Az energiapolitika a 21. században már nem csupán műszaki vagy gazdasági kérdés, hanem a klímaválságra adott válaszok, a biztonságpolitikai átrendeződések és a társadalmi igazságossági viták metszéspontjában áll. Skandinávia és a Németalföld országai eltérő földrajzi adottságaik, energiaforrásaik és politikai hagyományaik miatt más-más úton haladnak az energiaátmenet (dánul energiaomstilling, svédül energiomställning, hollandul energietransitie) felé, miközben közös kihívásokkal is szembesülnek. Az előző alfejezetben tárgyalt Arktisz-kérdésekhez szorosan kapcsolódik a norvég és orosz fosszilis energiahordozók szerepe, a tengeri szélenergia északi-tengeri terjeszkedése, valamint a számi területeken zajló bányászati és szélerőmű-projektek feszültsége. Ez az alfejezet a megújuló energia, a hidrogén és az energiabiztonság három pillérét vizsgálja, különös tekintettel arra, hogy a két régió hogyan próbálja összeegyeztetni a dekarbonizációs célokat a gazdasági érdekekkel és a társadalmi elfogadottsággal.
A mai energiaátmenetek megértéséhez röviden vissza kell nyúlni a 20. század második felének energiaforradalmaihoz. Norvégia az 1960-as évek végétől vált jelentős kőolaj- és földgáztermelővé az északi-tengeri mezők kiaknázásával; az 1972-ben alapított állami olajvállalat, a Statoil (ma Equinor) a norvég állam egyik legfontosabb bevételi forrásává vált. A norvég állami nyugdíjalap (norvégül Statens pensjonsfond utland, gyakran „olajalapként” emlegetett) a szénhidrogén-bevételek befektetésével a világ egyik legnagyobb állami vagyonalapja lett, ami feszültséget teremt a fosszilis exportbevételek és a belföldi klímapolitikai ambíciók között – ezt a norvég közbeszédben néha „norvég paradoxonnak” nevezik.
Dánia az 1973-as olajválság idején szembesült súlyos energiafüggőségével; a válság hatására kezdődött a dán szélenergia-ipar kiépülése, amely később a Vestas és az Ørsted révén globális iparággá nőtte ki magát. Svédország a második világháború után jelentős atomenergia-programot indított, miközben a bőséges vízenergia (svédül vattenkraft) már a korai iparosodás óta az ország gerincét adta. Finnország energiaellátása hagyományosan a faalapú bioenergiára, a vízenergiára és a 20. század második felétől az atomenergiára épült, de a Szovjetunióból importált földgáz és olaj is meghatározó volt a hidegháború évtizedeiben.
A Németalföldön Hollandia a Groningen melletti földgázmező 1959-es felfedezése után Európa egyik legfontosabb gáztermelőjévé vált, és a holland kormányzat a gázbevételekből finanszírozta a jóléti államot – ezt a hatást nevezik a holland közgazdaságtanban „holland kórnak” (Dutch disease), utalva arra, hogy a nyersanyagexport felértékelheti a valutát és kiszoríthat más ágazatokat. Belgium ipara a 19. század óta a szénre épült, majd a 20. században fokozatosan az atomenergia és az importált földgáz felé fordult. Luxemburg hagyományosan energiaimportőr, és acéliparának energiaigénye a 20. században nagyrészt szénből és később földgázból származott.
Ezek az eltérő kiindulópontok ma is meghatározzák a politikai vitákat: Norvégiában az olaj- és gázipar fenntartása, Dániában a szélerőművek társadalmi elfogadottsága, Svédországban az atomenergia jövője, Hollandiában a groningeni gáz kitermelésének leállítása és a földrengések károsultjainak kártalanítása, Belgiumban pedig az öregedő atomerőművek biztonsága és a gázfüggőség csökkentése kerül a viták középpontjába.
A megújuló energia (angolul renewable energy, dánul vedvarende energi, svédül förnybar energi, finnül uusiutuva energia, hollandul hernieuwbare energie) fogalma a 21. századi közbeszédben általában a nap-, szél-, víz- és bioenergiát, valamint a geotermikus energiát foglalja magában. A skandináv országokban a vízenergia már régóta a villamosenergia-termelés gerincét adja: Norvégiában a villamos energia túlnyomó része – a hivatalos statisztikák szerint jellemzően 90% felett – vízerőművekből származik, Svédországban és Finnországban pedig a víz- és atomenergia együttesen biztosítja a termelés oroszlánrészét. A vízenergia azonban nem problémamentes: a folyók szabályozása, a gátak építése és a vízhozam változása hatással van a helyi ökoszisztémákra és a számi területek hagyományos rénszarvastartására is. A számi közösségek és környezetvédő szervezetek több évtizede vitatják a nagy vízerőmű-projektek társadalmi és ökológiai költségeit, különösen Norvégia északi megyéiben és Svédország északi folyóinál. Ez a konfliktus a 21. században a zöld átmenet egyik legérzékenyebb pontjává vált: a klímabarát energia termelése nem feltétlenül egyeztethető össze az őslakos jogokkal és a biodiverzitás védelmével.
Dánia a szélenergia (dánul vindenergi, svédül vindkraft, hollandul windenergie) terén vált globális mintává. Az 1970-es évek olajválsága után a dán állam támogatási rendszerekkel, kutatási programokkal és a helyi közösségi tulajdonú szélkerekek hagyományával ösztönözte az iparág fejlődését. A dán politikai konszenzus szerint a szélenergia a 2020-as évekre a villamosenergia-termelés jelentős hányadát adja; a pontos arány évről évre ingadozik az időjárás függvényében, ezért a statisztikákat éves átlagként és pillanatnyi termelési adatként is értelmezni kell. A dán energiapolitika célja a 2020-as években a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivezetése, valamint a tengeri szélerőművek (angolul offshore wind) nagyarányú bővítése, különösen az Északi-tengeren. A dán kormányok 2030-ig szóló célkitűzései között szerepel a tengeri szélerőmű-kapacitás többszörösére növelése, de ezek a tervek politikai ciklusoktól és az engedélyezési eljárásoktól függően módosulhatnak; a konkrét megvalósulást a könyv lezárásának időpontjában ellenőrizni szükséges.
Svédország energiaellátása a víz- és atomenergián túl jelentős bioenergia (svédül bioenergi) felhasználásra épül, különösen a távfűtésben és a cellulóziparban. A svéd szén-dioxid-adó (svédül koldioxidskatt), amelyet 1991-ben vezettek be, az egyik legkorábbi és legmagasabb adónem a világon, és hozzájárult a fosszilis tüzelőanyagok visszaszorulásához a fűtési szektorban. A svéd távfűtés (svédül fjärrvärme) hálózata a városokban széles körben elterjedt, és a rendszerbe egyre több megújuló forrás – faapríték, hőszivattyú, hulladékhő – kapcsolódik. Ugyanakkor a svéd energiavita egyik legfontosabb törésvonala az atomenergia jövője: az 1980-as népszavazás után a svéd parlament a fokozatos kivonás mellett döntött, de a 21. században a klímacélok és az energiaigény növekedése miatt a politikai álláspontok megváltoztak. A 2020-as években a svéd jobbközép kormányok újra az atomenergia bővítését támogatják, míg a környezetvédő mozgalmak és a baloldali pártok a megújulók gyorsabb kiépítését szorgalmazzák. Ez a vita jól mutatja, hogy az „energiaátmenet” nem egységes fogalom: egyes szereplők számára az atomenergia is az átmenet része, mások szerint fenntarthatatlan technológiai kockázat.
Finnországban az atomenergia szerepe kiemelkedő: az ország ötödik reaktora, az Olkiluoto 3 2022-ben kezdte meg a rendszeres termelést, és Finnország az EU azon kevés tagállama közé tartozik, ahol az atomenergia társadalmi támogatottsága viszonylag magas. A finn bioenergia felhasználása szintén jelentős, mivel az erdőgazdálkodás és a faipar melléktermékei fontos energiaforrást jelentenek. Ugyanakkor a finn tőzeg (finnül turve) energetikai felhasználásáról éles vita folyik: a tőzeg égése jelentős szén-dioxid-kibocsátással jár, de egyes finn politikai szereplők a nemzeti energiafüggetlenség és a vidéki munkahelyek miatt védik. A finn kormányok 2020-as évekbeli célkitűzései a tőzeg fokozatos kivezetését irányozták elő, de a megvalósítás üteme a gazdasági és regionális érdekek miatt bizonytalan.
Hollandia a földgáz (hollandul aardgas) korszakának lezárását tervezi, de az átmenet fájdalmas. A groningeni mező kitermelését a 2010-es években bekövetkezett földrengések miatt fokozatosan csökkentették, és a holland kormány 2023-ban bejelentette a mező lezárását; a károsultak kártalanítása azonban évekig elhúzódott, és a helyi közösségek bizalma meggyengült. A holland energiapolitika a tengeri szélenergia bővítésére, a napenergia gyors terjedésére (a háztartási napelemek száma az egyik legmagasabb Európában) és a zöld hidrogén előállítására helyezi a hangsúlyt. A holland gazdaság azonban továbbra is energiaigényes, különösen a vegyipar, a kikötők és az üvegházak miatt, ami feszültséget teremt a kibocsátáscsökkentési célok és a gazdasági érdekek között.
Belgium energiaellátása hagyományosan az atomenergiára (a Doel és Tihange erőművek) épült, de a reaktorok élettartamának meghosszabbítása körüli viták évtizedek óta húzódnak. A belga kormányok 2003-ban a kivonás mellett döntöttek, de a gyakorlatban többször elhalasztották a leállítást, mert az ország nem rendelkezett elegendő alternatív kapacitással. A 2020-as években a belga energiapolitika a megújulók bővítését és a gázimport diverzifikálását célozza, de a flamand és vallon regionális kormányok közötti koordináció bonyolult, mivel az energiapolitika részben regionalizált. Luxemburg energiaellátása nagyrészt importon alapul, de a nagyhercegség a zöld pénzügyi központ szerepét igyekszik kiépíteni, és jelentős beruházásokat tesz az energiahatékonyságba, a napenergiába és a határon átnyúló hálózati együttműködésbe.
A hidrogén (dánul brint, svédül väte, finnül vety, hollandul waterstof, franciául hydrogène) a 2020-as években az európai energiapolitika egyik kulcsfogalmává vált. A hidrogén önmagában nem energiaforrás, hanem energiahordozó: előállításához energiát kell befektetni, és a folyamat hatékonysága, valamint az előállítás módja alapján különböztetik meg a zöld hidrogént (megújuló energiával, elektrolízissel előállított), a kék hidrogént (földgázból előállított, szén-dioxid-leválasztással és -tárolással, CCS) és a szürke hidrogént (földgázból, kibocsátás-leválasztás nélkül). A skandináv és Benelux országok eltérő stratégiákat dolgoztak ki a hidrogénre, részben eltérő ipari és földrajzi adottságaik miatt.
Norvégia a kék hidrogén egyik európai úttörője lehet, mivel rendelkezik földgázkészletekkel és a szén-dioxid tenger alatti tárolására alkalmas geológiai formációkkal az Északi-tengeren. A norvég kormány által támogatott Longship-projekt a szén-dioxid leválasztását és tárolását célozza, és a technológia demonstrációját szolgálja. Ugyanakkor a környezetvédő szervezetek és egyes kutatók vitatják, hogy a kék hidrogén valóban klímabarát-e, mivel a földgáz kitermelése és a leválasztási folyamat során is keletkezhet metánszivárgás; a hidrogénre vonatkozó életciklus-elemzések eredményei a módszertantól függően jelentősen eltérnek.
Dánia a zöld hidrogén előállítását a tengeri szélenergia bőségére alapozza. A dán kormány 2020-as évekbeli stratégiája szerint a szélerőművek által termelt többletáramból elektrolízissel hidrogént állítanának elő, amelyet az iparban (például a vegyiparban és a nehéziparban), valamint a közlekedésben használnának fel. A dán Energiøer (energiaszigetek) terve az Északi-tengeren és a Balti-tengeren mesterséges szigetek vagy platformok építését irányozza elő, amelyek a tengeri szélerőművek áramát gyűjtenék össze és alakítanák át hidrogénné. Ez a projekt technikailag és pénzügyileg is rendkívül ambiciózus; a könyv lezárásáig a megvalósítás üteme és költsége körül számos bizonytalanság merült fel.
Svédországban a hidrogén stratégiai szerepet kap a fosszilmentes acélgyártásban. A HYBRIT (Hydrogen Breakthrough Ironmaking Technology) projekt, amelyet az SSAB, az LKAB és a Vattenfall konzorcium indított, a vasérc szén helyett hidrogénnel történő redukálását célozza. Ha a projekt sikeresen ipari méretekben is működik, az jelentősen csökkentheti a svéd acélipar szén-dioxid-kibocsátását, de a folyamat rendkívül energiaigényes, és a zöld hidrogén előállításához szükséges villamos energia mennyisége miatt a projekt teljes körű megvalósítása további bővítéseket igényel a víz- és szélenergiában.
Finnországban a hidrogén elsősorban az ipari folyamatok, különösen a cellulóz- és vegyipar dekarbonizációjában játszhat szerepet. A finn kormány 2020-as évekbeli hidrogénstratégiája a zöld hidrogén előállítását és a finn kikötők (például a Vaasa és Kokkola térségében) hidrogénhubokká fejlesztését irányozza elő. A finn atomenergia és a megújulók kombinációja lehetővé teheti a stabil, alacsony kibocsátású villamosenergia-ellátást az elektrolízishez.
Hollandia a rotterdami kikötőt (hollandul Haven van Rotterdam) Európa egyik legnagyobb hidrogénhubjává kívánja fejleszteni. A holland stratégia szerint a kikötőbe érkező földgázból kék hidrogént, a tengeri szélerőművek áramából zöld hidrogént állítanának elő, amelyet a vegyipar, a finomítók és a közlekedés használna fel. A rotterdami kikötő meglévő infrastruktúrája – terminálok, csővezetékek, hajózási kapcsolatok – logisztikai előnyt jelent, de a hidrogén tárolása és szállítása technikailag nehéz, mivel a hidrogén kis sűrűsége miatt nagy nyomáson vagy cseppfolyósítva kell tárolni. Belgium hasonlóan az antwerpeni kikötőt (hollandul Haven van Antwerpen, franciául Port d’Anvers) tekinti a hidrogéngazdaság központjának, különösen a vegyipari klaszter miatt. Luxemburg a hidrogén terén elsősorban a határon átnyúló együttműködésekre támaszkodik, mivel saját előállítási kapacitása korlátozott.
A hidrogénnel kapcsolatos várakozások azonban gyakran meghaladják a jelenlegi technológiai és gazdasági realitásokat. A zöld hidrogén előállítási költsége a 2020-as évek közepén még mindig magasabb, mint a fosszilis alapú hidrogéné, és az elektrolizáló kapacitások kiépítése lassan halad. A hidrogén szállítására és tárolására vonatkozó szabványok és infrastruktúra még fejletlen, és a hidrogén szivárgása közvetett üvegházhatást gyakorolhat, amit a tudományos közösség még vizsgál. A politikai és ipari szereplők egy része a hidrogént „csodaszerként” mutatja be, ami elterelheti a figyelmet a közvetlen villamosításról, az energiahatékonyságról és a fogyasztáscsökkentésről; ez a kritika a nemzetközi szakirodalomban is megjelenik, és a régió vitáiban is visszaköszön.
Az energiabiztonság (dánul energisikkerhed, svédül energisäkerhet, finnül energiaturvallisuus, hollandul energiezekerheid) fogalma a 2020-as években új politikai súlyt kapott, különösen Oroszország 2022-es Ukrajna elleni teljes körű inváziója után. Az észak-európai országok energiafüggősége a Szovjetunió, majd Oroszország iránt történelmileg eltérő volt: Finnország a hidegháború évtizedeiben nagymértékben támaszkodott a szovjet olaj- és gázszállításokra, míg Norvégia és Hollandia saját fosszilis termeléssel rendelkezett, Dánia és Svédország pedig változó mértékben importált.
A 2022-es energiaválság rávilágított az orosz földgáz kitettségére. Finnország és a balti államok gázimportja nagyrészt orosz forrásból származott, de a finn LNG-terminál (finnül nesteytetyn maakaasun terminaali) gyorsított ütemben épült meg Inkooban, és Finnország 2023-ban leállította az orosz gázimportot. Svédország és Dánia függősége alacsonyabb volt, de az európai gázárak emelkedése minden országban inflációt és energiaszegénységi kockázatokat okozott. Norvégia – amely nem tagja az EU-nak, de szorosan kapcsolódik az európai energiaarchitektúrához – az orosz szállítások kiesését részben pótolni tudta, és a norvég gáz Európa egyik legfontosabb forrásává vált. Ez a szerep gazdasági előnyt jelent, de egyúttal erkölcsi és politikai vitákat is gerjeszt: egyes norvég politikai erők szerint az ország a „háború nyerteseként” profitál, mások szerint a norvég gáz nélkül az európai energiaellátás összeomlott volna.
A NATO-csatlakozás – Finnország 2023-ban, Svédország 2024-ben csatlakozott – az energiabiztonságot is új keretbe helyezte. Az északi-tengeri és balti-tengeri infrastruktúra – csővezetékek, tenger alatti kábelek, szélerőműparkok – a hibrid fenyegetések célpontjává vált, amit a 2022-es Északi Áramlat szabotázs és a 2023-as finn–észt gázvezeték sérülése is jelzett. A kormányok a tenger alatti kritikus infrastruktúra védelmére új együttműködési mechanizmusokat hoztak létre, és a NATO-tagság lehetővé teszi a közös fellépést. Ugyanakkor az energiabiztonság nem csupán katonai kérdés: a kiberbiztonság, az ellátási láncok diverzifikálása és a hazai termelési kapacitások (például a skandináv vízerőművek és a Benelux kikötői terminálok) védelme is ide tartozik.
Hollandia és Belgium energiabiztonsági helyzete eltér a skandináv országokétól, mivel sűrűn lakott, energiaigényes országokként nagymértékben támaszkodnak az importra. A holland kormány a groningeni mező lezárása után az LNG-import bővítésére, a norvég és amerikai gázforrásokra, valamint a zöld energia kiépítésére helyezte a hangsúlyt. A rotterdami kikötő LNG-termináljai Európa legnagyobbjai közé tartoznak, és a holland infrastruktúra lehetővé teszi a gáz továbbszállítását Németországba és más szomszédos országokba. Belgium a zeebruggei LNG-terminál kapacitását bővítette, és a belga kormány a gázellátás diverzifikálását a norvég és katari forrásokkal próbálja biztosítani. Luxemburg energiaellátása a szomszédos országok hálózatain keresztül történik, így a nagyhercegség energiabiztonsága szorosan összefügg a belga, francia és német rendszerek stabilitásával.
A villamosenergia-hálózatok összekapcsolása az északi és a Benelux régióban a 21. században jelentősen bővült. A skandináv országok közös Nord Pool villamosenergia-piaca már az 1990-es évek óta működik, és a tenger alatti kábelek (például a Norvégia és Németország közötti NordLink, a Dánia és Hollandia közötti COBRA-kábel) lehetővé teszik az áram kereskedelmét. A megújuló energia időjárásfüggése miatt a hálózati kiegyenlítés egyre fontosabb: a norvég vízerőművek tározói „zöld akkumulátorként” szolgálhatnak, amikor a dán és német szélerőművek termelése ingadozik. Ez a kölcsönös függés azonban politikai feszültségeket is szül: a norvég fogyasztók számára az európai áramexport magasabb belföldi árakat eredményezhet, ami a norvég közbeszédben vitákat váltott ki a „Norvégia mint Európa akkumulátora” szerepről.
Az energiaátmenet nem csupán technológiai és gazdasági folyamat, hanem társadalmi és politikai konfliktusok színtere is. Az igazságos átmenet (angolul just transition, hollandul rechtvaardige transitie, svédül rättvis omställning) fogalma arra utal, hogy a dekarbonizáció költségeit és hasznait méltányosan kell elosztani, különösen a fosszilis iparágakban dolgozó munkavállalók, az alacsony jövedelmű háztartások és a vidéki közösségek között. A skandináv országokban a szakszervezetek erős pozíciója és a jóléti állami hagyományok lehetővé teszik, hogy a kormányok aktív munkaerőpiaci programokkal, átképzéssel és regionális támogatásokkal enyhítsék az átmenet társadalmi következményeit. Ennek ellenére a gyakorlatban számos konfliktus merül fel.
A számi területeken a zöld átmenet ellentmondásos. A szélenergia- és bányaprojektek – például a svédországi Markbygden szélerőműpark, amely Európa egyik legnagyobb szárazföldi szélerőműve, vagy a norvégiai réz- és nikkelbányák – a megújuló energia és az elektromos járművek alapanyag-ellátását szolgálják, ugyanakkor a számi rénszarvastartók legelőterületeit és kulturális örökségét veszélyeztetik. A norvég legfelsőbb bíróság 2021-es ítélete a Fosen szélerőműpark ügyében kimondta, hogy a projekt engedélyezése sértette az ENSZ polgári és politikai jogok egyezségokmányának a számi kultúra védelmére vonatkozó rendelkezéseit, de az ítélet végrehajtása és a kompenzáció kérdése továbbra is vitatott. Ez az eset jól illusztrálja, hogy a zöld átmenet és az őslakos jogok közötti feszültség jogi, politikai és erkölcsi értelemben is megoldatlan.
A hollandiai Groningen földrengései hasonlóan világítanak rá az energiaátmenet társadalmi költségeire. A gázkitermelés leállítása ugyan megszüntette a földrengések fő okát, de a károsultak kártalanítása és a házak megerősítése évekig elhúzódott, és a helyi lakosság bizalma az állami intézményekben megingott. A holland kormány 2020-as évekbeli parlamenti vizsgálatai megállapították, hogy a gázbevételek hasznát az országos költségvetés élvezte, míg a károkat a helyi közösség viselte – ez az egyenlőtlenség az igazságos átmenet egyik tanulságaként szolgál.
A belgiumi atomenergia-vita is társadalmi törésvonalakat jelez. A Doel és Tihange atomerőművek környékén élő lakosság – különösen a holland határ közelében – évtizedek óta aggódik a reaktorok biztonsága miatt, és a belga kormányok halogató döntései aláásták a közbizalmat. A reaktorok élettartamának meghosszabbítása a 2020-as években újraindult, részben az energiaellátás biztosítása, részben a klímacélok teljesítése érdekében, de a döntés politikai és jogi vitákat váltott ki. A belga energiapolitika regionalizált jellege – Flandria, Vallónia és Brüsszel eltérő hatáskörökkel rendelkezik – tovább bonyolítja a stratégiai döntéseket.
A svéd nukleáris vita a 2020-as években újra fellángolt: a jobbközép kormány 2023-ban bejelentette, hogy új atomreaktorok építését tervezi, és a finanszírozási modell kidolgozására állami támogatást helyezett kilátásba. A környezetvédő szervezetek és a baloldali pártok szerint a pénzt a megújulókra kellene költeni, és az atomenergia lassú, drága és kockázatos. A vita tudományos és politikai érveket kever, és a svéd közvélemény megosztott; az atomenergia megítélése az emlékezetpolitika területére is átnyúlik, mivel a csernobili és fukusimai balesetek emléke élénken él.
Az energiaátmenet tárgyalása során a legfontosabb forrástípusok: a nemzetközi energiaügynökség (IEA) és az EU statisztikai hivatala (Eurostat) éves energia- és kibocsátási adatai, a nemzeti statisztikai hivatalok (dán Danmarks Statistik, norvég SSB, svéd SCB, finn Tilastokeskus, holland CBS, belga Statbel, luxemburgi STATEC), a kormányzati klíma- és energiapolitikai dokumentumok, valamint a nemzetközi klímapolitikai testületek, mindenekelőtt az IPCC jelentései. A konkrét számok – a megújulók aránya, a szél- és napenergia-kapacitás, a hidrogén-előállítás költségei, a gázimport mennyisége – évről évre változnak, és a különböző intézmények módszertana eltérhet (például abban, hogy a bioenergia kibocsátását hogyan számolják, vagy az atomenergiát megújulónak tekintik-e). Ezért a szövegben kerültem a pontatlan, pillanatnyi statisztikákat, és ahol a tendencia megbízható, ott általános megfogalmazást használtam; a pontos adatokat a könyv lezárásának időpontjában ellenőrizni kell a fenti forrásokból.
Különösen bizonytalanok a jövőre vonatkozó előrejelzések. A hidrogéngazdaság költségei, a szén-dioxid-leválasztási technológiák elterjedése, az új atomreaktorok építési ideje és költsége, valamint a tengeri szélerőművek engedélyezési eljárásainak gyorsasága mind olyan tényező, amelyben a tudományos és szakpolitikai előrejelzések jelentősen eltérnek. A klímaváltozás hatásai – például a vízhozam változásai a skandináv vízerőművek esetében, a szélerőforrások változásai, a hőhullámok hatása a hűtési igényekre – további bizonytalanságot visznek a rendszerbe.
Az emlékezetpolitikai dimenzió is jelen van: a múltbeli energiapolitikai döntések – a norvég olajkitermelés, a holland groningeni gázkitermelés, a svéd atomenergia-program, a belga atomerőművek – megítélése a jelenkori vitákban gyakran a felelősség kérdésévé válik. A politikai szereplők hajlamosak a múltat leegyszerűsíteni, és a jelenlegi álláspontjukat igazolni vele; ezt a tankönyv igyekszik elkerülni azáltal, hogy a döntéseket történeti kontextusukban mutatja be, és jelzi, hogy a mai tudás birtokában visszafelé ítélkezni anakronisztikus lenne.