A skandináv jóléti modell a 20. század második felében a gazdasági növekedés, a teljes foglalkoztatottság és a viszonylag homogén társadalmi szerkezet együttesére épült. Amikor ezek a feltételek a 20. század utolsó évtizedeitől fokozatosan átalakultak, a modell intézményei is új nyomás alá kerültek. A kihívások nem egyetlen válság formájában jelentkeztek, hanem egymással összekapcsolódó folyamatokként: a gazdasági nyitás, a demográfiai öregedés, a nemzetközi migráció, a klímaválság és a politikai legitimációs küzdelmek együtt alakították át a jóléti államról folyó vitát Dániában, Norvégiában, Svédországban és Finnországban. Bár a skandináv országok intézményi megoldásai sok szempontból hasonlóak, a kihívások mértéke és a politikai válaszok között jelentős különbségek mutatkoznak.
A skandináv országok gazdaságtörténetileg kis, nyitott, exportorientált gazdaságok. A 20. század második felében a jóléti állam finanszírozása nagymértékben a magas szintű foglalkoztatottságra, a progresszív adóbevételekre és a hazai ipar stabilitására támaszkodott. Ez a modell a 20. század végén, a globalizáció felgyorsulásával belső feszültségekkel szembesült. A tőke mobilitása, a termelési láncok kihelyezése és az adóverseny együttesen korlátozták az államok mozgásterét a munkajövedelmek és a vállalati nyereségek megadóztatásában.
A skandináv országok a globalizációra nem a jóléti állam visszavágásával, hanem részben annak átalakításával válaszoltak. Dániában az 1990-es években kifejlesztett flexicurity (a rugalmasság és a biztonság angol szóösszetételéből) modellje a munkaerőpiaci rugalmasságot – a viszonylag alacsony elbocsátási védelemmel – erős szociális biztonsággal, aktív munkaerőpiaci politikával és képzési rendszerrel kombinálta. A modell egyik célja az volt, hogy a globális versenyben a dán gazdaság gyorsan tudjon alkalmazkodni, miközben a munkavállalók jövedelmi és foglalkoztatási kockázatait részben az állam viseli. Svédország és Finnország hasonló elveket követett, de a munkaerőpiaci szabályozásuk hagyományosan erősebb maradt, és az aktív munkaerőpiaci politikát nagyobb mértékben kapcsolták össze az oktatási és innovációs beruházásokkal.
A globalizáció kihívásai azonban nem múltak el nyomtalanul. Az 1990-es évek elején Svédországban és Finnországban súlyos bank- és ingatlanválság alakult ki, amely a jóléti kiadások visszafogásához vezetett. A válságok nyomán mindkét országban tartósan magasabb lett a munkanélküliség, és a szakszervezetek, valamint a munkáltatók közötti központi tárgyalások rendszere is fokozatosan decentralizálódott. A jóléti állam finanszírozásának a foglalkoztatottak számától való függése így a gazdasági sokkhatásokkal szemben sebezhetőbbé vált. A kutatások egy része azt hangsúlyozza, hogy a skandináv országok a nyitott gazdaságuk ellenére azért tudták megőrizni a jóléti állam magas szintű kiadásait, mert a szociális partnerekkel való koordináció, a magas adómorál és az erős állami intézmények csökkentették a piaci kudarcokat. Más értelmezések szerint a jóléti állam fokozatosan „versenyképességi állammá” vált, amely nem a decommodifikációt – a munkavállalók piactól való függetlenítését –, hanem a munkaerőpiaci részvétel maximalizálását helyezte a középpontba, és ez a hangsúly a szociális jogok szerkezetét is megváltoztatta.
A jóléti állam legszélesebb körben tárgyalt hosszú távú kihívása a demográfiai öregedés. A skandináv országokban a várható élettartam a 20. század folyamán jelentősen megnőtt, és a 21. század elején a termékenységi arányszám tartósan a reprodukciós szint alatt maradt. Ennek következtében a 65 éven felüliek aránya a teljes népességben folyamatosan nő, miközben a munkaképes korúak aránya csökken. Mivel a jóléti állam bevétele nagyrészt a foglalkoztatottak által fizetett adókból és járulékokból származik, a kiadások oldalán pedig a nyugdíj, az egészségügy és az idősgondozás dominál, az eltartottsági arány romlása közvetlenül érinti a rendszer finanszírozhatóságát.
Az országok különböző nyugdíjreformokkal reagáltak. Svédországban az 1990-es években bevezetett rendszer a névleges egyéni számlák (notional defined contribution) elvén alapul: a nyugdíjjogosultság a befizetések és a várható élettartam alapján számolódik, és a rendszer automatikus egyensúlyi mechanizmust tartalmaz, amely a demográfiai és gazdasági változásokhoz igazítja a nyugdíjak mértékét. Norvégiában a 2011-es nyugdíjreform szintén erősítette az élettartam-indexálást és a rugalmas nyugdíjba vonulást, miközben az állami norvég olajalap (Statens pensjonsfond utland) bevételei a jövőbeli nyugdíjteher finanszírozását szolgálják. Dániában a nyugdíjrendszer többszintű: az állami alapnyugdíj mellett kiemelt szerepet kap a munkaerőpiaci szakszervezeti és vállalati nyugdíjpénztárak rendszere.
A demográfiai öregedés nemcsak a nyugdíjrendszerre, hanem a szolgáltató államra is nyomást gyakorol. Az egészségügyi és idősgondozási költségek a tapasztalatok szerint az életkorral nem lineárisan, hanem az időskor előrehaladtával meredeken nőnek. A skandináv jóléti államokban az idősgondozás nagyrészt közfeladat, így a költségek az államot terhelik. A munkaerőhiány az egészségügyben és a szociális szektorban már a 2000-es években megjelent, és a jövőben a munkaképes korú lakosság csökkenésével tovább súlyosbodhat. Egyes becslések szerint például Svédországban és Norvégiában a következő két évtizedben évente több tízezer fős hiány léphet fel az ápolási és egészségügyi ágazatban, de ezek a számok a bevándorlási szintektől, a nyugdíjba vonulási szokásoktól és a technológiai fejlődéstől függően bizonytalanok.
A demográfiai kihívás kezelésében a bevándorlás kettős szerepet játszik. Egyrészt a bevándorlók növelik a munkaképes korú lakosságot, és enyhíthetik a munkaerőhiányt, különösen az alacsonyabb presztízsű szolgáltató ágazatokban. Másrészt a bevándorlók foglalkoztatási rátája a skandináv országokban – különösen a menekültként érkezők esetében – hosszú időn át elmarad a bennszülött lakosságétól, ami azt jelenti, hogy a jóléti állam bevételeihez való hozzájárulásuk átlagosan alacsonyabb, miközben a szociális támogatásokra való jogosultságuk arányos a lakossághoz. Ez a feszültség a bevándorláspolitikai viták egyik központi elemévé vált.
A második világháború utáni munkaerő-migráció a skandináv országokba kezdetben elsősorban a növekvő ipar munkaerőigényére válaszolt. Az 1970-es évektől a munkavállalási bevándorlást fokozatosan korlátozták, de a családegyesítés és a menekültbefogadás formájában továbbra is jelentős számú bevándorló érkezett. Az 1990-es évek jugoszláviai háborúi, majd a 2015-ös menekültválság, valamint 2022-től az orosz–ukrán háború elől menekülők érkezése újabb hullámokat indított el. Svédország a 2010-es években a lakosság arányában az egyik legtöbb menedékkérőt fogadta be Európában, míg Dánia és Norvégia szigorúbb bevándorláspolitikát folytatott. Finnország bevándorlási rátája hagyományosan alacsonyabb volt, de ott is növekedett a külföldön születettek aránya.
A jóléti állam és a bevándorlás kapcsolatának megítélése a tudományos irodalomban vitatott. A „jóléti mágnes” hipotézis szerint a nagyvonalú szociális ellátások vonzzák a bevándorlókat, és a bevándorlás hosszú távon alááshatja a jóléti állam fenntarthatóságát, ha a bevándorlók foglalkoztatási rátája tartósan alacsony. Ezzel szemben más kutatások arra mutatnak rá, hogy a bevándorlás nettó fiskális hatása országonként és időszakonként változó, és erősen függ a munkaerőpiaci integráció sikerétől, a képzettségi összetételtől és az ellátórendszer kialakításától. A skandináv országokban a szakszervezetek és a munkáltatók hagyományosan a magas foglalkoztatási rátát és a viszonylag alacsony bérkülönbségeket támogatták, ami a bevándorlók esetében azt jelenti, hogy a képzetlen munkaerőpiacra való belépés nehezebb lehet a magas minimálbérek és a szigorú munkavédelmi előírások miatt. Ugyanakkor a bevándorlók egy része a munkaerőpiac rugalmasabb szegmenseiben helyezkedik el, és gyakran alacsonyabb bérszinten dolgozik, ami a bennszülött munkavállalók béreire is hatással lehet – ezt a hatást a kutatások általában csekélynek vagy ágazatilag koncentráltnak találták.
Politikai szempontból a bevándorlás kérdése a skandináv országokban a 20. század utolsó évtizedétől egyre inkább összekapcsolódott a jóléti állam védelmével. A jóléti sovinizmus (welfare chauvinism) fogalma azt a politikai álláspontot jelöli, amely a jóléti állam juttatásait a bennszülött lakosságra korlátozná, és a bevándorlókat kizárná vagy hátrányosan különböztetné meg. A Dán Néppárt (Dansk Folkeparti) az 1990-es évek végétől kezdve sikeresen ötvözte a jóléti állam támogatását a bevándorlás szigorú korlátozásával, és ez a program jelentős hatást gyakorolt a dán belpolitikára. Svédországban a Svéd Demokraták (Sverigedemokraterna) a 2010-es években váltak parlamenti erővé, és hasonló jóléti soviniszta retorikát alkalmaztak. Finnországban a Finnek Pártja (Perussuomalaiset) és Norvégiában a Haladó Párt (Fremskrittspartiet) hasonló irányú követeléseket fogalmazott meg. A bevándorlás-ellenes pártok előretörése nemcsak a bevándorlási törvények szigorításához vezetett, hanem a jóléti kiadásokról folyó vitákat is meghatározta, mivel a jóléti állam védelmét gyakran a bevándorlás korlátozásával kötötték össze. Ez a kapcsolat megváltoztatta a hagyományos bal-jobb tengelyt: a jóléti állam bővítését egyes politikai erők már nem a multikulturalizmussal és a nyitott határokkal, hanem a nemzeti homogenitás védelmével kapcsolták össze.
A skandináv jóléti modell a 21. században egyre inkább szembesül a környezeti fenntarthatóság követelményével. A jóléti állam kiépülése a 20. században nagymértékben a fosszilis tüzelőanyagokra épülő gazdasági növekedésen alapult. A skandináv országok közül Norvégia különleges helyzetben van, mert az 1970-es évektől kezdve a tengeri olaj- és gázkitermelés bevételei a jóléti állam egyik fő finanszírozási forrásává váltak. A norvég állami olajalap – amely a világ egyik legnagyobb szuverén vagyonalapja – a jövőbeli generációk számára fekteti be az olajbevételeket, és ezzel a norvég jóléti modell egyedi eleme. Ugyanakkor ez a függés ellentmondásos: miközben Norvégia nemzetközileg élen jár a klímacélok meghirdetésében, az olajexport bevételét a globális felmelegedés egyik hajtóerejéből szerzi. A norvég klímapolitika ezért folyamatos vita tárgya: egyes értelmezések szerint az ország „zöld imázst” épített, miközben a fosszilis energiától való függése továbbra is meghatározó; mások arra mutatnak rá, hogy az olajalap a jövőbeli fenntartható beruházások egyik forrása lehet, és az alap befektetési politikája fokozatosan szigorodott a környezeti szempontok tekintetében.
A klímaválság a jóléti államra más módon is hatást gyakorol. A szén-dioxid-adó bevezetése – Svédországban már 1991-ben – a környezeti adóztatás egyik legismertebb példája, és a skandináv országok az energiahatékonyság, a megújuló energiaforrások és a zöld innováció terén is jelentős beruházásokat hajtottak végre. Ugyanakkor a zöld átmenet társadalmi költségei egyenlőtlenül oszlanak meg: az üzemanyagárak emelkedése, az energiaárak ingadozása és a hagyományos ipari ágazatok leépítése leginkább a vidéki, alacsonyabb jövedelmű régiókat érinti. A jóléti államnak ezért újraelosztó szerepe is felértékelődik, hiszen a klímaváltozás elleni küzdelem igazságosabbá tétele állami beavatkozást igényel. A skandináv politikai vitákban a „zöld jóléti állam” elképzelése – amely a szociális védelem és az ökológiai átmenet ötvözését célozza – egyre inkább jelen van, de ennek konkrét intézményi formái még nem kristályosodtak ki, és a különböző pártok, érdekcsoportok és szakszervezetek közötti konfliktusok továbbra is meghatározóak.
A fenntarthatóság nem csupán a klímaválságra vonatkozik. A skandináv modell magas szintű fogyasztása, a magas energiafelhasználás és a nyersanyagigény együttesen az ökológiai határok túllépését eredményezte. A jóléti állam alapja a folyamatos gazdasági növekedés, ami hosszú távon ütközhet a véges erőforrásokkal. Egyes közgazdászok és társadalomtudósok ezért a jóléti modell alapjainak újragondolását szorgalmazzák, de az erre vonatkozó javaslatok – például a feltétel nélküli alapjövedelem, a rövidített munkaidő vagy a degrowth (nemnövekedés) – a politikai fősodorban továbbra is vitatottak.
A jóléti állam fenntarthatósága nemcsak gazdasági és demográfiai kérdés, hanem politikai támogatottság kérdése is. A skandináv jóléti modell hagyományosan arra épült, hogy a középosztály is részesül a közszolgáltatásokból és a szociális juttatásokból, ezért hajlandó magas adókat fizetni. Ha a szolgáltatások minősége romlik, a várólisták nőnek, vagy az adóterhek aránytalanul emelkednek, a középosztály egy része kivonulhat a magánbiztosítások és magánszolgáltatások felé, ami a jóléti állam politikai támogatottságát gyengítheti. A skandináv országokban azonban a közszolgáltatások iránti bizalom a 21. század elején is viszonylag magas maradt, és a jóléti állam intézményei iránti elégedettség nemzetközi összehasonlításban továbbra is kiemelkedő. Ennek ellenére a szolgáltatások piacosítása, a magánszolgáltatók térnyerése az egészségügyben és az oktatásban – különösen Svédországban – új egyenlőtlenségi vitákat generált, és a jóléti állam irányításáról szóló szakmai és politikai viták is felerősödtek.
A COVID-19 világjárvány 2020-tól próbára tette az egészségügyi rendszereket és a jóléti állam válságkezelő képességét. A skandináv országok járványkezelési stratégiái eltértek: Svédország kezdetben az önkéntes korlátozásokra és a személyes felelősségre épített, míg Dánia, Norvégia és Finnország szigorúbb lezárásokat alkalmazott. A járvány utólagos értékelése tudományos viták tárgya, és a halálozási adatok összehasonlítása módszertani nehézségekbe ütközik. A jóléti állam szempontjából a válság rávilágított a közszolgáltatások kapacitásának feszítettségére, ugyanakkor megerősítette a közös társadalombiztosítás iránti igényt: a járvány alatt a kormányok jelentős gazdasági támogatásokat nyújtottak a vállalkozásoknak és a munkavállalóknak, ami az állami beavatkozás elfogadottságát rövid távon növelte.
A jóléti modell legitimációja a 21. században egyre inkább összefonódik az identitáspolitikai kérdésekkel. A bevándorlás, a multikulturalizmus és a nemzeti identitás vitái áthatják a jóléti állam kiadásairól folyó vitákat. A jóléti sovinizmus fentebb tárgyalt jelensége mellett megjelent a „jóléti nacionalizmus” egy másik formája, amely a jóléti államot a nemzeti közösség kizárólagos teljesítményeként mutatja be, és ezzel összekapcsolja a jóléti állam védelmét a bevándorlás korlátozásával. Ez az emlékezetpolitikai és politikai diskurzus nem azonos a tényleges intézményi változásokkal, de befolyásolja a választói magatartást és a pártprogramokat. A politikatudományi kutatások egy része azt hangsúlyozza, hogy a jóléti állam támogatottsága nem csökkent, hanem átalakult: a választók továbbra is ragaszkodnak a közszolgáltatásokhoz és a szociális védelemhez, de egy részük a juttatások feltételekhez kötését és a bevándorlók kizárását támogatja. Más kutatások arra mutatnak rá, hogy a jóléti állam folyamatosan alkalmazkodik a változó feltételekhez, és a skandináv országok politikai rendszerei – például a konszenzusos döntéshozatal és a szakszervezetek szerepe – lehetővé teszik a fokozatos reformokat, amelyek a rendszer összeomlása nélkül kezelik a kihívásokat.
A skandináv jóléti modell kihívásai nem vezettek a modell összeomlásához, de annak tartalma folyamatosan változik. A 21. század elején a skandináv országok továbbra is a világ legmagasabb szintű szociális kiadásai közé tartoznak, és a közszolgáltatások iránti bizalom nemzetközi összehasonlításban magas maradt. Ugyanakkor a korábbi évtizedek optimista növekedési modellje már nem tartható automatikusan, és a jóléti állam fenntarthatósága állandó reformkényszer alatt áll.
A lehetséges jövőbeli pályák közül az egyik a szociális beruházási állam (social investment state) irányába történő továbblépés, amely az oktatás, a képzés, a gyermek- és családtámogatások, valamint az aktív munkaerőpiaci politikák előtérbe helyezésével a humán tőke fejlesztésére és a jövőbeli termelékenység növelésére összpontosít. Ezt az irányt a skandináv országokban már a 2000-es években elkezdték követni, különösen a kisgyermekkori nevelés és az egész életen át tartó tanulás területén. Egy másik irány a jóléti állam célzottabbá tétele, a juttatások feltételekhez kötése és a bevándorlók integrációjának szigorúbb követelményekkel való összekapcsolása. Ez a megközelítés a jóléti sovinizmus politikáival is rokon, és a skandináv országokban a 2010-es évektől egyre inkább jelen van a törvényhozásban, például a dán bevándorlási törvények szigorításában vagy a svédországi tartózkodási engedélyek feltételeinek szigorításában.
A norvég olajalap szerepe a jövőben külön figyelmet érdemel. Az alap vagyonának mérete lehetővé teszi, hogy Norvégia a jóléti kiadásait a demográfiai nyomás ellenére is finanszírozza, de ez a függés a globális energiapiaci átmenettől is függ. Ha a fosszilis tüzelőanyagok iránti kereslet a klímapolitikák miatt tartósan csökken, az olajbevételek kiesése új kihívást jelent majd. Norvégia esetében ezért a kérdés az, hogy az olajalap átmeneti vagy tartós jövedelemforrás-e, és hogy a norvég társadalom mennyire hajlandó a nem olajipari ágazatokba történő átcsoportosításra.
A skandináv országok közötti különbségek is meghatározóak. Dánia a bevándorláspolitikájának szigorításával és a flexicurity modell fenntartásával a munkaerőpiaci rugalmasságot helyezte előtérbe, míg Svédország a befogadóbb bevándorláspolitika ellenére is kénytelen volt a jóléti állam finanszírozhatóságát újraértékelni. Finnország a gazdasági szerkezetváltás és az oroszországi kapcsolatai miatt sajátos helyzetben van, különösen a 2022 utáni biztonságpolitikai fordulatot követően. Norvégia pedig az olajalap léte miatt bizonyos mértékig kivételes helyzetben van, de a demográfiai és klímapolitikai kihívások őt is érintik.
Összességében a skandináv jóléti modell kihívásai nem a modell végét jelzik, hanem annak folyamatos újradefiniálását. A kérdés az, hogy a modell képes-e a fenntarthatóság, a társadalmi befogadás és a gazdasági versenyképesség egyensúlyát megőrizni egy olyan környezetben, ahol a régi feltételek már nem adottak. A válasz a politikai döntésektől, a társadalmi konszenzustól és a nemzetközi környezettől függ, és a 2020-as évek közepén még nyitott.
A jóléti modell kihívásaival kapcsolatos állítások forrástípusai eltérőek. A demográfiai előrejelzések a nemzeti statisztikai hivatalok (például a dán Danmarks Statistik, a svéd Statistiska centralbyrån, a norvég Statistisk sentralbyrå, a finn Tilastokeskus) népesség-előreszámításain alapulnak, amelyek rendszeresen frissülnek, és bizonytalanságuk a termékenységi és migrációs feltételezésektől függ. A foglalkoztatási és integrációs adatok a munkaerő-felmérésekből és a közigazgatási nyilvántartásokból származnak, de a bevándorlók helyzetére vonatkozó statisztikák csoportosítási kategóriái országonként eltérőek, ami az összehasonlítást nehezíti. A jóléti állam fenntarthatóságával kapcsolatos modellezések (például az OECD, az Európai Bizottság vagy a nemzeti pénzügyminisztériumok hosszú távú előrejelzései) különböző feltételezéseket használnak a növekedésre, a foglalkoztatottságra és a kiadások alakulására, ezért eredményeik eltérhetnek.
A bevándorlás fiskális hatása, valamint a jóléti állam és a bevándorlás összefüggései a tudományos irodalomban vitatottak. A kvantitatív elemzések eredményei nagymértékben függnek a vizsgált időszaktól, a definícióktól és a módszertani választásoktól. A politikai vitákban gyakran hivatkoznak konkrét tanulmányokra, de a következtetések általánosítása félrevezető lehet. A jóléti sovinizmus jelensége a politikatudományi elemzések tárgya, de a fogalom alkalmazása és a pártok besorolása is értelmezési vitákat vet fel.
A klímapolitika és a jóléti állam kapcsolata szintén részben ideológiai vita. A norvég olajalap méretére és hozamára vonatkozó adatok nyilvánosak, de az alap jövőbeli szerepére vonatkozó állítások politikai értékítéleteket is tartalmaznak. A zöld átmenet költségeinek elosztása, valamint a fenntartható jóléti állam lehetősége még nem konszenzusos. A szakirodalom egy része a „zöld jóléti állam” koncepcióját ígéretesnek tartja, mások szerint a gazdasági növekedés és a környezeti fenntarthatóság közötti alapvető ellentmondás miatt a jóléti modell mélyreható átalakításra szorul.