A 18. század végére a spanyol gyarmati rend Venezuelában nem csupán a Bourbon-reformokkal szembeni elégedetlenség miatt ingott meg, hanem a társadalmi hierarchia belső feszültségei miatt is. A Társadalom, egyház és gazdaság a 18. században című alfejezetben tárgyalt kasztrendszer, a rabszolgatartó ültetvényes gazdaság és a növekvő kreol vagyon olyan ellentmondásokat hozott létre, amelyek a spanyol monarchia 1808-as összeomlásakor nyílt politikai válságba torkolltak. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan hatottak a felvilágosodás eszméi, az észak-amerikai és a francia forradalom példái a caracasi kreol elitre, milyen szerepet játszottak a korábbi lázadások és összeesküvések, és miért vezetett az 1810–1811-es junta és az első köztársaság rövid fennállása bukáshoz. A kérdés nem egyszerűen a függetlenség kikiáltása, hanem az, hogy a kreol elitek és a tömegek eltérő érdekei hogyan határozták meg az eseményeket, és milyen korlátai voltak a „nemzeti” egységnek a gyarmati társadalom mély megosztottsága közepette.
A 18. század során a Venezuelát alkotó tartományok (Caracas, Cumaná, Maracaibo, Guayana, Margarita, Trinidad) gazdasága a kakaó, a dohány, a bőr és a só kivitelére épült. A Compañía Guipuzcoana de Caracas (1728) baszk kereskedelmi monopóliuma növelte a korona bevételeit, de sértette a helyi termelők és kereskedők érdekeit. A kreol elit, különösen Caracas mantuano családjai, a kakaóültetvényekből származó vagyonuk ellenére másodrendű szereplőnek érezték magukat a spanyolországi születésű hivatalnokokkal szemben. Az 1749–1752-es Juan Francisco de León-féle felkelés ezt az elégedetlenséget fejezte ki: a llanosok és a caracasi városi rétegek közös akciója a Compañía ellen irányult, de a korona leverte. A felkelés nem kérdőjelezte meg a monarchiát, csak a monopóliumot, de megmutatta, hogy a helyi társadalom képes a gyarmati hatóságokkal szembeni mobilizációra. Az 1795-ös José Leonardo Chirino-felkelés Coro környékén más jellegű volt: rabszolgák, szabad pardo-k és elszegényedett fehérek lázadtak fel a rabszolgaság és a faji alapú adók ellen. A felkelők a „francia törvényt” emlegették, ami az 1791-es haiti forradalom hatását mutatja. Ezt a felkelést is leverték, de a kreol elitek számára egyszerre volt példa és fenyegetés: a faji hierarchia megkérdőjelezése a gyarmati rend alapjait veszélyeztette. Az 1797-es Gual és España összeesküvése La Guaira kikötővárosában pedig már kifejezetten a függetlenség eszméjét hirdette: Manuel Gual és José María España a francia forradalom mintájára egy köztársasági alkotmányt akart bevezetni, de a tervet felfedték. E három mozgalom együtt azt jelzi, hogy a 18. század végén a venezuelai társadalom többféle törésvonal mentén elégedetlenkedett: a kreol elitek a politikai hatalmat, a pardo-k a jogi egyenlőséget, a rabszolgák a szabadságot követelték, és ezek a követelések nem estek egybe.
A kreol elit tagjai, elsősorban a caracasi egyetemen és a szemináriumokban tanuló fiatalok, a 18. század második felében egyre inkább hozzáfértek a felvilágosodás műveihez. A spanyol korona cenzúrája nem volt teljes: a könyvkereskedők és az utazók révén Rousseau, Montesquieu, Voltaire és a francia enciklopédisták szövegei eljutottak Caracasba. Simón Rodríguez, a későbbi neves pedagógus, a fiatal Simón Bolívar nevelője, a természetjog és a társadalmi szerződés eszméit tanította. Francisco de Miranda, a caracasi születésű tiszt és világpolgár, aki az észak-amerikai függetlenségi háborúban és a francia forradalomban is részt vett, a függetlenség eszméjének legkorábbi hirdetője volt. Miranda 1806-ban egy magánkatonai expedícióval próbálkozott partraszállni a venezuelai partoknál (Coro), de a helyi lakosság nem támogatta, és a vállalkozás kudarcot vallott. Ez az epizód azt mutatja, hogy a függetlenség eszméje nem volt széles körben elfogadott a gyarmati társadalomban. A francia forradalom (1789) és a haiti forradalom (1791–1804) kettős hatást gyakorolt: a kreol elitek egy része a republikánus eszmékre tekintett, de a rabszolgafelkelések rémképe konzervatív ösztönöket erősített. Az észak-amerikai példa, a tizenhárom gyarmat sikeres függetlensége viszont azt mutatta, hogy a monarchiától való elszakadás nem feltétlenül vezet társadalmi forradalomhoz, mert ott a rabszolgaságot nem számolták fel. Ez a minta vonzóbbnak tűnt a caracasi mantuano elit számára, mint a haiti út.
A Bourbon-reformok során a spanyol korona megpróbálta visszavenni a kreol elitek által korábban megszerzett befolyást a helyi igazgatásban. A legmagasabb tisztségeket, például a kapitány-generálságot és az audiencia bírói posztjait, elsősorban spanyolországi születésű hivatalnokokkal töltötték be. A caracasi cabildo (városi tanács) azonban a kreol elitek fontos fóruma maradt, és a 18. század végén itt fogalmazódtak meg a helyi autonómia követelései. A kreol elit nem alkotott egységes csoportot: a caracasi mantuano családok, például a Bolívar, a Tovar, a Ponte és a Palacios família, a vám- és adókedvezmények, a kakaókereskedelem és a földbirtokok révén gazdagodtak meg, de a tartományok közötti rivalizálás és a pardo réteg nyomása is megosztotta őket. A pardo kifejezés a szabad színesbőrű, afrikai vagy afroamerikai származású lakosságot jelölte, akik a 18. század végén a városi lakosság jelentős részét tették ki. A pardo-k számos foglalkozást űzhettek, de jogi korlátozásokkal és társadalmi megkülönböztetéssel szembesültek. A kreol elitek egy része, például a fiatal Simón Bolívar, a pardo-k és a rabszolgák megnyerésének szükségességét is felismerte, de a többség a faji hierarchia fenntartását tartotta biztonságosnak. Ez a feszültség az 1810 utáni eseményekben vált döntővé.
1808-ban Napóleon csapatai megszállták Spanyolországot, VII. Ferdinándot lemondatták, és a trónt a francia császár bátyjának, Joseph Bonaparténak adták. A spanyol monarchia összeomlása a gyarmatokon hatalmi vákuumot teremtett. A caracasi hatóságok 1808 júliusában hűséget fogadtak a fogoly VII. Ferdinándnak, de egyes kreol körök már ekkor egy junta (kormányzótanács) felállítását követelték, a spanyolországi mintára, amely a tartományi junták révén a király távollétében gyakorolta a hatalmat. A kapitány-generális, Juan de Casas, elutasította a caracasi junta tervét, és letartóztatta a kezdeményezőket. A következő évben, 1809-ben, a spanyolországi központi junta (Junta Central) összehívta a gyarmatok képviselőit, de a gyarmatok csak korlátozott képviseletet kaptak. Ez tovább növelte a kreol elitek sérelmét. 1810 elején a spanyolországi helyzet romlott: a Junta Central feloszlott, és a dél-amerikai tartományokban sorra alakultak helyi junták (például Quito, Buenos Aires, Bogotá). Caracasban 1810. április 19-én a cabildo nyílt ülésén a tömeg nyomására lemondatták Vicente Emparan kapitány-generálist, és megalakult a Junta Suprema de Caracas, amely VII. Ferdinánd nevében, de ténylegesen autonóm módon kormányzott. Ez az esemény a venezuelai függetlenségi folyamat kiindulópontja. Az értelmezés vitatott: a kortárs királypárti források szerint a lemondatás a mantuano elit és a városi tömeg összjátékának eredménye volt, de hogy a tömeg milyen mértékben képviselte a pardo-kat vagy a szegényebb rétegeket, nehezen rekonstruálható. Dokumentált tény, hogy a junta azonnal kiterjesztette a kereskedelmet a külföldi hajókra, eltörölte egyes adókat, és képviselőket küldött más tartományokba, hogy csatlakozzanak.
A Junta Suprema 1810–1811 között több tartományban is elismerést szerzett, de Coro, Maracaibo és Guayana tartományok a spanyol régens tanács hűségén maradtak. A caracasi junta 1811. március 2-án összehívta az első venezuelai kongresszust, amelyben a tartományok képviselői vettek részt. A kongresszus 1811. július 5-én kimondta a függetlenségi nyilatkozatot, és megalakult az első Venezuelai Köztársaság (Primera República de Venezuela). A kongresszus 1811 decemberében elfogadta az első alkotmányt, amely szövetségi államformát, képviseleti rendszert és az állampolgári jogok deklarációját tartalmazta. A választójogot azonban vagyonhoz és foglalkozáshoz kötötték, ami kizárta a szegényebb rétegek, a nők és a rabszolgák nagy részét. A rabszolgaságot nem törölték el, csak a rabszolga-kereskedelmet korlátozták. Ez a döntés világosan mutatja, hogy a függetlenséget kikiáltó kreol elitek elsősorban saját politikai hatalmukat akarták biztosítani, nem pedig a társadalmi rend átalakítását. A pardo-k és a rabszolgák egy része ezért nem érezte magáénak az új rendet. A királypártiak (realisták) ezt a feszültséget kihasználták: a királypárti parancsnokok, például Domingo Monteverde, a llanosok és a rabszolgák egy részét a maguk oldalára állították, a kreol köztársaságiakat pedig a faji hierarchia felszámolásával riogatták. Az 1812. március 26-i caracasi földrengést a királypárti egyháziak isteni büntetésként magyarázták, ami tovább gyengítette a köztársasági kormányzat legitimitását. A köztársasági erők katonai vereségei és a belső megosztottság nyomán 1812. július 25-én a caracasi vezetők kapituláltak Monteverde előtt. Az első köztársaság alig több mint egy évig állt fenn.
Az első köztársaság bukását a kortársak és a későbbi történetírás többféleképpen magyarázta. A hivatalos venezuelai emlékezetpolitika a bukást elsősorban a külső ellenség (a spanyol királypártiak) és a természeti katasztrófa (földrengés) rovására írja, de a társadalmi ellentétek szerepét sokáig elhallgatta. A tudományos konszenzus ma már kiemeli a kreol elitek és a pardo/rabszolga tömegek közötti szakadékot: a függetlenség kikiáltása nem hozott azonnali javulást a szegényebb rétegeknek, és a királypártiak ezt a helyzetet sikeresen használták ki. A rabszolgák és a pardo-k egy része nem a spanyol korona iránti lojalitásból harcolt, hanem a kreol földbirtokosok ellen, akik a faji hierarchiát fenntartották. Emellett a tartományok közötti rivalizálás is gyengítette a köztársasági erőket: a szövetségi alkotmány nem tudta megteremteni a katonai és pénzügyi egységet. A bukás azonban nem jelentette a függetlenségi törekvések végét: a száműzött vagy bujkáló vezetők, köztük Simón Bolívar, a tapasztalatokat felhasználva később átfogóbb társadalmi mozgósítással indították újra a harcot. Erről a Bolívar és a függetlenségi háború című alfejezetben lesz szó.
Az 1808–1812 közötti időszak rekonstrukciója elsősorban hivatalos dokumentumokra, a caracasi cabildo és a Junta Suprema jegyzőkönyveire, korabeli kiáltványokra és levelekre támaszkodik. A függetlenségi nyilatkozat és az 1811-es alkotmány szövege fennmaradt, így ezek tartalma dokumentált. Az 1810. április 19-i események népi részvételének mértéke azonban vitatott: a kortárs beszámolók elfogultak, és a későbbi történetírás a nemzeti ünnep igényei szerint alakíthatta a képet. A pardo-k és a rabszolgák motivációiról kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre, mert írásos hagyatékuk hiányos; a kutatók a bírósági perekből, a királypárti toborzási felhívásokból és a későbbi visszaemlékezésekből következtetnek. Az első köztársaság bukásának okairól a szakirodalomban több iskola létezik: a hagyományos venezuelai történetírás a külső tényezőket hangsúlyozza, míg a társadalomtörténeti irányzat a belső osztály- és faji ellentéteket. Az emlékezetpolitika szempontjából a július 5-i függetlenségi nap nemzeti ünnep, de az első köztársaság korlátozott választójogáról és a rabszolgák kizárásáról a hivatalos megemlékezések kevésbé beszélnek.