A 19. század utolsó évtizedeiben a svéd–norvég unió (union) belső feszültségei egyre inkább a szétválás felé mutattak. A korábbi alfejezetben tárgyalt iparosodás, kivándorlás és társadalmi átalakulás nyomán megerősödött norvég nemzeti mozgalom a politikai önállóság kiszélesítését követelte, míg a svéd kormányzat az unió intézményeinek megőrzésében volt érdekelt. Az 1905-ös függetlenséghez vezető út tehát nem egyszeri döntés, hanem több évtizedes alkotmányos, gazdasági és szimbolikus konfliktus eredménye volt. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan bomlott fel az unió, milyen szerepet játszott az 1905. augusztusi népszavazás, milyen viták övezték a királyválasztást, és hogyan értékelhető a függetlenné válás békés, ám korántsem konfliktusmentes folyamata.
Az 1814-es Eidsvoll-alkotmány alapján Norvégia belügyeiben önálló maradt, de külügyeit és diplomáciai képviseletét a svéd király irányította. A Storting (Stortinget) törvényhozó jogköre fokozatosan bővült, de az unió szerkezete lehetőséget adott a svéd politikai elit számára, hogy a norvég külpolitikai törekvéseket korlátozza. A 19. század második felében a norvég gazdaság, különösen a hajózás és a halászat, erőteljesen növekedett, és a norvég üzleti körök egyre inkább igényelték a saját, norvég irányítású konzuli szolgálat (konsulatvesen) kiépítését. A konzulátusok feladata a kereskedelmi érdekképviselet és a tengerészek jogvédelme lett volna, ám a svéd fél szerint a külügyi szolgálat közös intézménye az unió egységének alapját képezte.
A norvég politikai rendszer 1884-es parlamentarizálódása után a kormány a Stortingnak tartozott felelősséggel, de a király szentesítési jogköre és a külügyi fennhatóság továbbra is viták forrása maradt. Az 1890-es években a norvég Venstre (baloldali liberális) és a Høyre (jobboldali konzervatív) pártok közötti belpolitikai verseny fokozatosan az unió kérdése köré szerveződött. A Venstre vezetői, különösen Johan Sverdrup és később Christian Michelsen, a konzuli szolgálat különválasztását a norvég önrendelkezés próbakövévé tették. A Høyre egy része is támogatta a norvég konzulátusokat, de az unió fenntartását fenntartotta.
A svéd kormány és II. Oszkár király viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a külügyi szolgálat közös maradjon. A svéd Riksdag alsóháza, a második kamara, a norvég követelésekkel szemben egyre türelmetlenebbé vált, míg az első kamara mérsékeltebb álláspontot képviselt. A svéd hadsereg egy része erőteljesebb fellépést sürgetett, de a kormányzat óvakodott a katonai konfrontációtól, mivel a nagyhatalmi egyensúly és a skandináv testvérháború gondolata jelentős belső ellenállásba ütközött. Így 1905-re a konfliktus elsősorban alkotmányos és diplomáciai síkon zajlott.
1905 elején a norvég kormány, amelyet a koalíciós alapon álló Christian Michelsen (egyes forrásokban Michelsen-kormány) vezetett, a Storting elé terjesztette a külön norvég konzuli szolgálatról szóló törvényjavaslatot. A Storting 1905 májusában elfogadta a törvényt, de II. Oszkár király – a svéd kormány tanácsára – 1905. május 27-én megtagadta annak szentesítését. A norvég kormány ezt követően lemondott, arra hivatkozva, hogy a király nem képes a kormányzati felelősségnek megfelelő kormányt alakítani, amikor a Storting akaratát figyelmen kívül hagyja.
A király ezután megpróbált új kormányt kinevezni, de a norvég politikai pártok egységesen elutasították a részvételt. A Storting 1905. június 7-én hozott határozatában kimondta, hogy „a királyi hatalom megszűnt, mivel a király nem tud kormányt alakítani”, és ezzel a norvég állam az uniótól függetlennek nyilvánította magát. Ezt a döntést a norvég politikai elit többsége támogatta, bár a Høyre egy része aggódott a svéd reakció miatt. A svéd kormány és a király a határozatot jogellenesnek minősítette, és a svéd Riksdag elé terjesztette az unió fenntartásának kérdését. A svéd kormány ugyanakkor nem akart azonnali katonai választ adni, mert a közvélemény egy része, valamint a nagyhatalmak – különösen Nagy-Britannia és Németország – a békés rendezést szorgalmazták. A svéd hadsereg mozgósítási terveit kidolgozták, de a parlamentben nem volt többségi támogatása a háborúnak.
A június 7-i határozat nyomán a norvég kormány – Michelsen vezetésével – a lehető legszélesebb nemzeti felhatalmazást kívánta megszerezni. A Storting ezért népszavazást (folkeavstemning) írt ki 1905. augusztus 13-ra. A szavazáson a norvég választójoggal rendelkező férfiak vehettek részt; a norvég nők ekkor még nem rendelkeztek a férfiakkal azonos szavazati joggal. A szavazólapon szereplő kérdés arra irányult, hogy a választó támogatja-e a Storting által kimondott uniófelbontást. Az eredmény elsöprő volt: a hivatalos adatok szerint 368 208 szavazat érkezett az igenre, és mindössze 184 a nemre, mintegy 85%-os részvétel mellett. Ezt az arányt gyakran az „egységes nemzeti akarat” bizonyítékaként idézik, ám a kortárs kritikai értelmezés emlékeztet arra, hogy a szavazati jog korlátozott volt, és a nők, valamint a számi közösségek egy része – bár formálisan sok számi férfi szavazhatott – a gyakorlatban alulreprezentált maradt. A norvég nőmozgalom, amelynek aktivistái 1905 tavaszán petíciót nyújtottak be a Stortinghoz az általános választójogért, a népszavazás kapcsán is hangsúlyozta ezt a demokratikus deficitet.
A népszavazás nemzetközi visszhangja és a norvég kormány diplomáciai erőfeszítései nyomán Svédország tárgyalásokat javasolt. A felek 1905. augusztus 31. és szeptember 23. között a svédországi Karlstadban üléseztek. A Karlstad-i egyezmény (Karlstadkonvensjonen) rendezte a szétválás technikai és katonai kérdéseit: Svédország elismerte az unió felbomlását, Norvégia vállalta, hogy a határ menti erődítményeket semlegesíti, és létrehoztak egy demilitarizált zónát. Megállapodtak a számi közösségek határátlépési jogairól, valamint a vízi utak és a lappföldi régió közös használatának részleteiről. Az egyezményt mindkét parlament ratifikálta, és 1905. október 26-án Svédország hivatalosan is elismerte Norvégia függetlenségét. A karlstadi tárgyalások sikerét a norvég történetírás hagyományosan a békés rendezés diadalaként értékeli, bár a svéd hadsereg egyes körei a diplomáciai engedményeket a svájci modellhez hasonló „lefegyverzési kényszerként” élték meg, és a háborús revans gondolata még évekig jelen volt a svéd sajtóban.
A függetlenség kimondása után a norvég politikai elitnek döntenie kellett az államformáról. A Venstre egy része köztársaságot javasolt, ám a kormány és a Høyre többsége a monarchiát tartotta a stabilitás és a nemzetközi elismerés szempontjából előnyösebbnek. A norvég kormány ezért 1905. november 12–13-án újabb népszavazást tartott, amelyen a választópolgárok – ismét csak a férfiak – a monarchia és a köztársaság között választhattak. A hivatalos adatok szerint 259 563 szavazat érkezett a monarchiára, míg 69 264 a köztársaságra; a részvétel alacsonyabb volt, mint az augusztusi szavazáson. A monarchia támogatottsága mögött részben a fennálló államforma folytonosságának igénye, részben a dán–norvég állam történelmi örökségéhez való ragaszkodás húzódott meg.
A Storting ezután felkérte a dán királyi család tagját, Károly herceget (dánul Carl, a későbbi VII. Haakon) a norvég trónra. A dán Glücksburg-házból származó herceg felesége, Matild hercegnő révén kötődött a brit királyi családhoz is, ami a nemzetközi elfogadást megkönnyíthette. A herceg azonban feltételül szabta, hogy a norvég nép népszavazáson erősítse meg a monarchiát, mivel így elkerülhetőnek tartotta a kizárólag parlamenti döntésre alapozott, vitatott legitimitást. Miután a novemberi népszavazás megtörtént, a Storting 1905. november 18-án hivatalosan felkérte a trónra, és ő elfogadta. A dán herceg november 25-én érkezett meg Krisztiániába (a mai Oslo), ahol VII. Haakon (Haakon VII) néven foglalta el a norvég trónt. Ezzel egyben egy új, önálló norvég királyi dinasztia jött létre, amelynek legitimitását a népszavazás és a Storting választása együttesen biztosította.
A királyválasztást övező tárgyalások részletei a mai napig vita tárgyát képezik: egyes források szerint a brit diplomácia befolyása és a dán királyi család belső egyeztetései is szerepet játszottak abban, hogy a herceg a trónra lépett. A köztársasági mozgalom hívei a novemberi népszavazás eredményét fenntartásokkal fogadták, mivel a szavazati jog korlátozott volta és a monarchia melletti kampány egyoldalúsága szerintük torzította az államforma-választást. A kortárs sajtóban azonban a monarchia melletti döntést a nemzeti egység jeleként ünnepelték.
Az 1905-ös átalakulás nem ért véget a királyválasztással. A norvég kormány és a Storting számos jogi és intézményi reformot hajtott végre annak érdekében, hogy a független állam működőképessé váljon. 1905 novemberében a Storting elfogadta az alkotmánymódosítást, amely törölte az unióra való hivatkozást, és rögzítette a norvég állam szuverenitását. A norvég külügyminisztérium és a diplomáciai szolgálat kiépítése azonnali feladatot jelentett; a konzuli szolgálat, amelynek kérdése a válságot kirobbantotta, immár norvég irányítás alá került. A norvég kormány 1905 végén nemzetközi elismerést kapott a nagyhatalmaktól, és 1907. november 2-án aláírták az integritási szerződést (integritetstraktaten), amelyben a nagyhatalmak garantálták Norvégia területi épségét. Ez a szerződés – bár később a nagyhatalmi érdekek átalakulása miatt érvényét vesztette – fontos szimbolikus megerősítést nyújtott a fiatal államnak.
A norvég politikai rendszerben az unió megszűnése a parlamentarizmus (parlamentarisme) további megerősödését hozta. A király névleges államfővé vált, aki a Stortingnak felelős kormány útján gyakorolta jogköreit. A norvég gyakorlatban ez a monarchia „parlamentáris királyságként” (parlamentarisk monarki) való működését alapozta meg. A nők választójoga ugyanakkor továbbra is nyitott kérdés maradt: noha a nőmozgalom 1905-ben jelentős kampányt folytatott, az általános női választójogot csak 1913-ban vezették be Norvégiában. Ez a feszültség jól mutatja, hogy a „nemzeti felszabadulás” 1905-ben nem járt automatikusan a politikai jogok kiterjesztésének minden rétegére.
A kisebbségi kérdések sem oldódtak meg: a számi (lapp) közösségek asszimilációs nyomás alatt éltek, és az 1905-ös folyamat nem hozott változást a nyelvi és kulturális jogok terén. A későbbi fejezetekben tárgyalt finnországi svéd és dán kisebbségi vitákhoz hasonlóan a számi politikai mozgalom csak a 20. század második felében erősödött meg. Az 1905-ös rendezés így leginkább a többségi norvég politikai nemzet kereteit erősítette meg, anélkül, hogy a társadalom sokszínűségét intézményesen elismerte volna.
Az 1905-ös függetlenség a norvég nemzeti emlékezetben kitüntetett helyet foglal el. A hivatalos narratíva szerint a norvégok békés, demokratikus és alkotmányos úton szerezték vissza állami önállóságukat, és ezzel modellt adtak más kis nemzeteknek is. A népszavazások eredményeit a nemzeti egység kifejezéseként idézik, VII. Haakont pedig a modern norvég királyság alapítójaként tisztelik. Ez a kép máig meghatározza a tankönyvi és közéleti emlékezetet.
A kritikai történetírás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az 1905-ös függetlenség folyamata nem volt teljesen békés, hiszen a Karlstad-i egyezményt megelőző hetekben mindkét fél katonai előkészületeket tett, és a svéd hadsereg mozgósítási tervei valós veszélyt jelentettek. A svéd sajtó egy része a „nemzeti megaláztatás” diskurzusát erősítette, és a háborús revans gondolata a két ország viszonyát évekig beárnyékolta. A norvég nőmozgalom és a kortárs szociáldemokrata irányzatok képviselői már 1905-ben bírálták, hogy a népszavazásból kizárták a nőket, és hogy a monarchia melletti döntés mögött a politikai elit hatalmi érdekei húzódtak meg. Ez az értelmezés a mai kutatásban is jelen van, és arra figyelmeztet, hogy a „nemzeti egység” retorikája elfedheti a társadalmi és nemi egyenlőtlenségeket.
A skandináv államok közötti viszony szempontjából 1905 a 19. századi skandinavizmus (skandinavisme) eszméjének gyakorlati kudarcát is jelentette, de egyben annak felismerését, hogy a nemzeti önállóság és a testvérnépek közötti együttműködés nem zárja ki egymást. A későbbi északi együttműködés (lásd a nordizmus eszméje és intézményei alfejezetet) építhetett arra a tapasztalatra, hogy az unió felbomlása nem vezetett tartós ellenségeskedéshez. Ugyanakkor a norvég–svéd kapcsolatok normalizálódása évtizedeket vett igénybe, és a 20. század elején a két ország közötti bizalmatlanság a biztonságpolitikai döntéseket is befolyásolta.
Az 1905-ös események rekonstrukciójához elsősorban a norvég Storting jegyzőkönyvei, a svéd kormányzati és diplomáciai iratok, valamint a karlstadi tárgyalások jegyzőkönyvei szolgálnak elsődleges forrásként. A korabeli sajtó – mind norvég, mind svéd oldalon – gazdag, de részrehajló képet ad; a nemzeti érzelmek felerősítése miatt az események visszamenőleges értelmezése gyakran eltér a dokumentált döntéshozataltól. A Michelsen-kormány és II. Oszkár király közötti levelezés, valamint a dán királyi család belső iratai – amelyek egy része később vált hozzáférhetővé – tovább árnyalják a királyválasztás hátterét.
A népszavazási adatok pontosak, de a részvételi arányok kiszámítása a korabeli választói névjegyzékek hiányosságai miatt becslésen alapul. A nők és a számi közösségek kizárásának mértéke, valamint a kimaradó csoportok tényleges jogi státusza vita tárgya. A karlstadi tárgyalások mögötti katonai tervek részletei szintén részben feltáratlanok, mivel a svéd hadsereg egyes iratai megsemmisültek vagy később kerültek nyilvánosságra. A brit diplomácia befolyásának pontos szerepe a királyválasztásban nem egyértelmű, és a szakirodalomban különböző értelmezések versengenek.
A nagyhatalmak elismerésének időpontja és a garanciaszerződés tényleges hatálya körüli bizonytalanságok arra intenek, hogy az 1905-ös függetlenség nemzetközi jogi státusza korántsem volt olyan egyértelmű, mint ahogy azt a későbbi emlékezetpolitika sugallja. A folyamatot tehát egyszerre jellemezte a békés rendezésre irányuló politikai akarat és a fennálló hatalmi egyensúlytalanságok, amelyek a kimaradó csoportok szempontjából korántsem jelentettek teljes felszabadulást.