Dél-Amerika történelme nem érthető meg a kontinens földrajzi kereteinek ismerete nélkül. Az emberi közösségek kialakulása, a prekolumbiánus civilizációk felemelkedése, a gyarmati gazdaságok szerkezete, a független államok határai és a 20–21. századi fejlődési pályák mind szorosan kötődtek a természeti környezethez: a hegyláncokhoz, a folyókhoz, a partvidékekhez és a nyersanyagok eloszlásához. Ez a fejezet a kontinens természeti alapjait mutatja be úgy, hogy közben a történelmi folyamatok számára nyit értelmezési keretet. A hangsúly nem a földrajz statikus leírásán van, hanem a földrajz és a történelem közötti kölcsönhatáson: hogyan szabtak határt a hegyek, hogyan teremtettek útvonalakat a folyók, és hogyan váltak a nyersanyagok a politikai és társadalmi viták tárgyává. A fejezetben bemutatott régiók – az Andok, az Amazonas-medence, a Pampas, Patagónia, a partvidékek és a szigetek – nem zárt egységek, hanem egymással folyamatosan érintkező, történetileg változó tájak, amelyeket a későbbi országfejezetekben is viszonyítási pontként használunk.
Dél-Amerika a Föld negyedik legnagyobb kontinense, területe mintegy 17,8 millió négyzetkilométer, ami a Föld szárazföldi felszínének körülbelül 12 százalékát teszi ki. A kontinenst nyugaton a Csendes-óceán, északon a Karib-tenger, keleten és északkeleten az Atlanti-óceán, míg délen a Drake-átjáró választja el az Antarktisztól. A Panama-földszoroson keresztül Észak-Amerikához kapcsolódik, ami döntő szerepet játszott az emberi betelepülés történetében. A kontinens alakja jellegzetesen háromszögletű: északon széles, a Karib-térség és az Amazonas-medence felé nyitott területekkel, délen pedig fokozatosan elkeskenyedő, hideg éghajlatú tájakkal. Ez a tagoltság azt jelenti, hogy a kontinens egyszerre fekszik az északi és a déli féltekén, az Egyenlítő pedig éppen az Amazonas-medence északi részét keresztezi. A legnagyobb szélességet az északi trópusi zóna adja, a déli félteke mérsékelt övi területei pedig fokozatosan nyúlnak le a hideg óceáni vizekig.
Az észak–déli kiterjedés több mint 7000 kilométer, ami a klíma és a természeti környezet szélsőséges változatosságát eredményezi. A Föld legszárazabb sivatagától (Atacama) a világ egyik legcsapadékosabb régiójáig (Chocó és az ecuadori–kolumbiai partvidék), a trópusi esőerdőktől a szubpoláris sztyeppékig a kontinens szinte minden fontos éghajlati övet magában foglal. A földrajzi jellemzők közül három szerkezeti elem emelhető ki, amelyek a történeti folyamatokat alapvetően befolyásolták: a nyugati hegylánc, az északi hatalmas alföldek és folyamrendszerek, valamint a keleti–délkeleti fennsíkok és parti síkságok.
A kontinens domborzati viszonyait a Dél-amerikai-lemez és a Nazca-lemez ütközése alakította ki, amelynek következtében jött létre az Andok hegységrendszere. A hegységképződés folyamata a geológiai múltban többször is aktivizálódott, és a mai napig tart: a térségben gyakoriak a földrengések és a vulkánkitörések, különösen Chile, Peru, Ecuador és Colombia területén. Az Andok hegylánca a kontinens nyugati peremén fut végig, mintegy 7000 kilométer hosszan, Venezuelától egészen a Tűzföldig. A hegyvonulat szélessége változó, Bolívia és Peru területén a legszélesebb, ahol több párhuzamos láncra tagolódik, és közöttük magas fennsíkok, medencék és völgyek húzódnak.
A kontinens keleti és középső részét óriási, viszonylag alacsony fekvésű medencék jellemzik: az Amazonas-medence, az Orinoco-medence és a Río de la Plata vízgyűjtője. Ezektől délre és keletre a Brazil-felföld és a Guyanai-felföld ősi, erodált kristályos kőzetekből álló táblái emelkednek. A kontinens déli részén a felszín fokozatosan lejt a pampák síksága felé, amelyet a Patagóniai-fennsík követ. A partvidékek tagoltsága egyenlőtlen: a keleti partok hosszan elnyúló, sík, gyakran lagúnás partszakaszok, míg a nyugati partvonal sziklás, meredek, keskeny tengerparti sávval kísért.
Az Andok (spanyolul: Cordillera de los Andes, portugálul: Cordilheira dos Andes) nem egységes hegyvonulat, hanem több párhuzamos lánc, medence, fennsík és vulkáni zóna összessége. A történeti földrajz számára a legfontosabb jellemzője, hogy északon, középen és délen eltérő képet mutat. A kolumbiai–ecuadori Andok három fő vonulatból áll, amelyek közül a nyugati és a középső lánc között a Cauca és a Magdalena folyók völgye húzódik. Ez utóbbi folyók nemcsak természetes útvonalakként szolgáltak, hanem a prekolumbiánus és gyarmati településhálózat gerincét is adták. A hegység ezen a szakaszon viszonylag alacsonyabb, éghajlata csapadékos, a völgyek sűrűn lakottak, a magasabb régiókban pedig a páramo (magashegyi füves ökoszisztéma) terül el.
A perui–bolíviai Andok a hegység legmagasabb és legszélesebb szakasza. Itt a hegyvonulat két fő láncra oszlik, amelyek között a Puna-fennsík és a Titicaca-tó medencéje található. A Titicaca-tó a Föld legmagasabban fekvő hajózható tava, mintegy 3800 méterrel a tengerszint felett, Bolívia és Peru határán. A Puna-fennsík hideg, száraz, erős hőingadozású térség, amelyet a gyarmati források gyakran „sivárnak” írtak le, de az andoki népek – később az inkák – számára éppen ez a régió tette lehetővé a vertikális ökológiai zónák hasznosítását: a hegyi lejtők különböző magassági sávjain más-más növényi és állati erőforrások érhetők el. A tengerparti sáv Peruban rendkívül száraz, a Sechura-sivatag és az Atacama-sivatag délebbre a Föld egyik legszárazabb területét alkotják. Éppen ezért a perui és chilei partvidék termékeny völgyei, az úgynevezett oázisok, a folyók mentén koncentráltan váltak a települések és a mezőgazdaság központjaivá.
Az argentin–chilei Andok déli szakasza a legmagasabb csúcsokat foglalja magában, köztük az Aconcaguát (6961 méter), amely a Föld legmagasabb pontja az ázsiai hegységrendszereken kívül. Itt a hegység keskeny, meredek, hágói magasak, és a közlekedés nehéz. A tengerszorosok és a tűzföldi csatornák a déli partok felé nyitnak utat. Az Andok tehát egyszerre volt elválasztó és összekötő elem: elválasztotta a csendes-óceáni partvidéket a kontinens belső medencéitől, de a hegyi völgyek és fennsíkok mentén hosszú távú útvonalakat is kínált, amelyeken az andoki kultúrák, később a gyarmati hatóságok és a kereskedők is közlekedtek.
Az Amazonas-medence a kontinens legnagyobb összefüggő alföldje, mintegy 7 millió négyzetkilométeres vízgyűjtő területtel, amely nyolc országra terjed ki: Brazíliára, Perura, Bolíviára, Kolumbiára, Ecuadorra, Venezuelára, Guyanára és Suriname-ra. Néhány szakirodalom megkülönbözteti az Amazonas-esőerdőt mint növényföldrajzi kategóriát a medencétől mint domborzati egységtől, de a történeti forrásokban a kettő gyakran összemosódik. A medence központi tengelye az Amazonas folyó, amely a világ leghosszabb folyórendszere. A folyó hosszát a forrástól a torkolatig 6400 és 7000 kilométer közé teszik a különböző mérések, attól függően, hogy melyik mellékfolyót tekintik a főágnak; a hossz körüli vita maga is példa a földrajzi mérések bizonytalanságára. A folyó vízhozama a legnagyobb a Földön, ami azt jelenti, hogy a medence csapadékvíz-elvezetése globális jelentőségű.
A folyamrendszer sűrű, hajózható mellékfolyókból áll, köztük a Madeira, a Tapajós, a Xingu, a Negro és a Purus. A történelmi közlekedésben a folyók voltak a legfontosabb útvonalak, hiszen a sűrű erdőségek a szárazföldi utak építését rendkívül megnehezítették. Ugyanakkor a folyami közlekedés is korlátozott volt: a zuhatagok és a sekély szakaszok miatt a hajózás nem volt mindenütt folyamatos. A medence éghajlata trópusi, egyenletesen magas hőmérsékletű és csapadékos. A talajok nagy része tápanyagban szegény, ami a hagyományos európai mezőgazdasági szemlélet számára sokáig „terméketlennek” tűnt. Az erdei népek azonban a fehérvizű és feketevizű folyók eltérő tulajdonságaihoz, az ártéri erdőkhöz és a magasabb erdőszintekhez alkalmazkodva változatos élelemtermelő és erdőgazdálkodási rendszereket alakítottak ki. A modern régészet és a paleobotanika eredményei arra utalnak, hogy az Amazonas-medence nem „érintetlen vadon” volt, hanem hosszú ideje emberi tevékenységgel formált táj, ahol a terra preta (fekete föld) nevű, szerves anyagokkal dúsított talajrétegek is jelzik az ősi földhasználatot.
A medence történelmi szerepe kettős. Egyfelől a spanyol és portugál gyarmatosítás perifériájának számított, ahová a hivatalos közigazgatás csak lassan, a 17–18. századi expedíciók nyomán ért el. Másfelől a folyami útvonalak az európaiak, majd a független államok számára is a területi terjeszkedés fő csatornáit jelentették. A 19. századi kaucsukláz a medence egyes részeit – különösen a perui, bolíviai és brazil Amazonas-vidéket – rövid időre a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe kapcsolta, de a fellendülés gyorsan összeomlott. A 20. század közepétől a medence az erőforrás-kitermelés, a nagy infrastrukturális beruházások és a környezetvédelmi viták színtere lett, ezeket a folyamatokat később a környezet, erőforrások és geopolitika fejezete tárgyalja részletesen.
Az Orinoco folyó medencéje északon, főként Venezuela területén helyezkedik el. A folyó hatalmas deltatorkolattal ömlik az Atlanti-óceánba, és a medencéje jóval kisebb az Amazonasénál, de így is a kontinens második legnagyobb vízgyűjtő területei közé tartozik. A medence déli határát a Guyanai-felföld adja, amely ősi, erodált kristályos kőzetekből álló tábla. A felföld területén találhatók a tepui nevű, meredek falú, lapos tetejű hegyek, amelyek különleges ökoszisztémái a hegytetőkön hosszú időre izolálódtak. A felföld a történelemben a „Guayana” régió részét képezte, amelyet a spanyol, portugál, holland, brit és francia gyarmati hatalmak vetélkedése osztott meg. Az Orinoco medencéje a gyarmati korban a karibi partvidék felé nyitott, viszonylag ritkán lakott térség volt, ahol a folyami közlekedés és a parti kereskedelmi kapcsolatok formálták a településhálózatot.
A Brazil-felföld (portugálul: Planalto Brasileiro) a kontinens keleti részének meghatározó domborzati eleme. A felföld nem egységes hegység, hanem hullámos, 1000–2000 méter magas, folyóvölgyekkel tagolt tábla, amely a tengerpart felé meredek peremmel, a Serra do Mar és a Serra Geral néven ismert vonulatokkal szakad le. A brazil partvidék a felföld és az óceán között húzódik, keskeny parti síksággal, amely a délkeleti részen vált a gyarmati cukornádgazdaság, majd a kávégazdaság központjává. A felföld belső területeit a cerrado (szavannás, bokros növényzet) és a caatinga (száraz, tüskés bozót) jellemzi, míg a déli részén a Mata Atlântica (atlanti esőerdő) egykor összefüggő erdőségei húzódtak. Az atlanti esőerdő területe ma már töredékére zsugorodott a gyarmati és modern mezőgazdasági terjeszkedés következtében, ami a környezettörténet egyik fontos témája, és a környezet, erőforrások és geopolitika fejezetében is szerepel.
A Brazil-felföld folyói – a São Francisco, a Paraná és mellékfolyóik – a belső területek felé nyitottak útvonalakat. A São Francisco folyó különösen fontos volt a belső terjeszkedésben, mert a száraz északkeleti és a délebbi, termékenyebb területek közötti közlekedést tette lehetővé. A felföld ásványkincsekben gazdag: a 18. századi arany- és gyémántlelőhelyek, majd a 20. századi vasérc- és bauxitbányászat mind a felföld területén koncentrálódtak.
A Pampas (spanyolul: La Pampa) a kontinens déli részének hatalmas, alacsony fekvésű füves síksága, amely főként Argentína középső–keleti részén terül el, de érinti Uruguay és Brazília déli határvidékét is. A régiót a Paraná, a Paraguay és az Uruguay folyók vízgyűjtője szabja meg, amelyek a Río de la Plata nevű tölcsértorkolatban egyesülnek. A Río de la Plata valójában nem folyó, hanem óriási édesvizű torkolat, amely az Atlanti-óceán felé nyitott. A folyóhálózat a gyarmati időszakban és a 19. században a legfontosabb közlekedési útvonalat jelentette a belső területek felé, hiszen a Paraná–Paraguay folyami rendszer egészen a mai Paraguayig és Brazília déli részéig hajózható.
A pampák éghajlata mérsékelt, csapadékviszonyai a keleti, nedvesebb területektől a nyugati, szárazabb zónákig változnak. A talajok nagy része rendkívül termékeny, ami a 19. század végétől a gabona- és hústermelés gyors felfutását tette lehetővé. Az „élelmes kamra” képzete az argentin és uruguayi nemzeti önértelmezésben kiemelt helyet kapott, ám ez a kép a 20. századi gazdasági válságok és társadalmi egyenlőtlenségek fényében problematizálódott. A pampák meghódítása és a szarvasmarhatartás terjedése szorosan összefüggött az őslakos népek – elsősorban a mapuche (araucano) és a ranquel csoportok – elleni katonai hadjáratokkal a 19. században, amelyeket a későbbi argentin állami emlékezetben sokáig „sivatagi hadjáratként” (Conquista del Desierto) emlegettek. Ez a megnevezés maga is vitatott, mert a terület már régóta lakott volt, és a hadjáratot a modern történetírás egy része az őslakosok elleni, etnikai dimenziójú erőszakként értelmezi.
Patagónia a kontinens legdélebbi nagytája, amely a Río Colorado folyótól délre, Argentína és Chile területén húzódik. A régió nyugati szélén az Andok déli vonulata emelkedik, amitől keletre a Patagóniai-fennsík lépcsősen lejt az atlanti partvidék felé. A fennsíkot száraz, gyepekkel borított sztyeppe jellemzi, ahol a csapadék éves mennyisége alacsony, az állandó szél és a hideg tél miatt a mezőgazdaság korlátozott. A nyugati, chilei oldalon ezzel szemben a csapadékot felfogó hegyek lábánál sűrű, mérsékelt övi esőerdők és fjordok, délen pedig gleccserek és tőzeglápok találhatók.
Patagónia a spanyol gyarmatosítás idején a gyarmati területek perifériája volt, és hosszú ideig részben az őslakos tehuelche, selk’nam (ona) és yagán (yamana) csoportok lakóhelye maradt. A 19. század végétől a chilei és argentin állam egyaránt benépesítési és erőforrás-hasznosítási programokat indított a térségben, amelyek az őslakos lakosság kiszorulásához és demográfiai összeomlásához vezettek. Patagónia ma ritkán lakott, de gazdasági jelentősége a gáz- és olajkitermelés, a juhászat, a halászat, valamint a turizmus révén nőtt meg. A térség a 21. században a tengerparti bálnák, pingvinek és a gleccserek miatt a környezetvédelmi viták és a klímaválság hatásainak egyik jelképes területévé vált.
A kontinens partvidékei nem egységesek. A karibi partvidék Kolumbia és Venezuela északi részén a gyarmati időszakban a spanyol kereskedelem egyik kapuja volt, de a partvidéket a szárazföld belsejétől gyakran hegyek vagy mocsarak választották el. A karibi térség felé nyitott városok – például Cartagena de Indias – szerepe kiemelkedő volt a rabszolgakereskedelemben és a kincsszállító flotta rendszerében. A csendes-óceáni partvidék Peruban és Észak-Chilében a hideg Humboldt-áramlat hatása alatt áll, amely tápanyagban gazdag vizeket hoz, ezért a halászat itt vált világviszonylatban is kiemelt jelentőségűvé. Az Atacama-sivatag partvidéke viszont szinte teljesen száraz, a települések itt a bányászvárosokhoz és a kikötőkhöz kötődtek.
Az atlanti partvidék Brazíliában hosszan elnyúló, trópusi és szubtrópusi táj, amelyen a korai portugál gyarmatosítás a pernambucói és bahiai partokra támaszkodott. Az uruguayi és argentin partok a Río de la Plata torkolatánál a gyarmati kereskedelem déli vonzásában álltak, míg a patagóniai atlanti partvidék kikötői csak a 19. század végétől épültek ki.
A kontinens környező szigetvilága részben az Ekvadorhoz tartozó Galápagos-szigeteket, a Chiléhez tartozó Húsvét-szigetet és a Juan Fernández-szigeteket, valamint a Karib-tenger déli szigeteit foglalja magában. Ezek a szigetek a gyarmati és modern hajózásban, a bálnavadászatban, a büntetőtelepek történetében, illetve a turizmusban töltöttek be eltérő szerepeket. A kontinens déli részén a Magellán-szoros és a Beagle-csatorna a csendes-óceáni és az atlanti hajóutak közötti rövid átjárást tették lehetővé, de a viharos időjárás, a szűk vizek és a zátonyok miatt a hajózás veszélyes volt, és a hajósok gyakran a nyílt óceáni útvonalat választották helyette.
A kontinens éghajlati képe alapvetően három, földrajzilag is váltakozó tényezőtől függ: a szélességi fekvéstől, a magasságtól és az óceáni áramlatoktól. Az Egyenlítő mentén a hőmérséklet egész évben magas, a csapadékviszonyokat a trópusi konvergenciazóna irányítja. Az Andok magassági övezetessége azonban felülírja a szélességi éghajlati zónákat: a hegyekben a magassággal a hőmérséklet csökken, a csapadék pedig attól függ, hogy a hegyoldal melyik oldalán, melyik szeleknek van kitéve. Az andoki térségben így a forró, csapadékos síkvidékektől a hideg, száraz fennsíkokig és a jéggel borított csúcsokig minden szint megtalálható viszonylag kis távolságon belül.
A természeti erőforrások eloszlása mindig is történelmi jelentőségű volt, de az egyes erőforrások fontossága korszakonként változott. A prekolumbiánus korszakban az arany, az ezüst és a réz a hatalmi és rituális tárgyak alapanyagaként szolgált; a gyarmati korban az ezüst és az arany kitermelése vált a spanyol és portugál birodalom gazdasági alapjává. A 19. században a salpéter (nitrát), a guano (madárürülék) és a kaucsuk vált a kontinens egyes régióinak fő exportcikkévé, míg a 20. században az olaj, a földgáz, a réz, a vasérc, az ón és a bauxit került a középpontba. A 21. század elején a lítium, a szója és a vízenergia iránti kereslet formálja a gazdasági és politikai vitákat. A nyersanyagok történeti szerepét a könyv erre vonatkozó tematikus fejezete részletesen, az erőforrás-átok kérdését középpontba állítva tárgyalja.
A földrajzi leírásokhoz a modern természettudományos mérések, műholdas felvételek, geológiai és klimatológiai adatbázisok, valamint a történeti földrajz szakirodalma adja az alapot. A folyók hosszára, a területek kiterjedésére és a magasságokra vonatkozó adatok azonban mérési módszertől függően eltérők lehetnek. Az Amazonas hosszának meghatározása például évtizedek óta vita tárgya; a szakirodalomban 6400 és 7000 kilométer közötti értékek egyaránt előfordulnak. A medence „érintetlen” vagy „emberformálta” jellegének megítélése is vita: a korábbi, európai romantikus hagyomány az esőerdőt érintetlen vadonként írta le, míg az utóbbi évtizedek régészeti és paleobotanikai kutatásai – például a terra preta talajok, a geoglifák és a fás növényzet vizsgálata – azt mutatják, hogy az Amazonas-medencében hosszú időn át jelentős, de a modern értelemben vett mezőgazdaságtól eltérő emberi tájhasználat folyt. Ennek értelmezése tudományos konszenzus felé tart, de a részletek – például a prekolumbiánus népességszám vagy az erdőirtás mértéke – továbbra is becsléseken alapulnak.
A történeti régiók elnevezései maguk is forráskritikát igényelnek. A „Pampas”, „Amazonia” vagy „Patagónia” kifejezések a gyarmati és 19. századi utazási irodalomban nem mindig ugyanazt a területet jelölték, mint a mai földrajzi kézikönyvekben. A spanyol és portugál gyarmati adminisztráció saját közigazgatási egységekre osztotta a teret, amelyek nem mindig követték a természeti határokat. Az őslakos térhasználat pedig – a folyók menti utak, a hegyi ökológiai zónák közötti mozgás – a gyarmatosítás után is fennmaradt, de a modern államhatárok ezt a térhasználatot gyakran átmetszik. A földrajzi leírás tehát nem semleges tükre a valóságnak, hanem mindig az adott kor fogalmi kereteit és hatalmi viszonyait is tükrözi.