Luxemburg 1443 és 1555 között a késő középkori európai hatalmi átrendeződés egyik leglátványosabb esetét éli át: egy önálló, de katonailag és pénzügyileg kimerült hercegségből előbb a Burgundi hercegek gyűjtőállamának, majd a Habsburgok szerteágazó birodalmának tartományává válik. Ez az átmenet nem egyszerű hódítás, hanem dinasztikus tranzakciók, zálogjogok, rendi tárgyalások és katonai nyomás együttes eredménye. A korszak megértéséhez el kell választani a mai nemzeti történelem szempontjait a 15–16. századi szereplők saját logikájától: a hercegség lakói számára a Burgundi, majd Habsburg uralom elsősorban a helyi városok, apátságok, nemesi uradalmak és a távoli udvar közötti viszony átalakulását jelentette, nem pedig idegen megszállást a mai értelemben.
A Luxemburgi-ház férfi ágának 1437-es kihalása után a hercegség trónöröklése bonyolult jogi helyzetet teremtett. A hercegség a Német-római Birodalom hűbéri rendszerébe tartozott, de földrajzilag a Francia Királyság és a Burgundi hercegek befolyási övezetének határán feküdt. Az utolsó Luxemburg-házi herceg, Zsigmond császár 1437 decemberében halt meg; a hercegséget formálisan Erzsébet, Zsigmond lánya örökölte, aki Albert osztrák herceg felesége volt, majd Albert halála után I. (Jagelló) Ulászló magyar és cseh király oldalán is felmerült a terület kérdése. A gyakorlatban a hercegség feletti tényleges hatalmat a helyi nemesség és a városok gyakorolták, miközben a szomszédos Burgundi herceg, III. Fülöp (Jó Fülöp, Philippe le Bon) már régóta figyelte a területet.
Burgundi uralom alá kerülés dokumentált ténye: 1443-ban III. Fülöp burgundi herceg katonai erővel megszállta a Luxemburgi hercegséget, és a fővárost, Luxemburg városát elfoglalta. A megszállást jogilag azzal indokolta, hogy Erzsébettől zálogjogon megszerezte a hercegség feletti uralmat; a zálogjog intézménye a késő középkori dinasztikus politikában bevett eszköz volt, amely lehetővé tette egy terület jövedelmeinek ideiglenes birtoklását anélkül, hogy a hűbéri jog és a birodalmi hovatartozás formálisan megszűnt volna. A kortársak ezt a tranzakciót eltérően értelmezték: a Burgundi udvar legitim jogszerzésnek tekintette, a Luxemburgi rendek egy része idegen foglalásként élte meg, míg a császári udvar hallgatólagosan tudomásul vette, mert a Német-római Birodalom nyugati határvidékén a burgundi befolyás növekedése hosszabb távon is meghatározó tendencia volt.
Az 1443-as esemény tehát dokumentált hadi cselekmény, de a „törvényes öröklés” és a „jogtalan hódítás” közötti minősítés vitatott értelmezés a történetírásban. A burgundi források (elsősorban a hercegi kancellária oklevelei és a krónikák, mint Enguerrand de Monstrelet és Georges Chastellain művei) a jogfolytonosságot hangsúlyozzák, míg a Luxemburgi rendi gyűlés és egyes városi krónikák a katonai fenyegetést és a helyi autonómia sérelmét emelik ki. A két forrástípus közötti ellentmondás nem feltétlenül hamisításra utal; a késő középkori dinasztikus politikában a jogi érvelés és a fegyveres nyomás rendszerint kéz a kézben járt.
Jó Fülöp halála (1467) után fia, Merész Károly (Charles le Téméraire) örökölte a burgundi gyűjtőállamot, amely ekkor már a Németalföld jelentős részét, Flandriát, Brabantot, Hainaut-t, Hollandiát és Zeelandot is magában foglalta. Luxemburg ebben a szerkezetben periférikus, de stratégiailag fontos tag volt: a hercegség ellenőrizte a Francia Királyság és a Német-római Birodalom közötti egyik legfontosabb útvonalat, valamint az Ardennek erdős határvidékét. Merész Károly 1477-es halálával a férfi ág kihalt, a Burgundi államkomplexum túlélése kérdésessé vált. A francia király, XI. Lajos azonnal megkísérelte a burgundi területek megszerzését, de Merész Károly lánya, Burgundi Mária (Marie de Bourgogne) házassága I. Miksa Habsburg főherceggel (a későbbi német-római császárral) 1477-ben új dinasztikus keretet teremtett. Luxemburg így a Burgundi-Habsburg örökség része lett, ami a hercegség sorsa szempontjából fordulópontot jelentett: a tartomány a Habsburgok németalföldi és közép-európai birtokainak összekötő láncszemévé vált.
Burgundi Mária 1482-es halálával a Habsburgok kezébe került az összes burgundi örökség, beleértve a Luxemburgi hercegséget is. A Habsburgok számára a terület egyszerre volt nyugati határvédelem és birodalmi hűbér, ami sajátos kettős jogállást eredményezett. Luxemburg formálisan továbbra is a Német-római Birodalomhoz tartozott, de gyakorlati irányítása a Habsburgok németalföldi kormányzatának, a brüsszeli udvarnak a hatáskörébe került. Ez a kettősség a későbbiekben is fennmaradt: a hercegség a 16. században egyszerre volt része a Németalföld tartományainak és a Birodalom nyugati határterületének.
I. Miksa 1493-ban német-római császárrá választása után a Habsburgok birodalmi politikájának súlypontja részben a nyugati határ és a burgundi örökség megszilárdítása lett. Luxemburg ebben a keretben kapta meg a stratégiai szerepét, különösen a Francia Királysággal szembeni konfliktusok idején. A hercegség területén keresztül vezettek a Habsburgok németalföldi és rajnai hadjáratainak útvonalai; a 16. század elején a francia-habsburg versengés (az itáliai háborúk) rendszeresen érintette a hercegség határvidékét. A luxemburgi erődök, elsősorban a főváros citadellája, a korszakban folyamatosan bővültek, amit a Habsburg kormányzat részben a helyi rendek adójából, részben birodalmi forrásokból finanszírozott.
A Habsburg uralom alatt a hercegség intézményi szerkezete fokozatosan átalakult. A Burgundi korszakban létrehozott helyi hivatalok – a helytartó (gouverneur), a hercegi tanács és a rendi gyűlés – mellett a Habsburgok a brüsszeli központi tanácsok (a Titkos Tanács, a Pénzügyi Tanács) fennhatósága alá rendelték a tartományt. Ez nem jelentette a helyi autonómia felszámolását: a Luxemburgi hercegség rendjei továbbra is összeültek, adót szavaztak meg, és panaszokat terjesztettek az uralkodó elé. A Habsburg kormányzás gyakorlata azonban centralizáltabb volt, mint a középkori Luxemburgi-házé, és a 16. század folyamán a rendek és a központi hivatalok közötti feszültségek rendszeressé váltak.
A korszak megértéséhez kulcsfontosságú a tartományi autonómia fogalmának pontosítása. A mai nemzeti identitáskeretekhez képest a 15–16. századi Luxemburg autonómiája nem az önrendelkezést, hanem a rendi jogok, a helyi szokásjog és az adómegajánlás intézményeinek fenntartását jelentette. A hercegség lakói – pontosabban azok a rétegek, amelyek a rendi gyűlésben képviselve voltak: a nemesség, a papság és a városok – saját jogaik és kiváltságaik megerősítését várták az uralkodóktól; az uralkodó pedig adóbevételekre és katonai szolgáltatásokra tartott igényt. E kölcsönös függésben a rendi gyűlés (a luxemburgi forrásokban: États de Luxembourg) a tárgyalások színtere volt, nem pedig a „nemzeti” önrendelkezés letéteményese.
A Burgundi és Habsburg korszakban a Luxemburgi hercegség legfontosabb intézményei a következők voltak:
Ezek az intézmények a korszakban nem „nemzeti” jelleget hordoztak, hanem a rendi társadalom és a dinasztikus állam közötti hatalommegosztás eszközei voltak. A forrásokban gyakran találkozunk azzal, hogy a rendek az uralkodó által megerősített kiváltságaikra hivatkoznak, míg az uralkodó a főhatalom és a birodalmi hűség nyelvén válaszol. Ez a feszültség nem Luxemburgra jellemző sajátosság, hanem a kora újkori európai államépítés általános jelensége.
Luxemburg a Burgundi és Habsburg korszakban elsősorban agrárterület volt, ahol a mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás és a közlekedési útvonalak mentén szerveződő kereskedelem határozta meg a gazdaságot. A hercegség lakossága a 15–16. században a szakirodalmi becslések szerint valószínűleg 100 000 és 150 000 fő között mozgott, de ezek az adatok becslések, mivel a korszakból nem maradt fenn megbízható adóösszeírás vagy népszámlálás. A 16. század közepén a hercegség déli része a francia határ mentén sűrűbben lakott volt, mint az Ardennek erdős, gyéren lakott északi és nyugati területei.
A gazdaság legfontosabb szereplői a paraszti gazdaságok voltak, amelyek a helyi nemesi uradalmak és apátságok földesúri fennhatósága alatt álltak. A jobbágyság intézménye a hercegségben korlátozottabb formában volt jelen, mint a kelet-közép-európai területeken, de a földesúri szolgáltatások, a robot és a terményadók a parasztság mindennapjait itt is meghatározták. A városi polgárság elsősorban a kézműiparból és a helyi kereskedelemből élt; Luxemburg városa emellett regionális vásárhelyként is működött, ahol a Mosel-völgyi bortermelés és a rajnai kereskedelmi hálózat találkozott.
A hercegség gazdasági jelentőségét növelte a tranzitkereskedelem: a Francia Királyság és a Német-római Birodalom közötti áruforgalom egy része Luxemburgon keresztül haladt, és a 16. században a brüsszeli kormányzat is tudatosan fejlesztette az úthálózat egyes szakaszait. A hercegség azonban soha nem vált a Burgundi-Habsburg Németalföld gazdasági központjává: a flandriai, brabanti és holland városokkal összehasonlítva Luxemburg városainak kereskedelmi forgalma és pénzügyi ereje szerény maradt.
Luxemburg a Burgundi és Habsburg uralom alatt egy gyűjtőállam (composite monarchy) része volt, nem pedig egy egységes nemzeti királyságé. Ez a fogalom a történetírásban arra utal, hogy az uralkodó több, jogilag és rendileg különálló tartományt kormányzott, amelyeket közös dinasztikus kapocs, de nem közös nyelv vagy jogrendszer fűzött össze. A Burgundi hercegek és a Habsburgok számára Luxemburg egyike volt a sok tartománynak, és a tartományok közötti intézményi egységesítés üteme lassú, egyenlőtlen és a helyi rendek ellenállásával szembenézve zajlott.
Az 1548-as augsburgi tranzakció (a németalföldi tartományok és a Német-római Birodalom viszonyát rendező egyezség) és az 1549-es Pragmatica sanctio (amely a németalföldi tartományok egységes örökösödését írta elő) mérföldkövek voltak a Habsburg Németalföld intézményi egységesítésében. Luxemburg ezekben a folyamatokban is részt vett, bár a hercegség jogi helyzete továbbra is kettős maradt: formálisan a Német-római Birodalom hűbére, gyakorlatilag a brüsszeli kormányzat tartománya. Ez a kettősség a későbbi konfliktusok, különösen a 16. század második felének németalföldi felkelése idején éreztette hatását.
A korszak forrásai elsősorban a dinasztikus politika, az adózás és a jogszolgáltatás iratai, ezért a korszak hétköznapi életére vonatkozó ismereteink töredékesek. A rendi gyűlések jegyzőkönyvei, a városi számadáskönyvek és az apátságok iratai közvetett bepillantást engednek a parasztok, a kézművesek és a városi szegények világába. A 15–16. században a hercegség lakói ismétlődő járványokkal, rossz termésű évekkel és a francia-habsburg háborúk pusztításaival szembesültek. A katonai átvonulások különösen a határ menti falvakban és a főváros környékén okoztak károkat, és a lakosság egy része a városok falai mögé húzódott, más része elvándorolt a szomszédos tartományokba.
A korszak többszólamú megközelítése megköveteli, hogy a dinasztikus-politikai narratíva mellett a parasztság, a városi szegények, a nők és a kisebb etnikai-vallási csoportok tapasztalatait is érzékeltessük. A rendelkezésre álló források azonban ezeket a csoportokat ritkán szólaltatják meg közvetlenül. A nők a korszakban elsősorban a háztartásokban, a paraszti termelésben és a városi kézműiparban dolgoztak, de a rendi gyűlésben és a városi tanácsokban nem voltak képviselve. A hercegség területén élő zsidó közösségek a 15. században több hullámban kiutasításokkal és zaklatásokkal szembesültek, a források azonban erről csak szórványos adatokat őriztek meg; a luxemburgi zsidóság kora újkori története a szakirodalomban kevéssé feltárt, és a meglévő ismeretek is bizonytalanok.
A Burgundi és Habsburg korszak vallási életét a késő középkori egyházi intézmények, a bencés és ciszterci apátságok, a plébániahálózat és a helyi búcsújáró kultuszok határozták meg. A hercegség területén a luxemburgi Echternach apátsága jelentős szellemi és gazdasági központ volt, amely a középkorban a térség egyik legfontosabb íráskultúráját képviselte. A 16. század elején a lutheri reformáció eszméi a szomszédos német területekről és a Német-római Birodalom városaiból beszivárogtak Luxemburg határvidékére is, de a Habsburg kormányzat – különösen V. Károly és fia, II. Fülöp – a katolikus hit megőrzése mellett foglalt állást. A reformáció hatása Luxemburgban a 16. század második felében is korlátozott maradt, bár a határ menti területeken és egyes nemesi családok körében megjelentek a protestáns irányzatok.
A Burgundi és Habsburg uralom (1443-tól a 16. század közepéig, illetve a spanyol Habsburg uralom kezdetéig) nem szakította meg a Luxemburgi hercegség jogi és intézményi folytonosságát, de mélyrehatóan átalakította annak politikai helyzetét. A hercegség a nyugat-európai nagyhatalmi erőtér egyik határterületévé vált, és a Habsburgok németalföldi tartományainak egyik tagjaként része lett egy olyan gyűjtőállamnak, amely a 16. század második felében a vallásháború és a felkelés középpontjába került. A tartományi autonómia intézményei fennmaradtak, de a helyi rendek és a központi kormányzat közötti egyensúly fokozatosan eltolódott a központi hatalom irányába.
Ez a folyamat nem volt egyedülálló: a Németalföld más tartományaiban hasonló átalakulások zajlottak, és a rendiség válsága a 16. század végén a németalföldi felkelésben csúcsosodott ki. Luxemburg ebben a felkelésben periférikus szerepet játszott, de a korszak feszültségei itt is éreztették hatásukat, különösen a valláskérdés és a rendi jogok területén. A Burgundi és Habsburg korszak tehát a későbbi luxemburgi történet alapvető kereteit alakította ki: a hercegség a 16. század közepén már szilárdan a Habsburg Németalföld része volt, és a 17–18. századi események is ebből az örökségből következtek.
A Burgundi és Habsburg uralom korának luxemburgi története viszonylag jól dokumentált a dinasztikus politika szintjén, de a források egyenetlenül fedik le a tartomány mindennapjait. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a burgundi hercegi kancellária és a Habsburg brüsszeli kormányszervek oklevelei, a Luxemburgi rendi gyűlés jegyzőkönyvei és adómegajánlásai, a városi számadáskönyvek (elsősorban Luxemburg városából), valamint az Echternachi apátság és más egyházi intézmények iratai. A korabeli krónikák – mind a burgundi udvari történetírás, mind a helyi városi feljegyzések – elfogultak lehetnek, és gyakran a legitimáció kérdését tárgyalják az adott szerző politikai álláspontja szerint.
Bizonytalan és vitatott pontok: