Hollandia a második világháború utáni években egyszerre szembesült a háborús pusztítás újjáépítésének feladatával és a gyarmati uralom összeomlásával. Miként a A háború utáni újjáépítés és a jóléti állam alfejezet bemutatta, a gazdasági helyreállítás gyorsan haladt, de a birodalmi rend felbomlása súlyos politikai és társadalmi válságot okozott. A holland kormány 1945 után a gyarmati területek visszaszerzésére törekedett, miközben a nemzetközi környezet – mindenekelőtt az Egyesült Államok és az ENSZ – egyre inkább a dekolonizációt támogatta. Az indonéz függetlenségi háború és a holland katonai beavatkozás kudarca után Hollandia kénytelen volt átalakítani birodalmi szerepét, és a hidegháború logikája új orientációt kényszerített ki: a semlegesség feladását és a NATO-tagságot. Ez az alfejezet a dekolonizáció folyamatát és a hidegháborús politika összefonódását tárgyalja.
A második világháború alatt a Holland Kelet-India (Nederlands-Indië) japán megszállás alá került; a holland gyarmati kormányzat száműzetésben működött. A japán kapitulációt követő hatalmi vákuumban, 1945. augusztus 17-én Sukarno és Mohammad Hatta kikiáltotta a független Indonéz Köztársaságot (Republik Indonesia). A holland kormány ezt nem ismerte el, és a brit csapatok ideiglenes jelenlétére támaszkodva igyekezett visszaállítani a gyarmati ellenőrzést. Az 1945 őszén kibontakozó indonéz forradalmi erőszak – amelyet a köznyelv bersiap (felkészültség) néven ismert – holland és eurázsiai civilek ellen is irányult, és radikalizálta a holland közvéleményt. A holland csapatok 1946-tól fokozatosan visszatértek, és a tárgyalások kudarca után 1947 júliusában katonai offenzívát indítottak. A holland kormány ezt hivatalosan „polgári rendőri akciók” (politionele acties) néven emlegette, hogy hangsúlyozza: álláspontja szerint nem háborúról, hanem a belső rend helyreállításáról volt szó. Ez az elnevezés azonban erősen vitatott; a történettudomány jelentős része és az ENSZ Biztonsági Tanácsa katonai agresszióként értékelte a beavatkozást.
Az első „rendőri akció” (1947. július 21. – augusztus 5.) során a holland hadsereg elfoglalta Jáva és Szumátra jelentős részét, beleértve a köztársasági területek gazdaságilag fontos ültetvényeit. A második „rendőri akció” (1948. december 19. – 1949. január 5.) során a holland erők elfogták Sukarnót és Hattát, és a köztársasági kormányzatot ideiglenesen megsemmisítették. A holland katonai erőszak azonban nem hozta meg a kívánt eredményt: az indonéz gerilla-hadviselés folytatódott, a holland hadsereg túlkapásai pedig egyre erősebb nemzetközi felháborodást váltottak ki. A konfliktus áldozatainak száma máig bizonytalan: indonéz források több tízezer halottat említenek, míg a holland hivatalos becslések alacsonyabb számokat közölnek. A dokumentált kivégzések, tömeges letartóztatások és falvak felégetése azt mutatja, hogy a holland hadsereg rendszerszerűen alkalmazott erőszakot, noha ennek mértékét a holland társadalom hosszú ideig nem volt hajlandó szembesíteni.
A holland katonai beavatkozás nemzetközi elszigetelődést eredményezett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1947-ben és 1948-ban is tűzszünetet követelt, és felszólította Hollandiát a tárgyalások újrakezdésére. A holland kormány számára azonban a legnagyobb nyomást az Egyesült Államok jelentette. A háború utáni újjáépítéshez nyújtott Marshall-segély (Marshallhulp) feltételéül Washington egyre inkább a gyarmati konfliktus rendezését szabta. Az amerikai külpolitika a hidegháború logikája szerint egy stabil, független Indonéziát fontosabbnak tartott, mint a holland gyarmati igényeket: a szovjet befolyás növekedésétől tartott a térségben, és nem kívánta, hogy a holland gyarmati háború elvonja az erőforrásokat a nyugat-európai szövetségi rendszertől. Ez a nyomás az 1948–1949-es holland belpolitikai vitában is érezhető volt: a katolikus-szociáldemokrata kormány belső feszültségekkel küzdött, részben a gazdasági újjáépítés elsőbbsége, részben a gyarmati presztízs megőrzése között.
A dekolonizáció nem zárult le 1949-ben. A holland kormány a nyugat-új-guineai területet stratégiai és presztízs okokból igyekezett megtartani; hivatalos érvelése szerint az ottani pápuai lakosság önrendelkezését akarta előkészíteni. Indonézia ezzel szemben a területet a gyarmati uralom maradványának tekintette. Az 1960-as évek elejére a konfliktus katonai összecsapásokká fajult, és az indonéz kormány a Szovjetunió felé közeledett. Az Egyesült Államok ismét közvetítőként lépett fel, mert nem akarta, hogy a vita a hidegháború ázsiai frontjává váljon. 1962. augusztus 15-én a New York-i megállapodás értelmében Hollandia átadta Nyugat-Új-Guineát az ENSZ ideiglenes igazgatásának, amely 1963. május 1-jén Indonéziának adta át a területet. A holland gyarmati jelenlét Ázsiában ezzel gyakorlatilag megszűnt.
A karibi térségben a dekolonizáció más ütemben haladt. 1954-ben lépett hatályba a Holland Királyság Charta (Statuut voor het Koninkrijk), amely a Holland Királyságot három, alkotmányosan egyenrangú ország – Hollandia, Suriname és a Holland Antillák (Nederlandse Antillen) – közösségeként határozta meg. Suriname 1975. november 25-én vált függetlenné, miután a holland kormány és a helyi politikai elitek megegyeztek a szuverenitás átadásáról. A Holland Antillák nem egységes területként lépett tovább: Aruba 1986-ban külön státuszt kapott, majd 2010-ben a Holland Antillák államszövetsége felbomlott. Curaçao és Sint Maarten autonóm országrészek lettek a Királyságon belül, míg Bonaire, Saba és Sint Eustatius különleges holland községi státuszt kaptak. Ez a folyamat jól mutatja, hogy a holland dekolonizáció nem egyetlen esemény, hanem hosszú, szakaszos és a mai napig részben nyitott alkotmányos folyamat volt.
A második világháború után Hollandia – amely a 19. század óta semleges politikát folytatott – feladta a semlegességet. A szovjet fenyegetés, a kelet-európai kommunista hatalomátvételek és a nyugat-európai biztonsági vákuum arra késztették a holland kormányt, hogy csatlakozzon a formálódó atlanti szövetséghez. 1949. április 4-én Hollandia alapító tagként írta alá a NATO (Noord-Atlantische Verdragsorganisatie) alapító szerződését. A tagság a holland kül- és biztonságpolitika alapvető orientációjává vált: az atlanti orientáció (Atlantische oriëntatie) a holland politikai elit széles konszenzusán nyugodott. A holland kormány a szövetségi rendszert nem puszta katonai együttműködésnek, hanem a nyugat-európai demokráciák és a gazdasági újjáépítés biztonsági keretének tekintette.
A hidegháború első évtizedében Hollandia aktívan részt vett a nyugati szövetségi rendszerben. A koreai háború (Koreaanse Oorlog) idején, 1950-től holland kontingens szolgált az ENSZ-erők kötelékében, ami megerősítette az atlanti elkötelezettséget és hozzájárult a holland hadsereg újjászervezéséhez. A holland védelmi költségvetés a NATO-céloknak megfelelően növekedett. A belpolitikában a hidegháború antikommunista légkört teremtett: a Holland Kommunista Párt (Communistische Partij van Nederland, CPN) elszigetelődött, és a politikai fősodor – a katolikusok, a szociáldemokraták és a liberálisok – a NATO-tagságot széles körben támogatta. Ez a konszenzus a holland politikai kultúra pilléresedés (verzuiling) hagyományába illeszkedett: a társadalmi csoportok közötti egyensúly és a kompromisszumos döntéshozatal a külpolitikában is érvényesült.
A holland gazdasági integráció párhuzamosan haladt a katonai szövetséggel. Hollandia alapító tagja volt a Benelux vámuniónak, és 1951-ben csatlakozott az Európai Szén- és Acélközösséghez (Europese Gemeenschap voor Kolen en Staal, EGKS), majd 1957-ben aláírta a Római Szerződéseket, létrehozva az Európai Gazdasági Közösséget (Europese Economische Gemeenschap, EEG). A holland gazdasági érdek egyértelműen a nyugat-európai piacok integrációját diktálta: a mezőgazdasági export és a kikötői logisztika szempontjából a közös piac létfontosságú volt. A holland politika így egyszerre volt atlanti és európai: biztonságpolitikailag az Egyesült Államokhoz kötődött, gazdaságilag pedig a kontinentális integrációt támogatta.
A dekolonizáció és a hidegháború összefonódása nemcsak a külpolitikát, hanem a holland társadalom önképét is átalakította. A gyarmati múlt sokáig tabunak számított; a holland közvélemény a dekolonizációt elsősorban a nemzetközi nyomásnak való engedményként, nem pedig a gyarmati uralom igazságtalanságának elismeréseként élte meg. Az 1969-ben közzétett holland kormányzati jelentés, az Excessennota ugyan elismerte, hogy a holland katonák egyes esetekben túlkapásokat követtek el Indonéziában, de a rendszerszerű erőszakot nem tárta fel. A 2010-es években indított független kutatási program azonban – a levéltári anyagok és szemtanúk beszámolói alapján – megerősítette, hogy a holland hadsereg szisztematikusan alkalmazott erőszakot, beleértve a tömeges kivégzéseket és a falvak felégetését. A holland kormány e kutatások nyomán részben elismerte a múlt árnyoldalait, és a társadalomban is megindult a gyarmati örökség kritikai feldolgozása. Az emlékezetpolitikai vita ma is él, és nem függetleníthető a holland identitás átalakulásától.
A hidegháború későbbi szakaszában a holland politika továbbra is atlanti alapokon állt, de belső viták alakultak ki, különösen a nukleáris fegyverek kérdésében. Az 1970-es és 1980-as években erős békemozgalmak bírálták a NATO-nukleáris eszközök hollandiai telepítését, és a holland kormány – a társadalmi nyomásnak is engedve – időnként óvatosabb álláspontot képviselt. Az atlanti és európai orientáció közötti feszültség a holland külpolitika állandó elemévé vált, de az alapvető NATO-elkötelezettség soha nem kérdőjeleződött meg. A holland dekolonizáció és a hidegháborús politika így közös tanulsággal járt: a semlegesség korszaka végleg lezárult, és Hollandia – gyarmati múltjától részben megfosztva, de atlanti szövetségesként – a nyugat-európai integráció egyik motorjává vált.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a holland Nemzeti Levéltár (Nationaal Archief) gyarmati kormányzati iratai, a hágai kerekasztal-konferencia jegyzőkönyvei, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1947–1949 közötti határozatai, valamint a holland kormány 1969-es Excessennota jelentése. A Suriname és a Holland Antillák státusát szabályozó 1954-es Statuut, az 1962-es New York-i megállapodás és az 1975-ös függetlenségi egyezmény szövegei jogi alapdokumentumok. A szóbeli történeti interjúk – mind holland veteránokkal, mind indonéz szemtanúkkal – fontos kiegészítő források, de érzelmi és emlékezeti torzításaik miatt óvatosan kezelendők.
A legnagyobb bizonytalanság az indonéz függetlenségi háború áldozatainak számát övezi: a holland és az indonéz források közötti eltérés jelentős, és a pontos számok ma sem ismertek. A „polgári rendőri akciók” elnevezés jogi és történeti minősítése vitatott; a holland hivatalos terminológia hosszú ideig elfedte a katonai agresszió jellegét. A holland kormány belső döntéshozatala – például az amerikai nyomás pontos súlya – történészi viták tárgya. A hidegháborús politika egyes elemei, így a nukleáris fegyverek telepítésének részletei és a holland kormány szerepe a NATO-n belüli vitákban, szintén forráskritikát igényelnek. A 2010-es évek kutatási programjának eredményeit és a holland kormány hivatalos lépéseit a jelenlegi szakirodalom alapján folyamatosan frissíteni kell; a konkrét évszámok és intézkedések ellenőrzése ajánlott.