A németalföldi felkelés a kora újkori Európa egyik legösszetettebb politikai és vallási konfliktusa volt. A 16. század második felében a Burgundi–Habsburg örökség tartományai közül a mai Hollandia, Belgium és Luxemburg területén fekvő államalakulatok fokozatosan szembefordultak a spanyol Habsburg uralommal. A konfliktus nem kizárólag „holland szabadságharc” volt: a résztvevők céljai, identitásai és lehetőségei tartományról tartományra, társadalmi csoportról társadalmi csoportra változtak. A szakirodalom gyakran nyolcvanéves háború (hollandul Tachtigjarige Oorlog) néven emlegeti az 1568 és 1648 közötti időszakot, ám ez az elnevezés utólagos konstrukció, és a korabeli szereplők nem egyetlen folyamatos háborúként élték meg. A következő alfejezet a felkelés kirobbanását, a spanyol uralom elleni katonai és politikai küzdelmet, az 1581-es függetlenségi nyilatkozatot, valamint a vesztfáliai békéig vezető utat tárgyalja, különös tekintettel arra, hogy a „függetlenség” fogalma a 16–17. század fordulóján nem azonos a modern nemzeti szuverenitással.
A németalföldi tartományok a késő középkor óta rendi kiváltságokkal és helyi önkormányzattal rendelkeztek. A burgundi hercegek, majd V. Károly császár (1500–1558) igyekeztek ezeket a területeket egységes adminisztráció alá vonni, de a tartományi rendek (Staten) ragaszkodtak adójóváhagyási jogukhoz és egyéb privilégiumaikhoz. V. Károly, aki németalföldi születésű volt, viszonylag óvatos politikát folytatott, és a helyi elitekkel együttműködve kormányzott. Fia, II. Fülöp (Felipe II, 1527–1598) azonban spanyol központú birodalmi politikát képviselt, és a Németalföldet elsősorban adóforrásnak és a katolikus ortodoxia védelmezőjének tekintette. Fülöp 1559-ben elhagyta a Németalföldet, és féltestvérét, Margit pármai hercegnőt (Margaretha van Parma) nevezte ki helytartónak. A tényleges hatalom azonban a spanyol tanácsosok, különösen Antoine Perrenot de Granvelle bíboros kezében volt, ami sértette a helyi főnemesség befolyását.
A feszültségek három fő forrásból táplálkoztak: a központosítás és az adóztatás, a spanyol katonaság jelenléte, valamint a vallási üldözés. Fülöp a spanyol költségvetés terheinek enyhítésére a németalföldi rendekre akart nagyobb adókat kivetni, a rendek pedig csak feltételekkel voltak hajlandók hozzájárulni. Az 1559-es cateau-cambrésis-i béke után a spanyol hadsereg egy része a Németalföldön maradt, ami a lakosság körében állandó félelmet és ellenszenvet szült. A vallási kérdés azonban a legrobbanékonyabbnak bizonyult: a kálvinizmus gyorsan terjedt a városi kézművesek, kereskedők és a flamand textilipari munkások körében, miközben a Habsburg hatóságok a katolikus ortodoxiát kívánták fenntartani. Az eretnekek elleni rendeletek, az úgynevezett plakátok (hollandul plakkaten) halálbüntetést helyeztek kilátásba a protestáns tanítás terjesztésére, és a kivégzések száma az 1560-as években megnőtt. A kivégzések pontos számát nem ismerjük, a becslések néhány száztól több ezerig terjednek, és a kortárs protestáns vértanú-könyvek (mint Adriaan van Haemstede martelaarsboekja) ezeket az eseményeket erősen propagandisztikus céllal ábrázolták.
A feszültség 1566-ban robbant ki. A kálvinista prédikátorok szabadtéri istentiszteleteket (hagenpreken) tartottak, amelyeken tömegek vettek részt. 1566 augusztusában a tiltakozás erőszakba fordult: a képrombolás (hollandul Beeldenstorm) hulláma söpört végig Flandrián, Brabanton, Hollandon és más tartományokon. A feldühödött tömegek katolikus templomok szobrait, oltárait és kegytárgyait rombolták le, amit a kortárs katolikus források szentségtörésként, a protestáns elbeszélések pedig a bálványimádás elleni jogos fellépésként értelmeztek. A képrombolás mértéke és szervezettsége vitatott: egyes történészek szerint viszonylag spontán, mások szerint részben irányított megmozdulások voltak.
Az események hatására a mérsékelt nemesség egy része, köztük katolikusok is, szövetséget kötött a vallási üldözés enyhítésére és a rendi jogok védelmére. Az 1565 végén és 1566 elején alakult nemesi kompromisszum (Eedverbond der Edelen) petíciót nyújtott át Margit kormányzónak, amelyben a plakátok felfüggesztését és a vallási türelem (moderatie) bevezetését kérték. A kormányzó átmenetileg engedményeket tett, de Fülöp ezt elutasította, és elhatározta, hogy erővel állítja helyre a rendet. A képrombolás hírére a király Fernando Álvarez de Toledo, Alba hercegét (hollandul hertog van Alva) küldte a Németalföldre egy mintegy 10 000 fős spanyol–itáliai hadsereggel. Alba 1567 augusztusában érkezett meg, és kemény megtorlást indított.
Alba létrehozta a vértörvényszéknek (hollandul Raad van Beroerten, spanyolul Tribunal de los Tumultos) nevezett rendkívüli bíróságot, amely a felkelésben részt vevőket, a képrombolókat és a protestánsokat vonta felelősségre. A testület több ezer embert ítélt el, köztük a vezető nemeseket, Egmond grófját (Lamoraal van Egmont) és Hoorne grófját (Filips van Montmorency, graaf van Hoorne), akiket 1568. június 5-én Brüsszel főterén nyilvánosan lefejeztek. A kivégzések száma vitatott: a kortárs protestáns propagandában „vértanúk ezreiről” beszéltek, míg a modern becslések néhány ezerre teszik a kivégzettek és száműzöttek együttes számát. A pontos adatok azért bizonytalanok, mert a bíróság iratai hiányosak, és a későbbi történetírás politikai okokból felnagyíthatta vagy éppen csökkenthette a számokat.
Orániai Vilmos (Willem van Oranje, 1533–1584), a legbefolyásosabb németalföldi főnemes, Alba érkezése előtt Németországba menekült. 1568-ban több irányból is katonai inváziót indított a Németalföld visszafoglalására, de ezek a korai vállalkozások nem jártak sikerrel. A hagyományos történetírás ezt az évet tekinti a nyolcvanéves háború kezdetének, ám ez a korszakolás utólagos: a kortársak számára az 1568-as harcok inkább a nemesi ellenállás kudarcának tűntek, mintsem egy hosszú háború kezdetének. Alba erőszakos politikája, a tizedpenz (hollandul tiende penning) néven ismertté vált forgalmiadó bevezetésének terve pedig tovább növelte az elégedetlenséget a városokban.
A fordulat 1572-ben következett be. A száműzött protestáns nemesek és kereskedők által szervezett, tengeri koldusoknak (hollandul geuzen) nevezett kalózflotta Anglia kikötőiből kiindulva támadta a spanyol hajókat és a parti városokat. A geuzen mozgalom társadalmilag és vallásilag heterogén volt: kálvinista radikálisok, kalandorok, elszegényedett tengerészek és politikai menekültek egyaránt részt vettek benne. 1572. április 1-jén a geuzen flotta elfoglalta a dél-hollandi Brielle (Den Briel) városát. Ez az esemény a holland történeti emlékezetben kiemelkedő helyet kapott, és a 19. századi nemzeti mitológia a „szabadság hajnalaként” ünnepelte. A történészek azonban vitatják, hogy Brielle elfoglalása valóban stratégiai fordulópont volt-e, vagy inkább a propagandisztikus jelentősége tette azzá.
A hírre Holland és Zeeland számos városa fellázadt, és Orániai Vilmost ismerték el helytartónak. A városok átállása azonban nem volt egységes: egyes helyeken a városi tanácsok önként csatlakoztak, máshol a kálvinista kisebbség puccsszerűen ragadta meg a hatalmat, megint máshol a spanyol helyőrségek jelenléte megakadályozta a felkelést. A városi felkelések erőszakosak voltak: a spanyol katonaság több várost kifosztott, például Mechelen, Zutphen és Naarden esetében tömeges kivégzésekre és a civil lakosság lemészárlására is sor került. Az ilyen atrocitásokról szóló beszámolók a protestáns propaganda révén terjedtek, és hozzájárultak a spanyolellenes hangulat fokozásához.
A felkelés egyik emblematikus eseménye Leiden ostroma volt 1573–1574-ben. A spanyol csapatok hosszú hónapokon át körülzárták a várost, éhínséget és járványt okozva. A felkelők válaszul áttörték a gátakat, elárasztották a környező földeket, és a geuzen hajói így el tudták érni a várost, kényszerítve a spanyolokat a visszavonulásra. Az 1574. október 3-i felmentés a holland kollektív emlékezet alapító pillanata lett, és Leiden városa ma is ünnepli. A modern kutatás azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az árvíz által okozott károk a paraszti lakosságot súlyosan érintették, és az ostrom alatti éhínség áldozatainak száma is jelentős volt.
A győzelmek ellenére a felkelők tábora korántsem volt egységes. A kálvinista radikálisok a katolikus istentisztelet betiltását követelték az ellenőrzésük alatt álló területeken, míg Orániai Vilmos és a mérsékeltek a vallási békét és a katolikusok türelmét szorgalmazták. Vilmos politikai célja kezdetben nem a függetlenség volt, hanem a tartományi szabadságjogok helyreállítása és a spanyol zsoldosok eltávolítása a Németalföldről, miközben a Habsburg uralmat névlegesen fenntartotta. A vallási kérdésben a vallási béke (religievrede) politikáját támogatta, amely bizonyos toleranciát ígért mindkét felekezetnek, de ez a kálvinista többségű városokban gyakran megvalósíthatatlannak bizonyult.
A spanyol uralom 1576-ban meggyengült: a spanyol korona csődje miatt a katonák hónapok óta nem kaptak zsoldot, és a hadsereg fellázadt. 1576 novemberében a spanyol csapatok Antwerpent (Antwerpen) kifosztották – ezt az eseményt a kortársak spanyol dühnek (hollandul Spaanse Furie) nevezték. A város kereskedelmi központja súlyos károkat szenvedett, és a civil lakosság ezrei haltak meg. A pontos áldozatszám vitatott, a becslések 1 000 és 8 000 között mozognak, de minden forrás megerősíti az erőszak mértékét. A kifosztás hírére a tartományok, köztük a korábban lojális déliek is, összefogtak a spanyol katonaság ellen. Az 1576-os genti pacifikáció (Pacificatie van Gent) a tartományok közötti együttműködést rögzítette, célja a spanyol csapatok eltávolítása és a rendi jogok helyreállítása volt. A pacifikáció azonban nem oldotta meg a vallási ellentéteket.
A következő években a Németalföld vallási és politikai kettéválása felgyorsult. A déli, túlnyomórészt katolikus tartományok egy része, élükön az arrasi unióval (Unie van Atrecht, 1579), kiegyezett a spanyol királlyal, visszatérve a Habsburg-uralom alá. Ezzel szemben az északi, túlnyomórészt kálvinista tartományok, köztük Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland és Frízföld, az utrechti uniót (Unie van Utrecht, 1579) hozták létre, amely katonai és pénzügyi szövetség volt, de nem jelentett azonnali függetlenséget. Az unió szövege a tartományok szuverenitásának megőrzését hangsúlyozta, és a vallási kérdést a helyi hatóságokra bízta, ami gyakorlatilag a kálvinista dominanciát erősítette északon.
A politikai szakítás 1581-ben vált hivatalossá. Az északi tartományok rendjei 1581. július 26-án kiadták az Acte van Verlatinghe néven ismert nyilatkozatot, amelyben II. Fülöpöt megfosztották a Németalföld feletti uralmától. A dokumentum jogi érvelése szerint a király zsarnokká vált, és megszegte a tartományokkal kötött szerződést, ezért a rendeknek joguk van elszakadni tőle. Ez a lépés nem egy új állam kikiáltását jelentette, hanem a meglévő tartományi jogok védelmét. A nyilatkozat hátterében a kálvinista városi elitek nyomása állt, de a szöveg maga nem említette a kálvinizmust mint hivatalos vallást, és Orániai Vilmos továbbra is a „szabadság” védelmét hangsúlyozta. A függetlenségi nyilatkozatot a kortárs európai jogi gondolkodásban nem feltétlenül tekintették jogszerűnek, és a Habsburg uralkodók soha nem ismerték el.
Orániai Vilmost 1584-ben meggyilkolta Balthasar Gerards katolikus fanatikus. Halála után az északi tartományok nem választottak új uralkodót, hanem fokozatosan a köztársasági államforma felé mozdultak el. A hatalom a tartományi rendek kezébe került, és Holland tartomány dominanciája egyre nyilvánvalóbbá vált. A formális köztársasági berendezkedés nem egyetlen alkotmányos aktus eredménye volt, hanem hosszú, több évtizedes folyamat, amelyet a háborús kényszerek és a helyi elitek alkui alakítottak.
A spanyol uralomtól való elszakadás nem ért véget 1581-ben. A spanyol hadsereg Alexander Farnese, Parma herceg vezetésével az 1580-as években visszafoglalta a déli tartományok nagy részét, köztük Flandria és Brabant városait, és 1585-ben Antwerpent is elfoglalta. Ezzel a Németalföld tartósan kettészakadt: az északi unió tartományai fokozatosan de facto független állammá váltak, míg a déli részek spanyol fennhatóság alatt maradtak. A határvonal nem esett egybe a mai holland–belga határral, és a frontvonal évtizedekig változott. A déli menekültek, köztük sok kálvinista kereskedő és kézműves, északra vándoroltak, hozzájárulva az északi városok gazdasági és kulturális fellendüléséhez.
A háború nemzetközivé vált: Anglia 1585-ben katonai támogatást nyújtott a felkelőknek, és Robert Dudley, Leicester grófja rövid ideig főkormányzóként tevékenykedett, de küldetése kudarcot vallott. Franciaország is beavatkozott, bár céljai gyakran saját dinasztikus érdekeit szolgálták. A spanyol korona többször is kísérletet tett az északi tartományok visszahódítására, például az 1588-as Nagy Armada révén, amely azonban Anglia ellen is irányult, és kudarcot vallott. Az 1590-es években a holland–zélandi flotta és a Maurits van Nassau (Orániai Vilmos fia) vezette hadsereg több győzelmet aratott, és megszilárdította az északi állam területi integritását.
A háború pénzügyi terhei mindkét felet kimerítették. Spanyolország 1607-ben fizetésképtelenné vált, és 1609-ben tizenkét éves fegyverszünetet (Twaalfjarig Bestand) kötöttek. A fegyverszünet időszaka alatt az északi köztársaság gazdasága látványosan fejlődött, megerősödött a tengeri kereskedelem, és az állam nemzetközi elismerése is nőtt. A fegyverszünet lejárta után a háború 1621-ben kiújult, és összefonódott a harmincéves háborúval (1618–1648), amelyben a holland köztársaság a protestáns hatalmak oldalán vett részt.
A konfliktust végül az 1648-as vesztfáliai béke zárta le, pontosabban a münsteri békeszerződés, amelyet a spanyol korona és a holland köztársaság között írtak alá. Spanyolország ebben formálisan elismerte az Egyesült Tartományok függetlenségét, és lemondott a Németalföld északi része feletti igényéről. Az 1581-es nyilatkozat óta az északi tartományok gyakorlatilag szuverének voltak, de a nemzetközi jogi elismerés 1648-ig váratott magára. A vesztfáliai béke tehát nem a függetlenség kezdete, hanem annak nemzetközi megerősítése volt. Ugyanakkor a déli tartományok spanyol uralom alatt maradtak, és a két rész közötti politikai, vallási és gazdasági különbségek tartósan rögzültek.
A felkelés emberi költségei hatalmasak voltak. A háború, az éhínségek, a járványok és a menekülthullámok miatt a Németalföld lakossága jelentősen csökkent, bár a pontos veszteségek nem ismertek. A becslések több százezerre teszik a közvetlen és közvetett áldozatok számát, de a kortárs források gyakran túloznak, és a regionális adatok hiányosak. A déli tartományokban a háború különösen pusztító volt: Flandria és Brabant városai hanyatlásnak indultak, míg Holland és Zeeland gazdasága a menekültek beáramlásának és a tengeri kereskedelemnek köszönhetően fellendült.
A vallási térkép is átalakult. Az északi köztársaságban a kálvinizmus a nyilvános vallás helyzetébe került, de a katolikusok továbbra is jelentős kisebbséget alkottak. A hivatalos valláspolitika a nyilvános kálvinizmus és a magánjellegű vallásgyakorlás közötti megkülönböztetésre épült: a katolikusoknak tilos volt nyilvános istentiszteletet tartaniuk, de a hatóságok gyakran szemet hunytak a rejtett kápolnák (schuilkerken) működése felett. Ez a tolerancia azonban nem volt elvi alapú, hanem gyakran a helyi elitek érdekeit tükrözte, és a katolikusok társadalmi és politikai hátrányban maradtak. A zsidó közösségek, amelyek a 17. század elején telepedtek le, szintén korlátozott jogokkal rendelkeztek, de a köztársaság viszonylagos nyitottsága miatt számukra kedvezőbb feltételek alakultak ki, mint sok más európai országban.
A felkelés a politikai gondolkodásra is hatással volt: az Acte van Verlatinghe érvelése a zsarnokkal szembeni ellenállás jogáról később hivatkozási alap lett a 17–18. századi európai politikai elméletekben. Ugyanakkor a holland köztársaság nem volt demokrácia a mai értelemben: a hatalmat a városi patriciátus és a tartományi elitek gyakorolták, a parasztoknak és a városi szegényeknek nem volt beleszólásuk.
Az alfejezet elsődleges forrásokra támaszkodik, amelyek közül a legfontosabbak a korabeli rendeletek és placardok, a tartományi rendek és városi tanácsok jegyzőkönyvei, az Acte van Verlatinghe szövege, Orániai Vilmos levelezése, valamint a kortárs krónikák, például Pieter Bor és Emanuel van Meteren munkái. A képrombolásról és a spanyol kifosztásokról szóló beszámolók gyakran protestáns propagandát tükröznek, és a katolikus oldal ugyanezeket az eseményeket másként értelmezte. A számadatok – a kivégzettek, az áldozatok, a menekültek száma – mindkét oldalon túlzóak lehetnek, és a modern történészek becslései is jelentősen szórnak.
A másodlagos irodalomban a felkelés értelmezése vitatott. A 19. századi holland nemzeti történetírás a „szabadságharc” heroikus képét hangsúlyozta, és a protestáns, északi narratívát tette meg a nemzeti identitás alapjának. A 20. század második felétől a történészek – például Geoffrey Parker, Jonathan Israel, Henk van Nierop, Maarten Prak és James Tracy – árnyaltabb képet rajzoltak, kiemelve a gazdasági, társadalmi és regionális tényezőket. Vita folyik arról, hogy a felkelés mennyire volt „népi” vagy elitek által irányított, milyen szerepet játszott a vallási radikalizmus, és hogy a déli tartományok spanyol kézen maradása elkerülhetetlen volt-e. Az áldozatszámok és a háború gazdasági hatásai továbbra is becsléseken alapulnak, mivel a források hiányosak és elfogultak.
Az emlékezetpolitikai dimenzió szintén jelentős: a holland nacionalizmus a 19. században a felkelés alakjait, különösen Orániai Vilmost és a Leideni ostromot, mítosszá formálta. A mai múzeumi reprezentációk és iskolai tankönyvek gyakran továbbra is a nemzeti hősökre építenek, miközben a déli tartományok perspektívája és a katolikus közösségek tapasztalatai kevésbé jelennek meg. A vitatott értelmezés tehát nem csak a múltra, hanem a jelenkori identitásra is vonatkozik.