A szekularizáció kérdése a Skandinávia és a Németalföld történetéről szóló könyv egyik központi elemző kerete. Az, hogy ezek a társadalmak a 20. század második felében a világ egyik leginkább szekularizált régiójává váltak, nem magyarázható kizárólag a vallásos hit hanyatlásával. A folyamat szorosan összefügg a jóléti állam kiépülésével, az oktatás és az egészségügy állami átvételével, valamint a fogyasztói társadalom és az individualizáció térnyerésével. Ugyanakkor a szekularizáció nem jelentette a vallás eltűnését. A h141-es alfejezet végén vázolt oszloposodás (pillarizáció) lebomlása újfajta vallási pluralizmust nyitott meg, amelyben a hagyományos protestáns és katolikus egyházak mellett megjelentek a bevándorlók vallásai, az új vallási mozgalmak és az intézményes valláson kívüli spirituális formák. E fejezet a szekularizáció folyamatát, annak eltérő regionális mintázatait és a vallási pluralizmus kortárs formáit tárgyalja, különös figyelmet fordítva a fogalom korszakhoz kötöttségére és a rendelkezésre álló statisztikai bizonyítékok bizonytalanságára. A téma nem csupán egyháztörténeti kérdés: érinti az oktatás, a családjog, a bioetika, a bevándorlás és a nemzeti identitás vitáit.
A szekularizáció (dán: sekularisering, holland: secularisering, svéd: sekularisering) történettudományi fogalomként a vallás társadalomformáló szerepének csökkenését jelöli. A folyamatnak három, egymástól analitikusan elkülöníthető, a gyakorlatban azonban szorosan összefonódó dimenzióját szokás megkülönböztetni. Az intézményes szekularizáció az egyház és az állam jogi, pénzügyi és politikai szétválasztását jelenti; a társadalmi szekularizáció a vallásgyakorlás csökkenését (templomba járás, keresztelés, egyházi házasság); a hitbeli szekularizáció pedig a vallási tanítások iránti egyéni elköteleződés gyengülését. E dimenziók nem mindig esnek egybe: valaki lehet intézményesen egyházhoz tartozó anélkül, hogy rendszeres hitéletet élne, és forráskritikai szempontból fontos, hogy a népszámlálási adatok vagy az egyházi tagsági nyilvántartások nem feltétlenül mérnek hitbeli meggyőződést.
A mai Dánia, Norvégia és Svédország esetében a szekularizáció paradox módon a lutheránus államegyházak megőrzésével párhuzamosan ment végbe. A h140-es alfejezetben tárgyalt államegyházi rendszerek fennmaradtak akkor is, amikor a templomba járási arányok a 20. század második felében drámaian csökkentek. Ezt a modellt a nemzetközi szakirodalom olykor „skandináv paradoxonként” említi: magas formális tagság, alacsony vallásgyakorlás. A tagság fenntartásában a keresztelési hagyomány, a konfirmáció, az egyházi esküvők és temetések, valamint az adórendszerben gyökerező egyházfinanszírozás játszik szerepet. Ugyanakkor ez a „tagság” sok esetben kulturális identitásjelző, nem hitvalló cselekedet. A források itt óvatosságra intenek: a kis közösségekben, kiváltképp vidéken, a 19. századi egyházi anyakönyvek használata egészen más vallásgyakorlatot tükrözhet, mint a modern felmérések, melyek önbevalláson alapulnak.
A Németalföldön a szekularizáció útja a felekezeti megosztottság miatt kezdettől fogva eltérő volt. Belgiumban a katolikus egyház a 19. században a nemzetépítés egyik kulcsintézménye volt, és a szekularizáció éles politikai konfliktusokon át (iskolakérdés, kórházi ellátás, egyházi vagyon) haladt előre. Hollandiában az oszloposodás évtizedeken át mintegy intézményesítette a vallási pluralizmust: a református, katolikus és más felekezetek saját iskolái, kórházai, szakszervezetei és pártjai fenntartották a vallás társadalmi jelenlétét, miközben a mindennapi hitgyakorlás már a 20. század közepétől csökkent. A szekularizáció tehát nem csupán az egyházak hanyatlását, hanem azok társadalmi hálózatainak átalakulását is jelentette. A folyamat a holland társadalomtudományban az ontzuiling (az „oszlopok lebontása”) fogalmával vált ismertté, amely az 1960-as évektől az oszlopos intézményrendszer fellazulását írta le.
A mérések bizonytalansága a szekularizáció minden dimenziójában jelen van. A templomba járási statisztikák forrásai: egyházi jelentések, lelkészi becslések, szociológiai felmérések. Az önbevalláson alapuló felmérésekben a „vallásosnak” tartott kategóriák tartalma országonként és korszakonként változik. A holland statisztikákban a niet-godsdienstig (nem vallásos) kategória az 1960-as évekig alig szerepelt, ma viszont a lakosság jelentős részét fedi le; ez a kategóriabővülés maga is része a szekularizáció történetének. Tudományosan vitatott kérdés, hogy a szekularizáció vajon lineáris, visszafordíthatatlan folyamat-e, vagy csupán a vallás átalakulásának egyik, Európára jellemző mintázata. A szociológusok egy része a „vallási piac” elméletét hangsúlyozza: a vallási sokszínűség növekedése a vallásos elköteleződés élénkülését is hozhatja, amire a kortárs pluralizmus adhat példát.
A skandináv államegyházak hosszú 19. százada a felvilágosult államcéltól a nemzeti kulturális intézménnyé válásig ívelt. A kora újkori lutheránus ortodoxia után a 19. században az ébredési mozgalmak (dán: vækkelse, norvég: vakkesle, svéd: väckelse) jelentették az első nagy kihívást az államegyházi monopóliummal szemben. A pietizmus és a laikus ébredés hívei a személyes hit, a bibliaolvasás és a gyülekezeti közösség fontosságát hangsúlyozták, gyakran az államegyházi papság tekintélyével szemben. Ők nem feltétlenül akartak kilépni az államegyházból, de a belülről megújítást és a laikusok nagyobb szerepét szorgalmazták. A svéd frikyrkorörelse (szabadegyházi mozgalom) és a norvég haugianizmus jelentős társadalmi és politikai hálózatokat hoztak létre, különösen a vidéki, paraszti társadalomban. Ezek a mozgalmak a 19. századi népi mozgósítás egyik formáját jelentették, és hozzájárultak az olvasáskultúra, az önszerveződés és a demokratikus részvétel gyakorlatának terjedéséhez. Nem szabad azonban egyenes utat rajzolni az ébredéstől a modern szekularizációig: e mozgalmak a vallásos elköteleződés intenzívebb formáját képviselték, és a későbbi szabad egyházak (baptisták, metodisták, pünkösdisták) alapját képezték.
A 20. század elején a skandináv országok még mélyen vallásos társadalmak voltak, a templomba járás mindennapos gyakorlatnak számított, különösen vidéken. Az iskolai oktatásban a lutheri katekizmus és a bibliai történetek központi szerepet töltöttek be. A városiasodás, a munkásmozgalom és a szocialista pártok megerősödése azonban fokozatosan erodálta az egyházak társadalmi monopóliumát. A munkásmozgalom saját kulturális intézményei (népfőiskolák, munkáskórusok, sportegyesületek, temetkezési egyletek) részben az egyházi keretek alternatíváját kínálták. A norvég és svéd munkáspárti sajtó nyíltan bírálta az államegyház konzervatív elitjét, és a politikai baloldal a választójog kiterjesztésével párhuzamosan a hitoktatás kötelező jellegének eltörlését is napirendre tűzte. A dán és svéd szociáldemokrata jóléti állam modellje abból a szemléletből nőtt ki, hogy a szociális biztonságot az állam garantálja, nem a jótékonyság vagy az egyház. Ez nem jelentett egyházellenességet, de tartósan átalakította az egyház társadalmi szerepét.
Az északi szekularizáció üteme a második világháború után gyorsult fel. Az 1960-as és 1970-es évek reformjai az oktatás, a családjog és a bioetika területén – a kötelező hitoktatás eltörlése, a válás könnyítése, a fogamzásgátlás elfogadása, majd később az azonos neműek házassága – az állam és az egyházjog fokozatos szétválasztását eredményezték. Norvégiában a lutheránus egyház 2012-es alkotmányos elválasztása az államtól, illetve Svédországban a 2000-es hivatalos szétválasztás a hosszú folyamat jogi lezárását jelentette. Fontos forráskritikai megjegyzés: az ilyen jogi aktusok dátuma pontosan ismert, de a vallásgyakorlás számszerű hanyatlását mutató statisztikák becslés jellegűek, és országonként eltérő kategóriákat használnak. A dán Gyülekezeti Minisztérium adatai szerint a 21. század első évtizedeiben a népegyházi tagság aránya fokozatosan csökkent, de még mindig a lakosság jelentős részét tette ki; a templomba járási arány viszont töredéke ennek, ami jelzi a formális tagság és a gyakorlat közötti szakadék növekedését.
A Németalföldön a szekularizáció nem egységes folyamatként, hanem felekezetenként és regionálisan eltérő ütemezéssel ment végbe. Belgiumban a 19. századi katolikus intézményrendszer ereje miatt a szekularizáció sokáig elsősorban politikai és filozófiai vitákban csapódott le, nem tömeges hitelhagyásban. A szabadkőművesség, a liberális egyesületek és az első szocialista szervezetek képviselték a világi alternatívát, amely az 1880-as évek iskolaháborúiban csúcsosodott ki. Az 1914-es iskolaegyezmény, amely az állam által finanszírozott „szabad” (többnyire katolikus) iskolákat is elismerte, a vallási intézmények tartós jelenlétét biztosította a közszolgáltatásokban. Ez a rendszer évtizedeken át mérsékelte a szekularizáció látványos megnyilvánulásait: a katolikus iskolák, kórházak és szakszervezetek a mindennapi élet szerves részei maradtak. A szekularizáció Belgiumban ezért gyakran az állami és felekezeti intézmények közötti alku formáját öltötte, amelyben az állam finanszírozta a vallási civil szervezeteket, azok viszont megtartották identitásukat.
Hollandiában az oszlopos társadalom a vallási különbségek intézményes kezelésének modellje volt. A református, katolikus, szocialista és liberális oszlopok a politikai döntéshozatalban pacificatiepolitiek (megbékélési politika) útján egyeztettek. Ez a rendszer hosszú ideig éppen a vallási pluralizmus fennmaradását szolgálta, miközben a vallásos hit tartalma sokak számára már a szokások szintjére csökkent. Az 1950-es évek szociológiai felmérései még a holland társadalom többségét felekezethez tartozóként mutatták, de a generációs váltás, a jólét növekedése, a televízió és a fogyasztói kultúra terjedése, valamint a Vietnam-háború és az 1968-as mozgalmak értékválsága gyors változást hozott. Az 1960-as években a katolikus egyházon belüli reformok (a második vatikáni zsinat szellemében) és a püspöki kar lelkiismereti szabadságot hirdető ún. Holland katekizmus (1966) körüli viták a megújulást keresték, ám sok hívőt épp ez az útkeresés ingatott meg. Az 1970-es évekre a rendszeres templomba járás meredeken csökkent, és az oszlopos intézmények – iskolák, szakszervezetek, rádió- és tévéműsorok – vallási jellege fellazult.
Belgiumban az 1960-as évek óta kettős folyamat figyelhető meg: a katolikus egyház latin miséjét felváltó anyanyelvi liturgia és a társadalmi nyitás egyrészt a megújulást szolgálta, másrészt felgyorsította a hagyományos katolikus szubkultúra erózióját. A katolikus oktatás továbbra is az egyik legfontosabb iskolai hálózat, de a beiratkozott diákok családjai egyre kevésbé tekintik a hitet a választás okának. A belga szekularizmus másik oldala a szervezett szabadgondolkodó mozgalom és a laicitás elve, amely különösen a vallon tartományokban erős. A laicitás hívei az állami semlegességet és a vallás közéleti szerepének minimalizálását követelik; vitájuk a fejkendőviselés, az etikaoktatás és a vallási ünnepek körül ma is éles. A hollandhoz képest a belga szekularizáció intenzívebb politikai konfliktusokat hordoz, mert a felekezeti törésvonal összekapcsolódik a nyelvi és regionális törésvonallal. A vallásosság csökkenése Flandriában lassabb volt, Vallóniában korábban és mélyebben jelentkezett, ami jelzi, hogy a szekularizációt a helyi társadalmi-gazdasági szerkezet (iparosodás, urbanizáció, baloldali mozgalom erőssége) is alakította.
A szekularizáció nem üres, vallástalan teret hozott létre, hanem új típusú vallási pluralizmusnak ágyazott meg. A hagyományos felekezetek súlyának csökkenésével párhuzamosan a vallási kínálat sokszínűbbé vált. Ez a pluralizmus három fő forrásból táplálkozik: a szabad egyházak és kisebb protestáns közösségek megerősödéséből, a második világháború utáni munkaerő- és menekültmigrációval érkező világvallások megjelenéséből, valamint az ún. új vallási mozgalmak (angol: new religious movements, holland: nieuwe religieuze bewegingen) terjedéséből.
Az északi országokban a szabad egyházak már a 19. század óta a vallási pluralizmus első hordozói voltak. A baptisták, metodisták, pünkösdisták és a Plymouth testvérek kisebb, de aktív közösségei különösen Svédországban, Norvégiában és Finnországban vertek gyökeret. A 20. század eleji pünkösdi mozgalom, amely a stockholmi Filippus-gyülekezetből indult, a svéd vallási élet egyik legsikeresebb szabad egyházi irányzatává vált. Finnországban a lutheránus egyházon belüli ébredési mozgalmak (körtti-mozgalom, laestadianizmus) ma is nagy tömegeket vonzanak, különösen az ország északi és keleti részein. A laestadianizmus a számi közösségekben is elterjedt, ami a vallás és az őshonos identitás összefonódására mutat példát. A skandináv pluralizmus másik jellegzetessége a folkkyrka tagság kulturális rétegzettsége: egy dán vagy svéd állampolgár lehet egyszerre az államegyház formális tagja, aki nem gyakorol vallást, és emellett részt vehet egy szabad egyházi vagy új spirituális közösség alkalmain.
A Németalföldön a vallási pluralizmus a reformáció óta tartós sajátosság, de a pluralizmus tartalma a 20. század második felében alaposan megváltozott. A hagyományos református, katolikus, lutheránus, mennonita és zsidó közösségek mellett az 1960-as évektől kezdődően a törökországi és marokkói vendégmunkások, majd családtagjaik és leszármazottaik tették az iszlámot Hollandia és Belgium egyik legnagyobb vallási közösségévé. A szurinámi és indonéziai migráció hozta magával a hinduk, muszlimok és más vallások jelenlétét is. A vallási pluralizmus tehát nem pusztán a keresztény felekezetek sokféleségét jelenti, hanem a muszlim (dán: muslim, holland: moslim, svéd: muslim) közösségek, hindu templomok, buddhista központok, szikh gurdvárák és zsidó intézmények együttélését. A muzulmán közösségek létszámát illetően nincs pontos statisztika, mivel a népszámlálások sok helyen nem kérdeznek vallást, illetve a „muszlim” identitás önbevallása ingadozik; a rendelkezésre álló becslések a helyi regisztrációs és felmérési forrásokon alapulnak, és széles sávban mozognak. Ez a bizonytalanság maga is emlékeztet a vallási kategóriák politikai érzékenységére: a bevándorlási vitákban a vallási hovatartozás gyakran reflexszerűen az etnikai leszármazással mosódik össze, amit a kritikai történetírás kerül.
Az új vallási mozgalmak a nagy egyházaktól és a bevándorló világvallásoktól egyaránt különböznek. Ide sorolható a bahá’í közösség, a Jehova Tanúi, az Utolsó Napi Szentek (mormonok), a New Age mozgalom, a különböző meditációs és önfejlesztő körök, valamint a neopogány irányzatok. A New Age (dán: nyalder, holland: new age, svéd: new age) a vallási individualizmus és a szekularizált spiritualitás jellegzetes formája: hívei gyakran intézményesen nem szervezettek, és a „vallásosnak” tartott kategóriákban sem feltétlenül jelennek meg. E mozgalmak kutatása módszertani nehézségeket vet fel, mert a taglétszámokat ritkán közlik pontosan, és a mozgalmak határai elmosódottak. A skandináv országokban az 1980-as évek óta a neopogányság az ásztrú (izlandi forrásokból rekonstruált északi hitvilág) és a samanizmus egyes elemeihez is kötődik, ami a h144-es alfejezetben tárgyalt viking örökség és nemzeti romantika modern felhasználásának példája. A norvég és svéd szélsőjobboldal egyes csoportjai az ásztrú mitológiát etnikai identitáspolitikára használják, amit a tudományos kutatók többsége a múlt szelektív, ideológiai kisajátításaként értékel. Ez vitatott értelmezés, nem dokumentált tény, és e fejezet keretei között fontos rögzíteni: a neopogány közösségek többsége elzárkózik az ilyen kisajátítástól.
A vallási pluralizmus a kortárs skandináv és németalföldi társadalmakban nem jelent konfliktusmentes együttélést. A muszlim közösségek építkezései (mecsetek, minaretek), a fejkendő és a burkini kérdése, a körülmetélés, a halal vágás és a kóser vágás engedélyezése időről időre éles társadalmi vitákat vált ki. Dániában és Svájcban a 2000-es években hozott, a minaretekre és a vallási jelekre vonatkozó korlátozások a vallásszabadság és a szekularitás eltérő értelmezéseit ütköztették. Belgiumban a laicitás hívei a vallási semlegességet védik, míg a katolikus intézményrendszer továbbra is jelentős állami finanszírozást élvez. Hollandiában a vallási alapú iskolák állami támogatása az iszlám intézmények alapításával kapcsolatban új vitákat szült: vajon a szekuláris állam milyen feltételekkel finanszírozza a vallási oktatást? E vitákban a „vallásszabadság” és a „szekularizmus” kifejezések hétköznapi jelentése gyakran eltér a jogtudományi definícióktól, ezért a fejezet névhasználati konvenciói szerint a fogalmak eredeti nyelvű alakját és a helyi jogi kontextust jelezni kell.
A szekularizáció eredményeként a skandináv és németalföldi társadalmakban a vallási hovatartozás már nem határozza meg olyan erősen a politikai preferenciákat, mint a pillarizált időszakban. Hollandiában a vallási pártok (Keresztény Demokrata Tömörülés, ChristenUnie, SGP) a választók szűkebb bázisára támaszkodnak, de a holland politikai rendszerben az erkölcsi kérdésekben továbbra is hangot kapnak. Belgiumban a kereszténydemokrata család (a flamand CD&V és a frankofón cdH/Les Engagés) a szekularizált környezetben is kormányzati tényező maradt, de politikájában a vallási elem gyakran háttérbe szorul a szociális és regionális érdekek mögött. A skandináv országokban az államegyházakhoz kötődő kereszténydemokrata pártok (a dán Kristendemokraterne, a norvég Kristelig Folkeparti, a svéd Kristdemokraterna) támogatottsága változó, és erőteljesen kapcsolódik az abortusz, az eutanázia, az oktatás és a családpolitika kérdéseihez. A vallás és a politika viszonyának kutatása nem csupán a pártok programjainak elemzését igényli, hanem az egyházi testületek állásfoglalásainak, a helyi gyülekezetek mozgósításának és a vallásos civil szervezetek lobbizásának vizsgálatát is.
Az északi jóléti modell és a szekularizáció viszonya különösen tanulságos. A h120-as alfejezetben tárgyalt adók és közszolgáltatások modellje az egyén és az állam közötti közvetlen viszonyt erősítette, ami csökkentette az egyházak jótékonysági, oktatási és egészségügyi szerepét. Ugyanakkor a skandináv egyházak részben az állami finanszírozás fenntartása mellett maradtak közintézmények, tehát nem a vallás és állam teljes szétválasztása keretében szekularizálódtak. Ez a különbség élesen megmutatkozik a holland és belga helyzethez képest, ahol a vallási intézmények az állami finanszírozás mellett önálló intézményként működnek. Ebből fakadóan a szekularizáció tartalma régiónként eltérő: Északon a lutheránus államegyházak kulturális hegemóniájának bomlását, a Németalföldön pedig a felekezeti hálózatok fellazulását és az állam semlegességének erősödését jelenti.
Ennek az alfejezetnek a forrásbázisa összetett és egyenetlen. A jogi aktusok (államegyházi törvények, iskolai egyezmények, alkotmányos rendelkezések) viszonylag jól dokumentált elsődleges források; szövegük pontos dátumokkal ismert. A vallásgyakorlás mérésére szolgáló adatok már bizonytalanabbak: az egyházi tagsági nyilvántartások a belépés és kilépés adminisztratív tényét rögzítik, de nem mérnek hitet vagy gyakorlatot. A szociológiai felmérések (például a European Social Survey, a World Values Survey, a holland Centraal Bureau voor de Statistiek és a dán Kirkeministeriet adatai) önbevalláson alapulnak, a kérdésfeltevés időbeli változása miatt pedig az összehasonlítás óvatosságot igényel. A 20. század előtti időszakra vonatkozó templomba járási adatok töredékesek, sokszor a kortárs lelkészek, utazók vagy hivatalnokok benyomásait tükrözik, amelyeket kritikusan kell kezelni.
Tudományosan vitatott kérdések: - Vajon a szekularizáció lineáris, globális folyamat-e, vagy európai kivétel, amely a modernitás sajátos európai útjának következménye? - Milyen szerepet játszott a jóléti állam az északi szekularizáció felgyorsulásában? - Hogyan lehet mérni a „vallásos” és „nem vallásos” kategóriák tartalmát, ha az egyének az új spiritualitás elemeit ötvözik a hagyományos felekezeti tagsággal? - A muszlim és más bevándorló vallási közösségek száma mekkora, és milyen mértékben tekinthető a tagság a vallási identitás vagy a kulturális származás jelének? - Milyen hosszú távú hatása van az 1960-as évek katolikus megújulásának a belga és holland egyházak jelenlegi válságára?
A fejezet tárgyalásában szereplő statisztikai jellegű megállapítások becslés jellegűek, és a pontos évszámokkal, arányokkal kapcsolatban a legfrissebb hivatalos kiadványok ellenőrzése ajánlott. A mélyreható egyháztörténeti elemzésekhez a nemzeti levéltárak egyházi iratai, a gyülekezeti jegyzőkönyvek, a zsinati határozatok és a felekezeti sajtó adhatnak további támpontot. A kortárs vallási pluralizmus kutatásában a bevándorló közösségek saját dokumentumai, a mecsetek, templomok és kulturális központok kiadványai, valamint a diszkriminációval és egyenlő bánásmóddal foglalkozó jelentések képezik az elsődleges forrásanyagot; ezeket azonban nyelvi és hozzáférési korlátok nehezítik.