Venezuela függetlenségi háborúja nem egyetlen, jól körülhatárolható hadjárat volt, hanem tíz éven át húzódó, többször megszakadó és polgárháborús jellegű konfliktus, amelyben a függetlenséget támogató patrióták és a spanyol uralomhoz ragaszkodó royalisták mellett a társadalom alsó rétegei is saját érdekeik szerint mozogtak. A A függetlenség előzményei alfejezetben tárgyalt caracasi junta 1810-es megalakulása után a küzdelem gyorsan fegyveres szembenállássá vált, és 1811 és 1821 között négy, egymástól nehezen elválasztható szakaszon ment keresztül: az első köztársaság kikiáltásán és bukásán, a második köztársaság rövid időszakán, a spanyol ellentámadás és a gerillaharc évein, végül a Simón Bolívar vezette felszabadító hadjáratokon. Ez a fejezet a háború időrendi lefolyását, Bolívar politikai és katonai szerepét, valamint a harcok demográfiai és gazdasági következményeit mutatja be, különös tekintettel arra, hogy mely állítások tekinthetők dokumentált ténynek, és melyek csak becslésnek vagy vitatott értelmezésnek.
A függetlenségi mozgalom első szakasza a caracasi junta (spanyolul: junta) 1810. április 19-i megalakulásával kezdődött. A testület – amely a napóleoni megszállás alatt álló spanyol korona nevében, de ténylegesen önállóan kormányzott – először csak a VII. Ferdinánd iránti hűséget hangoztatta, de a különböző tartományok közötti ellentétek és a spanyolországi események hatására 1811. július 5-én a caracasi kongresszus kikiáltotta az Első Venezuelai Köztársaságot (Primera República de Venezuela). A függetlenségi nyilatkozatot aláíró képviselők többsége a kreol elit tagja volt, vagyis olyan, amerikai születésű fehér családokból származott, amelyek a gyarmati társadalom felső rétegét alkották. A köztársaság alkotmánya 1811 decemberében lépett hatályba, és a hatalmat egy viszonylag gyenge központi kormány kezében hagyta, miközben az egyes tartományok széles autonómiát kaptak. Ez a szerkezet tükrözte a gyarmati Venezuela politikai tagoltságát, ugyanakkor eleve magában hordozta a széthúzás és a royalista ellenállás lehetőségét.
Az első köztársaság gyakorlatilag csak a központi tartományokra, Caracas környékére terjedt ki, míg a nyugati Coro, Maracaibo és a keleti Guayana tartományok továbbra is a spanyol koronát támogatták. A függetlenség kikiáltása után a royalisták hamarosan katonai ellentámadásba lendültek, amelyet a spanyol hadvezetés mellett a helyi pardo (szabad színes bőrű) és mestizo lakosság egy része is támogatott. Az 1812. márciusi caracasi földrengés, amely a korabeli beszámolók szerint több ezer embert ölt meg, a patrióta propagandában a „büntetés” mítoszát erősítette, és tovább gyengítette a köztársaság helyzetét. Juan Domingo de Monteverde spanyol tiszt csapatai nyomultak be nyugat felől, és 1812 júliusában a caracasi köztársasági kormány kapitulált. Az első köztársaság bukása után Simón Bolívar és más vezetők a közeli Curaçao és Új-Granada (a mai Colombia területe) felé menekültek.
Bolívar, aki korábban részt vett a diplomáciai küldetésben, amely 1810-ben Londonban járt, a bukás után Új-Granadában katonai tapasztalatot szerzett, és kiadta a Cartagenai kiáltványt (Manifiesto de Cartagena, 1812), amelyben az első köztársaság bukását a föderalista széthúzásnak, a fegyelmezetlen katonai vezetésnek és a lakosság passzivitásának tulajdonította. 1813-ban engedélyt kapott arra, hogy Új-Granada felől betörjön Venezuelába. Az úgynevezett Csodálatos hadjárat (Campaña Admirable) során Bolívar csapatai több száz kilométert haladtak az Andokon át, és 1813 augusztusában bevonultak Caracasba, ahol kikiáltották a Második Venezuelai Köztársaságot (Segunda República de Venezuela). Bolívar ekkor vette fel a „Felszabadító” (El Libertador) címet.
A második köztársaság azonban még rövidebb életűnek bizonyult, mint az első. A royalista erők mellett megjelent egy új, alulról szerveződő ellenállás is: a llanerók (a síkságok, a llanos pásztornépessége) José Tomás Boves vezetésével a kreol elittel szemben, a spanyol korona égisze alatt harcoltak. Boves seregei – amelyekben nagyszámú pardo, mestizo, fekete és őslakos harcos vett részt – rendkívül erőszakos módszerekkel, részben a vagyonos földbirtokosok ellen irányuló társadalmi lázadásként működtek. A „Boves-féle terror” 1814-ben megroppantotta a második köztársaságot: a royalisták többször vereséget mértek a patrióta csapatokra, és 1814 júliusában Bolívar ismét kénytelen volt elhagyni Caracast, ezúttal kelet felé, majd ismét száműzetésbe vonult. A második köztársaság bukása után Venezuela gyakorlatilag visszakerült a spanyol korona ellenőrzése alá.
A második köztársaság összeomlása után a spanyol kormányzat – amely a napóleoni háborúk lezárulta után újra megerősödött – 1815-ben egy tízezer fős expedíciós hadsereget küldött Amerikába Pablo Morillo tábornok vezetésével. Morillo feladata az egész észak-dél-amerikai felkelés leverése volt: előbb Új-Granadában, majd Venezuelában tevékenykedett. A spanyol rekonkviszta (spanyolul: reconquista, a félszigeti spanyol uralom visszaállítása) időszakában a royalista kormányzat katonai bíróságokkal, vagyonelkobzással és a patrióta vezetők kivégzésével próbálta megrendszabályozni a gyarmati társadalmat. A függetlenség hívei közül sokan ismét emigrációba vonultak, mások a hegyekben és a llanókon szerveződtek guerrilla (gerilla) csapatokba, amelyek zaklatták a spanyol utánpótlási vonalakat.
Simón Bolívar 1815-ben Haitin, az akkor már független, volt francia rabszolgatartó gyarmaton kapott menedéket, és ott nemcsak anyagi támogatást szerzett Alexandre Pétion haiti elnöktől, hanem azt az ígéretet is, hogy a felszabadítás érdekében a rabszolgák emancipációját is napirendre tűzi. Bolívar ebben az időszakban fogalmazta meg a Jamaicai levelet (Carta de Jamaica, 1815), amelyben átfogóan érvelt a spanyol-amerikai függetlenség mellett, és felvázolta a lehetséges államberendezkedési modelleket. A levél ma elsősorban politikai programiratként ismert, de történeti értékét növeli, hogy bemutatja Bolívar korabeli nézeteit a társadalmi megosztottságról, a faji hierarchiáról és a köztársasági kormányzás nehézségeiről.
1816-ban Bolívar visszatért Venezuelába, és a keleti partvidéken, valamint a llanosok déli peremén kezdett el újabb hadjáratokat. A katonai helyzet eleinte bizonytalan volt, de a royalista táboron belüli feszültségek, a spanyol hadsereg utánpótlási nehézségei és a helyi lakosság egy részének növekvő elégedetlensége fokozatosan a patrióták malmára hajtotta a vizet. A háború jellege ekkor már egyértelműen polgárháborús volt: a szembenálló seregekben egyaránt harcoltak venezuelaiak, és a frontvonalak gyakran családokat, közösségeket és falvakat vágtak ketté.
A fordulópontot az 1819-es hadjárat hozta el. Bolívar felismerte, hogy Venezuela felszabadításának kulcsa nem a tengerparti tartományokban, hanem az Andok és a szomszédos Új-Granada hegyvidékén keresendő. 1819 májusában egy nagyjából kétezer fős sereggel indult el a llanókról, és a rendkívül mostoha körülmények között, hegyi hágókon átkelve elérte az Andok keleti vonulatait. A Boyacái csata (1819. augusztus 7.) döntő győzelmet hozott a spanyol erők felett, és lehetővé tette, hogy a patrióták bevonuljanak Bogotába. Ez a hadművelet nemcsak Új-Granada felszabadítását alapozta meg, hanem megnyitotta az utat a Venezuelát és Új-Granadát egyesítő állam létrehozása előtt.
A Boyacá után Bolívar 1819 decemberében összehívta az Angosturai kongresszust (Congreso de Angostura), amelyen a felszabadított területek képviselői 1819. december 17-én elfogadták a Kolumbia alaptörvényét (Ley Fundamental de Colombia). Ez a dokumentum létrehozta a Gran Colombia (spanyolul: Gran Colombia) elnevezésű államot, amely Venezuela, Új-Granada és Quito (a mai Ecuador) területét egyesítette volna, bár Quito és a mai Ecuador nagy része ekkor még spanyol ellenőrzés alatt állt. A Gran Colombia tehát egy politikai projekt volt, amelynek tényleges területi kiterjedése a háború menetétől függött, és amelynek intézményei fokozatosan formálódtak.
Az Angosturai kongresszuson Bolívar – aki ekkor már a felszabadító seregek főparancsnoka és a függetlenségi mozgalom legismertebb alakja volt – híres beszédet mondott, amelyben a köztársasági kormányzás nehézségeiről, a társadalmi megosztottságról és egy erős, de alkotmányos központi hatalom szükségességéről értekezett. A kongresszus Bolívárt a Gran Colombia ideiglenes elnökévé választotta, és felhatalmazta a háború folytatására. Az elfogadott alkotmány, amelyet 1821-ben a Cúcutai kongresszuson (Congreso de Cúcuta) véglegesítettek, a centralista modellt részesítette előnyben, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva a korábbi föderalista törekvéseket. Ez a döntés később súlyos feszültségekhez vezetett a Gran Colombia belső tartományaiban.
A Gran Colombia létrehozása után a háború súlypontja ismét Venezuelára helyeződött. A spanyol erők Morillo 1820-as távozása után egyre inkább védekezésre kényszerültek. 1820 novemberében fegyverszünetet (armisticio) kötöttek a szembenálló felek, és hat hónapon át tárgyalások folytak a békéről. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, mert a spanyol kormányzat nem volt hajlandó elismerni a függetlenséget. A harcok 1821 tavaszán kiújultak. A döntő összecsapásra 1821. június 24-én került sor a Carabobói csatában (Batalla de Carabobo), ahol Bolívar egyesített erői – köztük a llanerók egy része, amely korábban Boves oldalán harcolt, később pedig José Antonio Páez vezetésével a patriótákhoz csatlakozott – megsemmisítő vereséget mértek a spanyol csapatokra. A győzelem után a patrióták bevonultak Caracasba, és Venezuela gyakorlatilag felszabadult a spanyol uralom alól, bár a tengerparti Puerto Cabello erődje még 1823-ig royalista kézen maradt.
A tízéves háború rendkívül súlyos demográfiai és gazdasági pusztítást okozott Venezuelában. A harcok, a járványok, az éhínség és a kényszerű migráció következtében a lakosság számottevően csökkent, bár a pontos számokról a történészek között nincs egyetértés. A korabeli források – adóösszeírások, egyházi anyakönyvek, katonai jelentések – hiányosak és gyakran ellentmondásosak, ezért a függetlenségi háború demográfiai hatását leginkább becslések alapján lehet megragadni. A 19. század végi és 20. századi történetírásban gyakran hivatkozott adatok szerint Venezuela lakossága a háború előtti nagyjából 800 000–900 000 főről 1820-as évekre 600 000–700 000 főre csökkenhetett, de ezek a számok erősen vitatottak, és a források bizonytalansága miatt nem kezelhetők pontos mérésként.
A gazdasági károk szembeötlőbbek és jobban dokumentáltak. A háború alatt a mezőgazdasági termelés – különösen a kakaó- és kávéültetvények, valamint a dohányföldek – jelentős részben tönkrement, mert a munkaerőt a hadseregek elszívták, a földeket elhagyták vagy felégették, a kereskedelmi utak pedig elvágták egymástól a tartományokat. A rabszolgatartó ültetvényes gazdaság is súlyos csapást szenvedett: sok rabszolgát a patrióták szabadítottak fel katonai szolgálat fejében, mások a háború zűrzavarában menekültek el, vagy a royalista és llanero seregekhez csatlakoztak. A rabszolga-felszabadítás kérdése végigkísérte a háborút: Bolívar 1816-ban Haitin tett ígérete után több rendeletben is fokozatos emancipációt hirdetett, de a teljes eltörlést csak 1854-ben mondták ki Venezuelában. A háború tehát nem számolta fel a rabszolgaságot, de jelentősen meggyengítette annak gazdasági alapjait.
A társadalmi következmények közül kiemelendő, hogy a háború alatt átmenetileg felborult a gyarmati kasztrendszer (spanyolul: sistema de castas) hierarchiája. A llanerók, a pardo és mestizo katonák, valamint a felszabadított rabszolgák katonai szerepe lehetővé tette, hogy egyesek a korábbinál magasabb társadalmi presztízsre tegyenek szert, bár ez a változás a háború után csak részben rögzült. A nők – különösen a magukra maradt ültetvényes feleségek, a városi szegény asszonyok és a táborokat kísérő asszonyok – ugyancsak a harcok terhei alatt éltek: ők gondoskodtak a sebesültekről, az élelemről és a tájékoztatásról, de a korabeli források ritkán szólnak róluk, és a függetlenségi narratívában sokáig csak kivételes esetekben kaptak helyet. Az őslakos közösségek – például a nyugati wayuu (guajiro) vagy a keleti kariña csoportok – a háborút sokszor a spanyol és a kreol hatalom közötti konfliktusként élték meg, és saját érdekeik szerint hol az egyik, hol a másik oldalt támogatták, vagy éppen semlegesek maradtak, miközben a hadjáratok gyakran őket is érintették.
A függetlenségi háború eseményeinek rekonstruálásához a történészek többféle elsődleges forrásra támaszkodnak. A legfontosabbak közé tartoznak Simón Bolívar levelei, proklamációi és beszédei, amelyek közül sokat már a 19. században kiadtak, de amelyek kritikai kiadása máig folyamatban van. Emellett használatosak a spanyol katonai és polgári hatóságok jelentései, a caracasi és más városi tanácsok jegyzőkönyvei, az egyházi anyakönyvek, valamint a korabeli sajtó és röplapok. A másodlagos szakirodalomban a venezuelai, kolumbiai és spanyol történetírás hagyományos nemzeti narratívái mellett az 1960-as évek óta egyre nagyobb teret kapnak a társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti és a „lentről nézve” (history from below) megközelítések, amelyek a llanerók, a rabszolgák, a nők és az őslakosok szerepét vizsgálják.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatokkal kapcsolatos. A függetlenségi háború halottainak száma Venezuelában és a Gran Colombia területén csak durva becslésként adható meg, mert a korabeli népszámlálások ritkák és pontatlanok voltak, a háborús időszakban pedig a nyilvántartások még inkább hiányossá váltak. Az áldozatok számának emlékezetpolitikai jelentősége miatt a különböző nemzeti történetírások eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó becsléseket hoztak forgalomba, ezért az ilyen adatokat mindig a forrás és a becslési módszer megjelölésével kell kezelni.
Vitatott kérdés a háború társadalmi jellege is. A 19. századi és a 20. század nagy részének hivatalos venezuelai történetírása a függetlenségi háborút elsősorban a „nemzet” felszabadító harcaként, a kreol elit és a „nép” egységes küzdelmeként ábrázolta. Ezzel szemben a modern társadalomtörténeti kutatások rámutattak arra, hogy a konfliktus legalább annyira volt belső polgárháború, mint külső felszabadító háború, és hogy a társadalmi csoportok motivációi – különösen a llanerók és a rabszolgák esetében – nem feltétlenül esnek egybe a patrióta elit céljaival. José Tomás Boves szerepének megítélése ugyancsak éles vitákat vált ki: egyesek szociális banditaként, a szegények védelmezőjeként, mások kegyetlen mészárosként írják le, és a két értelmezés között nincs konszenzus.