Az 1945-ös felszabadulás után Norvégia két egymásba fonódó kérdéssel nézett szembe: hogyan kerülje el az 1940. áprilisi megszállás megismétlődését, és hogyan építse újjá a háborúban részben lerombolt gazdaságát, illetve hogyan szélesítse ki a társadalmi biztonság rendszerét. A válaszok a hidegháború évtizedeiben intézményesültek: a NATO-tagság (North Atlantic Treaty Organization; norvégul NATO, gyakran Atlanterhavspakten), az államilag irányított újjáépítés, a szociáldemokrata jóléti állam (velferdsstaten), majd az északi-tengeri olaj (Nordsjøolje) felfedezése és az abból származó bevételek kezelése. Ez a hármas folyamat nem olvasható egyszerűen lineáris sikertörténetként: a hidegháborús biztonságpolitika állandó feszültségben tartotta az országot, az olajbevételek pedig újraelosztási, környezeti és gazdaságszerkezeti vitákat hoztak felszínre.
A A német megszállás és a Quisling-rendszer alfejezet bemutatta, hogy a német megszállás és a háború alatti ellenállás mély nyomot hagyott a norvég politikai kultúrában. Az 1945 utáni kormányzat számára a megszállás tanulsága az volt, hogy a semlegesség önmagában nem nyújtott védelmet. A Szovjetunió csapatai 1944–1945 folyamán felszabadították Kelet-Finnmarkot, majd kivonultak; ez nem alakult át tartós szovjet megszállássá, de a közvetlen szovjet határ és a nagyhatalmi jelenlét érzékelhetővé tette a biztonságpolitikai kiszolgáltatottságot. A norvég kormány ezért – Dániával és Izlanddal együtt – a nyugati szövetséghez való csatlakozás mellett döntött. Norvégia 1949-ben a NATO alapító tagja lett. A döntést a Storting (parlament, Stortinget) nagy többséggel hagyta jóvá, de a belpolitikai vita éles volt: a Norvég Kommunista Párt (Norges Kommunistiske Parti, NKP) és a baloldali szociáldemokraták egy része a semlegesség megőrzését vagy éppen a szovjet biztonsági érdekekkel való kiegyezést sürgette.
A norvég NATO-tagság sajátos kompromisszumot hordozott. Norvégia egyoldalúan vállalta, hogy békeidőben nem enged külföldi katonai támaszpontokat a területére, és békeidőben nem állomásoztatnak nukleáris fegyvereket norvég földön. Ezt a korlátozó politikát bázis- és atompolitikának (base- og atompolitikken) nevezik. A norvég kormányok ezzel egyszerre kívánták demonstrálni a szövetségesi megbízhatóságot és csökkenteni a szovjet fenyegetésérzékelést. A hidegháború folyamán a szovjet diplomácia időnként vitatta e politika hitelességét, és a norvég északi területek – különösen Finnmark, valamint a Spitzbergák (Svalbard) térsége – a két tömb közötti érzékeny ütközőzónává vált. A hidegháborús norvég fenyegetettségérzékelés mértéke a levéltári források megnyílása után is értelmezési vita tárgya: egyes történészek szerint a szovjet katonai nyomás valós volt, mások szerint a norvég politikai elit részben saját belpolitikai legitimációját is erősítette a keleti fenyegetés hangsúlyozásával.
A biztonságpolitika és a gazdasági újjáépítés összekapcsolódott. Norvégia részesült a Marshall-segélyből (Marshallhjelpen), amely hozzájárult az ipari kapacitások helyreállításához és a nyugati gazdasági integrációhoz való közeledéshez. A nyugati szövetséghez tartozás nemcsak katonai garanciát jelentett, hanem a norvég gazdaságpolitika számára is orientációs keretet adott, miközben a szociáldemokrata kormányzás az állami tervezés és a teljes foglalkoztatottság céljait helyezte előtérbe.
Az 1945-ös választáson a Munkáspárt (Arbeiderpartiet, Ap) abszolút többséget szerzett, és hosszú korszakot alapozott meg. A párt vezetője, Einar Gerhardsen 1945 és 1965 között – rövidebb megszakításokkal – miniszterelnök volt. Az ő nevéhez kötik a norvég politikai nyelvben a „landsfader” (a haza atyja) megnevezést, ami azonban utólagos, részben emlékezetpolitikai képződmény; a történeti kutatás a Munkáspárt korszakát intézményi és társadalmi folyamatok eredőjeként, nem pedig egyetlen személy műveként vizsgálja.
A háború utáni gazdaságpolitika alapelve a kevert gazdaság volt: a piacgazdaság megmaradt, de az állam aktívan szabályozott, és stratégiai ágazatokban tulajdonosi szerepet vállalt. A kormányzat árszabályozással, jegyrendszerrel, lakásépítési programmal és beruházás-ösztönzéssel igyekezett kezelni a szűkösséget. A foglalkoztatáspolitika a teljes foglalkoztatottság célját követte; ez a skandináv szociáldemokrata modell egyik alappillére lett.
A jóléti állam kiépítése nem az olajbevételekből indult, hanem már az 1940-es évek végétől intézményesült. Az 1950-es és 1960-as években fokozatosan egységesítették a társadalombiztosítást, a nyugdíjrendszert, az anyasági és betegségi ellátást, valamint az oktatáshoz és egészségügyhöz való hozzáférést. 1967-ben fogadták el a Népbiztosítási törvényt (folketrygden), amely a szociális biztonságot általános, jövedelemarányos és államilag garantált rendszerré alakította. A norvég jóléti állam sajátossága az volt, hogy a szolgáltatások nagy részét a helyi önkormányzatok és az állami intézmények nyújtották, a finanszírozás pedig elsősorban adókból és járulékokból származott. A nemzeti jövedelem újraelosztása már az olajkorszak előtt magas szintet ért el, ezért a norvég fejlődést nem lehet kizárólag az olajbevételek következményeként leírni. Az olajjövedelem később a finanszírozhatóságot javította, nem pedig a jóléti intézmények alapját hozta létre.
A politikai rendszerben a Munkáspárt dominanciája nem jelentett egypártrendszert. A parlamenti ellenzék, a parasztpárti, konzervatív, liberális és kereszténydemokrata erők folyamatosan jelen voltak, és a helyi szintű döntéshozatalban is érvényesülhettek. Az 1960-as évek elejétől a szociáldemokrata többség meggyengült, a kormányzás pedig egyre inkább koalíciós és kisebbségi helyzetekben folyt. Ez a fejlődés párhuzamosan haladt azzal, hogy a norvég társadalomban a fogyasztói jólét, a városiasodás és az oktatási expanzió új választói igényeket és új konfliktusokat hozott felszínre.
A norvég kontinentális talapzat szénhidrogén-potenciálját az 1950-es évek végétől vizsgálták, de a nagy fordulat az 1960-as évek végén következett be. Norvégia az 1960-as évek közepén nemzetközi egyezményekben rögzítette a kontinentális talapzat felosztását Dániával és az Egyesült Királysággal, majd 1965-ben kiírta az első engedélyezési kört. Az első kutatófúrások azonban nem hoztak áttörést, ezért a norvég hatóságokban és a közvéleményben egyaránt élt a kétely. 1969-ben a Phillips Petroleum bejelentette az Ekofisk-mező felfedezését az északi-tengeri norvég szektorban. A termelés 1971-ben indult meg, és ezzel Norvégia belépett az olajtermelő államok sorába. Az 1973-as és 1979-es olajárrobbanás a norvég állam számára hirtelen megnövelte a várt bevételeket, és megváltoztatta a gazdaságpolitikai időhorizontot. A felfedezés időpontjai dokumentáltak, a szénhidrogén-készletekre vonatkozó becslések azonban folyamatosan módosultak a kutatási és termelési adatok bővülésével.
Az olajipar irányítására Norvégia erős állami kontrollt épített ki. 1972-ben létrehozták az állami olajvállalatot, a Statoil-t (2007? – ma Equinor néven működik; a névváltás későbbi fejlemény), és ugyanebben az évben megalakult az Olaj- és Energiaügyi Minisztérium, valamint a Norvég Kőolaj-igazgatóság (Oljedirektoratet, később Sokkeldirektoratet). Az állami részvétel elve az volt, hogy a természeti kincs jövedelméből a norvég társadalom egésze részesüljön, ne csak a magánvállalatok. 1985-ben az állami tulajdonrészt átszervezték: a Statoil mellett létrejött az Állami Közvetlen Gazdasági Részvétel (Statens direkte økonomiske engasjement, SDØE), amely a termelési bevételek nagyobb részét közvetlenül az államkasszába irányította. Ez a modell a nemzetközi olajtársaságok számára is átláthatóbbá tette a norvég adó- és engedélyezési rendszert.
Az olajkorszak kezdetén heves vita bontakozott ki a kitermelés üteméről, amelyet a norvég köznyelv tempóvitának (tempodebatten) nevez. A baloldali és környezetvédő csoportok lassúbb, óvatosabb kitermelést követeltek, hogy elkerüljék a gyors iparosítás társadalmi és ökológiai kárait. A munkáspárti kormányok és az iparági szereplők viszont a gyorsabb kiépítést, a munkahelyteremtést és a regionális fejlesztést helyezték előtérbe. A vita nem csupán gazdasági volt: az olajipar megjelenése átalakította a part menti települések társadalomszerkezetét. Stavanger és környéke az ország olajfővárosává vált, miközben Észak-Norvégia és a belső peremterületek továbbra is a népességmegtartás nehézségeivel küzdöttek. Az 1977-es Bravo-kitörés az Ekofisk-mezőn a norvég közvélemény számára először tette érzékelhetővé az offshore-termelés környezeti kockázatait, és hozzájárult a biztonsági szabályozás szigorításához.
A növekvő olajbevételek nyomán az 1980-as évek közepére a norvég gazdaságpolitika egyik központi kérdése az lett, hogyan lehet elkerülni a nyersanyagjövedelemből fakadó inflációs nyomást, a holland kórnak (hollandsk syke) nevezett szerkezeti torzulást és a bevételi ingadozások költségvetési kiszámíthatatlanságát. A norvég válasz nem a jövedelem azonnali elköltése volt, hanem egy hosszú távú megtakarítási intézmény létrehozása. 1990-ben a Storting létrehozta a Kormányzati Olajalapot (Statens petroleumsfond), amely később a Kormányzati Nyugdíjalap Globális (Statens pensjonsfond utland, SPU) nevet kapta; a köznyelv ma is Olajalapnak (Oljefondet) nevezi. A név megtévesztő: az alap nem egyéni nyugdíjszámlákból áll, hanem a norvég állam külföldi, tőkepiaci befektetéseit kezelő szuverén vagyonalap. Az elnevezés arra utal, hogy a bevételek egyik rendeltetése a hosszú távú nyugdíjkiadások finanszírozhatóságának megőrzése.
Az első érdemi átutalásra az 1990-es évek közepén került sor; a norvég költségvetési dokumentumok és a későbbi hivatalos visszatekintések gyakran 1996-ot említik az alap feltöltésének kezdeteként. A bevételek azonban már korábban is a központi költségvetést gazdagították, így az olajalap létrehozása nem a bevételek megjelenésének kezdete volt. Az alap vagyonát külföldi részvényekbe, kötvényekbe és ingatlanokba fektetik, hogy a norvég gazdaságot ne terhelje a hazai pénzkínálat hirtelen bővülése. A 2000-es évek elején bevezetett költségvetési szabály (handlingsregelen) szerint a kormány az alap várható reálhozamának csak korlátozott, a parlament által időről időre felülvizsgált részét használhatja fel az éves költségvetésben. Ez a szabály nem alkotmányos erejű, hanem politikai konszenzuson alapul, és a gazdasági ciklusokhoz igazodó rugalmasságot is enged.
Az olajalap kezelésének etikai és politikai dimenziói is megjelentek. Az alap befektetési döntéseire etikai irányelveket vezettek be, amelyek alapján bizonyos iparágakat – például a dohányipart, később egyes fegyvergyártókat vagy a szénkitermelés bizonyos formáit – kizárnak a portfólióból. Az etikai tanács (Etikkrådet) döntései rendszeresen vitákat váltanak ki arról, hogy egy állami vagyonalapnak mennyiben kell erkölcsi szempontokat érvényesítenie, és hol húzódik a politikai befolyás és a pénzügyi racionalitás határa. Az alap piaci értéke a 2000-es években és a 2020-as években is erősen ingadozott, mivel a norvég korona árfolyama, a nemzetközi részvénypiacok és az olajár együttesen hatnak rá. A konkrét állományi érték folyamatosan változik, ezért a tankönyvi állítások csak nagyságrendi vagy időponthoz kötött adatokat közölhetnek.
Az olajalap nem oldotta meg automatikusan a norvég gazdaság szerkezeti feszültségeit. A magas bérszínvonal, a tőkevonzás az energiaszektorba és a hagyományos exportágazatok relatív drágulása időnként hasonló tüneteket mutatott, mint a nyersanyagexportőr országokban általában. A norvég gazdaságpolitika ezt a kockázatot a munkaerőpiaci tárgyalások központi koordinációjával, a háromoldalú egyeztetéssel és a szociális partnerek bevonásával igyekezett ellensúlyozni. A jóléti állam kiegyenlítő szerepe itt is látható: az olajipar által generált regionális jövedelemkülönbségeket részben a nagyvonalú állami transzferek, a helyi önkormányzati támogatások és a közszolgáltatások tompították.
A hidegháború második felében Norvégia nyugati gazdasági integrációja nem haladt párhuzamosan a politikai integrációval. Norvégia 1960-ban az EFTA (European Free Trade Association) alapító tagja lett, de nem csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez. Az 1972-es népszavazáson a norvég választók elutasították az EGK-tagságot. A döntés okai összetettek voltak: a halászat és a mezőgazdaság védelme, a regionális politika, a szuverenitás iránti aggodalom, valamint a baloldali és centrumpárti mozgósítás egyaránt szerepet játszott. Az olaj felfedezése ezt a kérdést tovább élezte, mert a norvég közvélemény egy része attól tartott, hogy a közös energia- és versenypolitika korlátozná az állam ellenőrzését a természeti kincsek felett.
A hidegháború lezárulása után a kérdés újra napirendre került. 1994-ben a norvég választók ismét elutasították az uniós tagságot, miközben az ország csatlakozott az Európai Gazdasági Térséghez (EØS-avtalen, European Economic Area, EEA), amely a belső piac nagy részéhez hozzáférést biztosít, de nem teszi Norvégiát az EU döntéshozó intézményeinek tagjává. Ez a konstrukció a norvég politika egyik állandó feszültsége: az ország átveszi az EU-jogszabályok jelentős részét, de formálisan nem vesz részt azok elfogadásában. Az olaj- és földgázszektor stratégiai jelentősége, a halászati politika és a regionális támogatások mind olyan területek, ahol a norvég álláspont hangsúlyozottan védi a nemzeti döntési mozgásteret. A 21. századi klíma-, energia- és EU-vitákat Norvégia a 21. században: EU, energia, bevándorlás tárgyalja részletesen.
A hidegháború, az olaj és a jóléti állam összekapcsolódása tehát nem egyszerűen egy gazdagodó ország története. A norvég modell sajátossága az volt, hogy a jóléti intézményeket a társadalmi konszenzus már az olajbevételek előtt kiépítette, a biztonságpolitikai válsághelyzet pedig arra ösztönözte a politikai elitet, hogy a nyugati integrációt a belső stabilitással egyensúlyozza. Az olajalap ezt a korábbi intézményi alapzatot tette finanszírozhatóbbá, de új kérdéseket is hozott: mennyire függ a norvég jólét a fosszilis energia világpiaci áraitól, és milyen felelősséggel tartozik az ország a klímaválság idején a szénhidrogén-kitermelés folytatásáért. Ezek a kérdések a 2020-as évek norvég közéletének éppúgy részei, mint az olajkorszak örökségéről folytatott emlékezetpolitikai viták.
A hidegháborús döntések rekonstrukciójához a Storting jegyzőkönyvei, a kormányzati kül- és biztonságpolitikai iratok, a NATO-dokumentumok és a norvég külügyminisztérium aktái jelentik az elsődleges forrásokat. A norvég és szovjet levéltárak fokozatos megnyitása óta a történészek árnyaltabban látják a bázis- és atompolitika működését, de a szovjet fenyegetésérzékelés és a norvég döntéshozatal tényleges mozgatórugói között továbbra is értelmezési viták vannak. A jóléti állam kiépülésére vonatkozóan a norvég statisztikai hivatal (Statistisk sentralbyrå, SSB) történeti idősorai, a költségvetési törvények és a társadalombiztosítási reformok hivatalos előkészítő anyagai a legfontosabb forrástípusok. Az olajipar történetében az Olaj- és Energiaügyi Minisztérium, a Kőolaj-igazgatóság és a Storting energiapolitikai bizottságainak anyagai adnak támpontot. A termelési és bevételi adatok pontosak, de az olajkészletekre és a jövőbeli bevételekre vonatkozó becslések természetszerűen bizonytalanok. Az olajalap vagyonának állományi adatait a Norges Bank Investment Management és az SSB publikálja; ezek folyamatosan frissülnek, ezért a tankönyv csak időponthoz kötött vagy nagyságrendi állításokat tesz. A norvég olajmodell értékelése tudományos vita tárgya: egyes kutatók a holland kór elkerülését és a költségvetési fegyelmet hangsúlyozzák, mások a fosszilis energiafüggőség, a környezeti károk és a jóléti állam olajjövedelemtől való közvetett függőségét emelik ki. Az 1972-es és 1994-es népszavazások eredményei dokumentáltak, de az elutasítás okainak súlyozása – különösen a halászati, mezőgazdasági, szuverenitási és baloldali érvek viszonya – továbbra is kutatási és emlékezetpolitikai vita tárgya.