Dél-Amerika emberi benépesülésének kérdése a kontinens történetének egyik legvitatottabb régészeti, genetikai és nyelvészeti problémája. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, milyen elméletek magyarázzák az első embercsoportok megjelenését, hogyan tagolódott a kontinens nyelvileg a gyarmatosítás előtt, és miért nem tudjuk pontosan megmondani, hányan éltek itt 1492 körül. Ez a fejezet szorosan kapcsolódik a Földrajzi keretek és régiók alfejezethez, amely a kontinens természeti tagolódását mutatta be, és előkészíti A prekolumbiánus civilizációk tárgyalását, amely a nagyobb, államszervezettel rendelkező társadalmakra összpontosít.
A mai Dél-Amerika területén a legrégebbi elfogadott emberi jelenlét nyomai a késő pleisztocénbe, a legutóbbi jégkorszak utolsó szakaszába nyúlnak vissza. A régészeti konszenzus szerint az első bevándorlók legkésőbb kb. 14 000–15 000 évvel ezelőtt érkezhettek a kontinensre, de egyes kutatók ennél korábbi, 18 000–20 000 évvel ezelőtti jelenlétet is valószínűnek tartanak. A pontos időpont továbbra is vita tárgya, mert a legkorábbi lelőhelyek rétegtani helyzete és kormeghatározása gyakran vitatott.
A legszélesebb körben elfogadott modell szerint az első emberek Északkelet-Ázsiából érkeztek a Bering-szoroson (Bering Strait) keresztül. A jégkorszak idején, amikor a tengerszint jóval alacsonyabb volt, a mai Szibéria és Alaszka között szárazföldi híd, Beringia (Beringia) húzódott. Ezen át juthattak el a vadászó-gyűjtögető csoportok Észak-Amerikába, majd onnan dél felé. A modell szerint a vándorlás nem egyszeri esemény, hanem több hullámban, hosszabb idő alatt zajlott, és a csoportok fokozatosan, generációk alatt érték el Dél-Amerikát.
Egy másik, egyre nagyobb támogatottságot élvező értelmezés a tengerparti vándorlás (coastal migration) elmélete. Eszerint a bevándorlók a Csendes-óceán partvonala mentén, csónakokkal vagy a part menti erőforrásokra támaszkodva haladtak dél felé, viszonylag gyorsan. Ez a modell jobban megmagyarázza, miért bukkannak fel emberi lelőhelyek a mai Chile déli részén, például Monte Verde (Monte Verde) térségében, már a Bering-szoros felől történő, belső szárazföldi útvonalon való lassú terjedésnél korábbinak tűnő időpontban. A part menti útvonal régészeti bizonyítékait azonban nehezíti, hogy a jégkorszak végi tengerszint-emelkedés sok korabeli parti lelőhelyet elöntött.
A genetikai kutatások az utóbbi évtizedekben megerősítették, hogy a mai amerikai őslakos népek genetikai állománya túlnyomórészt északkelet-ázsiai eredetű. A mitokondriális és a teljes genomra kiterjedő vizsgálatok szerint az alapító populációk kis létszámú, de genetikai szempontból viszonylag egységes csoportokból származnak. Ugyanakkor bizonyos dél-amerikai lelőhelyekről előkerült, a mai őslakosokétól eltérő koponyaformák – például a brazíliai Lagoa Santa (Lagoa Santa) térségében talált, „Luzia” néven ismert lelet – egy ideig vitát váltottak ki arról, hogy több, egymástól független bevándorlási hullám érhette-e a kontinenst. A jelenlegi genetikai konszenzus inkább egységes eredetet valószínűsít, de a kérdés nem tekinthető lezártnak, és a koponyaformák különbségeit részben a helyi alkalmazkodás vagy a kis populációk genetikai sodródása is magyarázhatja.
A dél-amerikai benépesülés időrendjének megértését alapvetően befolyásolja néhány kulcsfontosságú régészeti lelőhely értelmezése. A chilei Monte Verde lelőhely a legelfogadottabb bizonyíték a korai, mintegy 14 500 éves emberi jelenlétre. A lelőhelyen talált szerves anyagok, eszközök és tűzhelynyomok arra utalnak, hogy a lakók nedves, mérsékelt égövi környezetben, a part közelében éltek, és növényi, valamint állati erőforrásokat hasznosítottak. Monte Verde keltezését a legtöbb régész elfogadja, bár a lelőhely egyes rétegeinek értelmezése továbbra is vitatott.
Ezzel szemben a brazíliai Pedra Furada (Pedra Furada) sziklaeresz lelőhelyén talált, egyes kutatók által 30 000 évnél is idősebbnek tartott tűznyomok és „eszközök” értelmezése komoly vitát váltott ki. A bírálók szerint ezek a nyomok természetes folyamatok, például bozóttüzek vagy kőzettörmelék eredményei is lehetnek, és nem feltétlenül bizonyítják ember jelenlétét. A Pedra Furada-i vita jól mutatja, hogy a legkorábbi lelőhelyek értelmezése mennyire függ a rétegtan, a kormeghatározás és a kőeszközök azonosításának módszertani szabályaitól.
Hasonló bizonytalanság övezi az argentin Piedra Museo (Piedra Museo) lelőhelyet, ahol egyes becslések 13 000–15 000 éves emberi nyomokat sejtetnek, de a leletek értelmezése itt sem egységes. A korai lelőhelyek körüli viták nem csupán technikai részletkérdések: attól függően, hogy mely lelőhelyeket fogadunk el hitelesnek, a kontinens benépesülésének időrendje több ezer évvel korábbra vagy későbbre tolódhat, ami befolyásolja a vándorlási modelleket is.
A régészeti bizonyítékok mellett a nyelvészeti rekonstrukció is hozzájárul a benépesülés folyamatának megértéséhez. A nyelvek közötti rokonsági viszonyok és a nyelvcsaládok földrajzi elterjedése alapján a kutatók megpróbálják rekonstruálni a korai csoportok mozgását. Az ilyen rekonstrukciók azonban bizonytalanok, mert a nyelvcsaládok időmélysége általában nem haladja meg a néhány ezer évet, így közvetlenül nem nyúlnak vissza a legkorábbi betelepülőkig. Ugyanakkor a nyelvi sokféleség földrajzi mintázata arra utal, hogy a benépesülés hosszú időn át tartó, fokozatos terjedés és helyi csoportképződés eredménye volt, nem pedig egyetlen gyors hullámé.
A gyarmatosítás előtti Dél-Amerika nyelvi térképe rendkívül sokszínű volt: a becslések szerint több száz, egymással nem rokon vagy csak távoli rokonságban álló nyelvet beszéltek. A kutatók a nyelvek rokonsága alapján nyelvcsaládokba sorolják őket. A legnagyobb és legismertebb családok a kecsua (quechua), az ajmara (aymara), az arawak (arawak), a karib (caribe) és a tupí-guaraní (tupí-guaraní). Fontos azonban, hogy az „andoki” kifejezés nem nyelvcsaládot jelöl, hanem földrajzi és kulturális gyűjtőfogalmat, amely az Andok térségében beszélt, egymástól sokszor független nyelveket foglalja össze.
A kecsua nyelvcsalád az Andok középső részén, nagyjából a mai Ecuador, Peru, Bolívia, Chile északi és Argentína északnyugati területén terjedt el. A kecsua nem egységes nyelv, hanem több, egymással részben kölcsönösen érthető változatból áll. A kecsua terjeszkedése részben már az Inka Birodalom (Tawantinsuyu) előtt megkezdődött, de az inkák államnyelvként használták, és közigazgatási nyelvükként nagy területen terjesztették el. Így a kecsua a gyarmatosítás idején jóval nagyobb területen volt jelen, mint az Inka Birodalom magterülete. A kecsua ma is sok millió beszélővel rendelkezik, és Peruban, Ecuadorban, valamint Bolíviában hivatalos vagy elismert nyelv státusszal bír; a pontos mai beszélőszámok évről évre változó népszámlálási és felmérési adatokból származnak.
Az ajmara nyelvcsalád elsősorban a Titicaca-tó medencéjében, a mai Bolívia és Peru határvidékén, valamint Chile északi részén élő közösségek nyelve. Az ajmara beszélői az Inka Birodalom előtti Tiahuanaco (Tiwanaku) állam hátországában éltek, és a nyelv a mai napig fontos szerepet játszik az andoki társadalmakban. Az ajmara nem a kecsua egyik változata, hanem külön nyelvcsalád; a két család közötti esetleges távoli rokonságot egyes nyelvészek feltételezik, de ez nem tekinthető bizonyítottnak.
Az arawak család az egyik legnagyobb kiterjedésű nyelvcsalád volt a gyarmatosítás előtt. Az arawak nyelveket beszélő csoportok a mai Brazília nyugati és középső részétől az Amazonas-medencén át a guyanai és venezuelai partvidékig, sőt a Karib-tenger szigetein is jelen voltak. A Karib-szigeteken a taíno (taíno) nyelv az arawak családba tartozott. Az arawak népek sokszor folyók mentén, szétszórt településhálózatban éltek, és a régészeti, valamint nyelvészeti adatok szerint hosszú távú kereskedelmi és rokonsági hálózatokat tartottak fenn. Az arawak családba tartozó nyelvek közül ma is többet beszélnek az Amazonas-medence különböző pontjain, bár sok közülük kihalt vagy erősen veszélyeztetett.
A karib nyelvcsalád neve megtévesztő lehet, mert a „karib” kifejezést a gyarmatosítók gyakran általánosítóan, „harcias, kannibál” csoportokra alkalmazták, függetlenül azok nyelvi hovatartozásától. A nyelvészeti értelemben vett karib család a mai Venezuela keleti és déli részén, a Guyanákban, valamint Brazília északi peremvidékén elterjedt nyelveket foglalja magában. A karib nyelvű csoportok számos különböző közösségből álltak, és a korabeli európai források sokszor pontatlanul sorolták őket egyetlen „karib” kategóriába. Ez a példa jól mutatja, hogy a nyelvi rokonság és a korabeli etnikai besorolás nem mindig esik egybe, ezért a nyelvcsaládneveket óvatosan kell kezelni.
A tupí-guaraní elnevezés a tupí nyelvcsalád egyik legnagyobb ágát jelöli. A tupí nyelveket beszélő csoportok a mai Brazília nagy részén, Paraguayban, Uruguayban, Argentína északkeleti részén, valamint Bolívia keleti peremén éltek. A guaraní nyelv a tupí-guaraní család tagja, és a mai Paraguay egyik hivatalos nyelve; beszélőinek száma több millió, és a paraguayi társadalomban a guaraní sokáig szélesebb körben volt használatos, mint a spanyol. A tupí-guaraní nyelveket beszélő közösségek a gyarmatosítás előtt és alatt is nagy területen éltek, gyakran folyók mentén, mezőgazdasági termelést folytatva.
Ezeken a nagy családokon kívül számos kisebb nyelvcsalád és izolált nyelv létezett. Izolált nyelv az, amelynek nem ismert rokona, így nem sorolható be egyetlen ismert családba sem. Ilyen például a déli mapudungun (mapudungun), a mapuche (araucano) közösségek nyelve a mai Chile középső-déli és Argentína délnyugati részén; a mapudungun nem tartozik a kecsua, az ajmara vagy más nagy családok közé. Az izolált nyelvek és a kis családok jelenléte arra utal, hogy a kontinens nyelvi tagolódása hosszú, helyi folyamatok eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen a nagy családok terjeszkedésére redukálni.
A nyelvcsaládok földrajzi elterjedése nem azonos a mai államhatárokkal, és a gyarmatosítás előtti nyelvi határok sem voltak élesek. A többnyelvűség sok térségben mindennapos volt, különösen a kereskedelmi útvonalak mentén és a nagyobb államok, például az Inka Birodalom peremvidékein. A nyelvek mai elterjedése pedig már a gyarmati nyelvpolitika, a missziós tevékenység, a kényszermunka és az asszimiláció következményeit is tükrözi, ezért a jelenlegi nyelvhatárokból nem lehet közvetlenül visszakövetkeztetni a prekolumbiánus viszonyokra.
A gyarmatosítás előtti Dél-Amerika lakosságának száma a történeti demográfia egyik legélesebb vitája. A becslések nemcsak néhány százalékponttal térnek el egymástól, hanem nagyságrendileg is. Az egész amerikai kontinensre vonatkozó 20. századi becslések 8 és 112 millió fő között szóródtak; Dél-Amerika részesedésére külön becslések készültek, és ezek jellemzően néhány millió és több tízmillió közötti sávban mozognak. A nagy szórást az eltérő módszertan, a források hiányossága és a kutatók előfeltevései magyarázzák.
A vita egyik klasszikus alakja Alfred Kroeber amerikai antropológus volt, aki a 20. század első felében alacsony számokat valószínűsített. Ő és követői abból indultak ki, hogy a gyarmati forrásokban rögzített adatok nagyjából megbízhatóak, és ahol hiányosak, ott óvatos kiegészítést alkalmaztak. Ezzel szemben a magas becslés irányzatának képviselői, például Henry Dobyns és William Denevan, azt hangsúlyozták, hogy a korai gyarmati összeírások már egy járványok által megtizedelt lakosságot rögzítettek, így a kontaktus előtti számok ennél jóval magasabbak lehettek. Dobyns az 1960-as években azzal a tézisével vált ismertté, hogy a járványok akár 90 százalékos vagy még nagyobb halálozást is okozhattak, ezért a 16. századi adatokból visszaszámolva a prekolumbiánus lakosság sokszorosa is elképzelhető.
A demográfiai vita kulcskérdése a járványok hatása. Az európaiakkal való első tartós érintkezés után a himlő, a kanyaró, az influenza, a tífusz és más fertőző betegségek olyan közösségeket értek el, amelyek korábban nem találkoztak ezekkel a kórokozókkal. Az ilyen, úgynevezett szűz talaj járványok (virgin soil epidemics) különösen súlyosnak bizonyultak, mert a lakosság nem rendelkezett immunitással, és a betegségek gyakran egyszerre sújtották a felnőtt munkaképes korosztályt, a gyermekeket és az időseket, ami a túlélés feltételeit is aláásta. Egyes kutatók szerint a járványok a közvetlen európai katonai hódítás előtt is terjedhettek kereskedelmi útvonalakon, így egyes térségek lakossága már a konkvisztádorok megérkezése előtt meggyengült.
A magas becslés hívei arra is felhívják a figyelmet, hogy a gyarmati adóösszeírások, az encomienda-jegyzékek és a missziós jelentések rendszeresen alulszámlálták a lakosságot, mert az adóelkerülés, a kényszermunka elől való menekülés és a közösségek szétszóródása miatt sok ember nem szerepelt a nyilvántartásokban. Az alacsony becslés hívei viszont azt hangsúlyozzák, hogy a korai források egy része viszonylag részletes, és a magas számokhoz szükséges, de régészetileg nem igazolt településsűrűséget feltételeznének. A vita tehát nem egyszerűen arról szól, hogy kinek van igaza, hanem arról, milyen súllyal vehetők figyelembe a különböző forrástípusok, és milyen feltételezésekkel lehet a hiányos adatokból teljes népességet becsülni.
A régészeti kutatások az utóbbi évtizedekben árnyalták a képet. Az Amazonas-medencében például egyre több bizonyíték utal arra, hogy a folyók mentén sűrű, mezőgazdasági alapú településhálózatok létezhettek, amelyek a korábban feltételezettnél több embert tarthattak el. Ugyanakkor ezek a lelőhelyek nem adnak közvetlen népszámlálási adatot, és a lakosságszám becslése továbbra is modellezést igényel. A genetikai kutatások is segíthetnek a populációméret változásának rekonstruálásában, de ezek is bizonytalanok, mert a mai populációk genetikai sokfélesége csak közvetve utal a múltbeli létszámra.
A demográfiai vitának emlékezetpolitikai tétje is van. A magas becslések gyakran kapcsolódnak ahhoz az értelmezéshez, amely a gyarmatosítást elsősorban demográfiai katasztrófaként és népirtásként mutatja be. Az alacsonyabb becslések hívei nem feltétlenül vitatják az erőszakot és a kizsákmányolást, de óvatosabbak a prekolumbiánus lakosság számának meghatározásában. A mai történeti konszenzus a járványok súlyos hatását elfogadja, de a pontos számokról és a járványok időzítéséről nincs egyetértés. Ezért ebben a könyvben a prekolumbiánus népességszámokra vonatkozó minden konkrét értéket becslésként kell kezelni, és mindig fel kell tüntetni, hogy melyik forrásból származik, milyen módszerrel számolták ki, és mekkora a bizonytalansága.
Ez az alfejezet többféle, egymástól eltérő természetű forrásra támaszkodik. A benépesülés időrendjéhez régészeti lelőhelyek és azok radiokarbonos kormeghatározásai szolgálnak alapul, de a legkorábbi lelőhelyek értelmezése vitatott. A nyelvi tagolódás rekonstrukciója nyelvészeti összehasonlító módszerre épül, amelynek időbeli mélysége korlátozott, ezért a legkorábbi betelepülők nyelveiről közvetlen bizonyítékunk nincs. A prekolumbiánus demográfiai becslések gyarmati összeírásokon, adójegyzékeken, missziós jelentéseken és későbbi történeti modellezésen alapulnak, de ezek a források töredékesek, és már megtizedelt lakosságot rögzítenek.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők: (1) a legkorábbi emberi jelenlét pontos kora és útvonala; (2) a nyelvcsaládok közötti esetleges távoli rokonság; (3) a gyarmatosítás előtti lakosság száma Dél-Amerikában; (4) a járványok terjedési sebessége és demográfiai hatásának mértéke. A tudományos viták egy része módszertani, más része a források értelmezéséből fakad, és egyes kérdésekben a mai napig nincs konszenzus. A Források, történetírás és bizonyíték alfejezetben tárgyalt forráskritikai elvek itt különösen fontosak: ugyanaz a régészeti lelet vagy gyarmati összeírás többféleképpen értelmezhető, ezért a tankönyvben minden esetben jelezzük, ha egy állítás „dokumentált tény”, „tudományos konszenzus”, „vitatott értelmezés” vagy „becslés” kategóriába tartozik.