Dél-Amerika a világ egyik legnagyobb jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségével jellemezhető régiója. A szegénység és a társadalmi mobilitás kérdése nem választható el a gyarmati örökségtől, a rabszolgaságtól, a földtulajdon koncentrációjától és a 20. századi gazdaságpolitikai váltásoktól. A jelenkori egyenlőtlenségek megértéséhez ezért vissza kell nyúlni a korábbi fejezetekben tárgyalt folyamatokhoz: a gyarmati kasztrendszerhez, az exportgazdaság és a populizmus időszakához, valamint az 1990-es évek neoliberalizmusához. Ez az alfejezet a jövedelmi és vagyoni különbségek, az informalitás, az oktatás, az egészségügy, valamint a középosztály bővülésének és a szegénység újratermelődésének összefüggéseit vizsgálja, kontinentális összehasonlító keretben. A hangsúly arra kerül, hogy a gazdasági mutatók mögött milyen társadalmi mechanizmusok állnak, és mennyiben tekinthetők a mérési eredmények dokumentált ténynek, becslésnek vagy vitatott értelmezésnek.
A jövedelmi egyenlőtlenség leggyakrabban használt mutatója a Gini-index (Gini coefficient), amely 0 és 1 közötti értéket vehet fel; a magasabb érték nagyobb egyenlőtlenséget jelez. Dél-Amerikában a 2010-es években a háztartási felméréseken alapuló Gini-értékek jellemzően 0,40 és 0,55 között mozogtak az egyes országokban, ami a világátlaghoz képest magasnak számít. Fontos azonban megkülönböztetni a jövedelmi és a vagyoni egyenlőtlenséget (wealth inequality). A jövedelmi adatok gyakran alulbecslik a legfelső jövedelmi csoportok részesedését, mert a háztartási felmérésekben a nagyon gazdagok alulreprezentáltak, és a tőkejövedelmeket ritkán rögzítik pontosan. Az adóhatósági adatokra épülő becslések – amelyek több országban csak részlegesen hozzáférhetők – arra utalnak, hogy a leggazdagabb 1 százalék részesedése a nemzeti jövedelemből jóval magasabb lehet, mint amit a felmérések mutatnak. Ezért a jövedelmi egyenlőtlenségre vonatkozó állítások mindig forrástípushoz és módszertanhoz kötöttek, és a tudományos konszenzus szerint az adóadatok és a felmérések kombinációja ad megbízhatóbb képet.
A vagyoni különbségek még a jövedelmi különbségeknél is nagyobbak. A földtulajdon koncentrációja – a gyarmati latifundium (nagybirtok) öröksége – a 21. században is meghatározó, különösen az Andok országaiban és Brazíliában. A mezőgazdasági összeírások szerint a birtokok kis hányada ellenőrzi a termőföld jelentős részét, bár az adatok országonként és időpontonként eltérnek. A pénzügyi vagyon, az ingatlan és a vállalati tulajdon koncentrációja szintén erős; a vagyonra vonatkozó becslések még bizonytalanabbak, mivel sok országban nincs rendszeres vagyonfelmérés, és a vagyon egy része adóparadicsomokban vagy bejelentetlen formában van.
Az egyenlőtlenség regionális mintázata összefügg a gazdasági szerkezettel. A nyersanyag-exportra épülő országokban a jövedelmek ingadozása a világpiaci árakkal együtt változik, ami a szegénységi ráták ciklikus mozgását okozza. Az 1990-es években végrehajtott piacosító reformok – privatizáció, kereskedelemliberalizáció, a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele – növelték a termelékenységet, de sok esetben rövid távon növelték az egyenlőtlenséget is. Ezt a hatást a 2000-es évek elején részben ellensúlyozták a feltételes készpénz-transzferek és a minimálbér-emelések. A 2010-es évek végétől azonban több országban ismét nőtt a jövedelmi távolság, amit a gazdasági recesszió, a COVID-19 világjárvány és az infláció eltérő társadalmi hatásai magyaráznak.
A szegénység (pobreza/pobreza) mérése nem egységes. A leggyakrabban használt mutató a jövedelmi szegénységi ráta, amely azt méri, hogy a lakosság mekkora hányada él egy meghatározott jövedelmi küszöb alatt. A küszöb lehet nemzeti szegénységi vonal, vagy nemzetközi összehasonlításra alkalmas vásárlóerő-paritáson (PPP) alapuló vonal. A Világbank által használt nemzetközi szegénységi küszöb – amely a 2010-es években napi 1,90, majd a 2020-as években napi 2,15 nemzetközi dollárra módosult – extrém szegénységet jelöl, míg a napi 5,50 dolláros küszöb a mérsékelt szegénység egy gyakran használt felső határa. Ezek a számok azonban módszertani választások eredményei, és vitathatók, mert nem feltétlenül tükrözik a helyi megélhetési költségeket.
A 2000-es években Dél-Amerika szegénységi rátái látványosan csökkentek. A nyersanyagárak emelkedése, a gazdasági növekedés, a szociális programok kiterjesztése és a munkaerőpiac bővülése együttesen több tízmillió embert emelt ki a jövedelmi szegénységből. Ez a csökkenés a legtöbb országra jellemző volt, bár mértéke eltért. A 2010-es évek második felétől a tendencia megtorpant, sőt több országban visszájára fordult. A gazdasági növekedés lassulása, a nyersanyagárak esése, a politikai válságok és a COVID-19 világjárvány következtében a szegénységi ráták ismét emelkedtek; a pandémia alatt a jövedelemkiesés leginkább az informális munkavállalókat és a kiszolgáltatott háztartásokat sújtotta.
A szegénység területi, etnikai és nemi dimenziói jelentősek. A vidéki területeken, különösen az Andok fennsíkjain és az Amazonas-medencében, a szegénységi ráták rendre magasabbak, mint a nagyvárosokban. Az őslakos (indigenous) és afro-leszármazott (afrodescendiente) lakosság körében a szegénység arányosan nagyobb, mint a fehér vagy mesztic lakosság körében, ami a gyarmati időktől öröklött strukturális hátrányok folytonosságát jelzi. A nők – különösen az egyedülálló anyák és az informális szektorban dolgozók – szintén felülreprezentáltak a szegény háztartásokban. Ezeket a különbségeket a háztartási felmérések rendszeresen dokumentálják, de a pontos arányok országonként és felmérési évenként változnak.
Az informalitás (informalidad/informalidade) a dél-amerikai munkaerőpiac egyik legfontosabb jellemzője. Az informális munkavégzés magában foglalja a be nem jelentett alkalmazotti munkát, az önfoglalkoztatást szabályozatlan feltételek mellett, valamint a családi segítő munkát. A nemzetközi munkaügyi szervezetek becslései szerint a régióban a foglalkoztatottak jelentős hányada – országtól függően nagyjából a fele, egyes országokban ennél több – informálisan dolgozik. Ez az arány a vidéki mezőgazdaságban, a háztartási alkalmazotti munkában és a kiskereskedelemben a legmagasabb.
Az informalitás okai között szerepel a formális munkahelyek hiánya, a vállalkozásokra nehezedő adó- és járulékterhek, a munkaerőpiaci szabályozás merevsége vagy éppen annak gyenge kikényszerítése, valamint a képzettség alacsony szintje. Az informális munkavállalók általában nem rendelkeznek munkaszerződéssel, társadalombiztosítási védelemmel, fizetett szabadsággal vagy nyugdíjra való jogosultsággal. Ez a helyzet újratermeli a szegénységet, mert az informális jövedelmek alacsonyabbak, bizonytalanabbak, és a betegség, baleset vagy időskor kockázata közvetlenül a háztartásra hárul.
A társadalmi mobilitás (social mobility) szempontjából az informalitás kettős hatású. Egyrészt az informális szektor belépési küszöbe alacsony, így a munkanélküliek számára túlélési lehetőséget biztosít, és egyes esetekben vállalkozói pályát nyithat. Másrészt az informális munkából a formális szektorba való átlépés gyakran nehéz, és az informális munkával töltött évek nem számítanak be a nyugdíjjogosultságba sem. A generációk közötti mobilitás így akkor erősödik, ha a gyermekek olyan oktatásban részesülnek, amely lehetővé teszi a formális foglalkoztatásba való belépést; ellenkező esetben az informalitás öröklődik.
Az oktatás a szegénységből való kilépés és a társadalmi mobilitás legfontosabb csatornája. Dél-Amerikában az alapfokú oktatás hozzáférése az elmúlt évtizedekben közel teljessé vált, de a középfokú oktatás (secondary education) és a felsőoktatás (higher education) terén továbbra is jelentős különbségek vannak. A 2000-es években több ország – különösen Brazília, Chile, Ecuador és Bolívia – szélesítette a felsőoktatási bejutást, részben állami ösztöndíjakkal, kvótákkal vagy új egyetemek létrehozásával. Ennek eredményeként az egyetemi hallgatók száma gyorsan nőtt, és a családjukban első generációs diplomások aránya is emelkedett.
A hozzáférés bővülése azonban nem szüntette meg a minőségi egyenlőtlenségeket. A jobb minőségű közoktatás és a magániskolák továbbra is a magasabb jövedelmű családok gyermekeit részesítik előnyben; a szegényebb régiókban az iskolai infrastruktúra, a tanárképzés és a tananyag minősége gyengébb. A nemzetközi mérések – például a PISA-felmérések – azt mutatják, hogy a dél-amerikai diákok tanulmányi eredménye messze elmarad a magas jövedelmű országokétól, és az eredmények erősen korrelálnak a családi társadalmi-gazdasági státusszal. Ez azt jelenti, hogy az oktatás önmagában nem törte meg a szegénység újratermelődését, hanem sok esetben konzerválta a meglévő különbségeket.
A lemorzsolódás (deserción escolar) a középfokú oktatásban különösen a szegény, vidéki és őslakos közösségekben magas. A COVID-19 világjárvány alatt a távoktatásra való átállás tovább növelte a digitális szakadékot, mert a hátrányos helyzetű tanulók gyakran nem fértek hozzá megbízható internethez vagy megfelelő eszközökhöz. A járvány oktatási hatásai hosszabb távon is csökkenthetik a mobilitási esélyeket, mivel a tanulási veszteségek nehezen behozhatók.
Az egészségügyi egyenlőtlenség szorosan összefügg a jövedelmi és területi különbségekkel. Dél-Amerikában az egészségügyi rendszerek szerveződése országonként eltér: egyes országokban állami, adókból finanszírozott rendszer működik (például Brazília Egységes Egészségügyi Rendszere – Sistema Único de Saúde, SUS), máshol társadalombiztosítási alapú rendszer, megint máshol a magánbiztosítás jelentős szerepet játszik. A közös jellemző azonban az, hogy a hozzáférés és az ellátás minősége erősen függ a jövedelemtől, a lakóhelytől és a formális foglalkoztatástól.
A formális szektorban dolgozók általában társadalombiztosítási csomagokhoz férnek hozzá, míg az informális munkavállalók csak az állami alapszolgáltatásokra támaszkodhatnak. A vidéki és távoli régiókban az orvosok és kórházi férőhelyek sűrűsége alacsonyabb, a szakellátáshoz való hozzáférés korlátozott. A gyermekhalandóság és az anyai halandóság mutatói ugyan javultak az elmúlt évtizedekben, de a szegényebb régiókban és az őslakos közösségekben továbbra is magasabbak. A krónikus betegségek – például a cukorbetegség, a magas vérnyomás – kezelésében is megfigyelhető a társadalmi egyenlőtlenség, mert a gyógyszerekhez és a rendszeres orvosi kontrollhoz való hozzájutás a jobb módúak számára könnyebb.
A COVID-19 világjárvány élesen megmutatta ezeket a különbségeket. A halálozási adatok szerint a szegényebb negyedekben, a zsúfolt háztartásokban élők, az informális munkavállalók és az egészségügyi ellátáshoz rosszabbul hozzáférő csoportok körében a halálozás arányosan magasabb volt. A járvány alatt az egészségügyi rendszerek túlterheltsége miatt a nem sürgős ellátások elmaradtak, ami hosszabb távon is hatással lehet a szegényebb lakosság egészségi állapotára. Az oltási kampányok során a hozzáférés eleinte egyenlőtlen volt, bár a legtöbb ország fokozatosan kiterjesztette az oltást a teljes lakosságra.
A 2000-es években Dél-Amerikában a középosztály (clase media) jelentős bővüléséről beszéltek a nemzetközi szervezetek és a kormányok. A fogalom azonban nem egységes; leggyakrabban jövedelmi sávokkal határozzák meg, például napi 10 és 50 dollár közötti vásárlóerő-paritásos jövedelem. E meghatározás szerint a régióban több tízmillió ember lépett be a középosztályba a nyersanyag-boom és a szociális programok időszakában. Ez a folyamat összefüggött a foglalkoztatás bővülésével, a minimálbér emelkedésével és a feltételes készpénz-transzferek bevezetésével, amelyek közvetlenül növelték a szegény háztartások jövedelmét.
A középosztály bővülése azonban törékenynek bizonyult. A jövedelmi sáv alsó részén elhelyezkedő „sebezhető” csoportok – akik már nem szegények, de még nem rendelkeznek a középosztály stabilitását biztosító vagyonnal, formális munkaszerződéssel vagy társadalombiztosítással – egy gazdasági sokk, betegség vagy munkanélküliség esetén könnyen visszacsúsznak a szegénységbe. A 2010-es évek végétől a gazdasági lassulás, majd a COVID-19 világjárvány ezt a törékenységet leplezte le: sok, korábban középosztályba sorolt háztartás ismét a szegénységi küszöb alá került.
A szegénység újratermelődése (reproduction of poverty) azt jelenti, hogy a szegénység nem csupán jövedelmi hiány, hanem olyan strukturális mechanizmusok eredménye, amelyek generációról generációra továbbadják a hátrányokat. Ilyen mechanizmus a rossz minőségű oktatáshoz való hozzáférés, a lakóhelyi szegregáció, a társadalmi tőke hiánya, az informális munkavégzés, valamint a diszkrimináció etnikai és nemi alapon. A feltételes készpénz-transzferek – például a brazil Bolsa Família vagy a hasonló programok más országokban – bizonyítottan csökkentették a rövid távú szegénységet és növelték az iskolába járást, de önmagukban nem voltak képesek megtörni a szegénység újratermelődésének láncolatát. Ehhez a munkaerőpiac formális bővítésére, a minőségi közoktatásra és a területi egyenlőtlenségek csökkentésére lett volna szükség.
A szegénység újratermelődésének egyik markáns példája a lakóhelyi szegregáció. A nagyvárosokban a szegény negyedek – például a brazil favela vagy a venezuelai barrio – gyakran a formális város határán, rossz infrastruktúrával, gyenge közbiztonsággal és korlátozott szolgáltatásokkal rendelkeznek. Az ilyen területeken felnővő gyermekek iskolái, egészségügyi ellátása és munkaerőpiaci kapcsolatai gyengébbek, ami csökkenti mobilitási esélyeiket. A lakóhelyi szegregáció és az etnikai szegregáció gyakran átfed, mivel a szegény negyedek lakói között felülreprezentáltak az őslakos és afro-leszármazott családok.
A dél-amerikai országok között jelentős különbségek vannak a jövedelmi egyenlőtlenség, a szegénység és a mobilitás terén. A 2000-es években a legnagyobb jövedelmi egyenlőtlenség-csökkenést Brazília, Ecuador, Bolívia és Argentína mutatta, míg Chile és Uruguay eleve alacsonyabb egyenlőtlenséggel jellemezhető, de ott is megmaradtak a vagyoni különbségek. A különbségek okai között szerepel az adórendszer progresszivitása, a szociális kiadások szerkezete, a minimálbér-szabályozás, valamint a munkaerőpiaci intézmények ereje.
Az adózás (taxation) szerepe kiemelkedő. Dél-Amerikában a személyi jövedelemadó progresszivitása gyakran gyenge, a vagyonadók ritkák vagy alacsonyak, miközben a fogyasztási adók – amelyek a szegényebb háztartásokat arányosan jobban terhelik – jelentős bevételt hoznak. Ez a szerkezet kevéssé csökkenti a piaci jövedelmek egyenlőtlenségét, szemben számos nyugat-európai országgal. A szociális transzferek – különösen a feltételes készpénz-programok – viszont bizonyítottan javították a legszegényebbek helyzetét, és hozzájárultak a szegénységi ráták csökkenéséhez.
A szociális programok hatása azonban vitatott. Egyes értelmezések szerint ezek a programok a szegénység enyhítésének hatékony eszközei, mások szerint csupán tüneti kezelést jelentenek, és nem változtatják meg a jövedelemtermelő kapacitásokat. A tudományos konszenzus a kettő között helyezkedik el: a feltételes készpénz-transzferek rövid távon mérhetően csökkentik a szegénységet és javítják az iskoláztatást, de hosszú távú mobilitási hatásuk attól függ, hogy kiegészülnek-e minőségi oktatással, egészségüggyel és formális munkahelyek teremtésével.
A politikai gazdaságtan szempontjából az egyenlőtlenség nem csupán gazdasági, hanem hatalmi kérdés is. A földtulajdon és a tőke koncentrációja politikai befolyással jár, ami megnehezíti a progresszív adóreformok és a szociális kiadások növelését. Az elit és a népi mozgalmak közötti feszültség a 20. század óta ismétlődően megjelent; a populista időszakok gyakran éppen az egyenlőtlenség csökkentésének ígéretével szereztek támogatást. A 21. században a „baloldali hullám” kormányai – például Hugo Chávez Venezuelában, Lula Brazíliában, Evo Morales Bolíviában, Rafael Correa Ecuadorban – részben a szociális programok és a redisztribúció jegyében léptek föl, de az eredmények vegyesek, és a gazdasági fenntarthatóság kérdése vitatott.
A jelenkori egyenlőtlenségre és szegénységre vonatkozó ismereteink alapvetően két fő forrástípusra épülnek: a háztartási felmérésekre (household surveys) és az adóhatósági/nyilvántartási adatokra. A háztartási felméréseket a nemzeti statisztikai hivatalok rendszeresen végzik, gyakran nemzetközi szervezetek – például a Világbank, az ECLAC – módszertani támogatásával. Ezek a felmérések részletes képet adnak a jövedelmekről, a foglalkoztatásról, az iskolázottságról és a lakáskörülményekről, de ismert korlátjaik vannak: a legfelső jövedelmi csoportok alulreprezentáltak, a jövedelmek egy részét a válaszadók nem vagy pontatlanul jelentik, és az informális jövedelmeket nehéz mérni. Ezért a felmérési adatok önmagukban alábecsülhetik az egyenlőtlenséget.
Az adóhatósági adatok – ahol elérhetők – pontosabban mutatják a bejelentett jövedelmeket, de a be nem jelentett jövedelmeket és a vagyont nem. A két forrástípus kombinálása a nemzeti jövedelemeloszlások (distributional national accounts) módszerével adhat teljesebb képet; ilyen becslések azonban csak néhány országra állnak rendelkezésre. A vagyonra vonatkozó adatok még korlátozottabbak, mivel vagyonfelmérések ritkák, és a vagyoni értékek becslése erősen függ a módszertantól. A Gini-index értékei ezért forrásonként és intézményenként eltérhetnek, ami az országok közötti rangsorokat is befolyásolhatja.
A szegénységi ráták esetében a fő bizonytalanság a szegénységi küszöb meghatározásából és a jövedelmek aggregálásából ered. A nemzeti szegénységi vonalakat a helyi fogyasztói kosár alapján számítják, de ennek összetétele és az inflációhoz való igazítása módszertani viták tárgya. A nemzetközi összehasonlítások a vásárlóerő-paritáson alapulnak, amelynek számítása szintén bizonytalanságot hordoz. A COVID-19 világjárvány alatt a felmérések végrehajtása nehezebbé vált, ami az adatok minőségét rontotta egyes országokban – ezt a statisztikai hivatalok és a kutatók is jelezték.
Az itt bemutatott tendenciák – a 2000-es évek csökkenése, a 2010-es évek végétől tapasztalt visszaesés, a pandémia hatása – tudományos konszenzusnak tekinthetők, de a pontos számok vitathatók. A középosztály bővülésére vonatkozó állítások különösen érzékenyek a definícióra; a jövedelmi sávok határai önkényesek, és a „középosztály” társadalmi értelemben nem redukálható jövedelemre. Ezért az ezzel kapcsolatos kijelentéseknél mindig meg kell adni a használt definíciót és forrást.