Dél-Amerika jelenkori története nem érthető meg a természeti erőforrások és a környezeti változások nélkül. A kontinens gazdaságtörténetét évszázadokon át az elsődleges nyersanyagok – ezüst, arany, cukor, kávé, salétrom, ón, majd olaj, réz, szója és lítium – kitermelése és exportja határozta meg. Ez az örökség ma is meghatározza a társadalmi egyenlőtlenségek szerkezetét, a politikai konfliktusok természetét és az államok mozgásterét. Ugyanakkor a 21. század elején új tényezőként jelent meg a globális klímaválság, amelynek következményei – az Amazonas erdőirtása, a gleccserek visszahúzódása, a vízhiány – nem csupán környezeti, hanem biztonsági, gazdasági és társadalmi kérdéssé is tették a természeti rendszerek védelmét. Ezzel párhuzamosan a dél-amerikai országok ismétlődő kísérleteket tettek regionális integrációra, hogy közösen növeljék alkupozíciójukat a világgazdaságban, és csökkentsék a nagyhatalmaktól való függést. Ez az alfejezet három, egymással szorosan összefüggő témát tárgyal: a környezeti átalakulást és annak társadalmi költségeit; az erőforrás-gazdálkodás és a „nyersanyag-átok” politikai gazdaságtanát; valamint a regionális integráció kísérleteit és azok korlátait a nagyhatalmi verseny közepette. A cél annak bemutatása, hogy a környezeti kérdések miért váltak a jelenkori dél-amerikai politika egyik legélesebb törésvonalává, és miért nem választhatók el a gazdasági növekedés, a társadalmi igazságosság és az állampolgárság kérdéseitől, amelyeket az egyenlőtlenség, szegénység és társadalmi mobilitás és az erőszak, drogkereskedelem és biztonság fejezetek már érintettek.
Az Amazonas-medence a Föld legnagyobb trópusi esőerdejét foglalja magában, amelynek mintegy 60 százaléka Brazília területén fekszik, további részei pedig Peruban, Kolumbiában, Ecuadorban, Bolíviában, Venezuelában, Guyanában, Suriname-ban és Francia Guyanában találhatók. Az erdőirtás mértékére vonatkozó adatok becsléseken és műholdas megfigyeléseken alapulnak, ezért az egyes források között eltérések lehetnek. A brazil Nemzeti Űrkutatási Intézet (Instituto Nacional de Pesquisas Espaciais, INPE) PRODES nevű műholdas monitoringprogramja szerint a brazil Amazonas területén az éves erdőirtás a 2004-es csúcsértékről, amely megközelítőleg 27 800 négyzetkilométer volt, 2012-re mintegy 4 600 négyzetkilométerre csökkent, majd a 2010-es évek végétől ismét emelkedni kezdett. A 2020-as évek elején az éves irtás újra meghaladta a 10 000 négyzetkilométert, majd 2023-tól csökkenni látszott. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a számok kormányzati műholdas adatok, amelyeket a kutatói közösség általában megbízhatónak tart, de az erdőirtás tágabb értelemben vett – a degradációt, a részleges kivágást és a tüzeket is magában foglaló – mértéke ennél nagyobb lehet.
Az erdőirtás hajtóerői közül a legfontosabb a szarvasmarha-tenyésztés és a szójatermelés terjeszkedése, különösen Brazíliában. A folyamatot a globális húsfogyasztás és a takarmánykereslet növekedése, valamint a brazil agrárexport fellendülése hajtotta. Emellett szerepet játszik a faanyag kitermelése, amely gyakran illegális, az infrastrukturális beruházások – utak, vízerőművek – által megnyitott területek, valamint az aranybányászat, amely Peruban, Kolumbiában és a Guyanákban különösen súlyos higanyszennyezést okoz. A tudományos konszenzus szerint az erdőirtás nem csupán a klímaváltozást gyorsítja – mivel az erdők szén-dioxid-megkötő szerepe csökken, és az égetések üvegházhatású gázokat bocsátanak ki –, hanem a regionális csapadékciklusokat is gyengíti, vízhiányt okozva a mezőgazdasági területeken, és veszélyeztetve a biológiai sokféleséget.
Az Amazonas védelme a brazil belpolitika egyik legélesebb vitatémája lett. A vitában nem pusztán környezetvédelmi, hanem a fejlődéshez, a szuverenitáshoz és az állam szerepéhez kapcsolódó érvelések ütköznek. Az egyik álláspont szerint az erdőirtás a törvénytelen földfoglalás, a korrupció és a gyenge állami ellenőrzés következménye, ezért a védelemhez a környezetvédelmi ügynökségek megerősítésére, a védett területek kijelölésére és a műholdas monitoring folyamatos alkalmazására van szükség. A másik álláspont a mezőgazdasági termelés növelését, a bányászatot és az infrastruktúra-fejlesztést a szegénység csökkentése és a nemzeti fejlődés eszközének tekinti, és a szigorú környezetvédelmi szabályozást a gazdasági növekedés akadályaként értelmezi. Ez a törésvonal nem egyszerűen „baloldal” és „jobboldal” között húzódik; a 2000-es évek első évtizedében például a baloldali brazil kormányzat is támogatott nagy infrastrukturális beruházásokat az Amazonas térségében, ugyanakkor jelentős területeket nyilvánított védetté.
Az őslakos népek földjogai és az erdőirtás ügye szorosan összefonódik. Az 1988-as brazil alkotmány elismerte az őslakos népek hagyományos területeihez fűződő jogait, és a területek kijelölését (demarcação) írta elő. A kijelölt őslakos területeken az erdőirtás mértéke jellemzően jóval alacsonyabb, mint a környező területeken, ezért ezek a területek a védelem szempontjából kulcsfontosságúak. Ugyanakkor a területkijelölések lassúak, politikai nyomás alatt állnak, és az őslakos közösségeket gyakran éri erőszak az illegális fakitermelők, aranyásók és földfoglalók részéről. Az őslakos mozgalmak – erről részletesebben az őslakos népek és társadalmi mozgalmak fejezetben lesz szó – a környezetvédelmet a kollektív jogok és a kulturális fennmaradás kérdéseként is értelmezik, nem csupán természetvédelmi problémaként.
Dél-Amerika a világgazdaságban ma is elsősorban nyersanyag-exportőrként van jelen. Chile a világ legnagyobb réztermelője, Peru jelentős réz-, arany- és cinktermelő, Bolívia lítiumkészletei a globális elektrifikáció szempontjából stratégiai jelentőségűek, Venezuela pedig a világ egyik legnagyobb olajtartalékával rendelkezik. Brazília egyszerre mezőgazdasági nagyhatalom – szója, hús, kávé, cukor – és fontos vasérc-, illetve olajtermelő. A nyersanyag-kitermelésből származó bevételek azonban nemcsak lehetőséget, hanem strukturális kockázatot is jelentenek: a nemzetközi árak ingadozása, a termelési szerkezet egyoldalúsága és a bevételek eloszlásáért folytatott politikai küzdelem mind hozzájárulhat ahhoz, amit a szakirodalom „nyersanyag-átoknak” (resource curse, spanyolul maldición de los recursos) nevez. Ez azonban vitatott értelmezés, nem törvényszerű összefüggés. Egyes országokban – például Chilében a rézbevételeket viszonylag stabil intézményi keretek között kezelték – a nyersanyag-export nem vezetett tartós gazdasági összeomláshoz; más esetekben – legdrámaibban Venezuelában – az olajbevételektől való függés a politikai rendszer centralizációjával, a korrupció növekedésével és a gazdasági sokkterheléssel járt együtt.
A bányászat és az olajkitermelés környezeti és társadalmi hatásai rendszeresen konfliktusok forrásai. A külszíni bányászat – például a perui és chilei rézbányák – hatalmas vízigénye miatt versenyez a mezőgazdasággal és a helyi közösségek vízellátásával. A kitermelés során keletkező meddőhányók és toxikus nehézfémek – higany, ólom, arzén – szennyezik a folyókat és a talajt. Az olajkitermelés Ecuadorban és Peruban az Amazonas érzékeny ökoszisztémáit érinti; a működő és elhagyott kutakból származó szennyezések hosszú távú egészségkárosodást okoznak az érintett őslakos és folyó menti közösségek körében. A 2015-ös brazil Samarco-gátszakadás, amely a Fundão nevű vasérc-meddőtároló gátjának összeomlásakor hatalmas mennyiségű iszapot engedett a Rio Doce vízrendszerébe, dokumentált katasztrófa volt: legalább 19 ember halt meg, és a folyó menti ökoszisztémák, halászati közösségek súlyos károkat szenvedtek. A bírósági eljárásokban a felelősség kérdése azóta is vitatott, és a károsultak kárpótlása elhúzódott.
A klímaválság tudományos alapjai – a fosszilis tüzelőanyagok égetése által okozott üvegházhatásúgáz-kibocsátás növekedése és a globális átlaghőmérséklet emelkedése – a nemzetközi tudományos konszenzus részét képezik. Dél-Amerika kibocsátása globális összehasonlításban nem a legmagasabb, de a kontinenst a klímaváltozás hatásai aránytalanul sújtják: az Andok gleccserei visszahúzódnak, ami a vízellátást fenyegeti a perui, bolíviai, chilei és ecuadori városokban; a tengeri hőmérséklet emelkedése és az El Niño-jelenség intenzívebbé válása árvizeket és aszályokat okoz; a trópusi betegségek terjedése a magasabban fekvő területekre is kiterjed. A tudományos becslések szerint a trópusi Andok gleccserei a 21. század közepére jelentős részben eltűnhetnek, ami a vízbiztonság szempontjából kritikus kihívás.
Az energiaátmenet újabb dilemmákat vet fel. A lítium – amely az elektromos autók és az energiatárolás kulcsfontosságú alapanyaga – a bolíviai, chilei és argentin „lítium-háromszögben” koncentrálódik. A kitermelés bővítése egyszerre ígér gazdasági lehetőséget és hordoz környezeti kockázatot: a lítium kinyerése a sós tavakból nagy mennyiségű vizet igényel az amúgy is vízhiányos altiplanói térségben. A vita arról, hogy a zöldátmenet érdekében milyen mértékben szabad új bányászati projekteket nyitni, a környezeti igazságosság és a fenntarthatóság közötti feszültséget világítja meg. Ez a kérdés nem dél-amerikai sajátosság, de a kontinensen különösen éles, mert a kitermelés hasznai gyakran a globális ellátási láncokba áramlanak, miközben a helyi közösségek viselik a környezeti és társadalmi költségeket.
A regionális integráció gondolata Dél-Amerikában a függetlenség kora óta jelen van, de a modern intézményi kísérletek a 20. század második felében kezdődtek. Az 1991-ben aláírt asuncióni szerződéssel létrehozott Déli Közös Piac (Mercado Común del Sur, Mercosur) Argentínát, Brazíliát, Paraguayt és Uruguayt tömörítette; Venezuela 2012-ben csatlakozott, de tagságát 2016-ban felfüggesztették, Bolívia pedig a 2020-as években vált teljes jogú taggá. A Mercosur célja a tagállamok közötti vámunió kialakítása volt, közös külső vámtarifával és az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő mozgásának fokozatos liberalizálásával. A gyakorlatban azonban a Mercosur sosem vált teljes értékű közös piaccá: a tagállamok közötti kereskedelmi viták, a nemzeti ipar védelmét célzó kivételek és a brazil–argentin gazdasági aszimmetria folyamatosan fékezték a mélyebb integrációt. A blokk kereskedelmi jelentősége a 2000-es években növekedett, de a tagállamok közötti politikai feszültségek – például a venezuelai válság megítélése vagy az uruguayi és paraguayi követelések a nagyobb rugalmasságra – nemegyszer megbénították a döntéshozatalt. A Mercosur és az Európai Unió közötti szabadkereskedelmi megállapodásról évtizedek óta folynak tárgyalások; a megállapodás 2019-ben politikai megállapodás szintjére jutott, de a ratifikáció a 2020-as évek közepén is kérdéses volt a környezetvédelmi aggályok és egyes tagállami fenntartások miatt.
A 2000-es évek elején a dél-amerikai baloldali kormányok – Hugo Chávez Venezuelában, Lula da Silva Brazíliában, Néstor Kirchner Argentínában – új lendületet adtak a regionális együttműködésnek. Ennek csúcsa a 2008-ban alapított Dél-amerikai Nemzetek Uniója (Unión de Naciones Suramericanas, UNASUR) volt, amely a kontinens összes államát tömörítette, és a hagyományos kereskedelmi integráción túl politikai, biztonsági, energetikai és infrastrukturális együttműködést is célul tűzött ki. Az UNASUR rövid időre fontos szerepet játszott a belső politikai konfliktusok közvetítésében – például a 2008-as bolíviai politikai válság idején –, és egészségügyi, valamint védelmi együttműködést is koordinált. Az intézményt azonban a 2010-es évek közepétől a tagállamok közötti ideológiai megosztottság bénította meg. A venezuelai válság elmélyülésével, a brazil és argentin belpolitikai fordulatokkal, valamint a jobboldali kormányok megerősödésével az UNASUR működése gyakorlatilag leállt: több ország felfüggesztette tagságát, és 2019-ben Brazília, Argentína, Chile, Kolumbia, Ecuador, Paraguay és Peru bejelentette kilépését. Az UNASUR példája jól mutatja, hogy a dél-amerikai regionális intézmények sorsa szorosan kötődik a tagállamok belső politikai ciklusaihoz, és hogy az ideológiai alapú együttműködés törékenyebb, mint a gazdasági érdekekre épülő integráció.
A Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége (Comunidad de Estados Latinoamericanos y Caribeños, CELAC) 2011-ben jött létre, és abban az értelemben újdonságot jelentett, hogy Latin-Amerika és a Karib-térség összes államát tömörítette az Amerikai Egyesült Államok és Kanada kihagyásával. A CELAC elsősorban politikai párbeszéd fóruma, nem kereskedelmi blokk; szerepe a tagállamok közötti álláspontok egyeztetése és a régión kívüli partnerekkel – Kínával, az Európai Unióval – folytatott párbeszéd. A CELAC működése is ingadozó volt: a 2010-es évek második felében a tagállamok közötti nézeteltérések miatt a szervezet tevékenysége lelassult, de a 2020-as évek elején a mexikói és argentin kezdeményezésekre újra aktivizálódott. A CELAC azonban nem rendelkezik kötelező érvényű döntéseket hozó intézményekkel, ezért jelentősége elsősorban a politikai koordinációban és a nagyhatalmi kapcsolatokban van.
A nagyhatalmi verseny a 2010-es évektől átalakította Dél-Amerika geopolitikai helyzetét. Kína a kontinens számos országának legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált: a kínai kereslet a nyersanyagok – réz, vasérc, szója, olaj – iránt felfelé hajtotta az árakat a 2000-es évek első évtizedében, és hosszú távú hitelmegállapodásokkal, infrastrukturális beruházásokkal épített be Dél-Amerika gazdaságaiba. Kína jelenléte egyszerre jelent gazdasági lehetőséget és kihívást: a kínai hitelek feltételei, a környezetvédelmi normák érvényesítése és a helyi munkaerő alkalmazása körüli viták egyes országokban politikai konfliktusok forrásai. Az Amerikai Egyesült Államok hagyományos befolyása a 2000-es években viszonylag csökkent, de Washington továbbra is fontos szereplő a biztonságpolitikában, a kereskedelemben és a pénzügyi rendszerben. Oroszország jelenléte elsősorban fegyvereladások, energetikai együttműködés és venezuelai kapcsolatok révén érzékelhető, míg az Európai Unió a kereskedelem, a környezetvédelem és az emberi jogok terén törekszik befolyásra. A regionális integrációs szervezetek gyengesége miatt Dél-Amerika országai többnyire kétoldalú keretekben tárgyalnak a nagyhatalmakkal, ami tovább csökkenti a közös fellépés lehetőségét.
A környezeti adatok – az erdőirtás mértéke, a gleccserek visszahúzódása, a bányászati szennyezések kiterjedése – jellemzően műholdas méréseken, terepi kutatásokon és statisztikai becsléseken alapulnak. A brazil INPE és a perui, kolumbiai környezetvédelmi hatóságok adatsorai rendszeresek, de a definíciók – mi számít erdőirtásnak, mikortól degradáció – eltérhetnek, ezért a nemzetközi összehasonlítás bizonytalan. A klímaváltozás hatásaira vonatkozó előrejelzések modellezésen alapulnak, és a különböző forgatókönyvek eltérő mértékű felmelegedéssel számolnak; a tudományos konszenzus a tendenciák irányában, nem pedig a pontos számokban áll fenn. A „nyersanyag-átok” fogalma a közgazdasági szakirodalomban vitatott: a jelenség nem minden országra és nem minden időszakra érvényes, és az ok-okozati összefüggések – például hogy az olajbevételek okozzák-e az intézményi romlást, vagy a gyenge intézmények torzítják-e az erőforrás-gazdálkodást – nem egyértelműen eldöntöttek. A regionális integrációs szervezetek hatékonyságának megítélése ugyancsak értelmezési kérdés: a hivatalos nyilatkozatok és a tényleges döntéshozatali gyakorlat között jelentős eltérés lehet, ezért a forráskritika itt különösen fontos.