A 20. század utolsó negyedében Dél-Amerika politikai térképét alapvetően átrajzolta az a folyamat, amelyet a szakirodalom demokratizálódásként (spanyolul: democratización, portugálul: democratização) emleget. A katonai rezsimek és a tekintélyelvű rendszerek szinte valamennyi országban visszaszorultak, és helyüket választott kormányok, alkotmányos intézmények és legalább formálisan szabad versengésen alapuló politikai rendszerek vették át. A demokratizálódás azonban nem egyszeri esemény volt, hanem több évtizeden át tartó, országonként eltérő ritmusú átalakulás, amelynek során a politikai részvétel szabályai, az állampolgárság tartalma és a civil társadalom szerepe is újraértelmeződött. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan zajlottak le a demokratikus átmenetek, milyen intézményi reformok kísérték őket, és milyen korlátai maradtak a demokrácia minőségének a kontinensen. A hangsúly az átmeneti igazságszolgáltatás, az új alkotmányok, a választási rendszerek átalakítása és a civil társadalom megerősödése közötti összefüggésekre esik.
A dél-amerikai demokratikus átmeneteket a hidegháború végének nemzetközi környezete és az egyes országok belső erőviszonyai egyaránt alakították. A szakirodalom megkülönbözteti azokat az eseteket, amikor a tekintélyelvű rendszer maga kezdeményezte a politikai nyitást, azokat, amikor a katonai rezsim és az ellenzék közötti tárgyalások vezettek a váltáshoz, valamint azokat, ahol a rezsim összeomlása vagy társadalmi nyomás kényszerítette ki a demokratizálódást. Az átmenetek időbeli lefutása sem volt egységes: Ecuador és Peru az 1970-es évek végén lépett ki a katonai kormányzás időszakából, Argentína 1983-ban, Brazília 1985-ben, Uruguay 1985-ben, Chile 1990-ben, Paraguay pedig 1989-ben tért vissza a választott kormányzás útjára. Bolívia és Venezuela korábbi demokratikus időszakok után a 2000-es években ismételten válságba került, ami arra figyelmeztet, hogy a demokratizálódás nem lineáris folyamat.
A demokratikus átmenetek többsége alkotmányos újraalapítással járt. Az új alkotmányok nem csupán az intézményi kereteket módosították, hanem az állampolgárság fogalmát is kiterjesztették. Brazíliában az 1988-as alkotmány – amelyet a katonai rezsim utáni Nemzetgyűlés fogadott el – széles körű szociális jogokat, munkajogi garanciákat és közösségi részvételi eszközöket rögzített. Az alkotmányozási folyamatot nagymértékben befolyásolták a civil társadalmi szereplők, köztük a szakszervezetek, az egyházi bázisközösségek és a föld nélküli munkások mozgalma, ami a brazil szakirodalomban a Constituição cidadã („állampolgári alkotmány”) elnevezéshez vezetett. Kolumbiában az 1991-es alkotmányozás hasonlóan inkluzívnak számított: a dokumentum bevezette a tutela nevű jogorvoslati lehetőséget, amely lehetővé teszi az állampolgárok számára, hogy alapvető jogaik megsértése esetén közvetlenül bírósághoz forduljanak. Ez a mechanizmus a kolumbiai joggyakorlatban rendkívül elterjedt és a demokrácia minőségének egyik fontos mutatója lett.
Az alkotmányozási hullám nem ért véget a 20. században. Venezuela 1999-ben fogadott el új alkotmányt a Hugo Chávez vezette politikai átrendeződés részeként, amely a „részvételi demokrácia” és a „bolivári” állameszme jegyében szervezte át az államot. Ecuador 2008-ban, Bolívia pedig 2009-ben fogadott el olyan alkotmányt, amely először ismerte el az állam plurinacionális (soknemzetiségű) jellegét, vagyis azt, hogy az egységes állam keretein belül több őslakos nemzet él, amelyek önrendelkezési, nyelvi és területi jogokkal rendelkeznek. Ez a fordulat szakított a 19. század óta uralkodó, asszimilációra épülő nemzetfelfogással. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az alkotmányos elismerés és a tényleges jogérvényesítés között továbbra is jelentős szakadék maradt: számos őslakos közösség a mai napig küzd a földjogok gyakorlati elismeréséért, a bányászati és energetikai projektekkel szembeni védelemért.
A demokratizálódás és az állampolgárság kérdése szorosan összefüggött a hidegháborús diktatúrák örökségének feldolgozásával. A átmeneti igazságszolgáltatás (angolul: transitional justice, spanyolul: justicia transicional) fogalma azokra a jogi, politikai és társadalmi eljárásokra utal, amelyek a tekintélyelvű rendszerek emberi jogi jogsértéseinek feltárását, az áldozatok kárpótlását, a felelősök elszámoltatását és az emlékezet megőrzését célozzák. Dél-Amerika ezen a területen különösen fontos tapasztalatokat halmozott fel, ugyanakkor az egyes országok között jelentős eltérések figyelhetők meg.
Argentína az egyik legkorábbi és nemzetközileg is nagy figyelmet kapott eset. A katonai diktatúra 1983-as összeomlását követően Raúl Alfonsín kormánya létrehozta a CONADEP (Comisión Nacional sobre la Desaparición de Personas, az Eltűnt Személyek Nemzeti Bizottsága) nevű testületet, amelynek 1984-es, Nunca Más (Soha többé) címen megjelent jelentése több ezer emberi jogi jogsértést dokumentált, és a katonai vezetők bíróság elé állításának alapjául szolgált. A dokumentált tények közé tartoznak a titkos fogdákban elkövetett emberrablások, kínzások és gyilkosságok, valamint a „repülőgépes kivégzések” gyakorlata. A jelentés azonban becsléseket is tartalmazott: a pontos áldozatszám máig vitatott, és a különböző emberi jogi szervezetek 9 000 és 30 000 közötti eltűnt személyről beszélnek. Ez a bizonytalanság részben a rezsim által megsemmisített nyilvántartásokkal, részben a titkos temetkezési helyek felderítésének nehézségével magyarázható.
A chilei átmenet ezzel szemben kompromisszumos keretek között zajlott. Augusto Pinochet 1990-es távozása után a demokratikus koalíció elfogadta az 1980-as alkotmány számos elemét, és a felelősség kérdését először egy Igazság és Megbékélés Bizottság (Comisión Nacional de Verdad y Reconciliación) vizsgálta, amely 1991-ben tette közzé jelentését. A bizottság körülbelül 2 300 áldozatot azonosított, de mandátuma csak a politikai gyilkosságokra és az eltűnésekre terjedt ki, a kínzás áldozataira nem. A katonai vezetők büntetőjogi felelősségét sokáig az 1978-as amnesztiatörvény és a Pinochet-féle alkotmányos rendelkezések akadályozták. Az áttörést az 1998-as londoni letartóztatás hozta, amely lehetővé tette, hogy a chilei bíróságok fokozatosan megtörjék az amnesztia gyakorlatát. Pinochetet büntetőjogi felelősségre vonás nélkül, de számos bírósági eljárás kíséretében érte a halál 2006-ban; az amnesztiatörvény alkalmazásának korlátozása és a több száz eljárás megindítása a chilei igazságszolgáltatás fontos fordulata.
Brazília ezzel szemben hosszú ideig az elszámoltatás elmaradásának példája volt. Az 1979-es amnesztiatörvény, amelyet még a katonai rezsim idején fogadtak el, mind a politikai foglyokra, mind az állami elkövetőkre kiterjedt. Ez a jogi keret egészen a 2010-es évekig akadályozta a büntetőjogi felelősségre vonást, és csak az Igazság Nemzeti Bizottsága (Comissão Nacional da Verdade) 2012–2014-es munkája, valamint az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság döntései nyomán kezdett a brazil bíróság a szűkítő értelmezés felé elmozdulni. A bizottság jelentése szerint legalább 434 ember halt meg vagy tűnt el az állami elnyomás következtében, de a testület maga is hangsúlyozta, hogy a szám alulbecsült, mert a dokumentáció hiányos. A brazil eset arra mutat rá, hogy az átmeneti igazságszolgáltatás nem pusztán jogi, hanem erősen politikai és emlékezetpolitikai folyamat is.
A kontinens országai közül több helyen az amnesztiatörvények máig érvényben vannak, vagy csak részlegesen sikerült azokat felszámolni. Uruguayban az 1986-os, népszavazással megerősített amnesztiatörvény évtizedekig akadályozta a katonai vezetők felelősségre vonását, és csak a 2000-es években indult meg az a jogi gyakorlat, amely a törvényt alkotmányellenesnek minősítette bizonyos ügyekben. Paraguayban a Stroessner-diktatúra alatt elkövetett jogsértések feltárása még ennél is korlátozottabb, részben azért, mert a politikai rendszer töredezett és a múltfeldolgozás kevésbé intézményesült. Az átmeneti igazságszolgáltatás tehát nem egyetlen minta, hanem olyan gyakorlat, amelynek mélysége és hatékonysága nagyban függ a demokratikus konszolidáció erejétől, a bíróságok függetlenségétől és a civil társadalom nyomásától.
Az új demokráciák intézményi kialakítása során a választási rendszerek átalakítása kulcskérdés volt. A cél az volt, hogy a korábbi, gyakran korlátozott vagy manipulált versengést felváltsa egy szabad, tisztességes és inkluzív eljárás. A dél-amerikai országok többsége elnöki rendszert működtet, amelyben a közvetlenül választott elnök mellett parlamenti képviselőket is választanak. Az intézményi részletek azonban eltérnek.
Az egyik fontos újítás a kétfordulós elnökválasztás bevezetése volt, amely lehetővé teszi, hogy a második fordulóban a két legtöbb szavazatot kapott jelölt mérkőzzön meg, csökkentve a töredezett pártrendszer kockázatát. Ezt a modellt alkalmazzák például Brazíliában, Chilében, Peruban és Kolumbiában. A kétfordulós rendszer a demokratikus legitimáció erősítését szolgálja, ugyanakkor kritikusai szerint hozzájárulhat a politikai polarizáció növekedéséhez és a második fordulóban a taktikai szavazás terjedéséhez. A választási rendszerek másik fontos jellemzője a női kvóták bevezetése volt. Argentína 1991-ben fogadta el a nemi kvótát előíró törvényt, amely a parlamenti helyek legalább 30 százalékát nők számára biztosítja. Ezt több ország követte, nemzedékekkel később pedig a kvótát egyes helyeken a paritásos rendelkezés váltotta fel. A kvóták nem önmagukban oldják meg a nők politikai alulreprezentáltságát, de a dél-amerikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a jogszabályi kényszer jelentősen növeli a női képviselők arányát, ha a választási listákra vonatkozó szabályok valóban kikényszeríthetők.
A demokrácia minőségének értékelése a választási szabályokon túl a képviselet, a jogállamiság, a civil kontroll és a részvétel dimenzióit is magában foglalja. A dél-amerikai demokráciákat a szakirodalom gyakran delegatív demokráciaként írja le Guillermo O’Donnell nyomán, ami azt jelenti, hogy a formális választási eljárások működnek, de a hatalomgyakorlás erősen az elnöki akaratra koncentrálódik, a fékek és ellensúlyok gyengék, és a választók elsősorban az elnököt hatalmazzák fel, aki időközben viszonylag szabadon cselekszik. Ez az értelmezés vitatott: egyes kutatók szerint a delegatív demokrácia fogalma jól megragadja a latin-amerikai elnöki rendszerek gyengeségeit, mások szerint túlzottan leegyszerűsíti a képet, és figyelmen kívül hagyja azokat az intézményi és társadalmi szereplőket, amelyek korlátozzák az elnöki hatalmat.
A demokrácia minőségét befolyásoló tényezők között kiemelt helyen szerepel a korrupció. A korrupció nem csupán morális vagy büntetőjogi probléma, hanem a politikai egyenlőséget aláásó jelenség is, mivel a közforrások magáncélú elsajátítása az állampolgárok egyenlő hozzáférését sérti. A 20. század végén és a 21. század elején számos dél-amerikai országban került sor korrupciós botrányokra, például a brazil Petrolão ügyre vagy a kolumbiai és perui elnökök elleni eljárásokra. A korrupció feltárása gyakran a bíróságok és az ügyészségek függetlenségét, valamint a sajtó szabadságát teszi próbára. A korrupció mértékére vonatkozó statisztikai becslések óvatosan kezelendők: a Transparency International korrupcióérzékelési indexe például percepción alapul, tehát nem közvetlenül a tényleges korrupciót méri, hanem azt, ahogyan az érintettek érzékelik. Ezért az ilyen adatokat értelmezési keretként, nem pedig egzakt mérésként érdemes használni.
A demokratizálódás nem csupán az elitek közötti tranzakciók eredménye volt; a folyamatot nagymértékben alakították azok a társadalmi mozgalmak, amelyek a részvétel kiszélesítését, az emberi jogi jogsértések feltárását, a diszkrimináció felszámolását és a gazdasági igazságtalanság megszüntetését követelték. A civil társadalom tehát nem egyszerűen a demokrácia „haszonélvezője”, hanem annak egyik fontos mozgatója. Az emberi jogi szervezetek – mint az argentin Madres de Plaza de Mayo (Május téri anyák) vagy a chilei Vicaría de la Solidaridad – a diktatúrák idején is tevékenykedtek, és a demokratizálódás után az igazságszolgáltatás követelésének fő hangadói lettek. Az őslakos mozgalmak, különösen Bolíviában, Ecuadorban és a perui Andokban, a plurinacionális állam eszméjét vitték be az alkotmányos vitákba. A nőmozgalmak a nemi erőszak, az abortuszjogok és a politikai képviselet kérdéseit tematizálták, gyakran szembekerülve a katolikus egyház konzervatív álláspontjával.
A civil társadalom erősödése azonban nem automatikusan jelenti a demokrácia minőségének javulását. Azokban az országokban, ahol az állam gyenge, és a nemzetközi gazdasági nyomás vagy a kábítószer-kereskedelemhez kapcsolódó erőszak aláássa a közbiztonságot, a civil szervezetek tevékenysége is korlátozott. Kolumbiában a békefolyamat, a jogvédők és a szakszervezeti vezetők elleni támadások mutatják, hogy a demokratikus intézmények formális működése mellett a polgári élet védelme nem mindig érvényesül. Venezuelában a gazdasági összeomlás és az autoriter irányba való elmozdulás erőszakkal fenyegeti az ellenzéki civil szereplőket, ami a demokratizálódás visszafordíthatóságát példázza.
Az állampolgárság tartalma Dél-Amerikában a formális jogokon túl számos gyakorlati korláttal szembesül. A szegénység, az egyenlőtlenség, a vidéki területek infrastrukturális elmaradottsága, az etnikai és faji diszkrimináció mind olyan tényezők, amelyek meggátolják, hogy az állampolgárok ténylegesen gyakorolni tudják a politikai, szociális és kulturális jogaikat. A társadalmi mobilitás és az egyenlőség kérdése ezért szorosan összekapcsolódik a demokrácia minőségével: ha a jogi egyenlőség nem párosul a gazdasági esélyek legalább minimális kiegyenlítésével, akkor a demokrácia a társadalom peremén élők számára üres formának tűnhet. A 2000-es évek baloldali kormányai – mint a brazil Luiz Inácio Lula da Silva, az argentin Néstor Kirchner, a bolíviai Evo Morales vagy az ecuadori Rafael Correa – éppen ezt a feszültséget próbálták kezelni szociális programokkal, feltételes készpénz-transzferekkel és az őslakos jogok alkotmányos elismerésével. E politikák értékelése tudományos viták tárgya: van, aki szerint a szegénység csökkentésében valódi eredményeket értek el, mások szerint a redisztribúció fenntarthatatlanul függött a nyersanyagárak ciklikusságától, és nem sikerült a gazdasági szerkezetet átalakítani.
A demokratizálódás és az állampolgárság vizsgálata elsősorban jogi és politikai dokumentumokra épül: alkotmányszövegekre, választójogi törvényekre, emberi jogi bizottságok jelentéseire, bírósági ítéletekre és az átmeneti igazságszolgáltatással foglalkozó nemzetközi szervezetek anyagaira. A statisztikai adatok – mint a választási részvétel, a női képviselők aránya vagy a korrupcióérzékelés – nemzetközi intézményektől és független kutatóközpontoktól származnak, de módszertani bizonytalansággal terheltek. A választási részvétel például országonként eltérő módon mérhető: van, ahol kötelező a szavazás, máshol önkéntes, ami megnehezíti az összehasonlítást.
A legfontosabb bizonytalanságok az áldozatszámokkal kapcsolatosak. A diktatúrák által elkövetett jogsértéseket a rezsimek igyekeztek elrejteni, a nyilvántartásokat megsemmisíteni vagy soha nem vezetni. Ezért a CONADEP jelentés, a chilei bizottsági dokumentumok és a brazil Igazság Bizottság adatai minimum-becsléseknek tekintendők, amelyeket a későbbi kutatások korrigálhatnak. Az értelmezési viták közé tartozik az is, hogy a demokratizálódás mennyiben tekinthető sikeresnek. A demokrácia minőségének mérésére nincs egységes tudományos konszenzus: a különböző indexek más-más súlyt adnak a választási folyamatoknak, a politikai kultúrának, a korrupciónak és a civil szabadságjogoknak. Ráadásul a demokrácia fogalma maga is korszakhoz kötött; a 19. századi liberális demokráciafelfogás, a 20. századi tömegdemokrácia és a 21. századi plurinacionális modell között nincs folytonos, töretlen fejlődési ív.