A jelenkori Dél-Amerika egyik legmeghatározóbb társadalmi folyamata a térbeli mobilitás és a városi lét új formáinak kialakulása. A 20. század közepén felgyorsult vidéki–városi vándorlás nemcsak a településszerkezetet alakította át, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek mintáit, a kulturális gyakorlatokat és a politikai mobilizációt is átformálta. A 21. századra Dél-Amerika a világ egyik leginkább urbanizált régiójává vált, miközben a nemzetközi migráció – a régión belül és azon kívül – új diaszpórákat, hazautalási áramlásokat és identitásvitákat hozott létre. Ez az alfejezet a vidéki exodustól a transznacionális hálózatokig terjedő folyamatokat, a favelák és más informális települések kialakulását, valamint a vallás, a zene és az identitás változásait tárgyalja. A hangsúly nem az egységes „latin-amerikai” modellen van, hanem az országok és régiók közötti különbségeken, valamint a dokumentált tények és becslések közötti határok bemutatásán.
A 20. század második felében Dél-Amerika országaiban a vidéki lakosság tömegesen költözött a nagyvárosokba. A folyamat hátterében több tényező állt: a mezőgazdasági termelés gépesítése és a földkoncentráció, a belső piacok és a feldolgozóipar növekedése, valamint a városi közszolgáltatások – iskolák, kórházak, piacok – vonzereje. A trend nem volt egyenletes: Argentínában és Uruguayban már a század elején magas volt az urbanizáció, míg a közép-andoki országokban és Brazíliában a második világháború után következett be a leggyorsuló hullám. A statisztikai források szerint például Brazíliában az 1950-es évek végétől az 1980-as évekig tartó időszakban a városi népesség aránya a teljes lakosságon belül drámai mértékben nőtt, de a pontos adatok népszámlálásonként eltérnek. Az 1970-es és 1980-as évek népszámlálásai dokumentálják, hogy São Paulo, Rio de Janeiro, Buenos Aires, Lima, Bogotá és Santiago több milliós metropoliszokká váltak. A városi növekedés azonban messze meghaladta a formális lakáspiac és a közműhálózatok bővülését.
A spontán, informális települések – Brazíliában favela, Peruban pueblo joven vagy korábban barriada, Venezuelában barrio, Argentínában villa miseria, Chilében población – a vidéki bevándorlók és a városi szegények lakhatási stratégiájának központi elemévé váltak. A favelák és hasonló negyedek gyakran meredek hegyoldalakon, folyópartokon vagy peremterületeken jöttek létre, ahol a földtulajdon rendezetlen vagy állami volt. Az építkezés eleinte ideiglenes anyagokból történt, majd a közösségek fokozatosan megszilárdultak. A tudományos szakirodalom egyetért abban, hogy ezek a negyedek nem pusztán a szegénység színterei, hanem önszerveződő, gyakran szoros társadalmi hálózatokkal rendelkező városi terek is. Ugyanakkor az alapvető közszolgáltatásokhoz – vezetékes víz, szennyvízelvezetés, elektromos áram, hulladékszállítás – való hozzáférés egyenlőtlen, és számos negyedet a 21. században is a bizonytalan jogi helyzet, az erőszak magasabb kockázata és a stigmatizáció jellemez.
Az urbanizáció másik következménye a városi munkaerőpiac átalakulása. A bevándorlók jelentős része az informális gazdaságban talált megélhetést: utcai árusítás, háztartási munka, építőipari alkalmi munka, kisipari tevékenység. A formális bérmunka szűkössége miatt a háztartások gyakran több jövedelemforrásra támaszkodtak. A nők munkavállalása a városi szolgáltatásokban és a háztartási alkalmazotti pozíciókban különösen fontos lett, noha a jövedelmi egyenlőtlenségek és a munkaerőpiaci szegregáció továbbra is fennmaradtak. A városi növekedés tehát nem hozott automatikus társadalmi mobilitást; a városokon belüli egyenlőtlenség sok esetben nagyobb lett, mint a korábbi vidéki különbségek.
A 21. századra a vidéki–városi vándorlás üteme lelassult, mert a vidéki népesség aránya lecsökkent, és a városok közötti, valamint a nemzetközi migráció vette át a főszerepet. A városi agglomerációk tovább nőttek, de a növekedés egyre inkább a közepes méretű városokban és a metropoliszok peremén koncentrálódott. A legfrissebb népszámlálási és statisztikai becslések szerint Dél-Amerika lakosságának több mint négyötöde városokban él, de a pontos szám országonként eltérő, és a meghatározás – mi számít városnak – sem egységes.
A régió nemzetközi migrációját a 20. században előbb a bevándorlás, majd a kivándorlás hullámai alakították. Argentína, Uruguay és Brazília déli része a 19. század végétől az 1950-es évekig jelentős európai bevándorlást fogadott, elsősorban Olaszországból, Spanyolországból, Portugáliából, Németországból és Kelet-Európából. A 20. század közepétől azonban a déli országok gazdasági válságai, politikai üldözései és katonai diktatúrái új irányt szabtak: a 1960-as évektől kezdve nőtt a kivándorlás Észak-Amerikába, Európába, később Japánba és más latin-amerikai országokba. A hidegháború diktatúrái által üldözött politikai menekültek mellett a gazdasági migránsok száma is emelkedett. A chilei, argentin, uruguayi és brazil diaszpórák a 20. század végén jelentős közösségekké váltak az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Olaszországban és Portugáliában.
A 21. század elején a nemzetközi migráció új jelensége a régión belüli vándorlás növekedése volt. A 2000-es évek gazdasági fellendülése idején sok dél-amerikai ország – elsősorban Chile, Argentína, Brazília – munkaerő-vonzó célpont lett a szomszédos országokból. A migránsok jelentős része Peruból, Bolíviából, Paraguayból és Colombiából érkezett, és a mezőgazdaságban, az építőiparban, a háztartási munkában vagy a textiliparban helyezkedett el. A venezuelai válság 2014–2016-tól kezdődő mélyülése azonban minden korábbi áramlást felülmúlt. A venezuelaiak milliói hagyták el az országot, főként Colombiába, Peruba, Ecuadorba, Chilébe, Argentínába és Brazíliába költözve. A számokra vonatkozó adatok jelentős bizonytalansággal terhesek: a fogadó országok statisztikai hivatalai és a nemzetközi szervezetek, például az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) vagy a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) időnként eltérő definíciókat használnak a menekült, a migráns és a humanitárius vízummal rendelkező személyek nyilvántartásában. A becslések ugyanakkor egyértelműen azt mutatják, hogy a venezuelai exodus a 21. század első negyedének legnagyobb kényszerű migrációs folyamata a féltekén.
A nemzetközi migráció gazdasági következményei közül kiemelkednek a hazautalások (remesas). A külföldön dolgozó dél-amerikaiak – elsősorban az Egyesült Államokban, Spanyolországban és más európai országokban élő kolumbiai, ecuadori, brazil, argentin és perui közösségek – rendszeresen küldenek pénzt a származási országukba. A hazautalások összege több országban meghaladja a közvetlen külföldi befektetések vagy a fejlesztési segélyek értékét, és a háztartások jövedelmének fontos kiegészítője. A gazdasági hatás azonban kettős: a pénz csökkenti a szegénységet a fogadó háztartásokban, de függőséget is teremt a külföldi munkavállalástól és a globális gazdasági ingadozásoktól. A 2008–2009-es pénzügyi válság idején például a Spanyolországban élő ecuadori és kolumbiai migránsok hazautalásai visszaestek, ami rávilágított a transznacionális jövedelmek sebezhetőségére.
A diaszpórák nemcsak gazdasági, hanem kulturális és politikai szereplők is. A külföldön élő közösségek gyakran tartanak fenn kapcsolatot a származási országgal: ünnepeket, vallási rítusokat és zenei eseményeket szerveznek, online és offline hálózatokat működtetnek, és egyre több országban szavazati joggal rendelkeznek a hazai választásokon. A diaszpórák politikai mobilizációja különösen a venezuelai és a brazil közösségeknél figyelhető meg, de az argentinok, a chileiek és a peruiak is számos egyesületet és érdekvédelmi szervezetet hoztak létre. A diaszpórák kulturális hatása a zene, a gasztronómia és a nyelv területén is érezhető: a miami vagy a madridi dél-amerikai zenei színterek, a New York-i perui éttermek és a londoni brazil tánciskolák mind a transznacionális identitás megnyilvánulásai.
A városi élet és a migráció mélyen átalakította a vallási tájképet. A katolikus egyház a gyarmati kor óta meghatározó intézmény volt, de a 20. század második felétől rohamosan nőtt a pünkösdi és más evangéliumi protestáns közösségek aránya. A jelenség különösen Brazíliában és Chilében dokumentált, de a legtöbb dél-amerikai országban megfigyelhető. A népszámlálási és survey-adatok szerint a katolikusok aránya csökkent, az evangéliumiaké nőtt, ugyanakkor a pontos arányok országonként és felmérésenként eltérnek. A vallásváltás okai között a szakirodalom a városi szegénység, a hagyományos egyházi intézmények gyengesége, a közösségi támogató hálózatok és a hitélmény individualizálódása mellett a médiatechnológiák terjedését is említi. A pünkösdi gyülekezetek sokszor a favelákban és a peremkerületekben működnek, ahol a szociális segítség, a gyógyulás és a közösségi megerősödés terei is egyben. Ugyanakkor a katolikus karizmatikus mozgalom is aktív maradt, és az őslakos, afrikai eredetű vagy szinkretikus vallási gyakorlatok – például az brazil candomblé és umbanda, a perui és bolíviai andoki szinkretikus rítusok – továbbra is jelen vannak, részben rejtett, részben nyilvános formában.
A zene a városi kultúra és az identitás egyik legdinamikusabb terepe. A 20. század folyamán a belső migráció és a modern médiumok – rádió, lemez, majd televízió és internet – új zenei műfajok gyors terjedését tették lehetővé. Brazíliában a samba Rio de Janeiro faveláiból indult, majd a nemzeti identitás egyik jelképévé vált, miközben a bossa nova és a tropicália a középosztályi és az ellenkulturális mozgalmakhoz kapcsolódott. Kolumbiában a cumbia és a vallenato a karibi partvidékről terjedt el, és a 20. század végére országos, sőt nemzetközi műfajjá vált. Peruban a chicha zene az andoki melanólia és a városi elektromos gitár elemeit ötvözte, és a vidékről Limába vándorolt tömegek identitását fejezte ki. Argentínában a tango a 19. század végi bevándorlónegyedekből emelkedett ki, és ma egyszerre nemzeti szimbólum és globális műfaj. A 21. században a reggaetón és a traperó – a spanyol nyelvű hiphop és elektronikus zene új hullámai – elsősorban a Puerto Ricó-i, dominikai és kolumbiai színterekből indultak, de gyorsan meghódították a dél-amerikai városokat is. A zenei műfajok tehát nem egyszerűen szórakozást jelentenek, hanem a társadalmi származás, a nemzedéki lázadás, a nemzeti büszkeség és a transznacionális divat kifejeződései.
A városi kultúra másik fontos színtere a vallásos ünnepek és a populáris művészetek rendszere. A perui és bolíviai városokban a katolikus ünnepek gyakran keverednek az andoki rítusokkal, a brazíliai karnevál a városi szegénység, a középosztály és a turizmus közös, de feszültségekkel teli terepe. A graffiti, a falfestmények, a városi táncok és a divat is az identitás megjelenítésének eszköze. A diaszpórákban a zene és a gasztronómia a származási országhoz fűződő kötődés erősítését szolgálja, ugyanakkor új, hibrid identitásokat is létrehoz.
A migráció, az urbanizáció és a kultúra vizsgálata során a történetírás elsősorban népszámlálási adatokra, statisztikai hivatalok kiadványaira, migrációs nyilvántartásokra, városi önkormányzati dokumentumokra és nemzetközi szervezetek – például az ENSZ, a Világbank, az IOM – jelentéseire támaszkodik. E források előnye a széles körű lefedettség, de komoly korlátokkal bírnak. A migrációs statisztikák gyakran alulszámlálják az illegális vagy ideiglenes vándorlókat, a vidéki–városi migrációt pedig számos országban csak közvetett jelekből, például a városi népesség növekedéséből lehet rekonstruálni. A favelák és informális települések lakosságszámára vonatkozó becslések eltérhetnek, mert a „favela” vagy „informális település” definíciója országonként, sőt városonként is más. A vallási hovatartozásról szóló felmérések módszertani különbségei – például a minta nagysága, a kérdésfeltevés vagy az önbevallás jellege – szintén eltérő eredményekhez vezetnek.
A zenei és kulturális jelenségek vizsgálata elsősorban etnográfiai kutatásokra, sajtóanyagokra, hangfelvételekre és művészi reprezentációkra támaszkodik. A tudományos konszenzus az, hogy a városi kultúra nem egyszerűen a vidéki hagyományok felbomlását jelenti, hanem aktív, kreatív újraértelmezést. Ugyanakkor vitatott, hogy a globalizáció mennyiben homogenizálja a helyi gyakorlatokat, vagy éppen új sokszínűséget hoz-e létre. A hazautalások gazdasági hatásairól szóló elemzések eltérnek abban, hogy a pénz a fejlődést vagy a függőséget erősíti-e inkább; a válasz nagyban függ a fogadó ország intézményi környezetétől és a háztartások szerkezetétől.
A venezuelai migráció esetében a legnagyobb bizonytalanság a tényleges vándorlók számát övezi. A források gyakran a fogadó országok hivatalos nyilvántartásaira, a határátlépésekre, a menekültstátusz iránti kérelmekre vagy a nemzetközi szervezetek becsléseire támaszkodnak, de a definíciók és az adatgyűjtési módszerek eltérnek. Ezért a szakirodalomban a „több millió” kifejezés terjedt el, pontosabb szám nélkül. A jelenkor eseményeinek értékelése – például a migrációs politikák hatása vagy a diaszpórák politikai szerepe – részben emlékezetpolitikai és aktuálpolitikai viták tárgya is.