia végül 1949. április 4-én alapító tagként csatlakozott a NATO-hoz (North Atlantic Treaty Organization, Észak-atlanti Szerződés Szervezete). A döntést a Folketing (a dán parlament) széles többséggel hagyta jóvá, és a közvélemény-kutatások is a tagság támogatását mutatták. A NATO-tagság ténye dokumentált, de annak értelmezése – különösen a dán korlátozások jelentősége – a történeti irodalomban vitatott.
Dánia a tagság kezdetétől fogva sajátos feltételeket szabott. A kormány kinyilvánította, hogy békeidőben nem kíván külföldi csapatokat állomásoztatni dán területen, és nem telepítenek atomfegyvereket az országba. Ezek a korlátozások a dán biztonságpolitika állandó elemeivé váltak, és a hidegháború egész ideje alatt feszültségeket okoztak a NATO szövetségeseivel, különösen az Egyesült Államokkal. Az 1950-es években Dánia hadereje jelentős fejlesztésen ment keresztül, de a védelmi kiadások a GDP arányában soha nem érték el a nagyobb NATO-tagállamok szintjét. A dán álláspontot a belpolitikai baloldal és a pacifista mozgalmak is befolyásolták, ami a hidegháború későbbi szakaszában a fodnotepolitik (lábjegyzetpolitika) néven ismert gyakorlathoz vezetett: Dánia a NATO külügyminiszteri nyilatkozataihoz gyakran fűzött fenntartásokat, amelyeket a szövetség dokumentumaiban lábjegyzetként tüntettek fel. Ez a gyakorlat az 1980-as években vált különösen hangsúlyossá a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos döntésekkel szembeni tiltakozás formájában.
A hidegháború alatt Dánia belpolitikáját a szociáldemokrata párt (Socialdemokratiet) dominanciája jellemezte, de a polgári pártokkal való koalíciós kormányzás is gyakori volt. Az 1953-as alkotmányreform megszüntette a felsőházat, a Landstinget, és egykamarás Folketinget hozott létre; egyúttal rögzítette a női trónöröklést, ami később II. Margit királynő 1972-es trónra lépését tette lehetővé. A hidegháború évtizedei alatt a dán társadalom alapvetően konszenzusos politikai kultúrát alakított ki, amelyben a munkaadók és a munkavállalók közötti megállapodások, valamint a jóléti állam kiépítése központi szerepet kaptak.
A dán velfærdsstat (jóléti állam) gyökerei a 19. század végére és a 20. század elejére nyúlnak vissza, de átfogó kiépítése a második világháború utáni időszakra tehető. Az 1930-as évek szociális reformjai után, a háború utáni gazdasági fellendülés évtizedeiben a dán állam fokozatosan kiterjesztette a társadalombiztosítási, egészségügyi, oktatási és lakhatási szolgáltatásokat. Az 1950-es és 1960-as években bevezetett intézkedések közé tartozott a népnyugdíj (folkepension) 1956-os reformja, amely az addigi jövedelemvizsgálathoz kötött nyugdíj helyett univerzális, minden állampolgárra kiterjedő ellátást hozott létre. Az 1960-as években a helyi önkormányzatok szerepe megnőtt a szociális szolgáltatások nyújtásában, az egészségügy pedig 1970-es évek elején regionális közigazgatási szintre került.
A jóléti állam kiépítése szorosan összekapcsolódott a gazdasági növekedéssel és a teljes foglalkoztatottság politikájával. A dán gazdaság az 1950-es és 1960-as években gyorsan növekedett, részben a mezőgazdasági export, részben az ipari termelés és a hajózás bevételei révén. A munkanélküliség alacsony volt, a női munkavállalás pedig – a skandináv országokhoz hasonlóan – fokozatosan emelkedett, ami új igényeket teremtett a gyermekgondozási és oktatási szolgáltatások iránt. Az 1960-as évek végétől a dán kormányok tudatosan bővítették a børnehaver (óvodák) és folkeskole (alapfokú iskolák) rendszerét, valamint a felsőoktatást. Ezek a fejlesztések azonban növekvő közkiadásokkal jártak, amelyeket a korabeli politikai konszenzus a magas adóterhelés elfogadásával finanszírozott.
A dán jóléti modell jellegzetessége a munkaerőpiaci partnerek (a szakszervezetek és a munkaadói szövetségek) közötti autonóm megállapodások rendszere volt. Az 1899-es Septemberforlig (szeptemberi megállapodás) óta a béreket és a munkafeltételeket túlnyomórészt kollektív szerződések szabályozták, nem pedig törvények. Ez a hagyomány a háború után is fennmaradt, és a jóléti állam későbbi átalakításakor a flexicurity modell alapjául szolgált. A szakszervezeti szervezettség Dániában a 20. század második felében Európa egyik legmagasabb szintjén mozgott, bár a pontos arányok időről időre vitatottak.
Dánia a második világháború utáni gazdasági újjáépítés során szorosan kötődött a nyugat-európai piachoz, különösen az Egyesült Királysághoz és Németországhoz. Az 1960-ban létrejött EFTA (European Free Trade Association, Európai Szabadkereskedelmi Társulás) tagjaként Dánia elsősorban a vámmentes ipari kereskedelem előnyeit élvezte, de mezőgazdasági exportja – különösen a dán vaj, sajt és hús – számára az EFTA nem kínált kedvező feltételeket. Amikor az Egyesült Királyság 1961-ben, majd 1967-ben ismét csatlakozási kérelmet nyújtott be az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK, később Európai Közösségek), a dán kormány hasonló lépést tett, mivel a brit piac elvesztése súlyos következményekkel járt volna.
A csatlakozási tárgyalások az 1970-es évek elején lezárultak, és a dán kormány népszavazást írt ki a belépésről. Az 1972. október 2-án tartott referendumon a választópolgárok 63,3%-a szavazott igennel, 36,7%-a nemmel, a részvételi arány 90,1% volt. A hivatalos dán választási statisztikák szerint tehát a csatlakozás támogatottsága egyértelmű, de nem elsöprő többségű volt. Dánia 1973. január 1-jén az Egyesült Királysággal és Írországgal együtt csatlakozott az Európai Közösségekhez. A csatlakozás ténye dokumentált; az viszont vitatott értelmezési kérdés, hogy a népszavazás eredménye mennyire tükrözte a gazdasági racionalitást, és mennyire a politikai elit és a választók közötti bizalomhiányt.
A csatlakozást megelőzően és azt követően Dániában erős EU-szkeptikus (akkori kifejezéssel: közösségellenes) mozgalom alakult ki. A Folkebevægelsen mod EF (Népi Mozgalom az EK ellen) 1972-ben jött létre, és a szociáldemokrata párt belső ellenzéke, valamint a baloldali szocialista pártok is a belépés ellen foglaltak állást. A vita nemcsak a szuverenitásról, hanem a dán mezőgazdasági modell jövőjéről is szólt: a csatlakozás hívei a közös agrárpolitika (CAP) előnyeit hangsúlyozták, az ellenzők pedig attól tartottak, hogy a dán kisgazdaságok nem tudnak versenyezni a nagyobb tagállamok termelőivel. A csatlakozás után Dánia több alkalommal is népszavazást tartott az európai integráció kérdéseiről, ami a dán politikai kultúra jellegzetességévé vált.
Az 1973-as EK-csatlakozás egybeesett az első olajár-robbanással. 1973 októberében a közel-keleti háború nyomán az OPEC olajtermelő országok embargót hirdettek, és az olajár többszörösére emelkedett. Dánia akkoriban nagymértékben függött az importált kőolajtól, mivel az északi-tengeri dán szénhidrogén-kitermelés csak később, az 1970-es évek második felében és az 1980-as években vált gazdaságilag jelentőssé. Az olajválság egyszerre okozott inflációt, növekvő fizetési mérleg hiányt és lassuló növekedést. A dán gazdaság az 1970-es évek közepén a stagfláció (a stagnálás és az infláció együttes megjelenése) jelenségével szembesült, ami aláásta a korábbi keynesi keresletélénkítő gazdaságpolitika hatékonyságát.
A dán kormányok az 1970-es években először hagyományos eszközökkel próbálták kezelni a válságot: devizaleértékelésekkel, állami beruházásokkal és jövedelempolitikai megállapodásokkal. A munkanélküliség ennek ellenére emelkedni kezdett, és az államháztartás hiánya tartósan magas maradt. A második olajválság (1979–1980) tovább rontotta a helyzetet. Dánia gazdasági problémái az 1980-as évek elejére nyilvánvalóvá váltak: a külföldi adósság nőtt, a kamatok magasak voltak, a dán korona többszöri leértékelése pedig csak átmeneti könnyebbséget hozott. A helyzetet bonyolította, hogy Dánia az EK-tagság ellenére sem csatlakozott az európai árfolyam-mechanizmus (ERM) azonnali szoros rendszeréhez, de a monetáris stabilitás iránti nyomás fokozatosan nőtt.
Az 1982-ben hivatalba lépő Poul Schlüter vezette konzervatív-liberális kormány – amely az 1920-as évek óta az első nem szociáldemokrata vezetésű kabinet volt – a gazdaságpolitikában fordulatot hirdetett. A kormány a költségvetési hiány csökkentését, a dán korona stabilizálását és a közkiadások visszafogását helyezte előtérbe. Az 1986-os kartoffelkur (szó szerint „burgonyakúra”) néven elhíresült megszorító csomag a háztartások hitelfelvételét és fogyasztását korlátozta, ami a dán köznyelvben a szükségből való spórolás szinonimájává vált. A megszorítások hatására a dán gazdaság az 1980-as évek végére stabilizálódott, de a munkanélküliség csak lassan csökkent. A dán gazdaságpolitika fordulata dokumentált, azonban annak társadalmi költségei és a jóléti államra gyakorolt hosszú távú hatásai a szakirodalomban vitatottak.
A dán jóléti állam az 1960-as évek expanziója után az 1970-es évek válságai nyomán került átalakítási kényszer alá. A közkiadások növekedése, az adóterhelés emelkedése és a munkanélküliség tartós jelenléte arra késztette a politikai szereplőket, hogy a szociális ellátások fenntarthatóságát újragondolják. Az 1980-as évek megszorításai nem szüntették meg a jóléti állam alapintézményeit, de a juttatások feltételeit szigorították, és egyes területeken a szolgáltatások hatékonyságát piaci elemek bevezetésével próbálták javítani.
A dán modell sajátos válasza az 1990-es években vált ismertté flexicurity néven. Ez a fogalom a rugalmasság (flexibility) és a biztonság (security) összekapcsolását jelenti a munkaerőpiacon. A dán rendszerben a munkáltatók viszonylag könnyen alkalmazhatnak és bocsáthatnak el munkavállalókat, ami a gazdasági alkalmazkodóképességet növeli. Ugyanakkor a munkavállalók bőkezű munkanélküli ellátásra jogosultak, és aktív munkaerőpiaci politikák – képzések, tanácsadás, továbbképzés – segítik az újraelhelyezkedést. A flexicurity tehát nem a védelem megszüntetését, hanem annak átstrukturálását jelenti: a munkahely biztonsága helyett a foglalkoztathatóság biztonságát hangsúlyozza. A dán flexicurity modell nemzetközi hírnévre tett szert, de annak pontos működése és más országokra való átvihetősége tudományos vita tárgya.
A flexicurity gyökerei a dán munkaerőpiaci hagyományokban keresendők, különösen az 1899-es Septemberforligben és a kollektív szerződések rendszerében. Az 1990-es években a Poul Nyrup Rasmussen vezette szociáldemokrata kormány (1993–2001) ötvözte a munkaerőpiaci rugalmasságot a szociális biztonság megerősítésével. Az 1994-es és 1996-os munkaerőpiaci reformok bevezették a munkanélküli ellátások időtartamának korlátozását, ugyanakkor jelentősen bővítették az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközöket. A reformok célja a tartós munkanélküliség csökkentése és a munkaerőpiaci részvétel növelése volt. A dán munkanélküliségi ráta az 1990-es évek második felében valóban jelentősen csökkent, de a kutatók között nincs egyetértés abban, hogy ez elsősorban a reformoknak, a kedvező nemzetközi konjunktúrának vagy más tényezőknek volt-e köszönhető.
A jóléti modell átalakulása szorosan összefüggött a női munkavállalás terjedésével és a családpolitika fejlődésével. A dán állam a 20. század második felében fokozatosan kiterjesztette a gyermekgondozási szolgáltatásokat, lehetővé téve a nők számára a munka és a családi élet összeegyeztetését. Az 1970-es évektől a børnehave és vuggestue (bölcsőde) férőhelyek száma nőtt, és a szülői szabadság rendszere is bővült. A női foglalkoztatottság növekedése nemcsak a jóléti állam finanszírozásához járult hozzá, hanem a társadalmi normák átalakulását is jelezte. Ez a folyamat azonban nem volt konfliktusmentes: a munkaerőpiaci nemek közötti bérkülönbségek, a részmunkaidős foglalkoztatás és a gondozási munka elismerésének kérdései a 21. században is vitatottak.
Az 1980-as évek végére a kelet–nyugati szembenállás enyhülése új lehetőségeket nyitott Dánia számára. A hidegháború lezárulása, a német újraegyesítés és a Szovjetunió felbomlása után a dán biztonságpolitika fokozatosan átalakult: a NATO-tagság megmaradt, de a katonai fenyegetettség érzékelése csökkent. Dánia az 1990-es években aktívan részt vett a békefenntartó műveletekben, és a fodnotepolitik fokozatosan háttérbe szorult. Az 1990-es évek gazdasági fellendülése lehetővé tette a jóléti állam kiadásainak stabilizálását, miközben a dán gazdaság szerkezete a szolgáltatások és a tudásintenzív ágazatok felé tolódott el.
A dán jóléti modell a 20. század végére a magas adóterhelés, az univerzális szociális ellátások, a decentralizált közszolgáltatások és az erős munkaerőpiaci szervezetek kombinációjával jellemezhető. Az 1993-as népszavazáson a dánok elutasították az Európai Unióról szóló maastrichti szerződést, majd az 1993-as edinburgh-i megállapodás után, 1993 májusában egy újabb referendumon négy kivétellel (az euró, a közös védelem, az uniós állampolgárság és a bel- és igazságügyi együttműködés terén) elfogadták azt. A kivételek a dán szuverenitásféltés és a közösségi integrációval szembeni fenntartások intézményesült formái lettek, és a dán EU-politika állandó elemévé váltak. Ez a mozzanat ismét rámutatott arra, hogy Dánia az európai integrációban sajátos, a nemzeti önrendelkezést hangsúlyozó utat követ.
A jóléti állam fenntarthatósága az 1990-es évek végétől egyre inkább a demográfiai változások, a globalizáció és a bevándorlás kérdéseivel fonódott össze. A dán társadalom elöregedése, a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága, valamint a munkaerőpiaci integráció kihívásai a 21. század elején új reformhullámokat indítottak el. E folyamatok egy része már a Dánia a 21. században: bevándorlás, klíma, EU alfejezet tárgykörébe tartozik, de előzményeik a hidegháború utáni átmenet időszakára nyúlnak vissza.
A hidegháborús Dánia történetének rekonstrukciója elsősorban hivatalos kormányzati iratokra, parlamenti jegyzőkönyvekre, a NATO archívumaira, választási statisztikákra, valamint a korabeli sajtóra és pártprogramokra támaszkodik. A NATO-csatlakozás és az EK-csatlakozás tényei, a népszavazások eredményei, valamint a főbb gazdasági mutatók dokumentáltak, de a gazdasági adatok pontos értékei forrásonként eltérhetnek, különösen az infláció és a munkanélküliség esetében, amelyek számítási módszertana idővel változott. A jóléti állam kiadásainak GDP-arányos becslései is bizonytalanok, mivel a helyi önkormányzati és az állami központi költségvetés közötti határok időszakonként módosultak.
A dán NATO-tagság belső korlátainak (atomfegyver-tilalom, csapatállomásoztatási tilalom) pontos jogi formája és gyakorlati érvényesülése a szakirodalomban vitatott. Egyes történészek szerint a korlátozások nagyrészt szimbolikusak voltak, és a dán kormányok a szövetségi lojalitás és a belpolitikai ellenzék közötti egyensúlyozás eszközeiként használták őket. Mások szerint a fodnotepolitik valódi külpolitikai eltérést jelentett, és hozzájárult a dán biztonságpolitika sajátos arculatához. Az EK-csatlakozás gazdasági hatásainak értékelése is értelmezési kérdés: a mezőgazdasági export növekedése és a külföldi beruházások beáramlása mellett az ipar szerkezeti átalakulásának költségei is jelentkeztek. Az olajválságok hatásainak elemzésekor figyelembe kell venni, hogy Dánia az 1970-es években még nettó olajimportőr volt, de az 1990-es évektől – az északi-tengeri kitermelés felfutásával – nettó exportőrré vált; ez a váltás bonyolítja a hosszú távú gazdasági értékelést.
A jóléti modell átalakulásának megítélése emlékezetpolitikai és ideológiai vitákkal is terhelt. A flexicurity modellt egyes szerzők a dán társadalmi partnerség sikertörténeteként mutatják be, míg mások a munkavállalói jogok leépítésének és a bizonytalan foglalkoztatás terjedésének példájaként értékelik. A jóléti állam fenntarthatóságáról szóló vitákban gyakran keverednek a statisztikai tények, a politikai programok és az értékválasztások. A dán társadalom önképe a hidegháború alatt és után szorosan kapcsolódott a jóléti állam és a szabadság eszméjéhez, de ez az önkép nem mindig esik egybe a külföldi megfigyelők vagy a kisebbségi csoportok tapasztalataival.